Istók Ferenc unottan lépdelt a folyosón. Reggel volt, álmosan vonszolta magát. Egy kicsit mindig korábban érkezett, a napi induláshoz szüksége volt függőségének kielégítésére. Odaballagott a reggeli-automatához.

– A szokásos kávémat!

A gép felismerte a hangját. Jó napot kívánt neki, elkészítette a kívánt folyadékot, és megkérdezte, esetleg valamilyen péksüteménnyel szolgálhat-e mellé.

– Nem.

A szikár magas ember szigorú szemmel nézett az automatára, ami kiírta a kávé díját, és illedelmesen megköszönte a vásárlást. Ő viszont nem érezte szükségességét az udvariasságnak a gép felé.

– Jóváhagyva.

Az összeget levonták, Ferenc pedig vágyakozva ölelgette a műanyag csészét. A masina akkor is ugyanolyan jó italt készített, ha még meg is simogatta, illetve ha csak rászólt, hogy „ide vele”.

Minden korttyal jobb kedve volt. A torony felé haladt, hogy szokása és feladata szerint felügyelje a légi irányítást. A rendszer félautomatán működött. A teljesen gépesített szállítórepülők, és a szabályokhoz alkalmazkodóbb kedvű pilóták sokszor különösebb beavatkozás nélkül is tökéletesen elnavigáltak a légtérben, hála az évtizedek óta kötelezővé tett követő és ütközéselkerülő rendszereknek. A légi forgalom jelentősen meg is ritkult az elmúlt időben. Ferenc több mint húsz éve dolgozott a reptéren. Közel ötven volt. Szigorú, de többnyire igazságos modorával kevés ellenséget szerzett, és lassacskán megfelelő elismerést kapott a továbblépésekhez. Az éjszakásokat és a délután kezdőket leszámítva legtöbbször ő érkezett először, és vele ért véget a műszak. A sokszor engedetlenebb, vagy nagyképű pilótákon kívül, akik valamiért nem a megfelelő módon tartották be az utasításait, szinte mindenki kedvelte. Annak ellenére, hogy ahogy az imént az automatával, az emberekkel szemben is csak a minimálisan szükséges kommunikációt alkalmazta.

Észrevette, hogy munkatársa is itt van. Benyitott hozzá az irodájába.

– Szia József.

– Á! Szia Feri! Ráérsz egy kicsit? Segíthetnél!

– Húsz perc a műszakomig. Belefér?

– Az attól függ. Amint látod, az Erőműből kapott anyagot vizsgálgatom. Neked is átküldtem. Megnézted?

Az asztalon és szerte felette képek, ábrák, 3D modellek, és egy csomó különféle szöveg és utasítás hevert, vagy állt a levegőben.

– Igen. Ez már a végleges, ugye?

– Az. Szükségem lenne rád.

– Nocsak!

Ferenc igazából József alatt volt a rangsorban, és az öreg ritkán fogadott el bárkitől is tanácsot, viszont ha igen, azt érdemes volt komolyan venni.

– Játszd el kérlek az ördög ügyvédjét! Nekem az a bajom, hogy túlságosan tetszik. Szinte el se hiszem, hogy két mérnök meg egy suhanc pilóta csinálták.

– Az a suhanc nem annyi, mint én?

– Á, azért picit fiatalabb. Na, mindegy. Szóval vedd elő kérlek a legrosszabb modorod, és köss bele mindenbe, mert a jövő hétre a döntőbizottság elé akarom átküldeni. Az észrevételeimmel együtt. Tudod, ha csak rajtam múlna…

– Sajnos nem biztos, hogy tudok segíteni.

Ferenc nem akarta visszautasítani Józsefet, de nehezére esett a kérés szakszerű véghezvitele.

– No? Miért? Fejtsd ki!

– Tudod, megpróbáltam összeráncolt szemöldökkel figyelni a terveket, és azt nézni, hogy nem felelnek meg a gépek a biztonságossági irányelveknek. Minden jogszabályt és utasítást átnéztem. Aztán figyeltem a pilóták röptét. Mostanában rengeteget repülnek. Egy incidensen kívül, amikor az a lány megszökött, semmi nyomát nem láttam, hogy gondot csináltak volna. Azt is csak maguknak. Pedig nagyon igyekeztem őket rajtakapni valamin! Különösen azt a Kovács nevűt. Zsolt. Nagyítottad már ki a röppályáját a térképen? Félelmetes miket megcsinál…

József csodálkozott. Egyrészt a még nálánál is szigorúbb kollégája lelkesedésén, másrészt azon, hogy egységnyi idő alatt még sosem hallotta megszakítás nélkül ennyit beszélni. Csak hallgatta.

– …Szóval azt hittem, hogy fegyelmezetlen öngyilkosjelöltek lesznek, de nem.

– Hogy tetszik a leszállás automatikájuk? Állítólag ha a pilóta elájul, akkor is leteszi valahogy – próbált fogást találni Ferenc gondolatán.

– Az az egy gyenge pont van. Bevallottan ők se merték tesztelni, mert féltik a gépeiket, és nincs pénzük összetörni egy párat. A legtöbb adatuk szimuláció, meg valami tesztbábú, ami viszont nem gyorsulás érzékelőkkel teleszőtt műember. Csak egy kiszuperált érintésvédelmi baba, áramütés szenzorokkal. Ebbe például bele tudok kötni.

– Ebbe én is – vakarta a fejét József. – De azt kell mondjam, egy ilyen gépet nem lehet bolondbiztossá tenni. A kiképzésen sok múlhat.

– Igen, ez lenne a másik pont.

– Építeni akarnak egy bázist, és eleve úgy akarják eladni a gépet, hogy csak sikeres vizsga után lehessen megvenni – Andróczi úr megtanulta a leckét, ő olvasta az anyagot töviről hegyire.

– Ez tetszik. A kiképzésre viszont nincs emberük. Pontosabban jogosultságaik – kötötte az ebet a karóhoz szerepe szerint a kollégája.

– Te is tudod, hogy nem azzal megy. Én előbb szorgalmaznám, hogy Tomi tartson órákat a leendő pilótáknak, mint hogy a mi drága Karolinánk például, de őt már így kell megszoknunk. Ezeket a fiatalokat is hogy kiképezte! Az a lány 2051-es! Szent ég! Akkor is születtek, és már állítólag tud járni meg beszélni. Az hogy repülni, az már fel se tűnik.

– Csak mi öregszünk – sóhajtott Ferenc.

– Köszi szépen! Na, mindegy. Van pár napod. A bizottság előtt elvárom, hogy eljátszd a rossz rendőrt.

– Megoldom! Megyek a dolgomra, ha nem bánod.

– Azt sose bánom!

Ferenc belépett az irányítótoronyba. A szenzorok és kamerák szövevényes rendszerében akár a föld alatt is lehettek volna, de ha már embereknek kellett itt dolgozni, nekik is jobb volt néha kinézni az ablakon, és a szabad szemükkel látni a gépeket. Ennek ellenére sokszor hozzájuk tartozott több hazai reptér. Vagy legalábbis annak csúfolt kaszált mező, és szebb napokat látott felgazosodott betoncsík. Az irányítás infrastruktúráját ugyanis nem szívesen tartották fent az üzemeltetők. A leszállópályák tulajdonosai sokszor egy-egy megszállott párfős társaságok voltak, akik mindenféle olyan dolgokkal repkedtek, amiben egy picit több volt a szemet hunyás, mint a valós engedély. De a létesítményüket néha használta egy-egy bajba jutott, vagy arrafelé dolgát végző szállítógép. Ilyenkor szükség volt a központi egyeztetésre. A lelkes amatőröknek pedig a hatóság legtöbbször az előre kialkudott területen, valami szűk magasságtartományban engedélyezte a „kalóz” repülést, és minden más gépet elirányított onnan. Ha viszont valaki mégis arra tartott, prioritást élvezett, és ezek jellemzően sárkányrepülők, történelmi masinák üzemben tartói, és kísérletező öngyilkosjelöltek azonnali jelzést kaptak a leszállásra. Amit maradéktalanul be kellett tartani.

József egy darabig hiába győzködte kollégáit, hogy Tamás és „növendékei” esetében komolyabb dologról van szó. Először fejben őket is ebbe a kategóriába sorolták. Ráadásul ők eleve az Erőmű zárt légterében tevékenykedtek, így legalább annyiban megnyugodtak, hogy nem az ő reszortjuk. Ám amikor a Döglött Kacsa megjelent, és a különítmény szabályos pilótavizsgát tett, illetve ahogy József ellentmondást nem tűrő hangon bejelentette a külön engedélyüket a kísérleti gépek használatára a légtérben, többek közt Ferenc is felkapta a fejét. Érdekelte annyira a dolog, hogy utánanézzen. Elkérte a dokumentációt, és azt tanulmányozgatta ráérő idejében. József többször kommunikált Tamással. Az öreg sok javaslatát fel vélte fedezni, amelyeket az irományokra reagálva tett a megjegyzéseiben, de ez különösebben nem zavart senkit.

Ferenc sosem akart igazán pozícióharcot vagy elismertséget. Eredetileg ő is tehergép pilóta volt, még Andrást is ismerte egykor személyesen, de amikor ezek az állások kezdtek megszűnni, a cégek általában a tehetségesebb munkavállalóikat tartották meg. Ő sosem volt ügyetlen, de épp rosszkor tett le szerencsétlenül egy gépet, aminek jelentős kár keletkezett a rakományában. Így amikor a döntés született, az őt alkalmazó cég ellene döntött. Főnökei viszont beajánlották a reptérnél, a meghirdetett egy repülésirányítói állásra. Tehát a földön maradt, de az ésszerű szabályok és azok rendszere sosem volt messze tőle. A sorsdöntő pillanatban is inkább az előírások szerint akart eljárni. Egy pici rögtönzés hiányzott a problémamentes leszálláshoz, azon a sorsdöntő napon is. Furcsa módon, pont itt, a toronyban tanult meg kreatív döntéseket hozni. A szabályos, de szép megoldásokat látva a pilótáktól, olyan „adatbázist” épített az agyában, amiből az évek során egyre biztonságosabban húzta elő a megfelelőt, ha valamilyen váratlan szituációt kellett megoldani.

A kollégái átfedésben dolgoztak, mindig hárman, így a kötelező szünetekkel is legalább két ember volt a helyiségben. Ferenc egyiküket váltotta, minekutána tizenöt percig figyelte, hogy mivel foglalkozik. Így képben volt az esetleges szituációkról, és fennakadás nélkül tudta folytatni a feladatait. Az ennél hosszabb ügyeket vagy megbeszélték, vagy írásos formában jelezték egymásnak.

– Kolléga, van itt valami, amit nem értek. Segítene? – fordult hozzá a váltótársa, egy Angéla nevű szemüveges negyvenes nő.

– Ha tudok.

– Józsefet kérik, de ő nagyon benne van valamiben, nem értem el. Valami különleges engedélyt akarnak.

– Ki az?

– Egy Aerotransz pilóta, Kassai András. Azt mondja, a rakteréből startolna négy ember, de nem ejtőernyővel, valami mini géppel. Ez nem az, amiről József magyarázott tavaly?

– De, az lesz. Adja, kérem! Leváltom, nyugodtan mehet haza.

– Amíg beszél vele, tartom a többiekkel a kapcsolatot. Még tíz percet maradok.

– Rendben.

Ferenc leült a kedvenc székébe. Aktiválta a rendszerét, felvette a fejhallgatóját.

– Központi légi irányítás, tessék.

– Andróczi úr? András vagyok az Aerotrans Döglött Kacsa nevű gépéről, talán emlékszik.

– Istók Ferenc vagyok, miben segíthetek, Döglött Kacsa?

Nem akart előítéleteket gyártani, de a hívójel már eleve nem volt ínyére, főleg a speciális kérdés nem hangzott jól.

– Kassai András vagyok, Aerotransz C873. Szia Feri!

– Szervusz – rémlett neki valami, de le kellett futtatnia az agyában egy keresést.

– Elnézést, hogy nem egyeztettünk előre, de hirtelen jött nekik az alkalom, vagyis én. A srácok végre szeretnének hajtani egy tesztet, és én lennék a mentőcsapat. Orvos és felszerelés adott.

– Vázold kérlek!

Kezdett rémleni neki a pilóta. Hangyányit elmosolyodott.

– Ezer lábon kidobnám a fiúkat és lányt a Szárnyaikkal, ők pedig északkelet-délnyugat irányban áthúznának a Tisza-tó felett.

– Úgy hangzik, mint amire nem kéne engedélyt adnom.

– Nekem is, de iszonyú elszántak. Azt mondták, nem tudják az Erőmű felett megcsinálni, mert túl kicsi a terület. Végsebességen akarják tesztelni a gépeket. Ráadásul, ha leesnek is, több esélyük van a vízben.

– Nem főzi meg őket a saját elektromos hálózatuk?

– Elvileg van rajta vészleállítás, a szigetelés pedig jó. Aki pedig ezt állította, annak sok mindent elhiszek.

– Úgy tudom, van külön felhatalmazás, miért kérnek erre most engem?

– Mert ezek az új gépeik, és nem akartak trükközni az azonosítókkal. Szerették volna, ha tudtok inkább róla. Erre pedig nincs engedélyük.

– Értem. Várakozzatok! Két szállítógép keresztezi a kért útvonalat azon a magasságtartományon. Gondolom, tiszta légteret szeretnétek!

Ferenc is megpróbált jelezni Józsefnek, de nem járt sikerrel. Nagyon belemerülhetett a dokumentumokba. Viszont kapcsolatba lépett a vízi forgalomirányítással. Megkérdezte, megy-e arra nagyobb hajó, de nemleges válasz kapott. Igazából iszonyúan érdekelte minden a hátizsák-gépek körül, és ehhez pár perce elég komoly lökést is kapott. Mélyet sóhajtott.

– Tiszta az út. A tó végén haladéktalanul szálljanak le, és vigyázzanak a madarakkal! Vadrezervátum, sok szárnyas jószág repül arra. A pilóták ezer lábról induljanak! Ha lehet, ne menjetek ötszáz alá, és kétezer fölé.

– Köszönjük!

– Mi lesz ez? – kérdezte Angéla.

– Egy kísérlet. A legőrültebb emberekkel, akiket mostanában láttam – Ferenc amennyire lehetett, kinagyította a „Döglött Kacsa” feliratú pötty körül a térképet – Ezt figyelje!

A légi jármú jelzése öt felé vált. „ToRule 00000xx” névvel négy gép született a szállítórepülő háta mögött.

– De aprók! Ha nem sugároznának azonosítót és helymeghatározót, alig látná őket a hálózat! – csodálkozott a nő.

– Mivel egyik se nagyobb, mint egy ember. Pont akkora!

– Ahhoz képest már most nagyon gyorsak! Nem süllyed a magasságuk se! Lehagyják azt az XB-16-ost!

– Nem fogja hagyni magát, de tényleg gyorsak.

– Mit csinálnak? – csatlakozott hozzájuk egy Norbert nevű másik irányító.

– Stabilitás tesztet. Átnéztem a dokumentációjukat, a kezdeti változatuk egy sebességhatár fölött még ment volna, de eléggé kezelhetetlenné vált.

Ferenc addig nagyította a képet, ameddig lehetett. Már az egész kilátóablak ezzel volt tele. Három, majd négy ember nézte elbűvölten a pöttyöket, ahogy suhan alattuk a térkép.

- 150 csomóval mennek! El se hiszem! Az több mint 270km/h! – lelkendezett Angéla, repülésirányítóhoz nem méltó vehemenciával.

– Ezt egy kábé huszonöt kilós hátizsákkal! – Ferenc hangjába is szorult egy kis felfokozott érzelem.

– Az meg ott mit csinál! Esik a magasság, és már 170 csomó fölött megy! – aggódott a nő.

– Minden rendben, András? – kérdezte szikár irányító.

– Azt hiszem. Zsolt barátunk ki akarja próbálni, hogy instabil lesz-e egyáltalán valahol. Zuhanórepülésben ráadta az ugrót – felelte a pilóta.

– Mi az az ugró? – érdeklődött Norbert.

– Azzal szállnak fel, egy motortúlvezérlő rendszer – Ferenc készült, és most ő imponálhatott ezzel a kollégáinak.

– Ha leszámolom a szelet, és hozzáveszem a magasságesésből eredő távolságot… 183 csomó volt a levegőhöz viszonyított csúcs, de nem tartott sokáig – mondta Angéla.

– Hamar kifogy a szufla belőle. Elérte a minimális magasságot?

– Ötszázharminckét lábnál állt meg, emelkedik – Norbert sem a saját dolgával törődött.

– A hármas számút így se éri utol. Gondolom ő a legkönnyebb, 155 csomó körül ingadozik, egyenletesen repül. Szétszakadtak egy kicsit.

– Igen, van köztük egy nő. Inkább lány. Fiatal és pici. A legnehezebb az a srác, aki az imént 183-al ment.

Ferenc látta őket, amikor itt voltak a vizsgájukon. Ahogy a pontokat nézte, előjöttek az emlékei.

Lassan közeledtek a tó délnyugati csücskéhez. Addigra komoly távolságra voltak egymástól, élükön a szállítógéppel. A kötelék rendeződni kezdett. Az élen levők lassítottak, együtt repültek, közeledtek egymáshoz.

– Össze fognak ütközni! – Angéla hangja szokatlanul ijedt volt.

– András! Összeütköznek! Szólj nekik, nem látják? Látniuk kell! – Ferenc is izgatott lett.

– Nem ütközés, beszállás! – A pilóta kacagott a rádió túlvégén.

– Na jó, ezt nem hiszem el! – Norbert úgy vágta hátra magát a forgószékében, hogy majdnem hanyatt esett.

– Veszélyes manőver, ne csináljátok! Nem hagyom jóvá! – Ferenc megpróbált szigorú hangot megütni, de igazából őrülten kíváncsi volt.

– Már félig túl vagyunk rajta… Légy oly kedves, húsz másodperc múlva ne hagyd jóvá!

A ToRule feliratú pöttyök egenként eltűntek a szállítógép mögül.

– Őrültek… – dőlt hátra a forgalomirányítók műszakvezetője.

A háttérben negyedik kollégájuk, Ernő beszélt csendesen angolul egy külföldi, leszállni készülő géppel. A kaland véget ért, a beállt csendet végül a nő törte meg a Döglött Kacsa feliratú pöttyöt bámuló három ember között. Sajnos befutott neki is egy hívás.

– Elnézést CT- 936, itt vagyok. Folytathatja a megközelítést – mondta higgadt hangon a szája előtt lévő mikrofonba.

Közben hüvelykujját feltartva csápolt a többieknek az iménti élményekre hivatkozva.

– Torony, itt Döglött kacsa! Köszönjük a segítséget. Visszatérek az Erőműhöz.

– Rendben András, engedélyezem. Semmi további őrültség, figyelje a többi gépet, van egy automata szállító 4000 lábon, az irányvektorán. Lehetőleg ön ne szálljon be a rakterébe! – válaszolta Ferenc. Önkéntelenül tért vissza a magázódáshoz. Nagyon megszokta, és könnyebb is volt higgadtnak maradnia.

– Angéla kedves, maga túlórázik! A CT-936 ha jól látom, csak túlzottan biztos akar lenni. Mehet nyugodtan!

– Tudja kolléga, most nem lettem volna sehol máshol! Illetve mégis, azon a gépen, hogy közelről lássam! – válaszolt az asszony.

– Magam is így vagyok vele.

Lusta, unalmas nap volt. Ferencnek volt ideje gondolkodni, néhány rutinszerű manővert kellett csak koordinálnia. A nap, sőt ahogy belegondolt az elmúlt hét… Legalább az egész hónap legérdekesebb eseménye volt. A félmondatos kapcsolatfelvételek közt akadt idő újra átnézni az apró gépek dokumentációját. Ahogy bóklászott az ábrák között, arra lett figyelmes, hogy a csöndes toronyban hat másik szempár nézi a terveket. Norbert már rég hazamehetett volna, a váltótársa több mint fél órája megérkezett, de elmélyülten bámulták a kivetítőt. Kérdést nem mertek intézni a műszakvezetőhöz, de így is megbabonázva nézelődtek.

– Kéne nekem egy ilyen – sóhajtott Ernő. – Hamarabb beérnék, mint a biciklimmel.

Ferenc körbenézett. A vágyakozó szemekben saját érzéseit látta tükröződni. Már majdnem a nyelvén volt a „nincs jobb dolguk, kollégák?” dörgedelem, de lenyelte. Megértette őket, mert igazából csak ugyanazt csinálták, mint ő.

Otthon újra elővette a terveket. Felesége, Éva mellé ült a díványra.

– Mi ez? Nem szoktad hazahordani a munkát.

– Kedvesem, ez most nem is igazán munka.

A szigorú férfi még a szokásosnál is lágyabban szól a nejéhez, pedig annyi év után is szerette.

– Mi a baj vele?

– Azt a feladatot kaptam Józseftől, hogy kössek bele.

– Az neked megy, nem?

– Most nem. Nézd! Tele van élettel, és arra az ősi vágyra ad megoldást, hogy az ember csak széttárhassa a szárnyait, és elrepülhessen ahová akar. Hogy lehet ebbe belekötni? Minden betűn érződik a lelkesedés.

Éva még közelebb ült mellé, és tanulmányozni kezdte a leírásokat. Különvette a kiképzéssel kapcsolatos részt, átirányította a saját termináljára. Érződött a szövegen, hogy a készítője olyasmiről szeretne minél tárgyilagosabban és szakmai követelményeknek maximálisan megfelelően értekezni, amit szinte ösztönből csinál. Az asszony könyvelő volt, nem sokat értett a repüléshez, de még a számok világában élő lelkét is megérintették a szerző büszkeséggel átitatott sorai.

Aznap este Ferenc és Éva szenvedélyesen és hosszan szeretkeztek. A férfi nem a korosodó, hol ráncos, hogy narancsbőrös asszonyt látta maga mellett, hanem a félhomályban az a mosolygós fiatalasszonyt, akit a nászéjszakáján. Kicsit, mint mindenben, a házasságában is olyan megfásult és szikár lett, mint ahogy kinézett. De ez az éjszaka olyan mozgalmas lett, mint amilyen az a tíz perc, amit Andrással beszélt és az ifjú pilóták pöttyeit nézte a monitoron. Összebújt a nejével, aki egyre mélyebben szuszogva elaludt a karjaiban. Nyitott szemmel bámulta a sötét plafont. Hirtelen megvolt a terve a bizottsági gyűlésre.

Két nap múlva kapott még egy kiegészítést az anyaghoz. Ebben leírták, hogy a végsebességen végzett tesztet is tökéletesen kiállta a gép, a szimulátorban feltételezett vibráció jól kézben tartható. Inkább csak figyelmezteti a pilótát, hogy menjen lassabban, de a repülés könnyedén kontrollálható. Továbbá leírták, hogy még a vészleszállást végző elektronikával is sikerült háromból három tesztet végrehajtani. A részvevő pilóta legnagyobb baja az lett, hogy csuromvizesen mászott ki a tóból. Ferenc ezt olvasva jóízűen kortyolgatta reggeli kávéját. Maga is csodálkozott, amikor fölöslegesnek tartott köszönetet nyilvánított az automatának.

A bizottsági ülés egy szép szerdai délutánon volt. A Közlekedési és Légügyi Hatóság összes prominens személyisége jelen volt. A standard eljárás szerint a beadványt felterjesztő cég képviselője nem lehetett ott, hogy ne tudja befolyásolni a döntést. A gyűlésre nem a reptéren, hanem a kormányzati épületek egyikében került sor, a belvárosban. Néhány embernek még ez a távolság is megerőltető volt, de a protokoll megkövetelte a személyes jelenlétet. A hölgyek és urak éppen olyan komoly és szigorú arccal üldögéltek, mint ahogy József és kollégája tették volna korábban. Őket azonban megfertőzte valami…

Ferenc megvárta, amíg a főnöke szóban is vázolja a benyújtott dokumentumokat. A hatalmas tárgyalóban minden megtekinthető volt. Két-három bizottsági tag ugyan korábban érkezett, de semmilyen formában nem készült fel előtte, ezért sebtében az asztalba épített terminálon át tanulmányozták az iratokat. Leginkább ők vágtak szigorú arcot, amíg József a képességei szerint maximálisan szárazan előadta a napirendi pontokat. Olyan mosolyogva beszélt róla, hogy semmiképp sem tudta palástolni izgatottságát. A hatalmas asztal mellett állva óvatosan utalt arra, hogy zsigeri vágyra tapint a gép. Hogy valószínűleg az országban az elmúlt évtizedekben végrehajtott legfontosabb közlekedésügyi fejlesztés, melyet szakmája kutatóinak szégyenére néhány „amatőr” csinált meg lelkesedésből. Végül szót adott Ferencnek.

– Tisztelt kollégák! Ismernek, általában nem beszélek sokat. Arra kaptam megbízást, hogy én legyek a negatív hang. Ez általában könnyedén megy. Összeírtam minden aggályomat a dokumentumokban megtalálják. A rám bízott hálátlan feladatot tehát elláttam. Beszélhetnék arról, hogy nem tökéletesen kidolgozott a kiképzési protokoll. Abba is próbáltam kapaszkodni, hogy öngyilkos vállalkozás vele repülni, de ehhez képest faék egyszerűségű masinákkal is szoktak. Áttanulmányoztam a tervezési hiányosságokat, beszéltem egy mérnökkel, aki ilyesmire szakosodott, de csak a csodálatát hallgattam. Kekeckedhetnék. Ám egyszerűen nem akarok. Inkább arról szólnék, hogy eddig kilenc ember repült az eszközzel, összesen több száz órát, komoly baleset nélkül. Csak azt sajnálom, hogy ezt eddig mindössze monitoron láttam, nem voltam részese. Így a legnagyobb rosszindulattal is csak azt tudom javasolni, változtassunk a hozzáálláson! Ne az legyen a kérdés, hogy megengedjük-e, hanem az, hogy hogyan tudjuk a lehető legtöbb szakmai tapasztalatunkat a hasznukra fordítani.

A teremben csend támadt. Az addig szemöldökráncolós emberek szájtátva hallgatták, és most nem tudták hova tenni. Néhány csöndes megjegyzés hallatszott. „Ferikém, ennyit még összesen nem hallottalak beszélni”, „Mennyit fizettek ezek neked?”. Ám maga az a tény, hogy József és Ferenc ilyen lelkes, felkeltette az érdeklődésüket. Órákig vitatkoztak, de a hosszadalmas egyeztetést záró szavazás eredménye az volt, hogy egy nagy marék feltétellel, de engedélyt kaptak a ToRule 1.0-s Szárnyak. Az olvashatatlanul bürokratikus mintegy negyven oldalas jegyzőkönyvet és jelentést három napig tartott előállítani, de József előzetesen küldött egyetlen mondatot Tamásnak és Károlynak:

„A válasz, IGEN. A többit megbeszéljük!”

A folyosón az öregnek fülig ért a szája. A kollégája még talán sose látta ilyen vidámnak, viszont nem úszott meg tőle egy hátbavágást.

– Ki kéne, hogy rúgjalak! Pocsék vagy vádló ügyésznek. De szerencsére nem a jogászunk vagy. Gratulálok!

– Köszönöm.

– Nézd, ott van a Szegedi Máté az energiaügytől! – József már szaladt is. – Máté!!!

– Jó napot! – üdvözölte őket a megszólított.

– Elképesztő ügyesek az embereitek az Erőműben! Totál levettek minket a lábunkról. Én tuti dicséretre terjeszteném fel őket! – hadarta az öreg.

– Én is gratulálok – folytatta Ferenc.

Az Erőmű felügyelője nem ismerte túl közelről légügyi kollégáit, bár időnként szükségszerűen találkoztak. Most azonban fogalma sem volt, mi ez a kicsattanó lelkesedés két olyan szakembertől, akik leginkább merev, szabálykövető és földhözragadt gondolkodásukról voltak híresek. Annak ellenére, hogy a szárnyalással foglalkoztak. Mivel épp vigyorogva dicsérték, ő is felöltött egy kincstári mosolyt. De rangon alulinak érezte volna, ha tudatlanságát eléjük tárja, és megkérdezi miről van szó. Így csak annyit mondott:

– Köszönöm!

Majd sürgető feladataira hivatkozva otthagyta őket.

– Micsoda savanyú fazon! – motyogta József.

– Általában mi is azok vagyunk – tapintott a lényegre Ferenc.

– Igaz! – csapott a kollégája hátára ismét az öreg.

Istók úr ebben a pillanatban sajgó háttal visszasírta a mogorva Andróczi urat, aki viszont sosem vágta hátba barátilag. Hazafelé viszont már csak arra tudott gondolni, hogy legalább egyszer, de minél előbb, meg kéne látogatnia az alkotókat.