– Károly, te vagy a biztos pont az életünkben – viccelődött Dávid a kedvenc virtuális harcmezejükön állva.

– Szeretek Superman lenni, na.

– De szakállal? Annyira nem passzol a karakterhez.

– Szakállam van, minek változtassak rajta?

– Nincs több kérdésem – felelte az ifjabb kollégája, aki még kipányvázta a pteroszauruszát. A lény a bőrszárnyait nyújtóztatta, majd békés legelészésbe kezdett a gyér, deres fűben.

– Ez az ősállat honnan van?

– Tegnap kaptam ajándékba. Nagyon kezes jószág. Majdnem kéne élőben is. Elég sok világgal kompatibilis, így a Personal Warfare-be is behozható. Gabitól van.

– Ó, ez a programozó teljesen behálóz.

– Azt hiszem, nem fáj ez nekem. Egyébként hol vannak a többiek?

– Késnek.

– Azt vettem észre. Még így is szupertáskásak a szuperszemeid. Aludtál valamit?

– Nem sokat. Csinosítgattam a Szárnyaitokat. Zsolté kapott két új munkahengert, mert állandóan strapálja őket. A tesztpéldány, ami naponta kétszázszor nyílik és csukódik az időjárás-helyiségben, nincs olyan rossz állapotban – válaszolta a szakállas kriptoni.

– Fogadjunk, hogy az lesz Tamás!

– Egy B-17 Flying Fortress. Stílusos darab. Úgy látszik felhergelted őket azzal a csatacirkálóval.

– Szegény szauruszom meg fog ijedni a hangjától!

Tamás végül precízen lerakta a monstre bombázót. Tőlük alig néhány tucat méternyire állította meg.

– Jó reggelt! Hoztam 20 tonna pizzát, ledobhatom valahová? Éhes valaki? – vigyorgott a képükbe. – Te jóisten, az meg mi??? Harap?

– B-17-eseket eszik reggelire. Egyébként olyan karma van, hogy szerintem lebontja a bombázód burkolatát.

– Honnan van? Nem láttam még ilyet.

– A nehézbombázójától kapta – röhögött Károly.

– Oké, mindent értek. A kölkök meg a Döglött Kacsa pilótája?

– Késnek. Mint te.

– Tudod mennyi idő megtankolni egy ekkora repülőt marmonkannából?

– Na persze, hagyjál már!

Egyszer csak a felhők ellenére sem túl fényes határ még sötétebb lett. Halk zümmögéssel közeledett valami NAGY.

– Na! Ne már, az Intrepid osztály volt már! – ásított Károly.

– Itt még nem. Elég nehéz rákonfigurálni egy 1849-es hadszíntérre. Ilyennel akartam jönni a múltkor, de csak az a silány másolat jutott. No meg sajnáltam rá a pénzt egy poén kedvéért. Még mindig sokba kerül.

A kunyhó bejáratánál három alak materializálódott. A lány kapitányi, Zsolt és Péter tiszti egyenruhában.

– Hosszú és eredményes életet! – köszöntötte őket Tamás.

Eszter kapitány lépett hozzá, és ujjait vulkáni szokás szerint széttartva viszonozta az üdvözlést. Majd kiszúrta Dávid őshüllőjét, és „De cuki!” felkiáltással el is indult megnézni.

– Az apja hajója, még a Nagy Háborúból. Kölcsönkérte, mi meg társultunk, mint legénység – magyarázta Zsolt, majd hosszan nézett a lány után. Határozottan jól állt neki a Star Trek egyenruha.

– András? A gépét se látom persze, ha csak nem lebeg felettünk egy holdméretű Halálcsillagban – érdeklődött Péter, miközben fézerét tüntetőleg Károly felé irányította, mielőtt egy ágyúval foglalatoskodna megint.

– Nincs még itt. Valamire készül. Azt mondta, vállalja a kihívást hogy idejön, de hoz füldugót.

Az XB 16-os szállítógép feléjük tartott. Valami nem stimmelt vele. Annyira nem volt közel, mint amekkorának látszott. A gép forgószárnyas üzemmódban szállt le, úgy, hogy mindkét hatalmas járművet szemmel tartsa. Körülbelül kétszer akkora lehetett, mint a valóságban.

– Sziasztok! – ugrott ki belőle a pilótája. – Látom, a megalománia továbbra sem kerülte el Dávidot.

– Én azzal jöttem – közölte büszkén a mérnök, a háziállatára mutatva, aki jól nevelten kitárta egyenként hétméteres szárnyait.

– Jézusatyaúristen, mert az olyan szolid darab! Ja, majd el felejtettem, csak a miheztartás végett...

András egy távirányító szerű apró szerkezetet vett elő, és megnyomott rajta egy gombot. A gépe összes jelzőfénye megvillant kétszer, majd orkánszerű mechanikus hangtengerben számolatlan mennyiségű és formájú löveg, rakéta, lézerágyú és forgócsöves géppuska fordult ki a testéből, szárnyaiból.

– Tényleg csak a miheztartás végett – nézett Károlyra. – A legjobb hátra van!

Megnyomott még egy gombot. A gép hasa alól egy nyíláson át egy ormótlan nagy bomba állt ki nukleáris jellel az orrán.

– Ha esetleg vesztésre állnék...

– Superman ellen akkor sincs esélyed – vigyorgott Károly.

– Rád is gondoltam! – diadalittasan megbillentett egy apró kapcsolót a kezében tartott eszközön.

A gép orrán, bár senki se tudta, hogy ez a fegyverarzenálban még hogy lehetséges, de kinyílt még egy csapóajtó. Egy apró rakéta jelent meg, jellegzetes zöld, kristályszerű heggyel.

– Kriptonit. Ugye nem akarod közelebbről megnézni!

– Gyerekek a tárgyra térhetnénk, ha kiszórakoztátok magunkat? – tette a csípőjére a kezét Eszter kapitány, aki épp az imént altatta be egy kis áll alatti simogatással Dávid ősmadarát.

– Ó, Kapitány, kapitányom, természetesen – mondta András. – Sajnos tovább tartott, mint szerettem volna, de megint a vendégszeretetetekre vágyom egy hétre. Ráadásul beszéltem a lisztferihegyiekkel, tárt karokkal várnak négy PPL vizsgázót, ha jó idő lesz szerdán, ha nem akkor pénteken.

– Mi van a Szárny legalizálással? – kérdezte Károly.

– Nehéz ügy. Azt mondtátok ne lőjem el a poént, de így ők se tudtak sok mindent mondani. Mindenesetre vigyünk néhányat és mutassuk meg nekik.

– Jó hírek. A MEREK ismét fogad téged – vigyorgott a köpenyébe burkolt Superman.

– Hát, ezt tényleg szétküldhetted volna körüzenetben is – vágta rá Zsolt.

– Oké, de akkor hol marad a móka! – üvöltötte András, aki már rohant is a Gyilkos Kacsa felé, beugrott, felrántotta a levegőbe, és össztüzet zúdított az Intrepid osztályú csillaghajóra.

– A hídra! Aztán pajzsokat! – kiáltotta Eszter.

A fiatalok felsugározták magukat. Mindhárman tudták a dolgukat. Péter vezetett, Zsolt kezelte a fegyvereket, a lány a pajzsokat konfigurálta és parancsolgatott. Sajnos András nem csak úgy vaktában lövöldözött, az energiaágyúkra célzott. Tudta, egy gyors fézertűz darabokra tépi a gépét, ezért mindet elintézte. A hatalmas hajó kezdett vesztésre állni. Az energiamező ugyan felépült, a monstrum a levegőbe emelkedett, de alig volt mivel viszonozniuk a tüzet. A négy hatalmas csillagmotor dübörgése azonban még az ő fülükbe is eljutott. Tamás is a levegőbe küzdötte magát az Erőddel, és mind a 13 géppuskájával célzott tüzet zúdított a Kacsára, aki a harcképtelennek tűnő csillagflottás hajó helyett az apró, de annál veszélyesebb Károlyra fókuszált, megpróbálva eltalálni az egyik kriptonrakétával.

Dávid egy darabig a földön maradt. A csodás új madarát féltette a vad géppuska- és sugárfegyvertűztől. Nem bírt volna Gabi szemébe nézni...

„Ráadásul ha András ledobja az atomot, kilépni se lesz időm” – gondolta. Aztán mentő ötlete támadt. „Az energiapajzs...” Megülte hátasát, és a forgatagban két protontorpedó indítás közt keletkezett apró résen berepült a csillaghajó hasa alá. Az állat karmait kihasználva felkapaszkodott a csészealj hátsó pereméhez és megbújt amennyire tudott. A duránium hajótest több helyen kilyukadt, így még a madarát is be tudta irányítani. Megnyugtatta az állatot, bezárta egy sértetlennek tűnő, elég nagy kabinba, majd a híd felé vett az irányt a vészjelzésekkel és burkolatrepedésekre figyelmeztető hangokkal teli folyosókon.

A fotontorpedók, mint az egyetlen működő rendszer, ormótlan és lassú fegyvernek bizonyultak a gyorsan mozgó Kacsa ellen. Zsolt elpazarolt hármat, de csak csúnya füstölgő lukakat tudott égetni a fagyott talajba. Talán Tamás gépét el tudták volna találni vele, de a fiatalok inkább kivártak.

– Mennyi torpedók van még? – kérdezte Eszter.

– Apukád valószínű nem tűzpárbajra számolt, már csak három van, Kapitány! – válaszolt Zsolt.

– Mi van a meghajtással?

– Nagyjából minden működik, bár az egyik gondola megsérült. Térugrás nem lesz – summázta Péter.

– Arra úgyse lesz szükség, de apám meg fog ölni... – szomorkodott a lány.

– Nem fog, mi nyerünk – biztatta Zsolt. – Megvárjuk, amíg a Repülő Erőd és a Megkergült Kacsa lebunyózzák a tűzpárbajt, aztán leszedjük a nyertest.

– Jóváhagyom, taktikai parancsnok! – válaszolt a lány.

Szilágyi úr hősiesen küzdött. Igazi pilóta-pilóta elleni küzdelem bontakozott ki. Hogy Tamás miként boldogult a komoly személyzet hiányában egyedül a hatalmas géppel, a fiatalok nem is értették. A Browning géppuskák azonban szórták a halált. András kezdett elfogyni. Kénytelen volt sportszerűtlen lenni, és lézerrel módszeresen kiiktatni a több mint száz évvel korábbi technikát.

– Károlyunk hol van? – kérdezte Péter, aki alig nézett fel a „kormányrúd” mögül.

– András nagy nehezen eltalálta egy kriptonit rakétával, amikor a mérnök megrohamozta. Kalapácsfejként zuhant aztán kilépett – lelkendezett Eszter, aki teljesen beleélte magát a játékba.

– Dávid? Nem látom az életre kelt kövületét! – aggódott Zsolt.

– Valószínű szegény jószág ólommérgezésben elhunyt valamelyikük géppuskájától. Én sem látom sehol, pedig kerestettem a hajó tudományos műszereivel. Lehet, hogy kilépett. Vagy csak nem tudom bekonfigurálni egy olyan lényre, ami nem szerepel a Star Trek mitológiában – nyomkodta a gombokat lelkesen Eszter.

A párbajból a két perccel korábbi állapotok ellenére végül mégis András került ki győztesen. A hatalmas bombázó négy roppant motorjából már csak egy nem füstölt. Tamás még megpróbált megszabadulni a terhétől, amivel valóban nem viccelt. Több száz méteren pizzákkal szórta meg a február végi csata alatt is szebb napokat látott kápolnai harcmezőt. Végül András mégis bevitte a kegyelemdöfést, és kilőtte a motort, amitől a B-17 csakhamar egy hatalmas krátert képző tűzgömbbé vált odalent.

A roppant űrhajóhoz képest még természetellenesen felnagyított groteszk, itt-ott füstölő, megkurtított fegyverarzenálú szállítógép is aprónak tűnt. De annál vehemensebben támadta őket.

– Pajzsok?

– 85% Még a lézerek se tesznek nagy kárt, a rakéták meg így túl messze robbannak a hajótesttől. A golyószóró tüze úgy-ahogy átjön, de az nem tesz kárt a durániumban – jelentette Zsolt.

– Kibírjuk az atomot?

– Szerintem ki.

– Akkor Zsolt, jöhet a stratégia, Péter vigyél szembe vele. Had' jöjjön!

A két jármű egymás felé repült. Az Aerotransz pilótája diadalittasan szórta rájuk a zárótüzet, de a csillaghajó kitartott. Közeledtek egymáshoz.

– Azt hiszi, átszúrhatja a pajzsot. MOST!

Zsolt tüzelt. A fotontorpedó meglepetésszerűen érte Andást. Az utolsó pillanatban még megpróbált kitérni, de csak annyit ért el vele, hogy a töltet nem telibe találta, hanem gyakorlatilag tőből letépte a bal szárnyát, motorostul, légcsavarostul. A gép ismét rászolgált a hívójelére, döglött madárként pörögve zuhant a föld felé.

– Kioldja a bombát!!!

– Fel! Fel!!! Gázt!!

– Kibírjuk! Nyolcvanegy százalék!

BUUUUUUUUUMMMMMMMMMMMMMMM!!!

Az iszonyatos erejű robbanás még a csillaghajót is papírrepülőként dobta meg. Ahogy Péter stabilizálta, Eszter szólalt meg félve:

– Kárjelentést!

– Pajzsok 11%-on, hajótestben nincs friss sérülés. Sugárzásszint idebent normális, kint halálos.

– Akkor nyertünk! – ugrált örömében a lány.

– Igen, úgy néz ki – óvatoskodott Péter.

– Szép lövés volt! – nyomott egy puszit a kapitány Zsolt homlokára, majd ugrálva táncolni kezdett vele. – Nyertünk!

Hirtelen lelohadt a lány arcáról a mosoly. Két halk sivító hang. Péter a vezérlőpultra dőlve nyílvesszővel a hátában, Zsolt pedig egy nehéz zsákként esett össze, ahogy a lány a karját fogva ugrált vele. Őt is átfúrta egy fából készült lövedék.

– Az nevet, aki utoljára nevet! – mosolygott vele szemben Dávid, kezében egy felajzott íjjal.

Mire a lány a csinos ruhácskájának övére akasztva megtalálta a fézerét, az ő mellkasából is kiállt egy piros tollú nyíl.

– Átveszem a parancsnokságot – közölte Dávid hidegvérrel, majd beírta a nevét a hajónaplóba és, egy vállrándítással kilépett az egészből.

– HOGY MIT??? Elfoglalta egy sárkánylovas egy íjjal??? – vonta kérdőre Ménesi Aladár a lányát.

– Bocsi Apa, de igen.

– Több mint harminc éve enyém az a hajó! Túlélte a háborút. Igazi családi ereklye! Tudom, hogy csak egy digitális bithalmaz, de nekem akkor is jelent valamit!

– Még egyszer ezer bocsánat – csuklott el Eszter hangja.

– Kislányom, mostanában olyan fura vagy amúgy is. Szerelmes vagy? Egyáltalán hol jársz, ahol a madár se jár? Jól vagy? Ugye nem drogozol?

– Jól vagyok, Apa, ne aggódjatok. Jaj, dehogy… A hajónak elvileg nem lett volna baja, de megszórta egy XB-16-os szállítógép rakétákkal, aztán sajnos tombolt a hangárában egy szárnyas őshüllő is, meg picit megsérült az egyik gondola. Ööö… És felrobbant alatta egy nukleáris bomba. Pedig csak arról volt szó, hogy a haverokkal elmegyünk egy üzenetért 1849-be, egy PW hadszíntérre.

– Sok mindent láttam már a Mátrixban, de ezt én se értem. Szép kis haverok! De legalább a való életben is ismered őket? Ugye nem jársz ÚGY még egyszer?

– Igen, és nem.

– Nagylány vagy már, de ugye nem kell aggódnom érted? Rendes emberek?

– Nagyon. Két mérnök, egy agronómus, egy szakácsnő, egy doktor, egy programozó, egy pilóta, és két vállalatigazgató. Meg két kopterfutár a Szi-Fly-nál.

– Díszes kompánia – sóhajtott lemondóan Aladár. – Várj, egy számomra ismeretlen tag keres a Mátrixban, azt mondja visszahozott valamit, de nem tudom ki az. Ismersz valakit az Erőműből?

Eszter mélyet sóhajtott: – Szabó Dávid?

– Igen.

– Beszélj vele! – a lány bontotta a kapcsolatot.

Fél óra múlva Aladár újra hívta.

– Ez egy rendes ember, még akkor is, ha caprica-i egyenruhában állt az űrszekerek-hajó hídján! Önként visszaadta, de borzalmas állapotban van. Nem csinálsz több őrültséget?

– Ígérem Apa.

– Ugye tudod lányom, hogy bármennyire is szeretlek, többé nem adom kölcsön a hajót?

– Megegyeztünk.