- Szia Tamás! Az akkuteremben vagyunk. Van itt egy kis dolgunk. Vagy idejössz, vagy megvársz a hangárban, mindjárt végzünk.
- Az melyik monstrum?
- A Bölcsőtől kicsit délkeletre. Átküldöm a GPS koordinátákat.
- Megvan. Ott leszek.

Az út nem volt igazán jó állapotban. Ritkán jártak erre. Ám amikor Tamás belépett, ugyanazt csinálta, mint minden épületnél, ami az Erőmű része volt: csodálkozott.
- Azt a piszkos… Ez hány kilowattóra?
- Mi ezt leginkább gigawattórákban számoljuk. De abból is sok – fogadta Dávid.
Az egész hangár méretű terem precízen bekábelezett, jó helykihasználással, méret szerint rangsorolt akkumulátorok ezreit tárolta. A legkülönbözőbb méretűeket. Némelyik alig nagyobb, mint egy vekni kenyér, mások egy megtermett emeletes ágy paramétereivel büszkélkedhettek.
- Ha a már említett épület a Bölcső, ez a Spájz – szállt be a beszélgetésbe Károly.
- Azok ott szabvány kopterakkuk! - lelkendezett Tamás.
- Bizony! 4-es méret felett van értelme őket rendszerbe állítani, az annál kisebbek fajlagosan túl sok járulékos helyfoglalással és túl alacsony kapacitással bírnak. Akkor kerülnek ide, ha a második fázisban vannak.

Ezt a besorolást Tamás is ismerte. Az akkumulátor technológia 21. század harmadik évtizedének robbanásszerű átalakulása óta az alapjaiban már nem változott. Ekkor lépték át azt az energiasűrűséget, hogy adott tömegű benzin belsőégésű motorban való felhasználása, illetve megegyező súlyú akkumulátor villanymotorral való kifogyasztása azonos kinetikus energiát adott le. Ezt, ha nagyságrendileg nem is, de azóta is javították. A rendszer pedig úgy működött, hogy az akkuk élettartalmának elején a kapacitásuk 100%-ról kb. 80%-ra viszonylag lassan, sok működési ciklus után estek vissza, majd kvázi hirtelen 50% körülire romlottak. Ezt követően ismét sok töltési és használati cikluson kellett keresztülmenniük mire eredeti tudásuk 40%-a alá esett a kapacitásuk. Ezt nevezték második fázisnak. Ilyenkor pl. repülésre, közlekedésre nem voltak már hivatalosan alkalmasak, de mozdulatlan rendszerekben, pl. egy ház vagy gyártósor járulékos áramellátásáról még évekig, akár évtizedekig tudtak gondoskodni, ha volt elég hely. Ezekből az „aktív” szolgálatból kiselejtezett egységekből raktároztak itt egy hangárnyit.

- Közel 8 órán át mehetne róla egész Magyarország, teljes fogyasztáson. Arra használjuk őket, hogy az ingadozásokat kompenzáljuk. Illetve amíg a bekapcsolt újabb blokk elkezd termelni, vagy hogy egyáltalán „beizzítsunk” egy új fúziót. Ahhoz nem kevés energia kell – magyarázta az idősebb mérnök.
- És nektek mi dolgozok itt? – kérdezte Tamás.
- Elég szépen automatizált a rendszer, de sajnos vannak még a standardizálások előttről származó egységek, amikhez egyszerűen nem érdemes megírni és legyártani a robotkarok programozását és a bekötéseket.
- A koptereket már vagy 25 éve standardizálták! Nekem is csak néhány selejtezésre váró régi vacak van a hangárban, ami még vagy már átalakítóval megy szabvány csomagról.
- Itt akár 20-30 éves akkuk is vannak. Jól bírják. Az önműködő menedzser szoftver nagyon precízen figyeli, hogy ki mit tud. Egyenként tornáztatja őket, terheli, kisüti, tölti, ahogy lekérünk energiát. A legoptimálisabb rend szerint dolgoznak. Az a fél ház méretű csomag ott még mindig 44%-os, pedig ő a legöregebb. 33 éves! Dávid még beszélni tanult, amikor ez egy repülőhordozó akku-pakkja volt.
- Brutál! De ugye nem azt kell cserélni? – óvatoskodott Tamás.
- Eldöntöttük, 38%-nál fogjuk csak kivenni, holott az előírás 40%. Utána viszont ő is megy újrahasznosításra. Szép mutatvány lesz… De most még nem, csak néhány régi kisebbet kell mozgatni, és azt is csak levennünk kellett a rendszerről meg kézzel átírni pár kódot, mert a többit elvégzi a robotunk.

Tamás csak ekkor figyelt fel a nagyjából 2 méter magas, négy karral és három lábbal rendelkező fura szerzetre. Érezhetően masszív, de használt masina volt, nagyon precíz és borzalmasan erős. Egy ránézésre legalább 70 kilós pakkot egyensúlyozott ki egy alig néhány mm-el nagyobb polcról, vagyis inkább polcból.
-  Mehetünk is – zökkentette ki Tamást a többieknél türelmetlenebb Dávid.
- Valóban – helyeselt Károly.
- Dávid, kezdhetsz röpködni, felmentelek a szolgálatból, persze én is megyek. De Zoltán kinyírt volna minket, ha hanyagoljuk a karbantartást, te is tudod.

Pár perccel később Dávid és Tamás álltak a hangár előtt, Károly pedig elővigyázatosságból ismét kitelepült egy mobilvezérlővel. Le sem volt hajlandó szállni a székéből, még az elmaradhatatlan kamerázást is onnan csinálta. Ez volt Dávid első repülése, pilótatársa zuhanása után még több mint egy hónapig nem szálltak fel. Egyrészt le kellett gyártani még két Szárnyat, másrészt egy picit át is tervezték, annak ellenére, hogy Tamásnak nem sok ideje volt pontos instrukciókhoz adatot gyűjteni. A vezérlés hangolását tolták el egy aprót, illetve hozzávetőlegesen szabályozták, hogy a szárnyak nyitását felügyelő rendszer ne álljon meg bizonyos instabilabb repülést adó pontokon. Az első éles felszállás adatai alapján akadtak instabilabb tartományok. Sokat agyaltak rajta, mert a szimulátorban nehéz volt ezt modellezni. Az aerodinamika is bonyolultabb tudomány volt, mint amennyire sikerült elmélyedniük benne, bármennyire is próbálták a szoftvert hangolni. Egyszerűen nem tudták hogyan paraméterezni, hiszen maguk se képzelték, hogy lehetne. Nem volt referenciájuk.

A fiatal mérnök számára az alkotás öröme se tudta feledtetni a késedelem és a zuhanás okozta bánatot. Egyrészt, bármennyire is sulykolta magának, hogy nem tehet róla, bajba sodorta a barátját, másrészt mert még mindig húzódott számára az éles teszt. Károly ragaszkodása a karbantartások percre pontos kivitelezéséhez pedig a végre kitűzött repülés időpontját is halasztotta néhány órával.

Szép idő volt, nagyon enyhe szél, kellemesen langyos nyári idő. Dávid végre egy vadonatúj, saját pénzéből Tamás instrukciói alapján vett védőruhában feszített, hátán egy prototípussal. A kötelező csűrőlap tesztekhez, motorpróbához és szárnymozgató mechanika túráztatáshoz mindkét társa mereven ragaszkodott. Valahol Dávid is átérezte a fontosságát, de már minden vágya az volt, hogy megnyomhassa az ugró gombját.
- Na jó, azt hiszem indulhatsz! – legyintett Károly, aki alig bírta nézni, ahogy a munkatársa egyik lábáról a másikra áll. Tamásra nézett, aki szótlanul bólintott.

A férfi agyában ott duruzsolt a több hónapi tesztelés, a precíz konzol erővisszajelzései, a pilóta által erőltetett vészhelyzeti szimulációk, amiken néha lezuhant. „Nem lesz itt semmi baj, ez a kerge pizzafutár is lazán felszállt” – gondolta. „Nekem meg lesz annyi eszem, hogy nem hergelem fel a tornyokat. Utána pedig nem kényszerülök hajtűkanyarral menteni az irhám.” Sóhajtott egy mélyet, lábával is rásegített, közben hátba rúgatta magát az ugróval. A kis szerkezet simán feldobta. Szépen rá is feküdt a levegőre, és finoman elkezdte feljebb emelni a gépet.
- Túl hamar felhúztad, gyorsíts egy kicsit, át fogsz esni! – hallotta Tamást.
Dávidnak egy picit elege volt ebből. Agyonszimulálták. Végre repült, végre valóban érezte is. Nem nagyon fogta fel az első másodpercet, de a mozdulatok rutinná váltak. Gyorsított egy kicsit, de Tamás aggodalmát túlzónak tartotta. Elvégre repült már, a Kolibriket nap mint nap vezette.

Mintegy 50 méter magasan kezdett lomhán körözni. Ismerkedett vele, és figyelte, ahogy suhan alatta a táj. A szél duruzsolt a sisakján. Érezte, ahogy a szárnyak kapaszkodnak a levegőbe, minden apró mozdulat irányváltással járt. A fejét is elég volt biccentenie egy kisebb röppálya változtatáshoz.

„Nincs itt semmi baj, megy ez!” – gondolta. Ennyi tervezés és várakozás! Amíg Tamás lába meggyógyult, már-már babonából sem engedélyezte magának a felszállást. De VÉGRE REPÜLT!

Finoman csinált még egy jobbkanyart. Aztán egy balt. Ez nehezebb volt. Nem értette igazán. Süllyedt egy kicsit, aztán emelkedett. Ezt sem vette olyan könnyedén. A motorok simán feldobták a levegőbe, amikor elugrott, most pedig kelletlenül emelkedett. Ráadásul jobbra fordult.
- Srácok, szerintem egyenesen áll, mégis húz jobbra. Jé, most kevésbé. Valami van a vezérsíkokkal, csűrőlapokkal?
- Látszatra nincs – válaszolta Károly alig 2-3 másodperc késéssel. - Minden elérhető telemetria jó.
- Valami akkor sem az. Most megint jobbra húz. Ellene kell tartanom.
- Azt látom, hogy ellentartasz. De minek? – kérdezte Tamás.
- A nagy semminek. Annak, hogy oldalszelem van, vagy legalábbis olyan mintha az lenne.
- Gyorsíts egy kicsit. Esetleg húzd beljebb vagy nyisd széjjelebb, hátha beragadt egy picit a szárny.

Dávid mindent megpróbált, de a helyzet csak romlott. Nem talált olyan sebességet és szárnyállást, amiben ne tartott volna jobbra az egész. Már a lábával is ellene dolgozott. Kitekert testhelyzetben a cipőjéhez illesztett apró profilokkal is kormányzott. Kérdőre vonta őket, de Károly még az éteren át hallhatóan is csak a fejét rázta.
- Semmi. Csak azt látom, hogy erősen fordulnál balra, és a szemem meg a kamera azt hazudja, hogy nyílegyenesen repülsz.
- Értem én hogy nem érted, de hogy fogok így leszállni? Meg fogok pördülni vagy mit tudom én, amikor talpra akarok állni.
- Fogalmam sincs. Repülj el itt, aztán megpróbállak levideózni – javasolta Károly.
- Jobb ötletem nekem sincs – vágta rá Tamás.
- Nem túl kényelmes, de akkor ez van.

Dávid amennyire szerette volna végre a röpködést, most annyira nem élvezte. Szerencsére nem romlott tovább, de minden gyorsításnál úgy érezte, jobbra taszítja a szél. Néhány percet hagyott a többieknek az átrepülés videójának gyorselemzéséhez, aztán türelmetlenül feltette a kérdést:
-  Jutottatok valamire?
- Sajnos semmire - hangzott a nem túl megnyugtató válasz Tamás hangján.
- Felmegyek én is, megnézlek.
- Le fogsz tudni szállni a lábadra?  - aggódott hirtelen a saját kilátástalanságán túl is Dávid.
- Vali szerint már semmi baja. Én azért másként vélekedek, de ki fogom bírni.

Tamás 2 perc múlva már túl volt a szárnypróbán és a levegőben volt. Felvette a mérnök sebességét és magasságát, és minden oldalról körberepülte.

- Nem értem. Külsérelmi nyomot nem látok, szemre egyformának tűnnek a szárnyak. Leszámítva hogy erős balfordulóra állsz és egyenesen repülsz. Minden motor jár, és a telemetria szerint nagyjából azonosan fogyaszt áramot.
- A tiéd nem húz valamerre?
- Nem. Kezes mint a bárány. Ha nem kéne a béna csigatempóddal repülni, már a tornyokat idegesíteném kedvemre, még midig imádom ezt a szerkentyűt.
- Jó neked. Én egyelőre nagyon utálom, és elképzeltem magam a tiedhez hasonló gipszben.
- Nem lesz itt semmiféle átkozott gipsz! Próbálj a levegőben maradni, amíg kitalálok valamit! – azzal egy éles fordulóval akkorát lépett, hogy Dávid szemmel is alig bírta követni. Egy „könnyed” jobbkanyarral utána gyorsított, de csak azt látta, ahogy elegánsan leszáll pontosan a talpára alig 10 méterre Károlytól, majd hanyag eleganciával becsukja a szárnyat és odasétál a kollégájához.
„A piszok, neki miért ilyen jó a cucc? Pedig konkrétan az összetört gépének az elemeiből csináltuk újra, a mázlista csak a szárnyakat darálta le, de a motorok, elektronika és még az akku is ugyanaz” – gondolta Dávid, miközben kínkeservvel feljebb emelkedett, hátha romlik a helyzet.

- Újra át kéne itt repülnöd. Van egy ötletem, de biztos akarok lenni. – hallotta Tamást.
- Azon már túl vagyunk, most mitől lesz jobb?
- Még nem biztos, hogy jobb lesz. Károly, mennyit tud a kamerád? Milyen sok képet rögzít?
- Nem erre tervezték, de ha leveszem a felbontást vacak két dimenziós 4K-ra, akkor akár 300-at is másodpercenként.
- Az kevés. Nincs valami jobb?
- A fúziós kamráknál van, de azokat mire kiszerelem, Dávid vagy elunja az életét, vagy kifogy az akku és lezuhan.
- Akkor más lesz, de bíznod kell bennem, Dávid! Emelkedj fel, amilyen magasra csak tudsz!
- Rajta vagyok, Lehet spirálban? – kérdezte az érintett.
- Felőlem, csak ne szédülj el! Menj amilyen magasra csak úgy gondolod hogy még nem kapunk a nyakunkba egy légügyi figyelmezetést.
- 300 méterig jó a védőterület, kb. 500 fölött már mindenképp észre fognak venni, és nem bírjuk kimagyarázni. De mi a terv?
- Le kéne kapcsolni a motorokat. Mindet. Tárd ki teljesen a szárnyat és vitorlázz! Óvatosan! Ne lassulj le, hagyd süllyedni, ha nagyon leveszed a tempót, át fog esni, ne feledd.
- Oké, nem hangzik rosszul, de a motorok addig segítenek, tolom amíg fordul, úgy könnyebb.
- De lehet, hogy pont ez a baj! Csak ugye eddig járattad őket. Kapcsold le, és ha minden igaz, úgy fogsz siklani, mint egy sirály.

- KIRÁLY!!! Tényleg! - jött a válasz a megkönnyebbült Dávidtól -  Ööö.. de most mi lesz? Gyakorlatilag elegánsan zuhanok…
- Ezt kell folytatnod. Keress egy minél egyenesebb sík szakaszt, vitorlázva kell leszállnod. Ha belenyúlsz a motorokba, el fog tekerni. Nem tudom melyik rossz, valószínűleg a jobb szélső, de akár a jobb belső is lehet, azt meg nem tudod külön vezérelni. Mivel Károlyunk kamerája nem elég gyors, szemre pedig nem látom, hogy szabadon forog-e a lapát vagy hajt is valamit, ezért nem tudjuk melyik motor kuka. A vészhelyzeti tesztet elvégeztük a szimulációban. Elvileg ugyanúgy kell leszállnod, mint motorral. Csak kicsit precízebben kell eltalálni a pillanatot, amikor felhúzod. Mert vagy végignyalod a talajt, vagy nagyon magasról esel a talpadra.
- Menni fog! Érzem! Ez a csönd, ez a siklás! Ez fantasztikus! Minden apró mozdulatra reagál, precízen tudom tartani az egyenest. A szárny csodás!

Dávidon erőt vett a lelkesedés. Nagyon örült, hogy nem benne van a hiba. A siklás tényleg élmény volt, de a talaj bizony jött szembe. Lélekben felkészült. A motorok nem tartják vissza, nem tud ráhúzni az ugróra se, hogy a talpán tartsa, ahogy a szimulációban, ha túlfordul. Nincs átstartolás sem, mert tuti belepördül a talajba. „Egy esélyem lesz! Csak nyugi! Jön a föld. Ne kapkodj!” A szimuláció egy dolog, ott akárhányszor újra lehet kezdeni. De itt rájött a félsz rendesen. „Még ne, még ne…” Egyedül kellett csinálnia. Nem akart Károlyékhoz közel menni, hátha túlrepül, és a hangárnak csapódik. A hűtőtavat is el akarta kerülni. „MOST!”

A fékszárnyak és csűrőlapok gyönyörűen reagáltak. A gép megbillent. Egy hangyányit megingott ugyan, mert Dávid nem készült fel eléggé az erőhatásra. Röpte lelassult, megállt a levegőben, majdnem függőlegesen. Puff! Földet ért. Egy pillanatra diadalittasan elmosolyodta magát, aztán a szárny hátrarántotta és a fenekére ült. Épp egy csöppet fordult túl, és ezért visszafele húzta el a szerkezet. „Össze kellett volna csukni” – villant át az agyán, de diadalittasan nézett maga elé a felkavart porban.
- Houston hívja a Sast. Minden rendben? – kérdezte óvatosan Károly.
- Semmi bajom! – Dávid feltápászkodott, és elindult hogy visszasétáljon. Tamás gratulált neki, ő pedig integetett a távolba.

- Mea maxima culpa! – mondta Tamás, aki lelkesedésében még át is ölelte és megveregette a vállát, amikor visszaért.
- Na, most már kíváncsi vagyok! – mondta kórusban a két mérnök.
- A baj az, hogy besült a motorod. Ez egy rém a futárok közt. A négyrotoros gépek ilyenkor szoktak menthetetlenül leesni. Mivel ezek elég megbízható és drága szerkentyűk, nagyon ritka és nagyon bosszantó hiba. Valamelyik tekercs áthúz. A szigetelés túlfeszültség vagy túlterheléses melegedés miatt megszűnik a nevéhez méltón cselekedni. A motor szerencsétlen esetben felveszi ugyanazt az áramot, de kiesik a szinkronból, gyakorlatilag ellene dolgozik a többinek. A menetszél forgatta, ő meg többnyire csak fűtött. Igen, a négyes, a jobboldali szélső az. Még kesztyűn keresztül is forró, pedig már rég kikapcsoltad. Sajnos mivel ezek az egyszerűbb felépítésű motorok nem fizikai fordulatszámmérősek, lévén az is csak bonyolítaná, nincs róla teljesen megbízható telemetria. Igazából nem értem, mert egy pontos fordulatszámszenzor nem egy ördögien bonyolult masina. A koptereken azért nem kell, mert ha már ez a baj, úgyis mindegy, illetve a precíz repülést a giroszkópos elmozdulás szenzorok alapján oldja meg, nem a pörgési sebességéből számolja. A jó dolog, hogy merevszárnyas gépet hajtottunk vele. Így annak ellenére, hogy rekord gyorsan bekrepált, le tudtál vitorlázni. Hasonló esetben a futárok döntő többsége instant lezuhan. Eddig egy futárt ismertem, aki a quadkopterét le bírta tenni úgy-ahogy, de hatnál kevesebb rotorral majdnem képtelenség.
- És miért a te hibád?
- Mert ezek „második fázisban” lévő motorok. Költséghatékonyságból, és mert nem tudtuk mi lesz a projectből, nem új, hanem valamiért megdöglött gépek tesztelt és tökéletesnek tűnő, újra használatra félretett motorjait hoztam nektek. A poén az, hogy Károllyal megállapodtunk, az enyémbe tesszük a vackabbakat, mert én hamarabb felmérem, hogy mi van. De erre nem számítottam. Nem építettük bele ezt a telemetriát, és a fordulatszámmérés se sokat segített volna, mert ilyenkor a szabadonfutás miatt alig kimutatható az eltérés. Én babonából megtartom a sajátomon az ütött-kopott alkatrészeket, de holnapra szerzek neked vadi újakat. Sőt, most rögtön!

Tamás beváltotta az ígéretét. Ő maga repült el az alkatrészekért, pontosabban reptette ide magának.
- Tessék, ezek a tartalékból vannak, vatta újak!
Károllyal be is szerelték őket, aztán Dávid ismét ott állt a késő délutáni árnyéknyújtós napfényben és az eget kémlelte, miközben a saját előírásuk szerint kötelező csűrőlap tornát csinálta. Tamás ott állt mellette, szintén tesztelt.
- Tudod haver, ha leesel a lóról, amint lehet, vissza kell ülni. Ez most mindkettőnkre igaz egy kicsit. Akkor háromra!
- Három! – kiáltotta a mérnök, és a levegőbe ugrott.

Az új motoroknak még a hangja is szebb volt. Dávid nem vagánykodott, mint Tamás az első repülésnél. Kicsit élt benne a délelőtti kudarcból eredő bizalmatlanság, de finoman szelte a levegőt. Szigorúan betartva a védőterület határait kétszer is körberepülte az Erőművet, leírt pár kört a hangár körül, futott egy gyors egyenest, megcsinált egy-két sodrósabb fordulót, szigorúan balra, csak hogy érezze, hogy milyen szépen reagál az eddig nem kedvelt irányra. Észrevette, hogy van az az oldalgyorsulás, ami már nem tesz jót a gyomrának. Ez egyszerre töltötte el elégedettséggel, és képezte az elkerülendő manőverek egyelőre rövid listájának tételét.

-  Na, milyen? - kérdezte Tamás, aki közben mint egy kölyökkutya szaladgált körülötte a levegőben, amikor a gazdája komótos sétában rója az erdőt, az eb pedig élvezi a szabadságot és önfeledten rohangál.
- Imádom! Tényleg. Nagyon kis finom szerkentyű. Ezzel a délutáni fénnyel már-már giccses. Nem azért nem beszélek mert nem tetszik, csak végre élvezem az elmúlt hónapok munkájának gyümölcsét.
- Uncsin élvezel – nevetett Tamás.
- Ez van.
- Bocs, lehet hogy csak nekem unalmas. Én ezt bírom! – azzal olyan manővert adott elő, hogy Dávidnak már a látványtól is felfordult a gyomra.

Kifulladásig repkedtek. Tamásnak az akku adta fel előbb, Dávidnak a nyaka és a lába. Ő több mint két órát töltött a levegőben, a testtartás pedig kényelmetlen volt. Bemutatott egy tökéletes leszállást, ami után roppant büszke volt magára, majd eltették a szárnyakat és később magukat is holnapra. Dávid aznap még alvás közben is repült. Csendben siklott a széllel, élvezte az elsuhanó tájat, és amikor felébredt, elmosolyodott. Már nem csak álom…