Valóságfikció

Csilla – el ne felejtse, most épp Adrienn – boldogan sétált a kellemes külsejű, bár kissé kopaszodó és enyhén pocakos László mellett. Valahogy az volt az érzése, a férfi tényleg szülőfaluja természeti kincseit szeretné neki megmutatni. Végig úriemberként viselkedett. Pedig azt hitte, ő is valami házasságtörő kéjenc lesz, aki könnyű prédára les.
„Olyan átéléssel meséli ezeket a madarakat” – gondolta. Szinte egész végig csak bólogatott, és hagyta, hogy a férfi bevigye az erdőbe. Vagy a nádasba. Mindegy volt. Nem félt tőle. Immár teljes tudatában volt az erejének, a használatának. A varázslás napról napra jobban ment, és ez önbizalmat adott neki. Szinte sérthetetlennek gondolta magát. A minap még a rendőrséget is átverte. Amiatt a Ferenc miatt majdnem rajtakapta egy gyanútlan járőr. Vagy nem is annyira gyanútlan? Nem volt egészen világos, de mintha az a fickó is rendőr lett volna. Mindegy, vége, túl van rajta, az a szexéhes tag halott. A szíve is működött a dobozban vagy három hétig. Komoly haladás. A társa… nos, nem emlékszik. Sikerült megbűvölnie, pedig ösztönből csinálta.
Ez a László pedig… Sosem gondolta, hogy szerelmes lehessen belé. Fizikailag akár majdnem az apja is lehetne, bár épp nem nézett ki sokkal idősebbnek annál, amit felé mutatott. Ember leheett mellette, amit igen élvezett. Csak egy kirándulni vágyó természetbarát, természetes személy.

„Akár össze is barátkozhatnánk, talán idővel még be is adhatnám neki!” Úgy se volt senkije, akivel megbeszélhette volna. „Talán az se lenne baj, ha csak elmondhatnám végre valakinek. Aztán ha nem érti meg, ő sem emlékszik majd, simán megtehetem…”

A nyomozó szintén nem félt. Gyerekkori emlékei felszínre törtek. A nő pedig semmilyen nyomát nem mutatta, hogy meg akarná őt ölni. Ezért élvezni kezdte az eddig okosan felépített karaktert, amit egyre könnyebb volt játszania. Adrienn figyelt rá, érdeklődő volt, még talán vicces is. Lászlónak néha figyelmeztetnie kellett magát, miért is van itt. Reggel még szinte biztos volt benne, hogy a sorozatgyilkossal találkozik azon a lepukkant állomáson. De most csak egy csinos harmincas nőt látott, aki talán csak elvesztett, vagy eddig soha meg nem talált lelki társát keresi, akivel érdekes dolgokról beszélgethet.

„ Talán tévedtünk” – gondolta. „Gergő elnézett valamit az IP-kkel és kapcsolatokkal. Talán csak véletlen egybeesés…”

Messze jártak már a falutól. A mező közepén bandukoltak a kellemes, napos időben. A szolgalmi úton a nyomozónak eszébe jutott egy jó rendőrvicc, amit a kollégája mesélt a minap. Most ő is előadta, amit az előadó. A nő hangosan, őszintén kacagott. Ám Lászlóban hirtelen meghűlt a vér. Nem hitt a szemének. Tényleg valóság? Fikciónak vélte eddig.

Keselyűsó

A Sólyom gyakorlatilag lakhatatlanná vált. Mivel a legtöbb zsilip lukas volt, vagy bedöglött, nem merték megközelíteni a hibás rendszerek nagy részét. Csilla és a főgépész a híd vezérlőpanelén próbálták munkára bírni, amit lehetett. A nő még mindig zavarban volt az iménti csókos kirohanása miatt. Inkább gépiesen dolgozott. Örültek mindennek, ami működött, válaszolt. Öt forgószárny felpörgött. A hatodik gyakorlatilag semmit nem csinált. Nem volt idő és lehetőség javítani. Csilla nem bírta szótlanul.

– Szerinted hova kerülnünk?

– Ismered a történeteket az elveszett hajókról, ugye? – kérdezte József halkan.

– Igen, valószínű bedöglött a térhajtómű. Olyan messze, hogy majd évek, évtizedek múlva ér ide a segélykiáltásuk, ha egyáltalán ideér. Vagy megsemmisültek.

– Látod, a Sólyom is milyen nehezen adja meg magát. Pedig ennél sokkal modernebb hajók is vesztek el nyomtalanul.

– Ez igaz, de nem mindegyiken szolgál ilyen ügyes főgépész… – csúszott ki a nő száján, de azonnal megbánta.

Józsi azonban nem vette fel.

– Bármilyen keserű, a Sólyom egy párhuzamos valóság Földje körül kering. A kapitány is sejti, ő se olyan hülye, mint amilyennek néha kinéz. Szóval a hajtómű tökéletes helyre hozott a térben. Csak nem abban a térben.

– Lehetséges? – nyílt tágra Csilla szeme.

– Elméletben. De úgy tűnik a gyakorlatban is. Valószínű sose tudjuk meg, milyen hajtóműhiba okozza.  Nagy kár. Vagy ha meg is van az adatsor, kizárt, hogy valaha visszajutunk a saját valóságunkba. Ha túl is éljük a zuhanást, csak akkor repülünk újra, ha ezek odalent nem a kőbaltánál tartanak. De elsőre úgy néz ki, nincs elég fejlett tudásuk a térugráshoz. Akkor pedig, tudod mi az előírás?

– Tudom… – sóhajtott a nő.

Nem fejtegethették tovább a kérdést. A kapitány jött hozzájuk.

– Mennyi esélyünk van, szerintetek a leszállásra?

– Egy… Valamekkora százalék. Egy irányú jeggyel.

– Eddig se retúrt vettünk igaz?

– Úgy tűnik nem lesz rá több pénzünk, hogy haza menjünk itthonról…

A kapitány bólintott. Értette. A Sólyom már most kezdett kellemetlenül oxigénhiányos lenni. A hamarosan bekövetkező fulladás rémképe úgy lebegett a levegőben, mint a keselyű. Sóhajtott egyet, majd kiadta a parancsot:

– Induljon a műsor! Leszállást megkezdeni!

Elkezdték nyomni a padlót. Először alig érezhetően, aztán fékezve az immár zuhanássá fajult közeledést a bolygóhoz, egyre jobban.

– Mindjárt elérjük a légkört –jelentette izgatottan Huba. – De hamarosan elfogy minden elforralható víz.

– Az álcázás működik? – érdeklődött a kapitány.

– Nem tökéletes, de csinál valamit. Ha elég bénák, amíg nem lesz szabad szemmel kapcsolat, talán nem vesznek észre – felelte Botond.

Csilla hallgatta a társalgást. Nem szólt közbe. Aztán az egyik műszerre pillantott.

– Fiúk, ha nem akarunk elevenen megsülni, lassítani kéne! A hőpajzsok több helyen hiányoznak, mint ahol megvannak, a légkör eléget minket!

– Forrald fel az összes elérhető folyadékot! Szennylét, levest, bármit! A fő erőforrás hűtőjét, úgyse kell. Fújjatok ki mindent! Meg válasszatok le mindent, ami nem kell! Fékezőmotorokat bekapcsolni!

A külvilág a sűrűsödő légkörben elkezdett hangokat adni. A hajó nyüszítet, sírt, surrogott. Süvöltött.

És hevült…

Huba higgadt hangja hasított a híd hőségébe:

– Hova haladjak a hajóval?

– Hajrá haza! Ha helyedben lennék, Pest mellett tenném le a voksom. És a Sólymom – válaszolt a kapitány.

– Úgy tűnik a város létezik – törölte meg izzadt homlokát a kormányos.

– Kicsit délebbre a Duna mentén van a támaszpont, vagyis kéne lennie… Oda kérném, ha lehet!

– Igenis!