Zsolt nem volt a szokásos értelemben vett háborús árva, de köztük nőtt fel. A szülei a Babylon 5-ön találkoztak, az apja vadászpilóta, az édesanyja akkoriban hivatalosan felszolgáló, igazából hírszerző volt az egyik hatalmas bárban. Mindketten fiatalok voltak. A járőrözések, gyakorlatok és harcok, illetve a hosszú felszolgálóműszakok végeztével sokat sétáltak és beszélgettek a végeláthatatlan állomás számtalan gyönyörűen berendezett és karbantartott kertjeinek egyikében-másikában, és végül egymásba szerettek. Kiderült, hogy bár lelkük a rengeteg virtuális térben töltött év alatt kicsit sem öregedett, testük már korántsem volt olyan fiatal. Eddigi életüket arra tették fel, hogy a digitális valóságban éljék, és nem is kerestek vele annyira rosszul. Már ha épp valóban dolgoztak, bár a játékban is lehetett valódi pénzt keresni. Mindketten megengedhették maguknak a testük mozgását figyelő legújabb konzolokat, így nem híztak el.  Elég nehezükre esett a valós találkozás, de mivel nem laktak egymástól túl messze, végül megtörtént. Igazi, hús-vér házasságot is kötöttek, és egy idő után egy gyermekre is vágytak. Ekkor született Zsolt. Ám édesanyja ekkor már negyvenes évei elejét, édesapja majdnem ötvenes éveit taposta. Szellemük és a különféle avatarjaik frissek voltak és élettelik, az apró gyermek rengeteg gondja sivárnak tűnő fizikai életükben a pici gyarapodását övező öröm mellett hatalmas gondot is jelentett.

Gyermekükre eleinte csak minél többször vigyázott valamilyen hivatásos vagy kevésbé hivatásos bébiszitter, majd meghozták a nehéz döntést, és intézetbe adták. Bár eleinte sokat látogatták, és soha nem késtek a gondozás költségeinek befizetésével, mégsem sikerült kellően kötődniük hozzá. Tovább élték megszokott, fordulatos, kalandokban bővelkedő életüket, melybe bármennyire is fogadkoztak, hogy „majd később, ha nagyobb lesz”, már nem bírták beilleszteni csemetéjüket.

Mire Zsolt az eszét tudta, gondoskodó szülők helyett néhány elhivatott, kedves és odaadó, illetve pár kissé kiégett és megkeseredett nevelőtanár és egy csomó hasonlóan elfeledett, nem vágyott vagy valamiért kivételesen tényleg elárvult gyerek közt sodródott. A nagy ritkán őt meglátogató mosolygó szüleit idősödő idegen embereknek látta, játszótársaitól meg csak azt hallotta, hogy kit miért hagytak el, és raktak be ide. Bár sok nevelőjét kedvelte, és jól kijött a legtöbb gyerekkel, ugyanolyan szülőhiányos, enyhén sérült kissrác lett, mint a többiek. Édesapja és édesanyja nagyjából hét éves korára döntöttek úgy, hogy mégis, újra magukhoz veszik, de ekkorra már az iskolatársait és tanárait tartotta a családjának, és néhány hónapja elsajátított minden tudását latba vetve göcsörtös ám gömbölyded gyerekbetűkkel egy 7 soros levélben írásban kijelentette, hogy itt akar maradni. A szülei, bár jogilag megtehették volna hogy elviszik, tiszteletben tartották a kérését. Talán nagy kő is esett le a szívükről, hiszen Zsolt döntése, ők mindent megtettek... Továbbra is fizették a költségeket, ám ebben minden gondoskodásuk lényegében kimerült. Tovább szerették egymást és tovább keresték a kalandokat a különféle digitális realitásokban.

A fiú addigi élete során nem nagyon találkozott a Mátrixal. Az állami otthon egyfajta ritka sziget volt, ahol a gyerekeket vagy olyan emberek nevelték, akik valamiért kiábrándultak a számítógépek által mozgatott térből, vagy eleve szkeptikusok esetleg ókonzervatívak voltak, akik bottal se piszkáltak volna meg egy konzolt, így ő és a társai olyan dolgokat is csináltak, amiket sokszor a valódi szülőknél felnövő gyerekek nem. Időnként koszosak lettek, fociztak, földet túrtak, homokvárat építettek, futottak, bújócskáztak. A létesítménynek még valódi kézzel fogható könyvei is voltak, sőt, a tanárok ragaszkodtak hozzá, hogy a nebulók tudjanak elfogadható szinten kézzel is írni. Ugyan muszáj volt megtanulnia a virtuális világ buktatóit, és mint első lecke, melyet mindig szajkóztak, neki is a tudatába égett, hogy akárhány élete is van egy szimulációban, mindig tudja hol van, mert a valóságban nem tud repülni. Külön figyelmet fordítottak arra, hogy kifejtsék az egyén tetteinek és azok következményeinek fontosságát, a megfelelő időben és határozottsággal kaptak szexuális felvilágosítást, és emelték ki az ehhez kapcsolódó felelősség súlyát. Mivel az intézet tele volt véletlenül besikerült, de soha nem akart emberekkel (a legtöbb tanár is korábbi diák volt) legalább ezeknek a gyerekeket szerették volna megtanítani, hogy ne okozzanak a sajátjukhoz hasonló helyzetet.

Mire hősünk tizennyolc éves lett, és közeledett a középfokú tanulmányok vége, amit nagyjából közepes eredménnyel abszolvált, úgy döntött, elkezdi önálló életét. Bár egyik tanára látott benne fantáziát, mivel Zsolt olyan srác volt, aki ha valami érdekelte, azt mérhetetlen szorgalommal volt képes műveli. Ha viszont valami hidegen hagyta, összecsapta vagy ímmel-ámmal foglalkozott vele, még akkor is, ha muszáj volt. Iván bácsi, a fizikatanára szerette volna, ha az órai kísérletek és elektronikai eszközökkel végzett különféle gyakorlatok során mutatott lelkesedését meglovagolva továbbtanulás felé hajthatja a nebulóját. De az immáron magát ifjú felnőttként aposztrofáló lázadó kamaszt nem tudta rávenni erre.

Zsolt fejébe vette, hogy továbbra sem kér a szüleiből, eddigi ismeretei alapján úgy gondolta, talán jobb is hogy így nevelték fel, ezek a hozzáértő emberek, elhatározta, hogy az évek során ráköltött összeg fejében létrehoz egy számlát a szüleinek, gondoskodásukat visszafizetendő, öregkorukra. Úgy érezte ezt a kapott törődést azért visszaszolgáltatja nekik.

Az állam viszont kezdetben neki segített, mint minden nevelt gyereknek, hosszú lejáratú, alacsony kamatú kölcsönnel. Ám mivel a valós életben könnyen elkezdhető bevételi forrás gyakorlatilag nem létezett, főleg megfelelő tanulmányok nélkül, vett egy közepesen elavult terminál-széket, és bérelt egy külvárosi lakást, és a leggyorsabban megvalósítható, ám legkeservesebb pénzkeresetet választotta. A virtuális térben gyűjtött fáradtságos munkával megszerezhető digitális javakat, és magánál gazdagabb embereknek adta el azokat valódi pénzért.

Mivel megszokta a nyüzsgést, több felé figyelést, nagyon sokféle világ rengeteg szimulációs feladata közt mozgott, termelt, vett és eladott. A nevelőotthonban megélt tapasztalatai, a többi gyerek olykor kegyetlen és könyörtelen leckéi lopva megtanították az élet fortélyaira, amik után a felnőttek picit kulturáltabb világa már-már könnyű volt számára.  Az elektromos árammal működő bármilyen eszköz, így a számítástechnika akármelyik vívmányának használata azok közé tartozott, amit előszeretettel és szorgalmasan tanult, és ezért nagyon hamar nagyon okosan tudott erőforrásokat beosztani. Mindössze egy évébe telt, mire megengedhetett magának egy jobb munkaeszközt, egy modernebb Mátrix terminált, és alig négybe, hogy a bérelt otthon helyett egy ugyan még szerényebb, még kispolgáribb, de saját lakásban lakjon, nem túl nagy kölcsönnel.

Ekkor már fő bevételi forrása a repülés volt. Futárként dolgozott, és különösen jó volt benne. Zsolt hamar letette az erre vonatkozó kezelői vizsgát, megkötött egy meglehetősen borsos, ám időnként hasznos kötelező biztosítást, mely a quad- és hexakoterekben keletkezett esetleges károk és a szállított csomagok anyagi biztonságát garantálta, és beállt dolgozni.

Úgy érezte ez a valódi kompromisszum a virtuális tér és a korábbi életének valósága közt. Ugyanúgy a Székében ült, de egy igazi fém-kompozit gépet irányított, valódi házak közt, valódi embereknek valódi tárgyakat szállítva. Általában ugyan magához hasonlóan egy konzol előtt ülő, vagy állva hadonászó embert látott a kiszállítás végén, ha épp találkozott a megrendelővel a gépe kamerája, mégis úgy érezte, emberek közt van. Szeretett - ha csak egy pár pillanatra is - belesni mások életébe, amint épp a különféle munkájukat végzik, vagy szórakoznak. A legjobban olyan helyekre szeretett szállítani, ahol a való világban dolgoztak. Mezőgazdasági munkásoknak szerszámalkatrészeket, karbantartóknak ebédet. De élvezte az is, ha betekinthet egy játéktervező boszorkánykonyhájába, egy bróker falakon át futó számsoraiba, vagy bármilyen általa korábban pénzkeresetre vagy szórakozásra használt digitális realitás aktuális világába.

Nem mindenki volt jó futár. Egyrészt a meglehetősen borsos induló kötelező biztosítás, másrészt a futár tanfolyam is meglehetősen komoly befektetés volt, az egyáltalán nem garantált siker reményében. Csak keveseknek volt meg az igazi érzéke hozzá, és bár egy mesterséges intelligencia is úgy ahogy elvezette a gépet, kifejezetten azért alkalmaztak embereket, mert sokkal komplexebb problémamegoldó képességük lehetett, kreatívabb megoldásaik születtek a jó pilótáknak, ami váratlan helyzetekben hatékonyabban működött.

Zsolt csakhamar kifejezetten jó, bár kissé vakmerő pilótának számított a szakmában, még a főnökei is felfigyeltek rá. Mivel a saját bőrén is tapasztalta a fizikát, tudta mi mivel jár, mekkora sebesség milyen erőhatásokat jelenthet, és elég hamar ráhangolódott a gép vezérlésére is. Kifejezetten szerette az instabilabb, több figyelmet igénylő, nehezebben repülhető, de pont ezért sokkal fordulékonyabb, gyorsabb gépeket. Minden csomagot célba juttatott, és bár néhány kisebb-nagyobb kvázi felesleges alkatrészt sikerült néha ledarálnia egy-egy szerencsétlen szállítórobotról, alapvetően a kármentes pilóták közé sorolták. Ez rövidesen a biztosítási díjtételekben is meglátszott, ráadásul a minél hatékonyabb repülés minél több teljesített megrendelést jelentett, ami egy lépéssel közelebb juttatta áhított anyagi céljaihoz.

A futárok ráadásul elég összetartó és barátságos nemzetközi társaságnak bizonyultak. Hamar rátalált a megfelelő közösségre is. Szerveztek különféle „csere-repüléseket”, amikor más országok cégeinek gépeit lehetett irányítani, némi helyismeret után akár éles bevetésben is, illetve Zsolt kedvenceit, az öncélú gépgyilkolásként és képességfejlesztésként is felfogható versenyeket. A rangosabbak ráadásul pénzjutalommal jártak, és ő kezdett elég jó lenni. Ha pedig épp nem tudott elindulni egy adott versenyen, mert mondjuk számára túl nagy kihívás lett volna, ami egyben túl nagy kockázatot vagy elérhetetlen anyagi ráfordítást jelentett volna a nevezési díjban, akkor inkább fogadásokat kötött. Külön irodák foglalkoztak a kopterversenyekkel, amik a legkülönfélébb ügyességi és gyorsasági számokban, különböző célokra és befutókra lehetett téteket tenni. Zsolt mindig óvatosan, megfontoltan fogadott, és bár időnként veszített, ráadásul a bukméker irodák sem épp az önfeláldozó jótékonysági szervezet megtestesült mintapéldái voltak, nagyságrendileg 1,1-1,2-es szorzóval tudta havi szinten forgatni az ebbe befektetett pénzét.

Az igazi kihívás azonban a kisebb, majd óvatosan egyre nagyobb rangú futamok megnyerése volt. Zsolt a Szi-Fly cég alkalmazásában elsősorban Nagykál térségében szállított, itt minden centit ismert már, a házak közti fordulókat fejből tudta, szinte mindenhová térkép nélkül eltalált a majdnem teljesen egyforma épületek közt. Bár a hazai megmérettetések kis anyagi haszonnal kecsegtettek, a nyelv- és helyismeret sokat számított, és tudta, nagyon hosszú évek, nagyon komoly szponzoráció lévén lehet csak igazán elismert nemzetközi sztár, ami neki valószínűleg sosem adatik meg. A Szi-Fly Nagykál viszonylatában szinte egyeduralkodó futárcég volt, de még Magyarországon belül sem tartozott a legnagyobbak közé, Zsolt mégis ragaszkodott hozzájuk. Egyrészt Tamás, a főnök nagyon a szívén viselte az ügyesebb futárjai sorsát, és általában figyelt rá, hogy ne a legunalmasabb feladatokat kapják, másrészt Zsolt számára titkon egyfajta hiányzó apaszerepet töltött be, bár még magának se vallotta volna be soha. Új testvérei a csapat többi „sztárpilótái” lettek pl. Péter, aki örök riválisa volt a helyi versenyeken. Az, hogy Zsoltnak egyáltalán volt káreseménye a kopterek használatában, szinte kizárólag kettejük vérre menő csatái miatt keletkezett kopások számlájára volt írható.

Egyik ilyen emlékezetes esemény például az volt, amikor Péterrel épp egy hosszú műszak után egymással fogadtak, hogy melyikük bírja tovább a levegőben tartani a koptert az Erőmű védőtornyai közt, és sikeresen vissza is hozni. A futárok, bár az első lecke a hasonló létesítmények közelében repülő pilótáknak az volt, hogy "ne piszkáld fel a védőterületek tornyait", időnként mégis vagánykodtak egyet. Péter és Zsolt pedig olyan szinten hergelték be egymást, hogy végül "elkötöttek" a raktárból két röpképes, de szállítási feladatokra már meglehetősen alkalmatlan kisméretű gyors quadkoptert, és berepültek a tiltott zónába. Folyamatos szóbeli kapcsolatban próbálták egymást túllicitálni. Mivel Tamás megbízott bennük, nem nagyon figyelte hogy mit csinálnak, általában a kezdőkkel és a fontos csomagokkal megrakott pilótákkal törődött. Így a két felgerjedt fiatal kakaskodása elkerülte a figyelmét.

- Utasítgat már a torony? - kérdezte Péter, aki párszáz méter lemaradásban, alacsony röppályán követte Zsoltot
- Persze, észrevett a piszok, pedig nyírom a füvet olyan alacsonyan repülök.
- Oh, most szólt be nekem is. Egyelőre lájtos. Csak megkér hogy forduljak vissza.
- Úgyis te fogsz előbb visszafordulni, nyúl vagy...
- Hrrrr... - mondta Péter, és a lovak közé csapott.
Zsolt észlelte a közeledő ellenfelet, és ő is kihajtotta a motorokat. Nem repültek egyenesen, megpróbálták mit sem értő madárnak álcázni magukat, de egyre több üzenet jelent meg a kijelzőn, és egyre többször érezték, ahogy a torony megpróbálja visszafordítani a gépet. A madár trükk különben sem jöhetett be, hiszen ennél egy mélabúsan ácsorgó, ám szenzorokkal dugig tömött torony is okosabb volt. Egy automata koptert már simán visszairányított volna, de biztonsági okokból az ember által akár a távolból vezetett eszközök uralhatók maradtak.
- Komolyan lökdös a piszok, és annyi felszólítással van tele a látómező, hogy alig veszem ki a tájat.
- Veszem észre, most nyírtál bele egy magas magonc akácfába.
- Jaja, hörög is a hármas motor visszajelzője.
Zsolt erősen érezte, hogy ahogy átlépték a védőtornyok első körét, hogy a második sor már nem viccel. Minden létező szelíd és kevésbé szelíd vezérlési kísérletet bevet, sőt az az üzenet is megjelent, hogy bénító lövésre készül az automatika. Ez egy elektromágneses impulzust takart, mely általában sikeresen leszedett szinte bármit egy bizonyos hatótávon belül. Bár jelentősen felspannolta Péter dumája, és rég óta húzták egymást az erőmű tornyaival, illetve a puszta kíváncsiság is hajtotta, hogy a saját "bőrén" is megtapasztalja azt, amiről eddig csak hallott, mégis megszólalt benne az óvatos duhaj. Lassított, majd megállt, egy hangyányit visszafele repült, hogy a torony érzékelje a jó szándékát.
- Háhááá! És még én vagyok nyuszi! - üvöltött Péter.
- Úgy szólt, hogy vissza is kell érni vele. Téged mindjárt leszed a torony, és én nyerek! - válaszolt Zsolt, és elindult visszafelé.
- Dehogy szed le, figyelj csak! Erre nem fog lőni, mert kiüti magát... Ööö... Hű... Na... Nemáááár!
Zsolt hátsó kamera nézetre kapcsolt, és látta amint riválisa koptere megbénul, majd mint egy elhajított kő zuhan a védőterületen termesztett frissen kikelt kultúrnövények közé, és pattogva pörögve hullik darabjaira.

Kettejük kommunikációját Péter szitkozódása és ordítozása, és Zsolt kárörvendő hahotája töltötte be. A még levegőben lévő pilótának a könnye is kicsordult, még mindig a szántásba új barázdát termelő szerencsétlenül járt szállítójármű képét figyelte. Eközben a rengeteg színes üzenet és utasítás közt, melyek többnyire arról tájékoztatták, hogy "Köszönjük hogy visszafordult" illetve nagyjából azt hogy "Meg ne próbáld még egyszer" nem vette észre, hogy feltűnt egy új, melyet saját szoftvere adott: "ÜTKÖZÉSVESZÉLY!" Egyrészt a házak között ez az üzenet egy gyakorlott futárpilótának szinte állandóan ott villogott, másrészt annyira el volt foglalva a saját győzelmi mámorával, hogy mire észrevette, hogy valójában abban az irányban amiben repül, mi történik, addigra méterekre volt a külső kör egyik tornyától, és lassítás nélkül ütközött a masszív szerkezetnek.

"Nincs kapcsolat a járművel, valószínűleg megsemmisült." Ez töltötte be a látómezejét a távolodó kopterroncs, majd a közeledő torony képe helyett, mint hibaüzenet. A tanárok és nevelők minden igyekezete ellenére előző életének közösségében Zsolt is mesterszintet ért el káromkodásból, amin a futárok szóhasználata se javított. Ezt most erősen prezentálta.
- Mi történt? - kérdezte Péter amikor a szitokszavak erdejében végre úgy érezte célt fog érni a hangja.
Zsolt ekkora már rájött, hogy mekkora hülye volt, és hirtelen megszállta a nyugalom, ami eddig akkor volt segítségére, amikor hidegvérrel, számítóan kötött fogadásokat a legtöbb változót mérlegelve, vagy amikor egy törékeny és drága csomaggal egyensúlyozott a toronyházak és különféle nehezen és sok biztosítói mínusz pontért javítható, vagy használaton kívüli, de a kopterben és a csomagban esett károk miatt szintén a pénztárcájára menő kábel közt.
- Nekimentem a külső toronynak ami mellett eljöttünk - válaszolta.
Most Péteren volt a kárörvendő röhögés sora, ám barátja és ellenfele már addigra a saját botorságukat elemezte.
- Az lesz a legkisebb bajuk hogy ezt a két repülő roncsot nem repülő ronccsá tettük. Téged a második kör szedett le, szép bírságot kapsz tiltott repülésért. Én valószínű kisebbet, mert visszafordultam, viszont gondolom a torony javításának számlázásáért nem fog örülni a biztosítóm. Ezen felül Tamást is hallgathatjuk, hogy pont mi mekkora barmok voltunk. Már előre hallom: "Hogy gondoljátok, hogy okosabbak lesztek, mint egy több évtized alatt fejlesztett védelmi rendszer! Mi az első lecke? A tornyok üzenete egy futárnak szentírás!"
- De azért élvezted?
- A fenébe is, király móka volt...
Épp kezdték volna ecsetelni, hogy ki hogyan fogta meg az első torony visszafordítási kísérleteit, amikor a vezérlőszoftver teljes horizontját betöltő agresszív vörös hibaüzenet jelent meg, számolatlan felkiáltójellel:
"A TÁRGYALÓSZOBÁBA!!!!!!!!!!!!!! MOST!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!"

Az említett helyiség természetesen virtuális tér volt, melyet többnyire eligazításokra és különféle megbeszélésekre, vagy beszállítókkal, megrendelőkkel folytatott beszélgetésre használt a Si-Fly. Tamás egy kicsit átalakította eme "jeles" alkalomra. Egy ház méretű főnöki íróasztal mögött állt, mintegy 4,5 méteres valójában, a srácok amikor beléptek érzésre 80 centisek lettek és szinte távcsövet kellett használniuk hogy lássák a főnökük arcát. Bár az efféle álomszerű, sokkoló élményeket a digitális valóság rögös útvesztőiben mindkét srác megszokta már, mégsem töltötte el őket jó érzéssel.

- Üljetek le! - mondta dörgő hangon Tamás, ahogy áthajolt az asztalon, és fenyőgerendára emlékeztető méretű karján szívlapátot idéző tenyerével intett, hogy a még eltorzítottan kis méretű testüket is nehezen elbíró óvodásoknak szánt apró támlás alkalmatosságaikra helyezzék el a hátsójukat.

Az egész jelenet kívülről inkább vicces volt, mint ijesztő, de a két huszonéves srác most mégis úgy érezte magát, mintha épp most kéne azután a telefonbeszélgetés után hazamenniük, amikor tájékoztatják az apjukat a jó és rossz hírről, miszerint az előbbi az, hogy nagyon pöpec a légzsák a kölcsönkért családi autóban.

Tamás nem üvöltött velük. Ez volt a legrosszabb. Felült az asztal tetejére, és a nyaktörés határáig felfelé néző két guvadt szemű reszkető kölöknek, mint a valódi ovisoknak kiselőadást tartott szájbarágós hangnemben a futároknak szánt első órai anyagból. Tornyokról, káresemények következményeiről, biztosítási tételekről és karrierjük gyors és fájdalmas végéről, olyan ajánlóüzenettel, amivel soha sehova nem veszik fel újra futárnak.

Mondandóját mégis az alábbiakkal zára:
- Ha nem ti lennétek a két legjobb pilótám, csak egy "Ki vagy rúgva!" üzenetet kaptok. Péter, tőled különösen nem vártam ezt. De egyvalamit be kell valljak nektek. Amikor kb. annyi voltam mint ti, én is a földbe állítottam anno egy koptert, de tovább jutottam mint ti... A különbség annyi volt, hogy engem felkértek tesztelésre. Szóval mars haza, és ha még egyszer az Erőmű tornyaitól hallok rólatok, tényleg csak a fenti három szó megy ki tőlem.