Farsúlyos

A Sólyom hídja maga volt a pokol. Mintegy hatvan-hetven fok volt a levegő hőmérséklete, a hajót pedig irgalmatlanul rázta az egyik roppant teljesítménnyel járó fékezőrotor.

– Eltört egy lapátja! Le kéne állítani! – ordította a kapitány.

– Nem lehet! A far súlyos, kell a vízszintben tartáshoz. Az a béna úrvezető, aki nekünk jött a vackával, kinyírta a jobb hármas motort, nincs több! Csak ez a négy! – válaszolta József.

– Mikor ereszthetünk be egy kis friss levegőt? – visította Réka a hajóorvos.

A nő arca csupa vér volt. A többiekkel ellentétben, akik legalább egyszer ma már mind beverték a fejüket valahol, az övén másoké is keveredett. Nem sokat tehetett. Az iménti becsapódáskor egyik bajtársuk mellkasán átfúródott egy fémdarab. Már alig lélegzett a doktor karjaiban.

– Még elájulnánk, túl magasan vagyunk. Egyébként az se lenne hűvösebb! A hajótest több száz fokos lehet. Tartsatok ki! – ugrott oda hozzá Csilla.

Percekig szótlanul hallgatták a hajó hősies küzdelmét hirtelen támadt súlyával.

– Válts irányt! Nehogy egy tóba essünk! – adott parancsot a kapitány.

– Tarts ki öreg harcos! – kiáltotta a főgépész a Sólyomnak.

– Fékezzünk! – harsogta túl őket Huba.

– Azon vagyok! – morogta József.

A vezérlés ellenkezett. „Igen” „Biztos vagyok” „Vállalom a meghibásodás kockázatát!” „TÚLHAJTÁS”

A rázkódás szinte kisimult, egyszerűen gyorsabban pörögtek a rotorok, mint amit a hajótest rezgésként vezetni tudott. Az egész szerkezet viszont pokoli hangon visított. A mikrogravitációhoz szokott legénység minden kilót duplán megérzett. Talán a fékezés rá is tett egy lapáttal. Vagy a meleg. Kínkeserves percek pörögtek le az életük filmjével együtt a szinte biztos pusztulás tudatában. Véget érni nem akaró zuhanás…

– Lengéscsillapító talpakat ki! – üvöltötte túl a hangzavart a kapitány. – Felkészülni! Nagyot fog ütni!

DUUUUUUUUURRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR!!!!

A Sólyom Földet és földet ért. Kis idő múlva már hallották egymás nyöszörgését. A hajó ugyanis megnémult. Minden, ami eddig ordító hangot adott, lekapcsolt. A hirtelen támadt relatív csendben Réka sírt. Ismét meghalt valaki a karjai közt, és ő orvosként semmit sem tehetett.

József körbenézett. Fájt minden tagja, de élt. Volt ereje megnyomni a híd ajtajának nyitógombját. Megváltásszerűen áramlott be az alig negyven fokos levegő a hajó többi, a lassuló ereszkedés során nagyjából visszahűlt részéből. Fellélegeztek.

– Hol vagyunk? Jelentést! – próbálta munkára bírni a legénységét Kálmán. Kársuk halálát csak egy szomorú bólintással nyugtázta.

– Egy kistelepülés mellett. Ha minden igaz, egy szántóföldön – válaszolt Huba.

– A támaszpontnak továbbra sincs nyoma – mondta Géza, a kapcsolattartó tiszt.

– Nem is lesz – sóhajtott a kapitány. – Apropó, az álcázás megy még?

– Azt hiszem… Igen! Csoda. – válaszolt József. – Egy ember méregeti a hajót, de szerintem csak azt látja, hogy nem látja. Közelebb jön. Mit csináljunk?

– Csilla, megvan?

– Igen kapitány!

– Ez több mint valószínű egy párhuzamos világ – mondta ki hivatalosan az ítéletet a főtiszt, majd hozzátette:

– Nem tudom, hogy mi vár itt ránk. Ismeritek az előírást. Bár nem erre találták ki. Rögtönöznünk kell. Ha már túléltük…

A kapitány ismét a technikusnő felé fordult.

– Meg tudod bűvölni, ha muszáj?

A nő tisztelettudóan szabadkozott.

– Tudja kapitány. Épp csak van valami erőm. A huszonnégyes Táltos skálán csak hármas pontszámot…

– Egy kis emlékezet összezavarás?

– Talán, főnök…

– Remek. Maga veszi fel vele a kapcsolatot – adott hivatalos parancsot Kálmán.

– Értettem!

A nő végigment a folyosó romjain. Több helyen hiányzott a fal. Súlyos sérüléseket szenvedett a hajótest. Minden pattogva hűlt körülötte. Elbotorkált az legközelebbi zsiliphez. Nehezen szokta meg, hogy újra el kell bírni a saját súlyát. A rengeteg kisebb-nagyobb repedésen friss levegő áramlott be. Kellemesen hűs, már-már hideg, mindössze harmincegynéhány fokos.

Csilla mélyet sóhajtott. Megnyomta a nyitógombot a külső zsilipen.

Keményseprők

Szag Lászlót elkerülte a halál. Békának se érezte magát. Feltápászkodott. A szél és a szűnni nem akaró mennydörgésszerű robaj a földrengés után véget ért. Szétnézett. A boszorkány tőre csillant meg mögötte a napon, félig a földbe fúródva. Kicsit odébb pedig a tulajdonosa lába, véresen, mocskosan. A formás testrészen felfelé haladt a nyomozó tekintete, de valahol combközépen véget ért a látnivaló. Szanaszét növényi törmelék és földdarabok fedtek mindent. Kemény pusztítást végzett a szél, ahogy végigsöpört a környéken. De ahol a nő végtagja abbamaradt, sértetlenül állt a határ. Csak épp a test többi része nem volt sehol. Természetellenesen…

Nem…

Lehetetlenül…

A férfi felkapta a pisztolyát, közelebb lépett. Elméje mélyén futni szeretett volna, de a kíváncsi rendőr csak a rejtélyt akarta megoldani. Beverte a fejét. A semmibe! Kitapogatta. Keze, ahol hozzáért a forró, fémszerű valamihez, eltűnt a levegőben. Ám amint visszarántotta, sértetlenül újra láthatóvá lett.

Valami szikrázott tőle pár méterre jobbra, és jó néhány méterre felette. Odapislantott. Az ég kékje a kisülés nyomán izzó fémdarabokat szórt. Egy valószínűtlenül hatalmas, masszív ventillátorszerű tárgy lapátjai rajzolódtak ki.

– Ejha, kemény! Seprők helyett elfogadnám levélhullás idején, a harmadik szomszéd gondja lenne a dióavar…

Maga se hitte, hogy ez hagyta el a száját, de úgy érezte vagy most bolondul meg, vagy soha. Feltette a kezét, majd óvatosan kiengedte ujjai közül a pisztolyt. Önkéntelen mozdulat volt, ahogy agya mégis reagált a felismerésre. Megadta magát, csak nem tudta minek. Valahol felrémlett benne. Ha egy földönkívüli civilizáció, akkor jobb, ha nem fog rájuk fegyvert. Talán barátságosak, és utálnák fenyegetve érezni magukat. Mi más lenne képes egy ekkora valamit ide tenni, és majdnem láthatatlanná varázsolni?

Nem messze tőle egy szisszenéssel feltárult egy ajtó. László mindenre gondolt, csak arra nem, ami következett. Egy ember állt meg az ajtóban. Egy nő. Mocskos volt, csapzott, véres és elgyötört. Valami volt a kezében, akár fegyver is lehetett. A nyomozó elméje ledobta a gépszíjat. Gondolkodás nélkül magyarul üdvözölte:

– Dorothy! Ez itt sajnos nem Kansas, de hálás köszönet amiért a gonosz boszit agyonnyomtad! – intett még mindig feltett kézzel, a földön heverő láb felé.

A rövid hajú, testes negyven körüli hölgy ránézett, kérdő szemekkel, majd a véres végtagra. Megpróbált megkapaszkodni a hajótestben, de kibillent az egyensúlyából. Megbotlott a nem látható lépcsőfokban, és kizuhant a talajra.