Játszottak, mint a gyerekek. Fel le cikáztak, vitették magukat az enyhe őszi széllel, kergetőztek. Alig negyed órája kezdődött a mai teszt. Ilyenkor még a konkrét ütemterv előtt "melegítették a gumikat".

A régi repülősávos rádiófrekvenciát használták, mint eddig mindig, és mert ez volt az egyik olyan kommunikációs tartomány, amit a mátrixos trollhuszárok nem voltak képesek könnyűszerrel lehallgatni és beledumálni. Egyszer csak a távolból egy szaggató, rossz vételű töredezett, de érthető hang hallatszott.

– Itt az Aerotrans C873-as szállítógé... Segítség, ...hanunk. Ism...lem, zuhanunk! Egy madárrajjal ütköz... Mindkét légcsavar megsé...., a motorokat le ke... állítani. Való...leg hiányzik néhány lapát. A computer szerin vitorlázva nem jutunk ki… hegyek ...ül, a fák ... ...unk esni! Ismétlem, Aerotrans C873, segítség, motor nél... vitorlázunk, lezu...nunk!

– Hallottad Peti? – kérdezte Zsolt.

– Aha. Szerinted tudunk neki segíteni?

– Mekkora egy ilyen C873-as?

– Az egy XB-16-os helyből felszálló, billenőrotoros, vagyis elforgatható légcsavaros kisméretű szállítógép. Nyolc személy, vagy kb. két tonna hasznos teher, plusz a pilóta, plusz a gép, ami kiviteltől függően három-három és fél tonna – hallatszott Tamás hangja a rádióban, aki épp nemrég érkezett a városból a tesztre, és már ki is kereste a CN ide vonatkozó bejegyzését a hívójel alapján.

Ha a srácok egymás mellett ültek volna, látszik, ahogy összenéznek. De igazából több száz méterre voltak szétszóródva a környező tér mindhárom dimenziójában.

– Dávid, légy szíves dobd az antennára a jelünket, és erősítsd ki az övét! – hallatszott Eszter hangja. A mérnök engedelmeskedett, és pár másodperc múlva a maga tömör módján nyugtázta, hogy kész.

Az eddig rendezetlenül röpködő három pilóta azonnal irányt váltott északnak, és Eszter hangja hallatszott enyhe visszhanggal, ahogy a saját kommunikációjukat a központi antennán is visszahallották.

– Aerotrans C873, itt a "Béta angyalok" az erőműből. Segítünk ha tudunk, merre vagytok?

– Hál' Isten!!! – hallatszott a mély sóhaj. – Hogy kik??? Mindegy, itt vagyunk!

Koordináták röppentek a sisakok kijelzőjére, és Tamás konzoljára.

– Az vagy 18-20 km... De szerencsére még elég magasan van – summázta Péter.

– Fordul délre, ha tudsz, erre felé! – küldte át Eszter csilingelő hangja mellett Dávid az ő pozíciójukat.

– Pont délre? A fedélzeti navigációs gép szerint úgy lesz a legrövidebb a napom – hallatszott a kissé már nyugtalannak tűnő, de érezhetően sokat tapasztalt szállító pilóta hangja. – Remélem, tudjátok mit csináltok... Nincs tiszta leszállóhely, csak a fák közé tudnám lecsapni. Lehet, hogy akkor hamarabb leszünk humusz, minthogy kettőt pislognánk.

– Csak tarts ki, és ne tarold le azokat a szép fákat addig, mindjárt ott vagyunk! – kacagott Eszter, bár érződött a hangján, hogy egy egyelőre több a kalandvágya, mint a magabiztossága.

– Milyen nehéz a hátsód, kedves C873? – kérdezte Tamás.

– Kábé négy és fél tonna vagyok a Józsi nagy valagával – jött a válasz. – A fiúk meg se mernek már mozdulni a raktérben.

– Hányan vagytok? Nem árut viszel?

– Nem, egy szlovákiai szerelőcsapatot hoztam volna át a mezőgazdasági gépekhez, négyen vagyunk, plusz egy csomó felszerelés.

"Ezek a Szárnyak édeskevesek lesznek" - gondolta Tamás. "Főleg hárman!"

A negyedik szárny, ami épp nem volt totálkáros, Dávidé volt, aki újabban folyton szerelte. Leginkább azért, mert bár zseniálisan értett a technikához, csapnivaló pilóta volt, Tamás szerint legalábbis. Igazából jobban szeretett bütykölni, mint fárasztó és gyakran unalmas tesztekkel szórakozni. Épp az ugróműve volt kiszedve, és darabokban hevert a szerelőcsarnok asztalán. Hivatalosan valami teljesítmény növelő kísérletet végzett. Zsolt pedig tönkre vágta a saját gépét a minap, amikor a többiek harsány röhögése mellett sikerült a hajdani hőerőmű egyik mesterséges medencéjének eliszaposodott mocsarában landolni egy félresikerült forduló után. De mivel ő volt a legmerészebb, aki a leginkább a határait feszegette a szerkezetnek, Tamás inkább odaadta neki a saját Szárnyát, hogy ma azzal repülhessen, amíg Károllyal kijavítja magának a sajátját.

Hirtelen eszébe jutott… Felkapta a sisakját és nekiiramodott a hangár felé, miközben intett Dávidnak:

– Öltözz gyorsan!!!

A szerelőcsarnok sarkában egy külön szobácska oldalán futtában vágódott neki a nagy piros gombnak. A bent tomboló vihar elcsendesedett. „Hamarosan zöldre vált…” Tamás rápillantott a kijelzőre. A napló szerint minden az ütemterv alapján haladt, Károly épp reggel cserélte az akkut, amit hetente szokott. „Tehát töltve van. Simán többet is bírna, mint egy hét. Végre zöld…” Az a 4 másodperc örökkévalóságnak tűnt. Szinte kitépte az ajtót, de még a repülőruháján keresztül is mellbe vágta a benti forróság és páratartalom.

A szoba közepén egy elgyötört emberszabású érintésvédelmi tesztbábura felerősítve a tartóssági tesztpéldány állt, épp teljesen nyitott szárnyakkal. Szerencsétlen szerkezet már több mint egy hónapja volt ebben a kamrában, ahol az össze-vissza forgó bábun az ajtótól balra elhelyezett falnyi ventillátor által keltett szélben,a terelőlapátok által szabályozott kusza örvényben, trópusi melegben – vagy időnként sarki hidegben – esőben-homokviharban kellett ki-be mozgatnia a szárnyakat. Teljesen összecsukott és nyitott állapot közt, random program szerint. Első pillanatra ugyanúgy sértetlennek tűnt, mint amikor Tamás egy hónapja utoljára szemügyre vette. Emberfeletti fürgeséggel csatolta át magára a nehéz prototípust, és már rohant is kifelé, közben beindította az ugrómű töltését.

Mire kiért, Dávid már a sisakját vette fel.

– Ez mi??? De... Hogy? Nincs ugróm!

– Feldoblak te kocka!

Dávid megértette. Számolni ő is tudott, még öten sem tudják a levegőben tartani azt a motortalanul vitorlázó szárnyas téglát.

Gyorsan a hátára vette az ugró nélküli Szárnyat, és csúcsra hajszolta a légcsavarokat, legalább az is segít valamit...

– Ha jól számolom nagyot fogunk esni... – kezdett volna bele, ahogy agya elkezdett erőket és röppályákat kalkulálni, de Tamásban kevesebb volt a mérnök-fizikus mint a vakmerő pilóta. Mire végigmondhatta volna, már fél kézzel megragadta a barátját, és a teljes kapacitáson forgó saját rotorjai mellett egyetlen mozdulattal eleresztette a teljes erőt az ugróműből...

A felszállás a világtörténelem egyik legkevésbé elegáns megoldásának bizonyult, de nagy nehezen sikerült. Még egy kicsit a futottak is, aztán megtalálták az összhangot, és a stabilizátor elektronika patakokban ömlő verejték-elektronjainak és saját izzadtságuknak köszönhetően maguk sem tudják hogyan, de sikerült biztonságos magasságba emelkedniük. Ahogy megfelelő sebességet értek el, Tamás elengedte Dávidot.

– Ezt soha többet...

– Most ne kezdj ezen rágódni, hanem gyerünk! – mondta Tamás, és már összébb is húzta a szárnyakat, hogy gyorsabban haladhasson. Dávid szótlanul követte. Jócskán elhúztak a fiatalok, amíg ők felküzdötték magukat a levegőbe.

Óráknak tűntek a másodpercek, ahogy a Szárnyak teljes erőből a levegőt szelték. A GPS koordináták kis pöttyei végeláthatatlanul lassan közeledtek egymáshoz. A szállítógép pilótája először egy kisebb gépnek érzékelte a fiatalokat. Aztán ahogy egyre csökkent a köztük lévő térkép mérete, és egyre részletesebb a nagyítás, látta, hogy három még apróbb tárgy közelít. Fogalma sem volt, hogy mik jönnek. Ám mivel az évszázados fenyők és bükkök valamelyikének gyorsan közeledő törzse pergett csak a szeme előtt, mint az eljövendő néhány perc utolsó lehetséges pillanata, nem tehetett mást, megbízott a fura hívójelet használó lány segítő szándékában. „Talán valamilyen karbantartó helikopterek? De nagyon kicsik, és iszonyú gyorsan jönnek” – gondolta. Úgy érezte, úgyis mindegy. Rendületlenül repült délnek, hogy minél előbb találkozzon a segítséggel.

A Mátra felé a magasban egyre romlottak a látási viszonyok. Még az erőműnél viszonylag tiszta, napsütéses idő volt, a hegyekben még az éjszaka párája ködszerű felhőként ült a fák fölött.

A szállítógép az adatok alapján már elég komoly bajban volt, és sürgős beavatkozás nélkül hamarosan a hegy északi lejtőjének csapódott volna, ha valami csoda folytán nem kap megfelelő tolóerőt.

Péter elemezte a többieknek a helyzetet, miközben repültek.

– Srácok, valahogy meg kell tolnunk, különben vagy átesik, amikor megpróbálja felhúzni, vagy egyenesen a hegynek megy.

– Te, Károly, mennyit bírnak a légcsavarok burkológyűrűi? Mekkora terhelést? – kérdezte Zsolt.

A főmérnök egyből értette a szándékot. A fiú alá akart repülni, és a "hátán" vinni a gépet. Ekkor a legfölső alkatrész a hajtómű burkolata lenne, ami érintkezik.

– Nem tudom, de elég jó anyagból vannak. Azért ne csapd oda, mert ha összetörik, mind a négy motornak kampec, aztán zuhanhattok együtt azzal a döglött kacsával.

– Eszter, ha odaértünk, tiéd a bal szárny, enyém a jobb. Valahogy át kell adnunk a mi hajtóműveink erejét annak a gépnek. Zsolt, te repülj a törzs alá, de valahogy tolnod kell, mivel vinni nem tudod. Találj valamit, amiben megakasztod magad, de nem darálod le a légcsavarokat!

Még egy kevés a végtelennek tűnő időből, és megpillantották a gépet. A leharcolt XB-16-os repülő hatalmas, felszálláskor forgószárnyakká átállítható légcsavarjain komoly sérülések voltak. Az öt-öt lapátból mindössze talán egy nem volt deformált vagy törött. Ahogy közelebb értek, látták, hogy az egész sárkány több helyen ütődésektől, horpadásoktól tarkított felületén több kisebb-nagyobb véres maradványnak tűnő véres maradvány éktelenkedett. Hogy hány darab és mekkora madarat üthetett el, még elképzelni se merték.

Ám a srácok láttak már hasonló gépet, még ha kicsit jobb állapotút is, az Aerotransz pilótájának döbbenetét nehéz lett volna leírni, amikor a három szárnyas ember előtűnt a felhős-ködös égbolton. Eszter hófehér gépével, melyre tollak mintáját festette, makulátlanul fehér ruhájában, vékony alakjával, a sisak alól ki-ki kandikáló szőke hajtincseivel tényleg úgy nézett ki, mint valami robot-angyal. A két srác fémszínű szárnyai és sötétszürke ruhája ehhez képest szolidan visszafogottak voltak. Még szerencse, hogy Zsolt összetörte a saját lángnyelvekkel díszített fekete szerkezetét, amivel pont Eszter lányosan elegáns dizájnját óhajtotta alvilági megjelenésével ellenpontozni, mert a derék pilóta vagy röhögőgörcsöt, vagy szívinfarktust kapott volna szorult helyzetében.

Így csak ennyit tudott a rádión át kipréselni magából:

– Remélem elég spenótot ettetek angyalkáim, mert különben hiába repültem eddig a hegynek...

Mire azonban végigmondta, Zsolt el is tűnt a gép hasa alatt, Eszter és Péter pedig elhelyezkedtek a szárnyaknál. A légcsavarok szerencsére nem forogtak, szélirányba lehetett állítani őket, hogy ne fékezzék nagyon a siklást.

– Mindenki a helyén? – kérdezte Péter, aki már megtalálta a pozícióját a jobb szárnynál.

Sikerült felvennie a gép sebességét, és amennyire tudta, rögzíteni magát. Amikor a többiek nyugtázták, megadta a jelet.

– Zsolt, teljes gáz, Eszter, emeld velem együtt a tolóerőt, hogy ne fordítsa el az aszimmetria a gépet, vagy legalábbis ne kelljen kompenzálni! Mennyin vagy?

– 28%-al tartom a tempót, épphogy duruzsolnak.

– Remek, nekem is kb. ennyi. Ahogy emeled a tolóerőt, picit húzd be a szárnyad, érezni fogod, hogy el akar emelni a géptől, annyival mindig rövidítsd, különben nem a gépet toljuk, hanem a saját felhajtóerőnkkel küzdünk. Akkor figyelj... 35... 45... 60... 80... 100%!

A hegy vészesen közeledett. A fenyők kezdtek kirajzolódni a ködben, szemben. Muszáj volt felgyorsítaniuk az XB-16-ost, különben nem tud emelkedni.

– Adjuk rá az ugróművet! Vigyázz, ha nem tartod magad, le fog taszítani a gépről a Szárny tolóereje! Kapaszkodj! 3-2-1... MOST!

Károly és Dávid és Tamás teljes tudása és az általuk létrehozott technika teljes ereje feszült a tervezettnél sokkal nagyobb tehernek. A rádióban a pilóta kissé már fátyolos hangja hallatszott:

– Srácok, ha ezt túléljük, biz' isten fogyókúrába kezdek...

A gép nagyon lassan emelkedni kezdett, ahogy a tapasztalt kezek és a repülésirányító szoftver együttes gondolatai minden plusz lendületet finoman a gép magasságának növelésévé konvertáltak.

Az ugróművekből néhány másodperc alatt kifogyott a szufla, ám a fiatalok lekapcsolták az újratöltést is, hogy minden létező erőt a légcsavarocskák hasznosíthassanak.

– Kevéééééés lesz! - hallatszott Zsolt, aki úgy érezte, a hátán viszi a gépet. Bármilyen vakmerő is volt, kezdte egyre rosszabb ötletnek tartani, hogy a gép aljánál a futómű csapóajtajának peremébe támasztotta magát. A fenyők pedig csak nőttek, tökéletes formájuk és harsány zöldjük egyre kevésbé tűnt az erdő hűvös szépségének, mint a helyzet izzasztó forróságának.

Aztán hirtelen megérezték. A horizont ismét süllyedt egy pár fokot, a sűrű sötét erdő pedig ismét kezdett egyre barátságosabbnak tűnni, ahogy távolabb került. Tamás és Dávid értek végre oda, és kapaszkodtak meg a gép farokrészénél. Tamás ismét kihajtotta a szó szerint viharvert teszt-Szárny ugróművét, a szállítógép pilótája pedig a hirtelen nyert tolóerőt ismét jó ütemben alakította a csapat előnyére.

A XB-16-os utasai az utolsó pár méteren már csak a riasztót hallották. "Átesés! Veszély" Átesés"... Mint valami lassított felvétel, úgy bukott alá a zömök tehergép a hegygerincen túlra, ahol a jótékony síkság hívogató mélysége várta.

Péter azt vette észre, hogy a Szárnya alig 50%-ra van kint, ujjai elgémberedtek, úgy szorítja a kapaszkodási pontot, amit meg bírt ragadni a hajtómű hátulján. Minden izma görcsbe rándult az erőlködéstől, hogy saját testén keresztül vigye át a tolóerőt. Átpillantott a gép "válla fölött", ahol éppen látta Esztert, amint a hófehér, vékony lány valami egészen hasonló pózban, hasonló emberfeletti erőfeszítéseket tesz.

Hirtelen fel sem fogta, honnan jött a plusz tolóerő, de amikor hátrapillantott, észrevette a másik két Szárnyat. Egy pillanatra nem hitt a szemének, amíg a rádión meg nem hallotta a hangjukat. Tamás gratulált a csapatnak. A pilóta pedig már előre akart inni a medve bőrére, természetesen mindenkivel. A háttérben a munkások ujjongását lehetett hallani, akik megkönnyebbülten beszéltek alsógatya cserének szükségességéről. Mindenfélét fogadkoztak, hogy a talaj ilyetén elhagyásának örökre búcsút intenek, ha egyszer végre újra a lábuk alatt érezhetik. Legalábbis ennyit értettek belőle, mert igen rosszul beszéltek magyarul.

– Srácok, vegyetek vissza, mert ki fog fogyni a kraft az akkukból. Szólt Dávid hangja.

– Én azt hiszem a géppel együtt szállok már le ha tovább tolom... – mondta Zsolt, aki amióta egyé vált az XB-16-ossal talán most vett először igazán levegőt. – tíz százalékra ra szívtam le, és szinte tuti túlhajszoltam a hármas motort...

– Mert hülye vagy mint mindig – kacagott Eszter, a megkönnyebbülés mély sóhaja után.

– Nem tudok veled leszállni, agyon foglak nyomni – mondta a pilóta. – Rövid a futómű, és odavágod magad. Gyanítom nem egy 3 kilométeres öntött műgyantára fogok leszállni, hanem a szőlőbe...

– Van egy szolgalmi út, még nyomokban aszfaltot is tartalmaz, egyenes és hosszú, kicsit jobbra, majdnem párhuzamosan ahhoz, ahogy most repülsz – mondta Tamás, aki jól ismerte a környéket. – Ráadásul nem is szőlő van kétoldalt, hanem általában valami gabonaféle, de most valószínű szántás.

– Oké. Látom is – felelte a pilóta.

– Tolunk még rajtad egy kicsit, hogy legyen lendületed, aztán hazamegyünk, mert ha ez a mamlasz tényleg tíz százalék alatt van, örülünk, ha hazaér, és nem kell őt is támogatnunk.

– Kibírom akár a táv dupláját is – füstölgött Zsolt, aki ötük közül a vitorlázás rekordját is tartotta. Bár sokkal nehezebb volt Eszternél, nagyon jó érzékkel repült, minden felfelé szálló légáramlatot el tudott kapni.

Dávid önkéntelenül elnevette magát, de aztán sorba megnézte a többieket, az ő gépe ugyanis diagnosztikai célokkal mindenkiről gyűjtött telemetriát. Eszter 17, Péter 15, Tamás 13%. Az ugróművek mind a négyüknél gyakorlatilag nullán, az övén értelemszerűen csak egy hibaüzenetre telt belőle. Zsolt 1-es és 3-as motorja tényleg egy túrós hátú leharcolt, de legalább túlhajszolt öreg gebe képének digitális megfelelőjét mutatta, de a másik 2 motorka is erősen túlmelegedett. Valószínűleg a kelleténél többször facsarta ki az ugróművet a vakmerő pilótájuk. Igaz, Zsolt repült Tamás szárnyával, amiben még mindig a régi motorok voltak, és ezekkel a gazdájuk egyszer már le is zuhant.

– Mindenki még addig tolja a gépet, amíg szerinte utána biztonsággal hazaér, aztán váljon le, és induljon haza! Soha nem lesz annyi energiátok, hogy újra felszálljatok, szóval mese nincs! – mondta Tamás.

– Majd a földön találkozunk, de az erőmű ebédlőjében!

Szerencsére a pilóta ügyesen letette az XB-16-ost. Károly már addigra úton lett volna feléjük az erőmű szervizhelikopterével, de a három szerelőt a gépről minden unszolásuk ellenére csak földi járművel lehetett elvonszolni a mező közepén bánatosan gubbasztó röpképtelen szállítógéptől.

Természetesen Zsoltot is fel kellett szedni útközben, mert ő mindenképp megvárta a levegőből, hogy a gép biztonsággal földet érjen, és utána két kilométerrel elvétette a távot energia hiányában… Ahogy a teherjármű platóján gubbasztott, visszaérkezéskor a többiek harsányan kiröhögték. Tetőtől talpig zöld csíkok voltak a ruháján. Még a szárnyain is, amiből az egyiket nem is tudta teljesen visszahúzni, mert zöldesbarna valami borította, picit el is deformálódott és megszorult. Tamás meg akarta ölni, amiért az ő masináját is lenullázta, de aztán mindenki csöndben maradt, amikor Zsolt közölte, hogy nem a landoláskor esett el, hanem lesznek kedvesek megszagolni, mert ez bizony fenyőillatú...