Ívóvíz

A főgépész kinézett a komp apró üvegablakán a sötéten lebegő űrhajóra. Szerencsés megmenekülése után a látvány arra késztette, átfusson az agyán a gondolat:
"Inkább meghaltam volna..."
Kiverte a víz. Jól esett volna neki egy forró fürdő. Bár közeledve semmi esélyt nem látott rá.
– Te Cili, ezen még van élet?
– Amikor eljöttem, még volt. Nem sokat beszélgettem velük. Tudtam, fogytán a levegőd, hát kompba pattantam.

A zsilipben a kapitány lebegett. Már nagyon várta őket.
– Elnézést kérek a zendülésszerű ellenszegülésért kapitány! – szabadkozott a gépésznő.
– Rangon alulinak tartaná, ha én tenném ugyanezt? – kérdezte mosolyogva a férfi.
– Nem uram!
– Akkor munkára lusta banda, ha lélegezni, inni és enni akarnak!
A kárjelentés rövidebb lett volna, ha azt listázzák, mi működik. A főreaktor megsérült, a tartalék sem ment teljes gőzzel. A perdületi gravitációt biztosító lakómodulok mindegyike szitává lyukadt. Egy kutatótiszt és a navigátor meghaltak. A hídon és a gyengélkedőn kívül csak egy társalgóban lehetett légköri nyomást előállítani. Az élelmiszer több mint felét, az ivóvízkészlet kilenctizedét elvesztették.
– Remek. Se nehézkedés, se áram, levegő. Se kaja, se pia – dünnyögte Jószef.

Két napig dolgoztak, szinte megállás nélkül. Még a kapitány is úgy ugrált, ahogy a főgépész mondta. Együtt szorgoskodtak az ivóvízrendszer maradékának helyreállításán a hajóorvossal.
Holtfáradtan gyűltek össze a hídon, amely zsúfolásig megtelt az életben maradt tizennégy fővel.
– Hogy áll a Sólyom? – faggatta a kapitány a gépészt.
– Mint egy törött szárnyú kivérzett és kifáradt ragadozómadár, akit közvetlen közelről lőttek hasba egy sörétes puskával.
– Velős megfogalmazás. Repülni tud?
– Nem, de ugrani még valamennyit igen – mosolygott Csilla.
– Szóval megy az FTL? – csillant fel a kapitány szeme.
– Az túlzás. A fő áramforrás szárazdokkot igényel. A tartalékkal pedig csak úgy tudjuk használni, ha minden mást lekapcsoljuk, a még nem lukas akkumulátorokat degeszre tömjük. De akkor se jutunk túl messzire. Viszont legalább van esélyünk elszökdécselni valahová.
– Melyik a legközelebbi lakható bolygó? – kérdezte a hajóorvos.
– A Zoleon, mintegy huszonhét fényévnyire – felelte Huba, a navigátorrá előlépett csillagász.
–A kérdés mégsem ez szerintem, hanem más – mondta a gépész. – Elvergődünk odáig, valahogy leszállunk, és leéljük azon az épphogy lakható, de nagyon hideg és üres sárgolyón egyedül az életünk, vagy kockáztatunk egy távolabbi célt. Egy állomást vagy telepesekkel benépesített bolygót, amit ismerünk. Mert többet fel nem szállunk a Sólyommal nagyjavítás nélkül, az tuti!
– Huba, mik a lehetőségek? – kérdezte a kapitány.
– Nem sok... – izzadt le azonnal az ifjú titán.
– Ne kímélj!
– A legközelebbi lakott hely gyakorlatilag… A Föld. Haza kéne vergődnünk.

Csend lett.
– Az átkozottul messze van!
– Háromszáztizenhét és kétharmad fényév – nyelt egy nagyot a navigátor.
– Több mint három tucat ugrás, teljes meghajtással. A segédreaktorral feleakkorákat tudunk hajlítani a tér szövetén, ráadásul a két vészgyújtás se sokat használt neki. Csoda lesz, ha kibírja addig. A semmi közepén rekedhetünk, ha félúton lerobban. Tudja Kapitány, hányszor patkoltam már meg...
Mindenki a főtisztre nézett. Neki kellett dönteni. Egy ilyen hajón nem lehetett demokrácia.
– Az ellentétes irányban lévő Zoleon-ig ugyanúgy lerobbanhatunk, igaz?
A navigátor és a gépész egyszerre bólintott szótlanul.
Nomád élet egy félig ismeretlen lakatlan jégbolygón, vagy azon sakkozni, hogy fulladás, éhhalál vagy a szomjúság végez velük az űr végtelen hidegében...

Mély sóhaj hallatszott.
– Menjünk haza...
Valahogy mindenki megkönnyebbült.
– Csak tartson ki az ivóvíz.
– Az ívó vizákig?
– Biza' a vizák ívóvizéig.
– Na, sok a duma, irány a Duna! - kiáltotta a kapitány.

Lágyszíves (drótszerű tacskó)

A nyomozó az asztalát nézte. Tele volt képekkel és iratokkal. Előbbiek az operációs rendszer felületén, utóbbiak a szoftver vetületéül szolgáló két hatalmas monitor körül, hegyekben.

„Bezzeg az amerikai sorozatokban a papírmunkát viszik gépre, és a nyomokat nyomtatják drága fotópapírra. Majd ragasztják drága táblákra…” – gondolta. Épp utálta amit csinál. „Randioldalak. Pfejj… Még a közösségi site-oknál is rosszabbak! Azokhoz könnyebb rendőrségi hozzáférést szerezni.”

Megannyi böngészőablak, megannyi profil. Azóta még két szívtelen holttest keletkezett, de a szálak csak még nagyobb gubanccá álltak össze, megoldás helyett.

– Feri, megtennél nekem valamit? – morogta a kollégájának.

– Igenis főnök!

– Regisztrálj az eletemszerelme.com és a maipartner.hu oldalakon, légy szíves! Légy kedves és lágy!

– Szíves örömest László… – hangzott a sóhaj.

Szag nyomozót nem érdekelte a kolléga nyomora. Megvolt a sajátja. A sajtó dróthálóit kivetve csipegette a hírmorzsákat, mint tacskó a sajtot. A vérét szívták a sztori miatt.

A szívszaggató történet végére kellett járnia, ha a fél őrsöt be is kell mártania az internet legmélyebb fertőjébe. Abba a hat különböző, de együtt bűzlő mocsárba, melyeket túlzó eufemizmussal randi oldalaknak hívtak. 

Talán kifogja a fogas kérdést a zavarosból. Elvégre egy ilyen életre-halálra menő halászaton a remény hal. Meg utoljára.