Jelen kisregény egy ismerősöm általában egy betűs elírással alkotott vicces szavaira való szabad asszociációim eredménye. A kiindulási szavakat megadom. Ezek mindig szerepelnek, vagy felismerhetők az adott részben. Sokszor irányították a cselekmény alakulását, de volt, hogy vártam a megfelelő szóra, amit előre megírt folytatásba illeszteni tudtam.

A történet tehát a Facebookon született, de a végére külön világ keletkezett belőle.

---

Hüllőcsillag, hűlőcsillag

A Sólyom vagy ezer éves volt már. Vércse osztályú ütött-kopott felderítő űrnaszád. Recsegett ropogott. Most érkeztek az ismeretlen C9-84F3B rendszerbe. Az FTL hajtómű akárcsak valami palackba zárt hűlő csillag, pattogva és kattogva szabadult meg a felesleges hőtől. Mintha kalapácsokkal ütötték volna az egész hajótestet.
"Kopp-kopp, patt, durr"

A főgépész csak hallgatta, amint a hőtágulás – pontosabban hőszűkülés – formába rendezte a hajót.
BANG – döngte az űrbárka.

– Józsi! Mi volt ez? – kérdezte a vele szemben fejjel lefelé lebegő nő.
– Egy kavics – felelte unottan a főnöke.
DURRR!!!
Csilla a „g” erőtől a főgépésszel együtt a terem falának nyomódott. Úgy néztek ki, mint valami bizarr, szkafanderes hatvankilenc szereplői.
– Hadnagy, megtenné, hogy… – hörögte a mérnök.
– Elnézést… Nem tehetek róla – lökte odébb magát a nő – Mi volt ez?
– Egy szikla – már nem volt annyira nyugodt a hangja. – Valószínűleg lesz mit hegesztenem.

– Kapaszkodjatok!!! – recsegte a kormányos a fedélzeti kapcsolattartó rendszerből.
Ösztönösen valami fogódzót keresett. A hajótest ide-oda dobálta őket, durva kitéréseket hajthattak végre.
– Itt a kapitány! Hajtómű részleg, éltek még? – a főtiszt hangjában volt valami fenyegető.
– Megvagyunk – hörögte.
– Mennyi idő múlva lehet visszakapcsolni az ugróhajtóművet? Ebből nem kormányozzuk ki magunkat! Egy végeláthatatlan aszteroidaövbe érke…
DOOOINNNG-RECCS! – vágta a szavába a Sólyom.
– FTL-t Józsi, vagy mind meghalunk! – nyöszörögte a kapitány, aki valószínűleg ugyanúgy bevághatta az előbb a fejét, mint nagyjából mindenki.
A gépész odébb kúszott, a hajtómű vészindító gombjára csapott.
„Túl sokat használjuk, bedöglik, itt ragadunk vagy kétszáz fényévnyire akárhonnan is” – futott át az agyán.
Hatalmas erejű ütközés taszította félre. Pont a gépháznál találta telibe őket egy gépkocsi méretű kő. A burkolat egy darabon megszűnt létezni, a levegő robbanásszerűen hagyta el a hajót, a főgépésszel együtt.
– Hová???
A navigátor hangja a rádión még eljutott hozzá. Minden másodperccel tíz métereket repült a hajótól.
– Mindegy… A Hüllő csillagkép felé! – adott parancsot a kapitány.
A tér valószerűtlenül eltorzult a súlyosan sérült Sólyom sziluettje körül, majd a hajó megszűnt itt lenni.
„Remek. Még jó, hogy zárt szkafandert kell viselni térugrás alatt” – gondolta a mérnök.
Parányi pont volt a meteormező közepén. A hűlő félben lévő vörös törpe, a központi csillag távolinak tűnt. Egyedül maradt. Örökre.
– Kedves C9-84F3B, ismerkedjünk a fennmaradó három órámban…

Elcsórtan

Csilla csillogó szemekkel sétált az áprilisi délutánban. Csóró lány volt, "új" ruhácskáját a Csarnokban lévő turkálóban csencselte. Nem volt büszke rá. Ám arra, ahogy kinézett benne, arra igen. Minden tökéletes volt. A madarak csacsogtak, csiviteltek a fákon, szélcsengő csilingelt valahol az egyik kertben.

"Találkozzunk Csornán a Vilmos parkban, a tónál!"

A tegnapi üzenetet már vagy harmincszor megnézte a telefonján, de nem tudott új információt kiszedni belőle. Szerelmes volt.

A fiú már várt rá. Sétáltak, beszélgettek, végül letelepedtek a víz mellett egy padon. Egymás kezét fogva ültek. Csak ők voltak a világon, és a virágok illata. Egymás illata, a mosoly, az éledő természet, és csodálatos érzelmeik.

– Csókot csórhatok? – súgta félénken a fiú, a fák friss halványzöld lombjai alatt.

A levélkék közt átszűrődő kellemes tavaszi nap cirógató sugarai lágyan melegítették a hátukat.

– Persze, Csabi! – lehelte a lány.

Lehunyta a szemeit. Átragyogott rajta a fény, majd ajkához ért a puha, meleg, óvatoskodó száj.

Csodálatos pillanat volt.

– Elraboltad a szívem te lány!

– Nem is adom vissza. Elcsórtan kell dobogjon egy ládában, az ágyam alatt.

– Vállalom a kockázatot! – mosolygott a fiú, és átölelte.

– Remek, beleegyezés! Akkor csapjunk bele! – mondta Csilla.

Szőke haja lángvörös tűzként ragyogott fel a délutáni napfényben, szeme zöld szikrákat szórt. Egyetlen határozott mozdulattal kivájta a srác szívét. Vasveretes ódon faládájába helyezte, amit egy rozsdás lakattal lezárt. Berakta a negyven centis szerkezetet a látszatra arasznyi retiküljébe, a kristályokkal kirakott nyelű tőr mellé. A holttestet a tóba gördítette, megigazította a ruháját, és eltipegett a kavicsos úton.