Szerenádas, szeretettes

Szag László nyomozónak megvolt a módszere tettesek elfogására, de a randevúk terén elveszettnek érezte magát. Egy szép napon hosszas adatkutatás, hackelés és rendőrségi hozzáférések felhasználásával „Heurékát” kiáltottak egyszerre, Nádasi Gergővel, az informatikussal.

– Ő lesz az, Adrienn!

– Igen, semmi kétség – igazította meg a szemüvegét az nem épp kocka hasú kocka.

– Három különböző felhasználó, kettő-kettő szinte véletlenszerűen, de egyszer azonos IP-ről. Igaz, hogy nyilvános WiFi hálózatok, de fizikailag akkor is a közelben kell lennie. Hacsak nem használt proxy-kat, és vezet félre bennünket.

– Ne menj részletekbe Gergő, de ha azt mondod, elhiszem. Én csak annyit tudok, hogy az áldozatokkal volt kapcsolata, és azt is, hogy ügyesen változtatja a külsejét. Feri gépe, bár nehéz volt a sok tűzbe tartott vas közt megtalálni, sokat segített.

– Szegény, jó srác volt. Egyszer majdnem magával vitt, amikor csajozni ment. Az én szívem a helyén van. Nem is tudom, hogy ennek most örüljek, vagy se… – vakarta meg a fejét a kopaszodó informatikus.
– Az eszed is! – dicsére a kollégája.

Mindez egy hónapja volt. A nyomozó a dunavarsányi vasútállomáson várta egy jelzés értékű vörös rózsával a végzetét. Sikerült összehoznia a randit. Pedig a nő valóban óvatos volt. László tudta, csak akkor képes rá, ha olyan helyet választ, és olyan mesével áll elő, amit maga is elhisz.
A közös érdeklődésre gyúrt rá. Bevallotta, hogy házas. Azt állította, a természet kölcsönös szeretete miatt találta meg, nem testi kapcsolatot, hanem ornitológus társat keres benne. Persze adott néhány utalást, miszerint akár többről is szó lehet, de csak nagyon finoman. Kivételesen ő mást gondolt a „többről”, de meghagyta a „prédáját” a sztereotípiák által keltett tudatlanságában.

Itt voltak. Ahol felnőtt. Rengeteg bányató, a Duna soroksári ága, a természet és a madarak. Szerette. Tökéletes terep lesz...

Egy kis vendéglőben ültek le, beszélgettek. A nyomozó előadta, hogy amióta beköltözött a városba, visszasírja a békák szerenádjait a nádasokban, a hosszú sétákat a sík terepen a szántóföldek közt. Jó idő volt. Minden tökéletesnek tűnt. Hátha elballagnak valamerre. Talán rá tudja venni, helyzetbe hozza. Tetten érheti… De vigyáznia kell, mégiscsak egy sorozatgyilkos.

Még ha nem is úgy festett. Feri profilján keresztül sikerült ugyanazt az alteregót elcsípni. Harminckilenc éves, elvált nő. A nyomozó azonban felfedezte a hibákat. Potosabban a bőrhibák hiányát. Akárhogy is próbálta öregíteni magát, fiatalabbnak tűnt a teste. László alaposan végigmérte, és el kellett ismernie, hogy csinos. De nem ez volt a legfontosabb. Alátámasztva érezte a maszkmesteres elméletét. Csak adta a naiv, városba költözött, nosztalgikus érzésektől szentimentálissá váló negyvenes férfit, aki a megszokott és kissé ellustult felesége mellett valamilyen fajta kalandra vágyik.

– Ha akarod, megmutatom, merre találtunk gyerekként vízimadár fészkeket és kikelt tojások héjait. Nincs messze…
– Szeretném látni – mosolygott lelkesen a partnere.

– Ott járták a násztáncukat a nádirigók, énekeltek a kecskebékák. Gyerekkorunkban úgy hívtuk, szerenádas.
Kikérték a szerény számlát, László fizetett. Mint két felfedezőútra induló jó barát, elindultak a határba, a tó felé.

Vésősoron

Döbbent csend támadt a legénységben. Még a kapitány sem tudott mit mondani nagy hirtelen.

– A bolygó! Lakhatónak tűnik? Van oxigén a légkörében? Élet? Értelmes lényekre utaló jel? – dünnyögte halkan József.

– Ez a Föld, nem? Még szép hogy lakható! – cincogta Jolán, a szakácsnő.

A kapitány azonban leintette.

– Teljes letapogatást kérek, mintha egy idegen égitest lenne! – parancsolta.

– Lakható… Az elemzés szerint lélegezhető légköre van – jelentette Levente.

– Lakott. Értelmes… Mármint számunkra értelmetlen, de mesterséges jeleket bocsát ki – fejezte be Géza.

– Mármint? – kérdezte Kálmán kapitány.

– Számolatlan mesterséges adás jön a bolygóról, sőt azon kívülről is. De nem érti őket a rendszer. A legtöbb hullámhossz tartomány nem is egyezik meg a mieinkkel, az előírások pedig ismeretlenek. Talán idegen nyelvűek, talán más titkosítást használnak. Kétségkívül értelmes, de…

DURRRRR RECCSSSSS BUMMM – szólt közbe a hajó.

– Jelentést! – ordította a kapitány, de hirtelen túl nagy csend lett körülöttük. Csak a falak pattogtak halkan.

– Haldoklik! – suttogta Csilla és József egyszerre.

– De mi is! – vált falfehérré Levente a kémikus, átnézve a még élő műszereket. – Az akkuk… Az egyik szétolvadt, és felrobbantotta a maradék levegőnket. Gyakorlatilag annyi van, amit épp belélegzünk, meg ami az űrruhákban van. Nagyjából egy nap ennyi embernek, de ki kellene számolnom…

– Ne fáradj, azonnal leszállunk! – adta ki a parancsot a kapitány. – Álcázást be, ha működik! Minden jelet kibocsátó érzékelőt kikapcsolni! Le kell tennünk. Nincs mese.

– A mentőhajók?

– Az egyik lukas, a másik üres. Csilla elhasználta miattam… – dünnyögte József.

– Egy ekkora hajóval még sértetlen állapotban sem sétagalopp leszállni egy Föld méretű, hasonló tömegvonzással rendelkező égitestre. Jól tudom? – kérdezte valamelyik legénységi tag.

– Választhatsz. Vagy megfulladunk, vagy lezuhanunk. Vagy véletlenül nem esünk le olyan gyorsan, hogy kilapuljunk a végén. Van valamink, ami még megy, és helyet tudunk vele változtatni? – érdeklődött Kálmán.

Némi kínos csend támadt.

– A fúziós fáklyák kukák. De forralhatok egy kis vizet a maradékból… Gondolom, előbb fulladunk meg, mint szomjan halunk – gondolkodott hangosan a gépész.

– A kotyogós kávéfőző hajtómű! – lelkesedett a kapitány.

– Igen. No meg van a nyolc ventillátorunk, ha már valami légkörbe érünk – folytatta József. – Illetve csak hat. Kettőt lenyesett a C9-84F3B rendszerben a kővéső. Soronként kell minimum kettő a leszálláshoz.

A gépész egy életre megjegyezte az ismeretlen csillag nevét, bármilyen rövid is legyen a továbbiakban ez a tudás.

– Jól tudom, hogy végső soron néggyel is leszáll?

– Ha kettő-kettő legalább átellenes, igen. A bal oldalról már nem veszthetünk el többet.

– Akkor remélem működnek. Sose használtuk őket. Áram lesz hozzá?

– A tartalék áramforrás még mindig a mi hősünk – lelkendezett Csilla.

– Végre egy jó hír. Essünk neki! Huba, lódítsd ki a szekeret, ha felforrt a kávé! Géza, próbáld megtudni, nem néznek-e minket marslakóknak, és tudunk-e velük beszélgetni, ha muszáj! Botond, tied az álcázás. Ibolya, segíts a gépészcsapatnak, amiben tudsz! Mindenki más, ha lehet, ne vegyen levegőt! Munkára!

A kilövellő gőz hamarosan mozgásba hozta a hajót a Föld felé.