Tamás a hangár tetején ült. A hátizsákja érezhetően könnyebb volt, mint a korábbi verzió, és összehasonlíthatatlanul kényelmesebbnek bizonyult régi hexakopterénél. Imádta. Azt a gépet vissza is alakította futárszerkezetté. A „fiókja mélyén” megtalálta a leszerelt csomag megragadó karokat és egyéb eddig számára fölösleges eszközt. Igaz, a ToRule-al nem repkedhetett még korlátlanul a városban.

Meleg nap volt, július eleje. Alatta épp János egyezkedett a mérnökökkel. Mind a hármukkal. Amióta az igazgató újra részt vett a karbantartásokban, a saját lábán, a biciklijén, vagy újabban a Szárnyával közlekedve, úgy vált egyre tevékenyebb részesévé a fizikailag is elvégzendő feladatoknak. A mezőgazdász épp a gabonafélék védőterületi betakarításáról tárgyalt, és arról próbálta meggyőzni a többieket, hogy jó volna a Dénes bácsitól vett birodalom munkálataihoz valamilyen jogi formában kölcsönadni a gépeket. Zoltán még mindig ragaszkodott hozzá, hogy a lehető leginkább jogkövető módon járjanak el, így is túl sok munkaóra megy el az intézmény dolgozóinak fizetett idejéből a Szárny projectre. Persze egyre kevésbé tudott dörgedelmes hangot megütni, főleg amióta repült.

Tamás legnagyobb örömére Péter és Zsolt levette a lábáról az oktatás feladatát. A fiatalok tavalyi kiképzését is fárasztónak találta, jobban esett neki, hogy csak felügyeli és szigorú oktatót játszik a vizsgáztatásoknál. Szorgalmazta, hogy Nóra mellett Gabi és az igazgató is menjenek végig a ToRule tananyagon, amit napról napra egyeztetett Józseffel.

Az Eszter által Új Hangárnak elnevezett üvegház egyre otthonosabb volt, de az átállás így sem ment azonnal. A nyomtatót eleve ott helyezték el, sőt Tamás a teljes kopterjavító kapacitását is kiszervezte oda, ezzel racionalizálva több dolgot. Egyrészt szerszámokkal lett tele a létesítmény, másrészt Dávidnak, Zsoltnak és Károlynak se kellett messzire menniük. A klímaberendezés már szépen működött. Szabadkoztak ugyan a fiúk, hogy nincs elég idejük rá, de a szükség –a nyár végérvényes beköszönte– csodaszép múzsának bizonyult.

Az Erőmű és a védőterület azonban létesítményeivel és szolgáltatásaival így is vonzóbb maradt, mint a saját fészkük. Egyrészt több volt a tereptárgy. Másrészt korlátlan áram állt rendelkezésre, Zoltán ebben nagyvonalú volt. Harmadrészt Marikánál mindig is jó volt összeülni, enni és beszélgetni. Ráadásul, akik már repültek, és még nem volt pilótaengedélyük, úgyis csak itt szárnyalhattak, így azok is maradtak, akik velük tartottak (pl. Dávid Gabival, vagy Péter, mint lelkes oktató, Zoltánnal, de még inkább Nórával). Utóbbi első felszállását majdnem annyira megünnepelték, mint az igazgatóét. A nő szépen repült, és sokkal óvatosabban, mint ahogy vezetett. Ez picit meglepte Tamást. Belül jobban félt, mint amikor Zsoltot látta először repülni. Szerencsére rosszul ítélte meg a helyzetet. Vagy ő emlékezett már máshogy, vagy Nóra tényleg kevésbé érezte a repülést, mint a vezetést, de épp ezért higgadt maradt. Gabi és Dávid andalítóan nagypapás tempójához képest lendületes volt, de meg se próbálta utánozni a vérprofivá vált srácokat.

Volt még egy oka, hogy itt szerettek repkedni. Amíg a tornyok által kijelölt területen maradtak, nem kellett repülési terveket és úti célokat jelentgetni a légi irányításnak. Ezért még az épp Tamás feje felett szoros kötelékben boldogan elhúzó Zsolt és Eszter is az unásig ismert épületek körül kergetőzött, mint két, tavaszi szélben társat választott madár. Tamás mosolygott, ha rájuk nézett. Nagyon örült nekik.

Igazából kapóra jött János érkezése. Maga alatt tizenegynéhány méterrel és mintegy negyed órával korábban Zoltánnal épp a leányvállalat tulajdonosi összetételét és egyéb jogi szövegeket rágták át. Leginkább nem azon vitatkoztak, hogy kinek mennyi jut, hanem hogy ki hogy adná át másnak. Nóra szerényen nem is akart részt venni a cég működésében, ezért tüntetőleg távol is maradt. Holott még Zoltán összes pénzügyi befektetésének is a többszörösével járult hozzá az eddigi sikereikhez. Szó esett a fiatalok szellemi és fizikai munkájáról, Eszter és János erőfeszítéseiről is. Az ilyen tárgyalások hasznosságát nem firtatta senki, de legszívesebben az egészet rábízták volna valakire, és leginkább az Erőmű igazgatójára gondoltak. Mindenki megbízott benne, mivel tőle is mindig csak ugyanezt kapták.

Tamás leugrott a hangárról. Csatlakozott a flottához. A nyári nap összeverbuválta a többieket, délutánra egy közös műrepülésre mindenki megérkezett. A koreográfiákat együtt találták ki, és képességekhez és habitushoz igazították. Legtöbbször nagyon élvezték ezeket a szeánszokat. Sokat nevettek, és nagyokat szórakoztak. Károly persze mindig ott legyeskedett körülöttük a négyrotoros gépével, és videózta őket.

Volt elég emberük ahhoz is, hogy forgalmi szituációkat modellezzenek. Egyik nap még József is tiszteletét tette náluk. Szegényt eléggé lefárasztották, megmutatták neki a saját bázisukat, kipróbáltatták vele az egyik gépet, amit a hatóság embere meg is vett. Ragaszkodott hozzá, hogy piaci áron adják neki, csak még ők se tudták mi legyen az. Az öreg el volt ragadtatva. Mindenki tisztelettel beszélt vele, de nem sokáig tudta fenntartani a szigorú hatóság szerepét. Egyrészt vendégként aposztrofálta magát, másrészt kijelentette, hogy most ő fog tanulni tőlük. Szinte mindenkinek kiosztott egy-egy baráti hátba verést, de a nap végére már alig bírta megemelni hozzá a kezét.

Zsolt se mondott le az őrült tervről. Képes volt tizenkét órát Károllyal az immár légkondicionált üvegházban robotolni, és az új nyomtatóval leendő ToRule-ok alkatrészeit gyártani, majd egy idegőrlően hosszadalmas éjszakát körbe-körbe repülni a védőterületen. Egyelőre gyors akkucserés leszállásokkal, mivel András sehogy se tudott részt venni a tesztben. A fiú azonban bizonyítani akart. Ez mindenkinek imponált, még Tamásnak is be kellett vallania, hogy „elismerésem”.

A dolgok tehát jól haladtak. Már a kiképzőkonzolokat is átköltöztették az Új Hangárba. Zoltán a rendelkezésükre bocsátotta a sajátját. Eszter is felajánlotta a szobájában álló gépet. Még Nóra is hajlandó lett volna megszabadulni az otthonában lévőtől, de Gabi sajnálkozott, hogy az egy kicsit más szerkezet, és egyelőre nincs kapacitása átírni arra is a szimulátort.

Tamás javaslatára és közbenjárásával megszervezték a városi bemutatkozó repülést. Károly és Zsolt összeraktak tíz ToRule-t, és addig vásárolgatták az alkatrészeket, amíg Nóra bírta pénzzel. Sajnos ez volt az egyetlen rossz pont. A nő jelezte, hogy az ő forrásai se kiapadhatatlanok, és a gondolatvezérléssel és minden extrával megtámogatott Szárnyak készítéséhez kénytelenek voltak drága alkatrészeket is megvenni. Zoltánnak is elfogyott a befektethető vagyona. Ezért is szorgalmazták a marketinggépezet beindítását.

Végül az „alapcsapat” vállalta a házak között való első repülést. Ehhez Tamás ragaszkodott is, hogy csak azok legyenek ott, akik rongyosra nyúzták a városi szimulátort. Nem egészen mellesleg, valamiféle engedélyük is akadt… Egy szép nyári hajnalon végül öten indultak el Dávid lakásából, minimális reggeli és/vagy kávé elfogyasztása után.

– Rendben fiúk és lány. Minden fontos előkészület megvolt. Kísérleti merevszárnyas futárcélú minirepülő besorolásra van engedély, egyelőre ideiglenesen. Minden kár és felelősség a cégemet, így engem terhel. A forgalomirányító tornyok utasításainak fordítóját a sisakotok közvetíti, legyetek kedvesek megfogadni, amit javasolnak! Mint mindig, amikor kopterkekkel repültök, csak még fokozottabban! Zsolt, figyelsz?

– Igen Tamás. Tudom... Százszor elmondtad, ez a te bőrödre megy.

– Persze, de muszáj rád néznem, ha szabályokról és azok betartásáról van szó. Vannak olyan rekordok is a cégnél, amiket te tartasz, és mégsem vagyok rájuk büszke. A kihágásokra gondolok.

– Ne félj, ezt nagyon komolyan veszem.

– Azt az Erőmű nevében is örömmel venném! – mondta Dávid, bár ő maga se egészen értette, mi köze van az egésznek a létesítményhez.

– ”A project sikere a jó fellépésünktől függ” – kántálta kórusban Eszter és Péter.

– Minekutána ennyire egyetértetek már csak a szárnyakra várunk. Károly már elküldte az egyik Kolibrit velük a hangárból. Félúton lehet.

Mindnyájan izgatottak voltak. Ott álltak az Erőmű egyik szolgálati lakótömbjének a tetején, amiben Dávid lakott, az erre az alkalomra saját ízlésük szerint festett öltözékeikben, sisakban. Az alacsonyan sütő reggeli napfény hosszan elnyújtotta az árnyékukat az épület sík tetején. Annyi szimulációs órát repültek már a virtuális házak között, és annyi szűk fordulót gyakoroltak az erőmű területén létesített tesztpályán, hogy a könyökükön jött ki. Majdnem csukott szemmel körberepülték volna a várost, de ez mégis más volt. Ez TÉNLYEG élesben ment, minden szempontból. Bizonyos dolgokat nem lehet szimulálni, és bár a Szárnyakat meglehetősen jól repülhetővé sikerült tenni, most különösen sok felé kellett figyelni. A lényeg pont a kamerák kereszttüze, az elegáns, kecses manőverek, a biztonságosság érzete. Mindemellett egymás, és a véletlenszerű módosulások, kábelek, növények és egyéb hibák kezelése, amik hiányoztak a szimulátorból.

Észak felől egy mozgó tárgy tűnt fel az égen, és magabiztosan tartott feléjük.

– Odébb egy kicsit, Károly nem szeret még így se repülni, automata a helikopter. Megkeresi a tető leszállási pontját, és nem számít teljesen szokatlan módon emberekre idefent. Hagyjuk meg a helyét! – mondta Dávid.

Ám a helikopter, ahogy közeledett, picit lassított. Nem ült benne senki, de mégis kereste a helyét, óvatosan közelített.

– Képes távirányítani az öreg. Figyel ránk!

Integetni kezdtek. A helikopter megtorpant, kicsit feljebb emelkedett, és óvatosan megbillentette a törzsét balra-jobbra, viszonozva az üdvözlést, majd lassan, kimérten leszállt.

Két perc múlva már távolodott is, ők pedig ott álltak egy nagy, fura alakú „zsákkal” a hátukon, és egyre szaporábban vert a szívük.

Tamás fején sisakkal megkocogtatta a füle helyét. Mindannyian bekapcsolták a rádiót. „Vétel” Vétel” Vétel” „Vétel...” hallatszott a fejében.

– Rendben, írjunk történelmet!

– Most figyelj, ezt muszáj... – mondta Péter.

– Már megint mi a fenét találtatok ki? – kezdett bele Dávid, de Zsolt már addigra a tető peremén állt, Péternek pedig egy nagy műanyag vízipuska volt a kezében. Hogy honnan varázsolta elő, egyikük se bírta volna felidézni.

– Eljött a vég! – kiáltotta Péter, és színpadias mozdulattal Zsoltra fogta a puskát, majd meghúzta a ravaszt. Célpontja a szívéhez kapott, majd hanyatt lefordult a tetőről.

Eszter kacagott, Tamás már ordított, Dávid szótlanul állt, mint egy faszent. Alig néhány másodperc múlva Zsolt robbant elő a túloldalról, és száguldott el felettük.

– Nem jöttök?

Tamás megeresztett ugyan egy dörgedelmes főnöki „nem pont erről beszéltem nektek idáig, büdös kölkök” jellegű kétsoros monológot, de a felvisító motorok hangjától nem hallotta senki. Végül ő maradt a tetőn, és a bajsza alatt magának morgott.

– Mi lesz ebből...

Majd ő is elugrott.

Óvatosan kezdték, finoman ízlelgették a fordulókat, a házak fölött, majd között. A forgalomra nagyon kellett figyelniük. Az utakon csak néhány álmos jármű ácsorgott, és alig egy-kettő mozgott, de a levegő kezdett megtelni szállítógépekkel. Ébredt a város, és éhes volt. A kopterek nem nagyon vettek róluk tudomást. Célirányosan haladtak a dolgukra, hiszen hajtotta őket a teljesítménybér. Az ügyesebb pilóták sokszor a jól optimalizált útvonalak keresésébe és lekövetésébe feledkeztek. Ahogy a Szárnyak lejjebb ereszkedtek, a sisakjukban megjelentek az irányítótornyok üzenetei. Nyilak, irányvektorok, sebességadatok, a többi résztvevő helyzete. Magasan a házak felett csak magukat látták, ahogy kötelékben repülnek, de ahogy lejjebb ereszkedtek, megsűrűsödtek az utasítások.

Dávidnak tele lett a feje vele.

– Hogy lehet így repülni?

– Hamar megszokod – vágta rá Zsolt, aki napi szinten élt ezeknek az üzeneteknek a zsongásában.

– Én időnként hangjelzésre kapcsolok. Na, az olyan, mintha egy nagy teremben beszélne hozzád egy tucat ember. Hidd el, jobb a szöveg, a színek fontosak. A fekete és zöld üzenetek általában figyelmen kívül hagyhatók, infók, útoptimalizálási javaslatok. Ez utóbbiak többsége elég buta. A sárgák már fontosabbak, torlódások, lehetséges találkozási pontok, legegyszerűbb kitérési manőverek javaslatai. A narancssárgákat illik betartani, Ezek közt figyelmeztetések is vannak. Ha pirosat kapsz, az kötelező és általában saját jól felfogott érdekedben is erősen ajánlott. Vannak olyan versenyek, ahol az a cél, hogy ne kapj pirosat, ez viszonylag megoldható. Sokan még a narancsot is megússzák, az már azért kemény agymunka és előre gondolkodás egy hétfő reggel...

– Így elsőre nem tűnik megszokhatónak – panaszkodott Dávid

– Képzeld mi lesz, ha mindenki Szárnyakon repül! – kacagott Eszter.

– És a buta torony beszól, hogy állj meg a „piros lámpánál”... – tette hozzá Péter. – Mint most nekem. Emelkedek... Tamás! Nem kéne ezeknek tudni, hogy a merev szárnyú gépünk nem tud megállni a levegőben?

– Elvileg kéne nekik. Mit lépett az emelkedésedre?

– Boldogan bezöldült. De inkább csak reméltem, hogy a műszer észnél van, és nincs a fejem fölött semmi.

– Akkor csak így tovább! Dávid, ha zavarnak az üzenetek, kicsinyítsd le, és állj be valaki mögé, akit választasz, az meg figyeljen, hogy kötelékben repül! Egyelőre maradjuk együtt. Mint a vadlibák, V-ben – adott ésszerűnek tűnő utasítást Tamás, és jó barátja be is sorolt mögé.

– Azt hiszem, megvan az első lógós szájtátós kamaszunk! – kiáltott Zsolt.

– Látom! Ott lebeg egy kopter a tizenöt emeletes fölött, és minket stíröl – vágta rá Péter.

– Szi-Fly-os. Na, ezt figyeld...

Tamás kicsit feljebb emelkedett, hogy legyen ideje és tere, és lustán körözött. A többiek követték. A kopter egyszer csak megrázta magát, és gyorsan eltűnt a zsibbasztóan nyüzsgő tömegben a házak közt.

– Mit csináltál vele?

– Küldtem neki egy főnöki hangüzenetet, hogy „Ne bámészkodj, sipirc dolgozni!”.

– Akkor most egy darabig keresi az állát, gondolom – felelte nevetve Zsolt.

– Ott egy másik! – lelkendezett Eszter.

– Aha, de az a konkurenciáé, JCF-es. Azok lazsálhatnak – vágta rá Tamás.

– Mutassunk neki valami kunsztot! – nevetett Péter, és már indult is felé. A többieknek se kellett kétszer mondani.

– Repüljük körbe! – javasolta Eszter, és az öt ember, mint valami körforgalom belső dombocskájára ültetett virágot, úgy kerülgette a bambán a levegőben függeszkedő szállítóeszközt. Eszter még integetett is neki, amitől a pilóta zavarba jöhetett, mert egy idő után odébbállt.

Kezdték élvezni a dolgot. A szállítógépek pedig egyre gyakrabban vették őket észre, mintha összebeszéltek volna. Rabul ejtette mindnyájukat a városi fogócska. Kacagtak, forogtak és bújócskáztak. Péter leszállt Nóra teraszára, és a nőtől kapott, reklámzászlót fogva repült pár kört, aztán látványosan visszavitte, csak hogy újra elegánsan lehuppanhasson a balkonra. Eszter és Zsolt angyalt és ördögöt formáltak az egyik tetőn Előbbi felett egy szalmából font glóriával, fehér ruhájában és szárnyával, kibontott hajával állt a barátja mellett. A fiú a Jánostól kapott, és tegnap tervszerűen odaszállított vasvillával a kezében feszített mellette, fekete szarvakkal megtoldott sisakjában. Négy futárgép meredt rájuk. Aztán egy könnyed mozdulattal a lány a magasba ugrott, a fiú a mélybe vetette magát.

– Ez kerget minket! Na, ezt kapd ki! – Zsolt belehúzott. Addigra már Tamás és Dávid is feloldódtak, bár utóbbi inkább szerette a haverját követni, mint a tornyok utasításait teljesítgetni. A Park felett repkedtek, élvezték a fák látszólagos mozgását maguk alatt.

– Hadd szórakozzanak! – hagyta rá a mérnök.

– Aha, de jó volna, ha inkább a konkurencia előtt illegetnék magukat. Most futott be a második jelentés, hogy ütközött egy járművem. Gondolom elbambultak minket nézve…

– Az nem helyes! Mit tegyünk Főnök? – kérdezte Zsolt.

– Még átgondolom, de próbáljatok meg JCF-es meg Rototrans-os gépek pilótáinak nyakát elcsavarni, ne a mieinket.

– Az meg ki ott? – kérdezte Péter – Nem ismerem fel a festését.

A levegőben előttük egy négyrotoros gép állt, és őket figyelte.

– Az azonosítója alapján még egy lógós kollégátok – morgott Tamás. – Csak azt tudnám miért ennyire ismerős ez a számsor…

Testületileg repültek közelebb, minden mindegy alapon, méterekre húztak el mellette. Aztán majdnem összeütköztek csodálkozásukban. Az apró gép tetején és oldalán ToRule felirat díszelgett, a rakománya pedig egy kamera volt.

– KÁROLY! – kiáltották kórusban.

– Sziasztok – dörmögött a szakállas karbantartó, aki eddig csak hallgatta az adásukat. – Nem gondoljátok, hogy kihagyok egy ilyen eseményt…

– Maradhatsz, de légy szíves, ne hozz te is szégyent a fejemre – Tamás hangjában némi lemondó szomorúság volt hallható.

– Mi a baj? – kérdezte Zsolt.

– Már négy kopter zuhant le. Felhívott Zsuzsa is, hogy jöjjek már be, mert valami zavarja a gépeinket, egyikük azt állítja, összeütközött veletek.

– Azt észrevettük volna, nem értünk senkihez! – szabadkozott Eszter.

– Gondolom. De azt hiszem, kicsit alulszerveztem ezt. Annyira akartam, és nem gondoltam, hogy ilyen bamba a nép.

– Főnök, nem csináltam semmi ördögtől valót, leszámítva a mókát a tetőn, de az belefér, nem? – kérdezte aggódva Zsolt. – Mi legyen? Menjünk haza?

– Szerintem van min csámcsogniuk, egyelőre elég lesz – mondta Péter, aki rém büszke volt rá, hogy mégis követik a marketing tanácsait.

– Ha nem bánjátok… Majd jövünk máskor is, de valamit még ki kell találnom, most viszont nem akarok bemenni a saját cégemhez. Félek.

– Megyek, kezelek egy kis válságot veled – ajánlkozott Péter.

– Elfogadom. Azért még nyomunk egy V-t a park körül? – nevetett Tamás, mert alapvetően ő is évezte a dolgot.

– Persze! – Eszter állt be középre.

Felvették a formációt, és egy helyett három kört repültek. Majd az egész kötelék szétszóródott a házak közt, hogy amilyen gyorsan feltűntek, olyan hamar váljanak köddé a nagyváros forgatagában. Lerázták a koptereket, és különböző utakon, de visszatértek a hangárhoz. Péter és Tamás a Szi-Fly főhadiszállásnál landoltak.

Sűrű napjuk volt. Mire a késett csomagok címzettjeit és a sérült gépek tanácstalanul magyarázatért esedező pilótáit is megnyugtatták, hogy senki nem akarja lerohanni a várost semmivel, eléggé leizzadtak.

– Be kell avatnom legalább a csajokat – vonta le a következtetést Tamás.

– Milyen csajokat? – kérdezte Péter.

– Akik helyettem, helyetted, meg az egész kieső stáb pótlására dolgoznak. Több pénzért, mint amennyit ma megérdemeltek – válaszolta elgyötört hangon a cégtulajdonos.

– Sára, Zsuzsi és Teri?

– Igen. Elfáradtam. Pedig még csak három óra. Farkaséhes vagyok, menjünk enni, aztán trombitáljuk össze őket.

A virtuális tárgyaló picit csinosabb volt, mint a valódi. Ugyanez elmondható volt Teriről és Sáráról is. Előbbi valamivel idősebb volt Tamásnál. Arca szögletes, bőre picit ráncos volt. A melegben tett séta a városból, és az egész napi munka elgyötörtté tette. Sára sem volt az az erdei tündér, mint amilyennek ki szokott nézni a Mátrixban. A fiúk legnagyobb meglepetésére tényleg zöldre volt festve a haja. De azon túl, hogy valóban vékony volt, egyáltalán nem tűnt szépnek. Már-már kórosan sovány, mégis megereszkedet bőrével az alultáplált és mozgáshiányos emberek táborát erősítette. Épp ezért még Terinél is jobban megviselte a fizikai megjelenés.

Zsuzsa volt az egyetlen hármuk közül, aki pont úgy festett, mint ahogy virtuálisan is szokott. Pólója ugyan neki is átizzadt a melegtől, de még most is mosolygós tudott maradni. Tamás és Péter mindegyikükkel kezet fogott, és üdítővel kínálva őket asztalhoz ültek.

– Elnézéseteket kérem – kezdte.

– Nincs gond, nem tehetsz semmiről, kedves Főnök. Ezek a fura emberszabású gépek mindenkinek borsot törtek az orra alá. A JCF-nél is lezuhant, fának vagy falnak ütközött öt gép, és ez csak az, amit bevallottak – kezdte a jelentést Teri.

– Minden kollégát behívtam a reklamációra, de sajnos így is kicsúsztunk a megválaszolások határidejéből. Nagyjából mostanra vagyunk urai a helyzetnek – csilingelte Sára, akinek a hangja viszont pont olyan dallamos volt, ahogy megszokták.

– Nálunk négy gép ment gajra. A pilóták lerendezve, a roncsokat összeszedettem a többiekkel. Remélem, nem jönnek újra ezek a szárnyas emberek vagy kik – hadarta a Balerina Boszi.

– De, fognak – dünnyögte Tamás. – Ezért vagytok itt személyesen, ezt nem akartam máshogy.

– Honnan tudod ilyen biztosan? – tette csípőre a kezét a konkurenciától átigazolt dúskeblű hölgy.

– Mert szánjuk is meg bánjuk is, de mi voltunk.

Péter komoly hangon beszélt, de szájában mosoly bujkált, nem bírta levetkőzni. Főnökére nézett, aki bólintott, így magára vette az egyik asztal alól a hátizsákját, akkurátusan felcsatolta, és körbenézve hogy nem ver-e le semmit, kinyitotta.

Pár másodperc hatásszünet után pár perc egymás szavába vágás lett. Szegény hölgyekből kiszakadt a nap stressze. A fiú meg csak állt, kinyitott szárnyakkal és bírta a szóvihart. Lassan mindenki elcsendesedett.

– Ezen dolgoztam eddig, pontosabban dolgoztunk – kezdte Tamás, aki mostantól lett igazán büszke az egészre.

– A mai repülés egy figyelemfelkeltő bemutató volt, direkt váratlan, és direkt több kérdést akartunk hagyni, mint amennyit megválaszoltunk – mondta Péter.

– A gép neve ToRule, és aki szerint ez béna, azt kirúgom a Szi-Fly-tól – nevetett Tamás.

– Ezzel aztán lehet táncolni! – Zsuzsa lelkesebb volt a többieknél.

– Egy utolsó haláltáncot – morgott Teri.

– Senki nem zuhant még le vele – vágta rá Péter. – A drónokat se mi löktük meg, akkor valószínű mi is pórul jártunk volna.

– Nagyon szép a formája – Sára megpróbált óvatos és diplomatikus lenni, két ellenvélemény közt.

– Legközelebb szóljatok, ha jöttök! – sóhajtotta Teri, mint aki belenyugodott az elkerülhetetlenbe.

Ebben maradtak. Tamás megkérte a hölgyeket, hogy ne lőjék le az összes poént, ha lehet, hadd beszéljenek róla a pilóták. Jussanak el maguktól a morzsák mentén a ToRule névig, üzenő táblájukig a Mátrixban. Felajánlotta nekik, hogy ha bármilyen kérdésük van, akkor forduljanak kettejük közül bárkihez bizalommal, de Esztert vagy Zsoltot is zargathatják, mostanában úgyis mindegy melyiküket hívják, ha a másikkal akarnak beszélni.

Péter és Tamás visszamentek a hangárba. A fiú nagy bánatára kocsival. A hatalmas csarnokban ennyi kivetítő talán még sosem üzemelt. Az egész csapat oda gyűlt, még Vali és Marika is a hálózatot böngészte. A futárok által megosztott felvételeket, virtuális kerekasztalokat és üzenőfalakat figyelték. Túlzás lett volna azt állítani, hogy tele lett velük a Mátrix, de tény, hogy volt min szórakozni. Néhányan a ToRule digitális légikikötőjét is megtalálták, és Gabi mindenre kiterjedő statisztikái szerint komoly időket töltöttek a böngészésével.

Este nyolcra meglett az első fizető megrendelés is.