Zoltán egyedül ült a hangár számára kialakított szobácskájában. Majdnem ugyanazt csinálta, mint korábban évtizedeken át, de se a helyszín, se az időpont nem stimmelt. Sőt, igazából semmi más sem. Az Erőműben egy steril, fehérre festett teremben elevenedett meg előtte a teljes körű vezérlés. Több ezer visszajelzővel és lehetőséggel, amik körös-körül lebegtek a levegőben, kitöltve a rendelkezésre álló teret. Most azonban Zoltánt és a hologramot vették körül a tárgyak. A falhoz támasztott bicikli, a ToRule gép, egy szerkény ruhákkal, egy heverő, két szék, egy apró asztal, melyen félkész Szárny darabok álltak, elsőre kaotikusnak tűnő, valójában rendezett egymásutánban.

Az ábrán, mely a gondterhelten kutató szemek előtt változott a szivárvány minden színében, mindössze két reaktorblokk szerepelt. Az egyik szépen muzsikált, a másik időről időre leállt. Bármit próbált rajta hangolni, mindig egy csúnya hibaüzenet vetett véget a „játéknak”. A megnyugtató zöld jelzések figyelése, az élő szervezetként csendesen duruzsoló hatalmas komplexum apró rezdüléseinek elégedett szemlélése már a múlté volt. Ez a jószág makrancos volt és egyszerűségében bonyolult. A két mag ikertestvérként hasonlított, mégis teljesen különböző hozzáállást tanúsítottak a munkához.

A fontos különbségek sora Zoltán életében nem merült ki ennyiben. Szenteste volt. Ezt az Erőmű egykori első embere eddig a húgánál töltötte. Állandó és sérthetetlen családi ünnepként mindig kivette magának szabadnapként. Most azonban mindenki más tartott igényt a hozzá közel állók társaságára, így ő húzta a rövidebbet. Belátta, hogy nincs feltétlen hatalma egyikük felett sem, így megígérte a testvérének, hogy majd huszonhatodikán utazik hozzá.

Még János is házon kívül volt. Ő tekintette még mindig a főnökének Zoltánt. Ezért külön engedélyt kér tőle, hogy új jó barátjának, Dénes bácsinak a magányát enyhítse. A birodalmuk egykori tulajdonosa sokat segített nekik és szimpatikusnak találta őket. Főleg azok után, hogy az agrármérnök valóban újra művelés alá vonta a földeket. Még ha a melegházak megváltozott funkciója nem is feltétlenül tetszett neki, hiszen gépeket „termesztettek” benne zöldségek helyett.

Zoltán egyedül azt nem értette, Károly hova mehetett, de határozottan ő is kimenőt kért. Az Erőműben általában rá tudta bízni a műszakot, és mint azt a tavalyi ábra mutatta, mindig nagyszerűen helytállt. Most azonban ő maradt „őrködni” a bázison. Hogy valamivel teljen az idő, a Repülő Bálna reaktorának szimulátorával foglalatoskodott. A hadsereg karbantartói és fizikusai sem voltak buták, egy üzemlátogatással és az összes fellelhető adattal se lettek okosabbak náluk. Tettek néhány javaslatot, de csak annyit értek el vele, hogy tíz százalékos kapacitáson akár fél napot is eldöcögött a fúzió, mielőtt a lehető legváltozatosabb hibák valamelyikével leállította magát.

Az egykor 19 mag működéséért felelős mérnök azzal próbálkozott, hogy a lehető legélethűbb szimulátorban különféle paramétereket állított át, és megpróbálta reprodukálni a rejtélyes leállást. A rendszer le is állt, de sosem úgy. Minden kreativitását bevetette, de csak egyszer jutott a közelébe, amikor már annyi mindent tekert el a hűtőkörön, amit már ő maga is csak nehezen fejtett vissza, és utána még egyszer ugyanúgy kialakítva se működött. Arra jutott, hogy vagy a szimuláció rossz, vagy olyan komplex, több egységet érintő probléma állhat a héttérben, ami valószínűleg újragenerálja magát. Még akkor is, ha egy egységet kicserélnek, és emiatt egy darabig annak a kifogástalan működését nem sikerül a többi hibának tönkretennie. Károly, Dávid és Zoltán sokat tanakodtak már az ügyön. Frusztrálta őket, hogy nem tudtak segíteni. A katonák akkorát dobtak rajtuk, amikor segítettek felújítani a két másik épületet, hogy azt sosem tudták volna megfizetni, és nem sikerült adniuk cserébe semmit. Különféle fizikai próbák végzése a hordozóhajó reaktorán szóba se jöhetett. Szintén nem kaptak felhatalmazást, hogy más szakemberekkel megvitassák a dolgokat. A hadvezetés nyilván nem akarta nagydobra verni a problémát.

Zoltán elmajszolt két szaloncukrot, ami az esetleg erre tévedő tanulóknak volt kirakva, de aztán inkább csinált húsz felülést és fekvőtámaszt. Esze ágában sem volt még egyszer elhízni. Amióta oktatta is a repülést, és Zsolttal még erősítő tornákat is tervezett egy-két nagyobb testű leendő pilótának, még leadott pár kilót. Egyre jobban érezte így magát. Az iménti másfél perc izommunkától még csak fel se nagyon gyorsult a légzése. Amikor visszaült volna a székére, másfajta mozgás zaja ütötte meg a fülét. Határozottan jött valaki. A csapat nem igazán tartott a betörésektől, de Zoltánban hirtelen bennakadt a lélegzet. Eszébe jutott, hogy iszonyatos pénzekért pótolható dolgokkal van tele a három üvegház, és ő itt van rájuk egyedül. Fürgén és hangtalanul osont közelebb a bejárathoz. Tényleg volt valaki a tereptárgyakon túl, az ajtó közelében! A sötétben nem nagyon látta. Az igazgató a fal mellett osont, fedezékről fedezékre, közben felkapott valami nagyobbacska szerszámot.

– Fényt! – szólt nyugodt hangon az idegen.

Ismerős volt. A rendszer gyorsabban azonosította, felkapcsolta a világítást. Zoltán ott állt, egy fogóval a kezében egy szerszámos szekrény fedezékében. Egy lezser, de meleg pulcsiban és farmerban, vastag zoknival a lábán. Tőle több mint tíz méterre Tamás.

– Hmm… Szia Tamás! – üdvözölte a cég tiszteletbeli főnöke a valódi, legalábbis név szerinti tulajdonost.

– Zoltán, elromlott valami?

– Nem – tette le a jókora fogót a magányában megzavart férfi. – Csak kijött a paranoiám. Szóval szervusz...

– Szia! Akár a Jézuska is lehettem volna. De nem hoztam neked semmit, úgyhogy…

– Megkérdezhetem, hogy akkor miért jöttél? Nem mintha számon kérném, de furcsállom.

– Ugyanezt kérdezhetném én is. Azt hittem egyedül leszek itt… Nem mintha zavarnál, te vagy itthon.

A kér férfi elhelyezkedett Zoltán szobácskájában. A házigazda keresett valami innivalót, de a vendég először csak alkoholmenteset fogadott el.

– Kocsival jöttem. Egyébiránt azon vagyok, hogy én is veszek valami üthetőbb lomot, mint Károly. Mert ez a földút oda-vissza szörnyű egy ilyen agymotoros autóban.

– A levegő bezzeg szélcsendes és bársonyos… – mosolygott Zoltán.

– Az rendben, csak mínusz két fokos, és gyorsan jön szembe…

Tamás mélyet sóhajtott. Körbenézett.

– Jé, ez a katonák erőforrása, nem?

– Az. Nem tudok közelebb kerülni a megoldáshoz. Bosszant.

– Nekem se sikerült az őrnaggyal. Hogy is mondjam. Zöld ágyra vergődnöm…

– Sajnálom – Zoltán nem bírta ki egy halvány mosoly nélkül.

– Én nem. Vagy fogalmam sincs. Itt mindenkinek olyan jó, van szerelme, munkája…

– Ez utóbbival te vagy előnyben.

– Hogy őszinte legyek, kedves tulajdonostárs…

Tamás mégis intett, hogy kér a borból. Zoltán töltött neki egy keveset.

– Szóval semmi sem olyan, mint régen. Te és én komoly árat fogunk fizetni a szárnyainkért.

– Jaj, már megint mire kell a pénz?

A ToRule hangárok egyre kevésbé nagydarab tulajdonosa riadt tekintettel nézett a cégtársára. Nem nagyon beszélt róla, de egyre nyomasztóbb aggodalommal figyelt a jövő felé.

– Most semmire. Illetve gondolom, a te listád épp olyan hosszú lenne, mint az enyém. De ez az ár most nagyobb. Ha így megy tovább, meg kell szabaduljak a cégemtől.

– Hű, ez komoly. Akarsz róla beszélni?

– Bár nem ezért jöttem, csak csendben üldögélni, amíg mindenki mosolyog, de azt hiszem így jobb. Megtaláltak. Betaláltak. Kínoznak. A JCF-nek már az se tetszett, hogy Teri nálam dolgozik. Ezt még lenyelték, de most a nyakamra másztak a nagykáli próbarepüléseink miatt. Összekötötték a dolgot, hogy bezzeg a Szi-Fly tudott róla. Pedig ugye először még nem, de ezt úgyse tudom bizonyítani. Azt hitték, a katonaság jól a fejünkre csapott, amikor másodjára kivonultunk utánuk a légtérből. Azóta viszont csak egyre többen repülnek. Még az a hír is eljutott hozzájuk, hogy nagyon jóban lettünk a hadsereggel.

– A JCF-es futárok csacsogtak, akik nálunk tanultak?

– Nem, vagy nem hiszem. Vagy ha mégis, nem direkt. De azzal piszkálnak, hogy ha a saját egységeinknek szóltunk, nekik miért nem. Nekik ebből káruk volt, mondják ők. Csomagvesztések, zuhanások, kiesés a vadászgépek miatt, amikor nem repülhettek. Meg hogy azóta is zavarják a figyelmetlen pilótáikat. Rajtam akarják elverni a port. Hiába mondtam, hogy elsőre a saját futáraink is lezuhantak, ők se tudták. Nem hiszik el, merthogy én is részt vettem benne. Szóval gyakorlatilag megfenyegettek. Vagy eladom nekik a céget, és ezzel a JCF lesz a piacvezető itt is, vagy hallgathatom az ügyvédeiket, és költhetek a sajátjaimra. Ha nyerek is, évekig nyöghetem az árát. Ráadásul ők egy nagy cég, külön alig költenének a rohadt jogászaikra…

Tamás vett egy mély levegőt. Beállt némi csend. Zoltán óvatosan folytatta:

– Ez nagyon rosszul hangzik. Sajnos csak meghallgatni tudlak. Az én kedvenc ügyvédem se a vékony ceruzával írt számláiról híres.

– Az is valami, hogy hümmögsz. Egyébként a „régi barátságra” hivatkozva nem fizetnének rossz pénzt a cégemért. De ki kéne szervezni belőle a ToRule-t. Ami egyben azt is jelenti…

– Hogy arra az apparátusra, amire eddig nem kellett sokat költenünk, most kell – fejezte be a mondatát Zoltán.

– Többek közt.

– Tudod Tamás, én is félek. Nem igazán a betörőktől, mint az imént. Hanem attól, amit életre hívtam, és már nem bírok megállítani, bár nem is akarok. Tavaly ilyenkor még Magyarország egyik legfontosabb létesítményének megbecsült igazgatója voltam, most csak egy korosodó közgazdász. Aki mérnökösdit próbál játszani azzal a szimulátorral, és az egyetlen biztos bevétele az, hogy a céges kanapén csövezik, és kiadja a lakását.

– Sose beszélsz róla. Mennyire rossz a helyzet?

– Magam sem tudom. Egyenesben vagyunk. Végre. Fizetem a számlákat. Jelenleg adósságunk sincs. De Kornél zuhanása nem jött jól. Ráadásul a rendeletmódosítás is nehézkesebb, József és Ferenc sem tudom, meddig lesznek miattunk ilyen lelkesek. Sokat fizettünk már nekik, pontosabban engedélyekre. A pilótáink is náluk vizsgáznak. De el fogjuk használni az összes szívességünk, és nem csak ők döntenek. Ráadásul Damoklesz kardjaként ott lebeg, hogy egyszer valakinek eszébe jut, hogy ebből pénzt csináljon, és akkor jön a konkurencia. Minél jobban megy nekünk, annál biztosabb, hogy másnak is eszébe jut. A szabadalmi oltalmat pedig ugye meg se próbáltuk.

Zoltán töltött magának is egy kis bort, és megitta.

– Jövő ilyenkor elszegényedett cégvezetők leszünk – összegezte Tamás.

– Azt még kibírnám. De felelősek vagyunk a fiatalokért és kevésbé fiatalokért. János ugyan nyugdíjas lesz, de Károly még pár évig nem. A srácoknak pedig...

– A srácoknak mind van más lehetőségük. Eszter szülei majdnem a bukásunkért szurkolnak, hogy az egy szem lányuk újra konzolokat adjon el. Péter bármikor megtermelheti a saját és mások vacsoráját, Zsolt pedig átkozottul jó futár, bármikor…

– Ez igaz. De Nóra…

– Neki van egy csomó pénze. Gondolom volt honnan leszelnie azt a tortaszeletet, amiből a nyomtatónk van.

– Nem egészen. Az a pénz egy élet öröksége volt, és elfogyott. Mindet nekünk adta.

– Ezt nem tudtam.

Zoltán látta, ahogy Tamás elgondolkodik. Tudta, hogy valamiért a futár nem kedvelte annyira a nőt, mint mások, de érezte a bizonytalanságát.

– Azt hiszem így jobban értek bizonyos dolgokat – tartott némi szünetet, majd megkérdezte:

– Megnézhetem a hordozó erőforrását?

– Felőlem… De hadititok! – mosolygott a mérnök-közgazdász.

– Annyi ideig annyi katonával sülve-főve… Egy hadititokkal több vagy kevesebb, már mindegy. Mi a baja a mini-csillagnak?

– Nem tudom. Valószínű van neki vagy három. Esetleg négy. Nem igazán életbevágó, de elég ahhoz, hogy egy idő után valamelyik szenzor riadót fújjon. Állandóan galibát csinál az egyik, a többi rendszer pedig dominószerűen omlik össze. Nem tudom pontosan ugyanúgy előidézni, és nekik se mindig ugyanúgy állt le. Tudod, ez csak egy szimulátor, ami nem teljesen olyan, mint az igazi. Mint minden virtuális környezet. Nem ugyanúgy jön elő a hiba, vagy azt a problémát le se lehetett programozni a kapott adatok alapján.

Egy darabig nézegették, de Tamás kénytelen volt bevallani az elkerülhetetlent:

– Fogalmam sincs mi mire való. Gondolom ez nem élőkép, lehet vele szórakozni?

– Hát, ha nincs jobb dolgod szenteste, akár fel is robbanthatod. Nekem már sikerült párszor. Nézd, ott a deutérium betáplálás, azok a kiegyenlítő tekercsek vezérlői, a hűtés, az áramfejlesztő rendszerek…

Negyed óra múlva Tamás önfeledten túlterhelte mindkét magot. Hatalmas fehér villanással megszűnt a vezérlőkép.

– BUMMM!!! – nevettek mindketten.

Még három végzetes katasztrófa után Tamás megunta a robbantgatást, és azzal kísérleteztek, hogy hogy lehet életben tartani, ha Zoltán elpiszkálja.

– Te ezzel játszottál évekig? – kérdezte a futárcég jelenlegi tulajdonosa, mint valami jóllakott kisgyerek, aki a fa alatt kicsomagolja a modellvasutat, és együtt szórakozik az apjával.

Remek mókának találta.

– Nem játszottam. Az erőműnek még a szimulátorát is naplózták. Még azt sem lehetett szabadon robbantgatni. Ezt viszont direkt erre tervezték.

– Minden férfinek kéne egy ilyen. Kezdelek megérteni. Ez a mai este a megértésekről szól.

Zoltán figyelte kollégája kreativitását, és közben járt az agya. Tamás a legváltozatosabb leckéket adta fel a szimulált intelligenciának, amely a motorháztető alatt a stabilitásért felelt.

– Azt hogy lehet elérni, hogy telemenjen trutyival a hűtőcső?

– Ott. Nézd, lehet választani. Fémdarabok, kompozitok, sár, eső, patkányok, akármi…

– Ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi. Azt mondták, egyszer gátnak használták a hajót. Nem ment tele a hűtője?

– Erre mi is gondoltunk, de ők is. Tele volt, de kipucolták. Enni lehetne belőle.

– Akkor ez zsákutca. Mindegy, kicsit poroljuk be a csapágyakat. Vagy… Mi van, ha ugyanaz a baja, mint Dávid gépének az első felhasználáskor? Forog a lapát, de messze nem szállít annyi levegőt, mert pár tekercs besült.

– Hmm. Azt hiszem vizsgálták, de nem cserélték. Megnézem az adatokat.

A mérnök feldobált még néhány ábrát és táblázatot. Keresett.

– Megnézték. Csináltak áramláspróbát. Forog, szállítja a hűtőlevegőt, nem fogyaszt túl. Még a hőmérsékletértékek is jók.

– Akkor ez nem jött össze. Pedig milyen jó lett volna, ha én jövök rá – mosolygott Tamás. – Talán az őrnagy is megkedvelne…

Ez önmagában nem vált be. Tamás brillírozása az értelmetlennek tűnő hibaforrások generálásával viszont nem ért véget. Szegény reaktor az életéért küzdött. Zoltán legjobb eddigi ismeretei alapján generált hibás mag már rég leállt, de finom változtatásokkal kollégája az egészséges egységet is addig kínozta, amíg az összes visszajelző narancssárgán nem követelte a jobb életkörülményeket. Beállították, hogy harci szituáció van, és a hordozó áramfogyasztása maximális, így a reaktor nem adta meg magát, dolgozott az utolsó leheletéig. Zoltán csak nézte, ahogy a jóllakott óvodás úton-útfélen keresztbe tesz neki, és tovább gondolkodott.

– Állj! Ezt hogy csináltad? Ne piszkáld!

A szimulátor minden létező lehetőségével tiltakozott az eljárás ellen, de mivel folyamatosan áramot kért tőle a környezete, inkább bekapcsolta a hibás magot, minthogy megszakítsa a termelés.

– Feléledt a beteg csillag! – lelkendezett Tamás.

– Jaja, biztonságosabbnak ítélte a rendszer, mint azt, amit a halálba szekírozol. De nézd, átvezeti néhány modulját! Máshogy viselkedik, mint az Erőmű blokkjai, pedig „rokonok”. Életben tartja… Puff. Leállt. Hmm…

– Most elrontottam?

– El. De úgy, ahogy eszembe se jutott volna. Nézzük újra. Van kedved hozzá?

– Se nőm, se kilátásaim. Van még a borból? Akkor felrobbantom neked még tízszer.

– Most a hecc kedvéért szekáljuk agyon, aztán tartsuk életben. Visszatöltöm a nyolc perccel ezelőtti állapotot…

Éjfél lett, mire kidőltek. Tamás már rég haza akart menni, de az utolsó két órában inkább ő vált azzá az apukává, aki ugyan nem érti, hogy a kicsiny fiának ez miért szórakoztató, ugyanakkor őneki fárasztó, de nem bírja tőle megtagadni a játék örömét.

–Azt hiszem, erre volt szükségem – közölte végül fáradtan, de csillogó szemekkel. – Köszönöm a tartalmas estét. Tizenhét megsemmisítő atomkatasztrófa után ideje hazamennem.

– Én köszönöm. Még átnézem az új fejleményeket. Legalább két hibát már majdnem biztosan tudok, még leellenőrzöm. De még legalább kettő van, ami ezeket okozza. Azokra is rájövök most már, vagy legalábbis... Na, majd meglátom. Haza tudsz menni?

– Nem a kocsim itta meg azt a két pohár bort. Üres a város. Hazatalál, ha beállítom a robotpilótát. Boldog karácsonyt, vagy mit!

– Jó utat! Neked is!

Zoltán mégsem tudott elaludni. Eddig csak körbe-körbe járt a problémáival, de egy része már attól könnyebb lett, hogy elmondhatta valakinek, a többiben pedig előrelépett. Másnap reggel korán írt egy jelentést a katonáknak. Javaslatot tett két alrendszer átvizsgálására, megadta, hogy mire figyeljenek. Megjegyezte, hogy ez korántsem a teljes diagnózis, de azokra nem tudott még rájönni, viszont újra meg kéne néznie a saját szemével. Ha elfogadják, jelezzenek vissza! No meg persze boldog karácsonyt!

A kicsiny birodalmában üldögélve végre nem látta olyan felhősnek a jövőt. Bár másnapra csúnyán elromlott az idő, ezért továbbra se kívánkozott arra senki, így magányos maradt. Azon gondolkodott, hogy talán ha a Bálna újra vígan emészti a deutériumot, ő is lehet még elismert szakember, talán egy másik erőműnél. Ha szárnyukat szegi a kapitalizmus szelleme. A legközelebbi potenciális jelöltje Lengyelországban volt. Kár, hogy egy árva kukkot nem beszélt a nyelvükön, de elvégre is, nem lehet az annyira bonyolult. Egy országot ellátó fúziós erőműhöz képest…