Háztáji seprű

László és Izabella ismét munka után indultak Dunavarsányra. Hoztak néhány tankönyvet.

– Furcsa meglett mérnököknek, orvosoknak és katonáknak betűvetést tanítani, hatéveseknek szánt módszerekkel – mondta az asszony.

– Nem ez az egyetlen. Lett tizenkét gyerekünk – ölelte át a feleségét a nyomozó.

A saját utód valahogy sosem jött össze. Beletörődtek, de néha hiányzott.

– Olyan hamar felnőnek… – mosolygott rá a neje.

Beköszöntött az ősz. Az út melletti fasor már kezdett sárgulni, az aszfalton helyenként össze is gyűlt a tegnapi esőtől megázott csúszós avar. Mindenütt gyűlt a levél. Kivéve László házánál. A nyomozónak még eszébe is jutott, hogy amikor a Sólyom leszállt, megkívánta az egyik lassító rotort, őszi takarításhoz. Az eszköz ugyan szétolvadt és elégett, de a hajó legénysége szorgalmasan sepert. Nagyjából végeztek, mert a Csilla épp a falnak támasztotta a seprűt.

A nyomozó hirtelen nem is tudta, hogy nevessen vagy féljen. Pár másodperccel korábban csak azt látta, amint a kissé testes nő vízszintesen tartott eszközzel sétál. Oldalt fordulva, kicsit hunyorogva a nyél akár a combjai közt is lehetett volna.

– Felszállásra készült – mormogta maga elé.

– Még mindig félsz tőle? – kérdezte Izabella.

– Nem is tudom. Hunor és Enikő ártalmatlannak tűntek tegnapelőttig… Amennyi hazugságot írtam abba a jelentésbe, lassan észben sem tudom tartani.

– Azt tudod, hogy melyikük a vámpír? Vagy vérfarkas? – húzta a neje.

– Még nem. Csak nehogy a „gyerekeink” ellenünk forduljanak egyszer…

– Nevelés kérdése! – kacagott a tanárnő. – Főzni már nagyon tudnak!

A legénység hamar összegyűlt.  Egyrészt Joli ismét előállt egy, a „helyiek” számára szokatlan ízvilágú étellel, másrészt kezdődött az aznapi írás- és nyelvtanóra. A diákok szorgalmasan elvégezték a házi feladataikat. Komolyan vették az okítást. A nap végén cseréltek. Ők tartottak előadást magyarból a magyartanáruknak.

László büszkén nézte a neje munkáját. Az asszonynak csillogott a szeme. Lenyűgözően érdekesnek találta az ékírás változatait, a számára szokatlan betűhasználatot. Mindig elcsodálkozott rajta, hogy milyen könnyedén megérti a beszélt nyelvet, de a papírra vetett forma mennyire más.

A nyomozó sokadszorra nézett végig mindenkin. Vajon kiben mi lakozik? Nem tartott igazán senkitől. Megérezte volna az ártó szándékot, de csak őszinte hálával és segítőkészséggel találkozott. Ám nem hagyta nyugodni a boszorkányos téma. Valahányszor Csillára nézett, a gépésznő elfordította a tekintetét, és lesütötte. Itt volt az ideje tisztázni a felmerülő kérdéseket.

– Csilla, kérdeznék ezt-azt. A boszorkányokról lenne szó. A nyomozással kapcsolatos – vette rá magát végül egy beszélgetésre.

Hogy ne zavarják a többieket, az amúgy is meglehetősen zsúfolt házban, kiballagtak az utcára. Már félhomály volt, sötétedett. Hamarosan bekapcsolt a közvilágítás is.

– Annyira sajnálom, ami akkor történt – fakadt ki a nőből.

– Nem tesz semmit. Stresszes helyzet volt, én pedig fölöslegesen viccelődtem.

– Elnézést kérek. Tudod, a boszorkányok gyakran hajlamosak hirtelen érzelmi kitörésre.

– Igazából ezért szerettem volna veled beszélni. De néhány kérdésre választ kellene kapnom. Erről az erőről.

– Remélem, tudok segíteni.

– Biztosan… – felelte a nyomozó. – Tudod, nálunk a varázserő csak legenda. Tárgyak mozgatása a puszta akarattal, szerelmi bájitalok, fekete macskák, varázspálcák, háztáji sertésekké változtató varázsigék háztáji seprűkön lovagoló asszonyok…

– Annyit tudnod kell, amit már akkor is mondtam. A legtöbb varázslat agyba vetített szemfényvesztés. Az alany lelkére gyakorolunk hatást. A varázserő döntő többségében ennyiben áll. Van egy huszonnégyes erőskála. Egyszerűsített mérőszám. Én három pontot teljesítek. Alig sorolnak a boszorkányok közé.

– Mégis szó volt róla, hogy elvarázsolsz. El tudnál?

– Sertéssé? Nem. Sértéssé tudnék varázsolni pár gondolatot. Például el tudnám hitetni veled, hogy megütöttelek, és az fáj. Talán. Nem csináltam ilyet. Tudod…

– Tehát a nő, aki az űrhajótok alá lábatlankodott, csak elhitette volna velem a béka létet, és meztelenül kuruttyoltam volna a nádasban, amíg el nem visznek a diliházba?

– Igen. Az anyag átalakítása nem megy könnyen.

– Van, aki képes rá?

– A természet törvényeit nem lehet átlépni. Tüzet lehet gyújtani, vizet fagyasztani. Bizonyos kémiai átalakulást előidézni, amiket egyébként is valahogy meg lehetne oldani. Nagyjából tizennyolcas szint felett.

A nyomozó gondolkodott egy pillanatra.

– Amikor nekem ugrottál, felizzott a szemed, és a hajad töve feketén lángolt. Elég furcsa volt!

– Ó!

– Ez meglepett? – csodálkozott László Csilla elképedésén.

– Igen. Elvileg nem vagyok rá képes. Legalább négyes-ötös szint. De mint mondtam, az alakváltás inkább csak a befogadó érzékszerveinek megzavarása. Ráadásul erősen feldúlt állapotban…

A nő elhallgatott, majd kissé büszkén elmosolyodott. Visszakérdezett:

– Mit láttál pontosan?

– Amit elmondtam. Szemed, hajad izzott.

– Tudod, hogy ezt mindenki máshogy éli meg? Kicsit a félelmeidből táplálkozik. Ezt tartod elrettentőnek. Más tüskéket lát ilyenkor a bőrünkbe, ízeltlábúakat mászni a hajunk közt. A haragunk és a gondolataink kivetülése így képződik le az elmédben. Tényleg ezt láttad?

– Igen. A gyilkos boszorka is csinálta. Intenzívebben. Neki az egész teste megváltozott. Addig egy jó harmincas nő volt, de egyszer egy pillanatra megfiatalodott. Akkor nem hittem a szememnek. Amikor megpróbált leszúrni, ismét kora-huszonéves lett, de már nem láttam másnak.

– Hű! Szíveket gyűjtött, álcaalakot használt… Mit csinált még?

– Volt egy tőre. Biz’ Isten nem fér bele abba a táskába, ami nála volt. Nem tudom, hogy varázsolta elő. Ráadásul csak úgy a kezében termett. Nem nyúlt be a retikülbe, vagy nem emlékszem.

Furcsa módon a gépésznő bámult rá csodálkozva. László megállt vele, leültek egy málladozó kerítés betonalapjára.

– Miért lep meg téged?

– Az a banya legalább huszonkettes szintű volt! Tudod milyen ritka az még nálunk is?

– Az elkerekedett szemeidből arra következtetek, hogy veszélyes. Hihetek a látványnak?

– Igen. Nálunk az ilyen fiatalokat nagyon gyorsan bevonják a képzésbe. Önmagukban eluralkodik a bennük lévő gonosz. Valamit tudnod kell a varázslatokról. Visszaütnek. Az így megemelt tárgyak súlya ugyanúgy fárasztja az embert. Az alak-kivetítés hatással van a lelki egyensúlyra. Egy térérzet tágítás fenntartása az őrületbe kergethet valakit. A varázsló vagy boszorkány pedig ennek nincs tudatában, amikor csinálja. Esetleg utólag. Az a lány szíveket tépett ki. Gyanítom megpróbálta őket életben tartani utána, vagy annak látszatát keltve mozgatni.

– Érdekes fejlemény… – dünnyögte a nyomozó. – Miért tenne ilyet?

– A szív, mint az ember működésének nélkülözhetetlen motorja, erőt ad. Pontosabban nem, de sokan érzik így. Könnyű levezetni. Nem vagyok szakember ebben, de hallottam róla. Ellenben hatalmas árat fizet érte.

Csilla elhallgatott. Gondolataiba merült. László kivárta.

– Valószínűleg nálunk sem tudták volna már megmenteni. Vagy évekig tartó kezeléssel. Szegény lány, pedig sokra vihette volna!

– Önző módon jobban örülök, amiért én maradtam életben. Kérdezhetek még valamit?

– Persze.

– Milyen gyakori, hogy valakinek varázsereje van?

– Meglehetősen ritka. Még az éppen kimutatható egyes szint is egyjegyű ezrelék. De azt sokan nem is hívják varázserőnek. Ezek az emberek pusztán jó rábeszélő képességgel rendelkeznek.

– Hű, akkor az itt is elég sok van.

– Nem mindnek van ereje. Van, aki tényleg csak ügyes. A kettes szintűekből sokan mennek nálunk lélekorvosnak.

– Pszichológusnak hívják nálunk.

– Rengeteg a számunkra idegen szó.

– Ez tényleg az. De átvette a nyelv. Szóval, szerinted ezen a Földön is vannak boszorkányok?

– Biztosan. Nálunk nem üldözték őket. De tudod, akkor használja jól a varázserejét egy sámán vagy banya, ha nem használja.

– Amit elmondtál, abból ez viszonylag logikus. Akkor miért változott ennyit a történelem, csak miattuk?

– Talán mert nem féltünk tőlük, ahogy más ismeretlen dologtól sem. Megpróbáltuk megérteni. Az őseink. A varázslók és javasasszonyok is a saját erejüket. Ha valamit nem tudtunk felfogni, kerestük rá a választ. A valódi választ. Nem valami vallási magyarázatot.

– Szóval nincs vallás „odaát”?

– De, rengeteg. Csak inkább egyfajta… Hogy mondjátok itt? Filozófia. Mindegyik inkább csak kellemesen bódító tündérmese. Nincs nagy jelentőségük.

– Ez érdekes…

Ballagtak egy kicsit. László ismét a ház felé vette az irányt.

– Nagyon köszönöm. És tényleg spongyát a fojtogatós jelenetre. Lehet, hogy lesz még kérdésem.

– Örülök, ha segíthetek.

– Szerinted hány boszorkány élhet itt?

– Nem tudom. Biztos kevesebb. Nálunk sokszor egymással házasodtak, ha mást nem, a közös érdeklődés miatt. Itt gondolom elszigetelődnek az esetek. Talán nem is fedik fel magukat. Ha tudatában is vannak, úgy használják az erejüket, hogy ne tűnjön fel. Te csak annyit érzékelsz, hogy megértő, vagy kitalálja a gondolataid.

– Hmm. Az nem lenne rossz. Nyomozóként…

– Hidd el, egyszerre átok és áldás.

– De miként lehet megtudni, ha valaki ki képes rá?

– Érezzük egymást.

– Hohó! Álljunk meg egy szóra!

– Igen? – mosolyodott el Csilla.

– Te érzed, ha valaki varázserővel bír?

– Érezném… De vagy megzavart a valóságugrás, vagy nincs a környéken rajtam kívül senki. Dunavarsányon belül legalábbis…

Közben visszaértek a házhoz. A nyomozó elgondolkodva hümmögött maga elé.

– Értem. Megnyugtató. Szóval az egyetlen banya a környéken háztáji… Seprű?

László a nő kezébe nyomta a cirokból készül szerszámot.

– Mit takarítsak még el vele?

– Elvihetnél egy körre a ház körül. Megnézném az esti tájat sebtében, ha elsöpörnénk a csillagok felé…

Csilla mosolygott.

– Felszaladnál velem a hátadon egy húszemeletes ház tetejére, futnál pár kört, és aztán le?

– Értem… Persze.

– Különben sem tudnék egy tollpihét sem megemelni így. Odébb tudnám fújni az asztalon, de az nem varázslat. De ha akarod, valami álomszerű képzelet talán összehozható, ha szeretnéd…

– Inkább ne turkálj az álmaimban.

– Nem fogok. Tudod, nálunk még a legvadabb boszorkáknak is van becsületük.

– Örömmel hallom.

Ahogy beléptek, a nyomozó a feleségére nézett. Remélte, hogy nem értette félre a szituációt. Izabella szeme szinte izzott. László kettőt pislogott. Az asszony fáradt, kissé könnyesedő látószervein csak az állólámpa fénye tükröződött intenzíven.

„ Azért anyósomról akkor is meg fogom egyszer kérdezni Csillát…” – gondolta a férfi.