12

Amint ott álltam a hatalmasnak tűnő terem közepén, aprány porszemnek éreztem magam. A levegőt tömény, édes illat árasztotta el. A sárga, aranyosan csillogó falak mentén  egymás mellett sorakoztak a világ leglenyűgözőbb virágai a szivárvány összes színeit magukba foglalva. Óriási levelek tetejében óriási virágszirmok árasztották magukból a propolisz illatát. Hogy én milyen éhes vagyok! Ki tudja, mikor ettem utoljára! – surrant át fejemen a gondolat, mely azonban a következő gondolattól azonnal az agytekém hátsó felébe sodródott. Azt hiszem, azonnal tudtam, hogy hová jutottam. Ezt az aranysárga kupolát már láttam egyszer kívülről. Akkor még fogalmam sem volt, hogyan fogok ide bejutni.

Magamba szorított meditálásomat egy halk nyikorgás szakította félbe. A virágok szárai között hirtelen megnyílt egy ajtó, mely irányából két méhecske repült felém, közvetlen a padló fölött, az én szemmagaságommal egyvonalban. Vagy két méternyire tőlem megálltak, s egy fejbólintás után, melyet én köszönésnek vettem, egyszerre megszólaltak:  - A királynő már türelmetlenül várja, kisasszony!  - Meglepett ez az udvarias magázás. A hangyák is nagyon udvariasan viselkedtek egymással, itt viszont még egy fennsőséges hang is kapcsolódott hozzá. Nem voltam hozzászokva az ilyen nyájassághoz.

Bólintásukat visszonozva, fejemmel én is intettem, hogy értettem a parancsot. A méhek körülrepülve engem ismét az ajtó irányába haladtak. Gyorsan elindultam utánuk, de szednem kellett a lábaimat, ha lépést akartam velük tartani. Az óriási teremből egy még hatalmasabb, gigantikusnak tűnő szobán haladtunk keresztül, melyet egy, ezek után parányi lyuknak tűnő, helyiség váltotta föl. Itt nem volt dekoráció, sem különösebben nagy pompa. A kis szoba közepén mindössze egy királyi szék, vagy inkább ágynak, helyezkedett el, melyen a királynő foglalt helyet. Az engem bebocsátó őrökhöz képest óriásnak tetszett. A trónt négy kisebb méh vette körül. Ezek voltak a királynő legközelebbi szolgái. A két szélső mozdulatlanul állt, míg a két, a trón hátsó részén elhelyezkedő, egy-egy csodaszép virágszirommal legyezett őnagyságának. Az engem bebocsátó két őr elhagyta a helyiséget.

Fogalmam sem volt, hogy mit szóljak, még rendesen köszönni sem tudtam volna. Ki tudja, mi a szokás a méhek országában, így szótlanul álltam meg a királynő előtt, csak félénken bólintottam a fejemmel. A királynő föltápászkodott helyéről, ránézett egyesével minden egyes alkalmazottjára, mire azok szó nélkül sorra elhagyták a termet.

-Üdvözöllek országunkban emberpalánta! – szólalt meg végre.  - Azt hiszem, nekem nem kell bemutatkozzak, magadtól is rájöhettél, kivel állsz szemben. Jelen pillanatban bizonyára még magad sem tudod, hogy pontosan mit akarunk tőled, miért vagy itt pontosan. Mindent meg fogsz érteni, mihelyt eljön az ideje. Legelőször is engedd meg, hogy meghívjalak egy mennyei lakomára. Amint hallottam, sok mindenen túlestél, míg eljutottál idáig. Remélem, kedveled az édes ízeket!

Lábaival egy különösen zümmögő hangot adott ki, melyre az előbb eltávozott szolgák ismét megjelentek az ajtóban. – Gondoskodjatok róla, hogy ez a fiatal női emberpalánta mindenben részesüljön, amire csak szüksége van. Addig marad itt, amíg csak szükséges. Ne legyen semmiben hiánya. Legelőször is  megebédelnénk, aztán kettesben sétálnánk egyett.

Az alkalmazottak gyors tempóban eltűntek, a királynő pedig megmozgatva szárnyait fölemelkedett helyéről, megkerült engem, majd leszállva mellettem együtt indult el velem a szolgák után, egy szűkös folyósón át, egy ismét gigantikus terembe. A szám tátva maradt a csodálkozástól. A teremben akár több ezer méh is ebédelhetett volna. Asztalok nem voltak, de a földön asztalterítőkhöz hasonló leplek voltak kiterítve, melyeken tömérdek zamatosabbnál zamatosabb étel és ital volt elkészítve.

-Most bemutatom neked birodalmunkat. Elsőként a legfontosabbat, az étkezést, mely az élet nélkülözhetetlen feltétele.

A királynő balfelé fordult, majd egy, a terem közepén álló pódiumon helyezkedett el, míg jómagam állva maradva figyeltem őt.

Megjelent a szolgák egyike, mely minden egyes terítékből csupán egy-egy  darabkát vett ki, amit elegáns mozdulatok kíséretében a királynő szájába helyezett, amit az aztán a következő adagig el is fogyasztott. A szolga végigjárta a termet,  királynőjének minden egyes terítékből adva egy-egy darabkát.

-Most te következel- mondta, miközben a méhfő a láthatóan kétszeresére nőtt pocakját simogatta.

Igyekeztem követni a példáját. Mindenhol ínycsiklandóan volt megterítve. Annyira éhes voltam, hogy a legszívesebben már az első helyen lepucoltam volna a terítéket, de visszatartottam magam. Volt itt mindenféle finomság: különböző gyümölcsök óriási mértékben, kenyerek, sütemények. Az első falatok után meg kellett állapítanom, hogy a látszat csal. Akár a gyümölcsöt próbáltam, akár a kenyeret, mindnek ugyanaz az összetétele: virágpor, méz, méhpempő. Mindnek egyazon mézédes íze volt, a sósnak vagy pikánsnak semmi jele.  Eleinte kellemetlen érzés volt, az első falatok után ragadt a szám, kezem, s a nyelvem  is mintha lassabban mozgott volna a nyúlós pempőtől, de aztán hozzászoktam e ismeretlen ízekhez, s a harmadik asztalhoz érve már élvezni tudtam őket. Mire végigjártam az ebédlőt, nekem is annyira megtelt a pocakom, hogy szinte kellemetlenül éreztem magam. Még szerencse, hogy a ceremónia végén a hangyaszolgák azonnal ott álltak egy lavór langyos vízzel, melyben megmoshattam ragadós kezeimet és arcomat. Mindezek után a királynő azonnal továbbinvitált: - Nem szeretném, ha udvariatlannak vennéd, de most el kell hagynunk az ebédlőt. Tudom, nálatok az emberek egy jó lakoma után szívesen elüldögélnek még egy darabig. Nekünk erre nincs időnk. Amint láthatod, a királyság többi alattvalója is már türelmesen várakozik az étkezésre. Bizonyára csodálkoztál rajta, hogy miért van annyi teríték, mikor mi csak ketten voltunk. Gyere ide az ablakhoz, megmutatom neked.

A méhek hosszú sora tárult szemeim elé, amint azok bebocsátásra várakozva, türelmesen álltak az ajtó előtt egyes sorban. Nem tűntek türelmetlennek, sőt innen föntről megítélve jókedvű csevegésnek lehettünk tanúi.

-Nekik ez itt az ebédszünet. Mindenkinek egységesen. – magyarázta a királynő.

- De nem tart túlságosan sikáig, míg mindenki sorra kerül?

- Gondoltam, hogy ez lesz az első kérdésed. Itt mindenki nagyon fegyelmezett, ami azt jelenti,  tolakodás, civakodás nélkül gyorsan töltik meg bendőjüket az éppen sorra kerülők, s így a sor megállás nélkül haladhat tovább. Aki jóllakott, habozás nélkül megy tovább a dolgára, hiszen tudja, hogy csak addig van bőséges eleség, míg mindenki szorgalmasan veszi ki részét a munkából.

- Na jó, de az, aki elsőnek eszik, sokkal kevesebb ideig csinál szünetet, mint aki a sor végén áll. – merült fel bennem az igazságérzet.

-Ha jól megnézed, a sor nem ér tovább a városunk falánál, de nem is rövidebb. Ez abból adódik, hogy csak akkor érkeznek a sorba újabb munkások, ha ott hely van. Addig szorgalmasan dolgoznak. Minden nap más és más egyed kerül előre és más hátra. Így kiegyenlítődik minden. Az a tag, aki ma elsőként ebédel, tudja, hogy holnap hátrébb kell álljon a sorba. Ez jól működik, mindenféle vita nélkül. Látod, ez lenne az első dolog, amit az embereknek meg kellene tanulniuk. Irígység, nagyravágyás s az ebből adódó önteltség nem vezet jóra, a társadalmat csak gátolja a fejlődésben.

Átfutott a hideg  rajtam, mert ráébredtem, mennyire igaza van, mennyire zavart ez engem mindig is. Amikor az iskolában egy jobb módú osztálytársam a legmodernebb divat szerint öltözködve jelent meg, mennyire nagy hatást tudott az kelteni a másik emberre. Egy pár nap után már az osztály két harmad része hasonló ruhában járt, csupán azért, hogy a hangadó tag kedvében járjanak vagy pedig, hogy elmondhassák, ők is megtehetik, mégha otthon a csukott ajtók mögött máshogy állnak is a dolgok. Engem mindig hidegen hagyott az ilyesmi. Talán ezért is voltam mindig az, akit csúfolni lehet, aki barátok nélkül üldögélt a szünetben a sarokba bújva, a megváltó becsengetésre várva.

Miután a méhkirálynő hagyta, hogy röviden gondolataimba merüljek, csendben elindult következő célunk felé.

 Először megmutatta nekem legapróbb csemetéit, melyek mindössze egy- két naposak voltak. Elmondása szerint  a jó 4000 csemetére csupán 3 napos, szinte apró kis dajkák vigyáztak. Ez követte a kaptár viasz üzeme, ahol igencsak fiatalkorú méhek gyártották a viaszt, majd volt szerencsém megnézni a raktárt, ahol szintén számos, szorgos kezű, méh osztályozta a beérkező virágport és pollent.

Mire mindezt végigjártuk, alig éreztem a lábaimat a sok menéstől. Fogalmam sem volt, milyen késő lehetett ekkor. Hogy odakinnt még világos van vagy már szürkület, nem tudtam volna megmondani, hisz sem az üzemben, sem a raktárban nem voltak külvilágra nyíló ablakok.

-Eleget láttunk mára, nekem most eleget kell tennem királynői kötelességemnek. Holnap reggel időben érted küldök valakit, s akkor megmutatom neked azt, amiért valójában idehoztunk. – fejével bólintott, majd egy épp megérkező szolga kíséretében elvonult, ott hagyva engem magamra.

-Felségednek igyekeznie kell, nem engedhetjük meg magunknak, hogy közel 2000 csemete odavesszen! – hallatszott távozás közben a cseléd óvó intése. Aztán csend lett, néma csend. Velem most mi lesz? Hová menjek? Alig fordultak meg bennem ezen gondolatok, már jöttek is értem.

Az éjszaka gyorsan telt. Elalvásom előtt még jó ideig próbáltam feldolgozni magamban az aznapi eseményeket, de aztán végül mégis elnyomott az álom, s reggel hangos zümmögésre ébredtem. Méhek raja sürgött, forgott körülöttem. Tiszta vizet hoztak, mellyel óvatosan lemosták arcomat és a szemeim sarkában összegyűlt csipát. Lefekvés előtt ledobtam a földre piszkos ruháimat, csupán az alsóneműimet hagytam magamon. Szorgos kis barátaim egyesült erővel föladták rám azokat. Az éjszaka folyamán nagy valószínűséggel megtisztították őket, mert most egy folt sem látszott rajtuk, az egésznek kellemesen édes, méz illata volt. Az én világomban bizonyára émelyítő pacsuli szagot árasztottam volna magamból, itt viszont mindez jól beleolvadt a környezetbe.

A királynő a kaptár bejárati kapujában várt rám.

-Ez itt Méhrta, a legjobb emberem.- mutatott a közvetlen mellette álló személyre.

- Én sajnos nem hagyhatom el a kaptárt, de biztosítani szeretnélek a felől, hogy ő a legkiválóbb harcosom, akit nyújtani tudok számodra. Méhrta mindent meg fog neked mutatni, amit én is megmutatnék.

Méhrta fejbólintással üdvözölt, amit én szintén viszonoztam. Szokatlannak találtam, hogy a legjobb katona épp egy nő. Mintha gondolataimat olvasni tudta volna, szemembe nézett és megszólalt: - Ne csodálkozz azon, hogy  egy nőt látsz magad előtt. Hallottam róla, hogy az embereknél a  védelmi szolgálatokat nagy részben férfiak végzik. Nálunk ez másként működik. A hímnemű egyedek már a születésüktől fogva egyetlen célra vannak nevelve. Ők termékenyítik meg a királynőt, mely azonban egy alapvetőel fontos feladat. Ahhoz, hogy a méhek faja életben tudjon maradni, rendkívül fontos, hogy az arra született királynők rendesen meg legyenek termékenyítve, hiszen ez határozza meg társadalmunk erejét az elkövetkező 4 évre, míg az új királynő meg nem jelenik.

Kimondhatatlanul szégyelltem magam tudatlanságom miatt. Valaha valami hasonlót rebesgettek az iskolában is, de mára már nem maradt meg  az agyamban belőle semmi.

A királynő elbúcsúzott, mi pedig kettesben kiléptünk a bejárati ajtó előtti párkányra. Mivel az több méter magasan volt a föld színe felett, Méhrta megengedte, hogy a hátára ülve belékapaszkodjak. Így jutottunk el a következő hegy tetejéig, ahol ismét földet érezhettem talpam alatt. Méhrta alig volt nagyobb nálam, de meg sem kottyant neki az én terhemet cipelni.

- Megérkeztünk. Innen már saját magad is tudsz menni. Eddig semmilyen idegennek sem adatott meg az a lehetőség, hogy a mi, tökéletesen kifejlesztett honvédelmi osztagunkat megtekinthesse. Rendkívüli személy lehetsz te, hallod! – nézett rám kérdő tekintettel, majd azon nyomban mosolyogva rávágta: - Nem, nem kell magyarázkodnod. Mindent tudok, amit tudnom kell. Szó sem lehet róla, hogy magyarázkodj!

A hegy tetején néhány lépésnyi gyaloglás után egy szakadék széléhez értünk. Odalenn tömérdek mennyiségű méh raját véltem látni. Ez lenne a katonaság? Ez hihetetlen. Nem szeretném felbőszíteni őket, hiszen a jelenlegi méretemet figyelembe véve akár egynek a csípése is halálos lehetne számomra.

Nem ereszkedtünk le közelebb a katonai táborba, csupán fönntről nézhettem meg. Eredeti célunk valahol máshol volt. Óvatosan kellett lépkednem a szakadék szélén végigvezető vékonyka kis úton, félve attól, hogy egy rossz lépés és lezuhanok. E közben Méhrta szüntelenül elemezte nekem a katonai rendszerük fontosságát, céljait és felépítését. Itt tartózkodásom óta, ami bár nem volt olyan hosszú, de annál tartalmasabb, egyre inkább elfogott az a vágy, hogy itt maradhassak. Tudtam, hogy ez lehetetlen. Ebben a világban olyan harmonikusan élnek együtt az egy fajba tartozók. Nincs veszekedés, nincs igazságtalanság, senki sem használja ki a másik gyengeségét a saját hatalma erősítése céljából. Ezzel ellentétben az összetartás és a szeretet melege ad biztonságot mindenki számára.

Utunkat egy nehezen járható, sziklás hegyen folytattuk lefelé. Valamikor itt óriások járta lépcső lehetett, mert a kövek szabályosan elhelyezkedve haladtak lefelé. Az időjárásnak és éveknek kitéve azonban a kövek megrepedeztek, töredeztek, itt – ott óriási növények nőttek ki belőlük, ezzel megnehezítve a járást. Nyakamat végigszelő seb ismét fájni kezdett a megterhelő lépések következtében. Hol le kellett másznom az egyik szikláról a másikra, hol pedig lábam alatt megcsúszva a szétmállott kövön, rögtön két lépcsőfokkal lejjebb találtam magam.

-Nem szabad nagy zajt okoznunk, itt már az ellenség is jelen lehet. Nem szeretnénk idő előtt magunkra hozni a figyelmet.

Ellenség... ötlött meg agyamban.  Remélem, ezzel nem azt akarta mondani, hogy most engem valamilyen harctérre visz, ahol nekem meg kell küzdjek valakivel vagy valamivel. Nem, az nem lehet. – nyugtatgatott énem másik  fele. Eddig igazán őszintének ismertem meg itt mindenkit, nem hiszem, hogy bedobnának a mély vízbe, mikor csak azt ígérték, hogy megmutatnak valamit.

Észre sem vettem, hogy gondolataim egészen lelassították mozgásomat.

-A meditálásnak nem most van az ideje – mordult rám szigorúan Méhrta – egyszerre csak egy dologra lehet teljes mértékben koncentrálni. Különben könnyen követünk el oly mértékű hibát, melynek jóváhozására később már nem adatik lehetőségünk. Rövidesen megérkezünk egy tisztás szélére, ahol már nagyon óvatosnak kell legyünk. Amit ott fogok mutatni neked, az nem gyerekjáték. Emberi szemmel tekintve lehet, hogy annak tűnik, és ez a bökkenő az egészben. Az emberek alulbecsülik az őket körülvevő természetet. Azt hiszik, hogy fejlettnek vélt, kémiailag elkészített,  vegyszereikkel minden akadályt elsodorhatnak a maguk útjából.

Emlékeztem, hogy valami hasonlót Hangya Feri is mondott nekem még a vonatban, de akkor sem és most sem értettem, mit akarnak ezzel mondani.

Még nem értettem, de a következő pillanatban megérkeztünk a sziklás, erdős vidék széléhez. Már csak egy jónéhány égig növő fűszál választott el minket a napfény sugaraival elárasztott tisztástól. Megálltunk, s Méhrta szája elé tette kezét, ezzel jelt adva nekem, nehogy valami hangot adjak ki magamból.

Óvatosan résnyire elhúzta a függönyt alkotó növényzetet.

Ami most tárult  szemeim elé, kirázta bennem a hideget. Egy apró talajnövényzettel borított mező tárult elénk, melynek a túlsó végében egy széles folyó, vagy tó hullámzott. Közvetlen a víz közelében egy egybefüggő szürke foltot fedeztem fel. Nem volt nehéz, mivel egy hosszú, széles sávban helyezkedett el úgy, hogy még jól látszott mögötte a víz.  Mintha egy állandóan remegő viharfelhő húzódott volna le a talaj közvetlen közelébe, eltakarva ezzel a növényzetet.

Méhrta lezárta  előttem a kilátást, s a szemembe nézett. Mintha ki akarta volna belőle olvasni gondolataimat. Szúrós, kellemetlen tekintete alól kitérve egy lépést jobbra léptem, majd saját magam néztem ki újra a bozótból abban reménykedve, hogy az imént csak szemeim képzelték oda azt a bennem félelmet idéző szürkeséget.

-Mi az a sötét folt a háttérben? Az az, amit meg akartál mutatni? Azt a földre szállt felhőt?

-Az nem felhő. Ha jobban megnézed, az egész vibrál a szemed előtt. Mindaz azért van, mert azok ott mind szúnyogok! Bizonyára te is ismered azokat a számotokra kicsi vérszívókat, melyek előszeretettel táplálkoznak emberi vérrel.

De még mennyire ismertem őket. Gyermekkoromban kora tavasztól egészen késő őszig  mindíg teli volt a lábam viszkető csípésekkel. Társaim sokszor csúfoltak is e miatt, mivel sohasem tudtam elviselni a viszketést, mindig sebesre kapartam őket. Úgy néztem ki, mint egy himlős.

Méghozzá több milliárd szúnyog egy helyen- folytatta kísérőm- És napról napra egyre rohamosabban nő a számuk, s ha nem teszünk ellenük semmit, hamarosan milliárdokra nő. Az ember azt hiszi, hogy rendszeres vegyszeres szúnyogirtással meg tudja akadályozni elszaporodásukat. Igaz, azzal jól le lehet lassítani azt, csak a probléma abból adódik, hogy a szúnyogok egyre inkább immunná válnak ezek ellen a természetellenes anyagok ellen. Más fajok, mint a méhek és jónéhány más hasznos rovarok, viszont szintén érzékenyen reagálnak rá. Ezek nem pusztulnak el, de a  szaporodásukat nagymértékben befolyásolja! Míg tíz évvel ezelőtt egy méhkirálynő közel 2000 megtermékenyített petesejtjéből közel 1900 egészségesen jött világra, mára már közel egy harmada elpusztul, vagy beteg, hasznavehetetlen utódokat hoz. Ez sajnos más fajoknál is megfigyelhető.

A szúnyogok és darazsak lassan átveszik a hatalmat az élővilágban.

Még nem késő, de egyedül az ember tudja ezt a folyamatot megállítani.

 Embernek születtem, emberként gondolkoztam, így föl sem tudtam fogni, miért vennék át az uralmat ezek a primitív élőlények.

Méhrta fölvilágosította bennem, hogy mi is történhet, ha egy több milliárdos szúnyograj megtámad egy száz fős embercsoportot. Azoknak idejük sem lesz arra, hogy védekezzenek. Pánikba esve menekülnek, miközben a másik közelben tartózkodó másik száz embert tapossák halálra. Ők maguk talán élve elmenekülhetnek a támadás helyéről, de a több ezer csípés, amik által tömérdek méreg, mely a külső hatások folyamán szintén napról napra agresszívabb lesz, jutott a szervezetükbe, rövid időn belül megbetegíti őket. És ekkor lépnek színre  az eddig háttérben tartózkodó darazsak. Egy ily módon megmérgezett, legyengült embei szervezetnek elegendő lesz egy két darázscsípés, ami aztán végez vele. A darazsak igen fejlett szaglóérzékkel rendelkeznek. Csápjaikban lévő szaglóreceptorok egész parányi koncentrációban is képesek érzékelni a levegőben úszó illatanyagokat. Ez azt jelenti, hogy rövid időn belül megtalálják a betegeket, melyek egy bizonyos, édeskés illatot árasztanak ki magukból a méreganyag következtében. Míg száz évvel ezelőtt a darazsak nagyrésze vegetáriánus volt, mára egyre jobban lehet megfigyelni darazsakat, melyek különféle húsféléket részesítenek előnyben, nem törődve azzal, hogy élő, nyers vagy sült húsról van szó. Mindezt jól tapasztalhatja az ember a szabadban megrendezett grillpartykon, ahol legkésőbb, mikor a maradék hús ott marad a tányéron, megjelennek a szemtelen legyek kíséretében a darazsak is.

Még nem készültek föl teljes mértékben, de már nem kell sok idő arra, hogy elegen legyenek a végzetes támadásra. Mindennek természetesen a Földön jelenleg bekövetkező klímaváltozás, vagy ahogy még az ember nevezi, globális fölmelegedés is tökéletesen kedvez.

A darazsak és a szúnyogok tökéletesen megértik egymást. Míg a szúnyogok csak az áldozat vérét használják föl, a darazsaknak megmarad a többi értékes rész.

-Még egyszer hangoztatom- folytatta Méhrta- hogy a két faj rohamos gyarapodása és összefogása rettenetes veszedelmet jelent. Tenni kell ellene valamit, de mint már említettem, s nem tudom elégszer hangsúlyozni, mi állatok egyedül tehetetlenek vagyunk. Az embernek föl kell ismernie, hogy változtatni kell szokásain, életmódján, különben a vég hamarabb eljön, mint gondolnánk!

Kimeresztett szemekkel bámultam a szúnyogok hatalmas gyülekezetét. Az arcomon könnycseppek sora csordult végig, hangtalanul sírtam. Nem voltam már kíváncsi, de rettenetes szomorúság töltötte meg szívemet. Bánat és a rossz lelkiismeretfurdallás keveredett bennem.

Mintha csak a hangulatomhoz igazodott volna az égbolt fölöttünk, hirtelen egy sötét felhő terjeszkedett el  viharos széllökéseket tolva maga előtt.

-Fedezékbe! – kiáltotta Méhrta, de már késő volt. A következő széllöket pontosan a hátam közepén talált el, minek következtében elvesztettem az egyensúlyomat. Megpróbáltam megkapaszkodni az egyik fűszálba, de az túlságosan gyengének bizonyult. Hangos puffanással kiestem a minket elrejtő fűfüggöny elé. Méhrta azonnal a segítségemre sietett, de mindhiába. A hangos csattanásra fölfigyeltek a szúnyogok, most fullánkjaikat élesítve keresték az idegen hangot kibocsátó áldozatot.

A szél egyre erősebben fújt, a napot egyre jobban maga mögé zárta a felhő. Minél sötétebb lett, annál vadabbak lettek a szúnyogok is. Méhrta megpróbált elterelni a figyelmüket rólam. Az esés folytán kis híján újra fölszakadt a nyakamon lévő seb. Vér csöpögött a földre, s a fájdalomtól alig maradt erőm mozogni. Tudtam, hogy most nem szabad elhagynom magam. Méhrta, aki a magasba emelkedve hívta magára a figyelmet, hangosan fölkiáltott:

-Vigyázz! Menekülj! Észre vettek! Én majd föltartom őket! Szaladj a fény felé, s meg ne állj, amíg a célba nem érsz! Ne feledd azt, hogy miért voltál itt! Futás!

Fejem fölött egy nagy raj szúnyog száguldott el. Éppen, hogy csak időben le tudtam bukni a földre. Szerencsére túlságosan későn vettek észre, s mire ők megfordultak, hogy rámtámadhassanak, én már az utolsó csepp erőmet is összeszedve szaladtam a mezőn keresztül. A víz fölött láttam meg azt az ismerős  fényt, ami ide is idehozott. Szemeimet le sem vettem róla, teljes erőmből koncentráltam, s rohantam. Éreztem, amint bőrömet száz apró fullánk döfi keresztül. Nem érdekelt, csak a cél. Szerencsére a vihar és a villámcsapás hatására a szúnyogok kissé szétszéledtek, így könyebben tudtam táborukon átgázolni. Elértem a tó partját, de még mindig előttem volt a fény, s egyre hangosabb zúgással fülemben csalogatott maga felé. Nem gondolkoztam, csak szaladtam. Szaladtam egyenesen bele a vízbe, mely lassan, de biztosan mélyült. Már a nyakamig ért, mikor eszembe jutott Hangya Feri. Ő mondott valamit, ami nagyon fontos volt, amit nem szabad volt elfelejtenem. Teljesen elmerültem a vízben, s ekkor minden gyors tempóban forogni kezdett körülöttem. Az erős zúgás körülöttem majd szétrobbantotta a fejem. Torkomszakadtából kiabáltam, mert az volt az érzésem, ezt épp ésszel nem bírom elviselni. Ekkor, mintha a messzi távolból egy hangot hallottam volna, mely ezt mondja: a csip.....a csipp...

Kapkodva elkezdtem kutatni a zsebeimben, ahol meg is találtam. Ez volt az, amit Feri mondott, a csippet nem szabad magammal vinnem az emberek közé.

Utoljára megcsókoltam azt a tárgyat, ami még ehhez a világhoz kötött, aztán a hátam mögé hajítottam.

-Isten veled Hangya Feri, Isten veletek királynők és Isten veled Méhrta!

A kis kártyával együtt a fültépítő zúgás is elúszott. Lassan lecsendesedett körülöttem a víz, s fáradt testemet ide-oda hintáztatta, majd kivetett a partra.

Isten veled Hangya Feri, Isten veled Méhrta, Isten veletek hangyák, méhek. – istmételtem meg újra, s ezzel megkönnyebbülten zártam le szemeimet, hogy végre kialudhassam az elmúlt napok fáradalmát.