2. Egerek és kukacok

*

Dee

Újabb üvegpoharat veszek elő a szekrényből, nem mintha szomjas lennék, vagy talán mégis. Amint megérzem hátam mögött a jelenlétet, fintorra húzom az ajkam: most senki sem fog megijeszteni. Hangom a csap locsogását próbálja felülmúlni, miközben vízzel töltöm a poharat.

- Maradsz vacsira? - kérdezem Scott-tól, de nem válaszol.

Hátrafordulok, és ijedtemben újra elejtem a poharat. Anne vetődésre rugaszkodik, és a földet érés utolsó pillanatában sikerül markába zárnia az üveget.
A padlón hasal előrenyújtott karokkal, és szőke haja alatt vöröslőn lángol az arca a szolid tornától.
Bocsánatkérően nézek nem túl vidám ábrázatára.

- Meg ne köszönd… - ad is hangot azonnal elégedetlenségének. - Végül is – lihegi a szavakat, miközben könyökére támaszkodva feltérdel –, másra sem vágyom egy végigkúrt délután után, mint üvegekkel zsonglőrködni.

- Bocs – suttogom.
Kezében a pohárral feláll, lazán megrázza csillogó haját, szusszan egyet, majd mint kosárpalánk felé, magas ívben a mosogatóba dobja az üveget.

Döbbenten követem a pohár röppályáját. Nagyot ugrok, amikor szanaszét csattan a mosogatóban. Tekintetem a csapra szegezem, és megesküszöm magamnak, hogy reggelig meg sem mozdulok, mindenesetre az ajtó irányába többé még csak véletlenül sem nézek.

De a második másodperc már rettegéssel kezd eltölteni, mert fogalmam sincs, mit csinál Anne a hátam mögött. Lassan, nagyon lassan forog a fejem az ajtó felé.

Anne nincs sehol. Hátrálok, míg derekam a pult széléhez nem ér, és gyorsan körbenézek, hogy hova tűnhetett.

- Egerek eszik a kukacokat – dől forró cincogása a fülembe.

Háttal csapódok a falnak, és próbálok megnyugodni, miközben Anne-t figyelem. Fent ül a konyhapulton, széttárt combjai között a tésztás fazék, amit épp a padlóra önteni készül.

- Ne! - lépek felé rémülten, aztán mindketten megállunk.

Forró gőz dől a mélybe apró loccsanással, aztán a plafon felé csap, a víz hullámozva hátrál vissza a fazékban. A tészta többé már nem tészta: egymáson tekergő meztelen férgek egyvelege.
Undorral és halálfélelemmel nézek Anne-re, elmosolyodik, és beletúrva közéjük kivesz egy halmot, amit arca mellé emel. Ujjai vörösödve égnek.
Tudom, hogy rám fogja dobni akkor, amikor már nem bírja tovább a forró fájdalmat.
- Ne… - tátogom, mire arca elé húzza a markát, és az összes izgő-mozgó férget a szájába tömi.

Nyállal telik meg a szám, és úgy érzem, az egész gyomrom feltolul a torkomba. Végül rám köpi.

Csurom vér vagyok. A férgek két-háromrét hasadva véreznek torzóikból, görcsösen rángatózva zuhannak arcomból, hajamból a mellkasomra, onnan egyből a padlóra, ahogy teli torokból sikítozva söpröm le őket. A talajon aztán újra engem vesznek célba, zoknim felé kunkorodnak hasmánt.

Az ájulás szélére rángat az irtózatos undor, Scott feltűnése aztán visszaránt onnét.

- Mi van? - kérdezi, miközben az ajtó melletti konyhaasztalon pakolászik. Már felöltözve igyekszik elhagyni a lakást.

- Egerek, kukacok – válaszolom.

Fél pillanatra néz a szemembe, egyetlen erejéig a konyhára, aztán a szekrényhez lép, és kutakodni kezd benne.

- Nate cigije? - kérdezi.
- A tetején van – mutatok egész fel, a szekrény legtetejére.
Scott felugrik a pultra, és én újra megrémülök. Cipője orra Anne ölét masszírozza. Aztán látom, hogy a fazék visszakerült a főzőlapra. Megnyugszom: lesz vacsora.
- Nem maradsz vacsira? - kérdezem, miközben Scott valóságos balett pózba merevedik: egy lábon lábujjhegyen tartva testsúlyát söprögeti le a port a szekrény tetejéről – a cigi után kapálózva.

- Nem – nyögi –, sietek, el akarok indulni Nate előtt. Ez az! - kaparintja meg a cigis dobozt.

Anne azonban kiveszi a kezéből.

- Egyet adok neked, a többit viszem – mondja neki Scott, miközben leugrik a padlóra, és visszaveszi a dobozt.
Anne elengedi azt, de megszorítja a bátyám kezét.
- Magaddal viszel? - kérdezi.
- Talán – válaszolja Scott bizonytalanul.

*

Nate

Csak annyi időm van, hogy magamhoz rántsam Scott-ot a kabátjánál fogva – mellesleg az én bőrkabátomat lejmolja –, aztán hozzávágjam a korlátnak, miközben valami olyasmit mormolok, hogy „most visszakapod, kishaver”, de egyáltalán nem hatja meg a nevelőszándékú lökés: felegyenesedve tovább siet, le a kapu felé.
Majd« felrobbanok, amikor futtában lepacsizik John-nal! Neki még nálam is jobban meg kellene rángatnia… Amint az öcsém kirohan a kapun, térülök-fordulok, hogy a kishúgomat is kérdőre vonjam, az öltözékét illetően.

Berúgom a bejárati ajtónkat, és a nevét kiáltom, de nem jön válasz. Ahogy leveszem a cipőm, és a kabátom, rádöbbenek, hogy azonnal a mosógépben lenne a helyem, így Dee fejmosását sajnos halasztanom kell.

*

John

Minden testi diszkomfort érzetem minimálisra csökken, ahogy körbenézek a lakáson - az aggodalom veszi át a helyét. Bár néhány másodperc után kénytelen vagyok belátni, hogy minden a helyén van, semmi sem utal semmilyen furcsaságra.

- Dee! - szólítom az unokahúgomat, miközben meghallom a zuhany hangját a lakás baloldaláról.
- Itt vagyok! - Dee hangja a másik oldalról jön, a konyha felől.

Ledobom a cipőm, kabátom, táskám – megbontva a rendet.

Az előszobánk gyakorlatilag egy apró hall, egyetlen tükrös fogassal - melyet azt hiszem, csak Nate használ – a nagy nappalink része. Ebből nyílik balra a fürdő, aztán az én szobám, majd Dee-é. Jobbra egy szűk kis folyosó vezet a konyhához. Nate és Scott szobája erről a folyosóról nyílik, egymással szemben.

Lekapcsolom az előszoba fényét, majd vaksötétben sétálok át a lámpafényű konyhába. Dee-t a pulton ülve találom. Egy másodpercre megtorpanok, gyorsan felmérem a helyzetet, de mivel itt is mindent rendben találok, megnyugszom, és megkörnyékez az álmosság.

A négyszemélyes fenyő konyhaasztalhoz tartozó padra rogyok. Szembenézni Dee-vel most valamiért mégis furcsa.

Nem szól, nem mozdul, csak néz engem. És a világon semmit sem tudok leolvasni az arcáról.

- Én is itt vagyok – mondom végül.
A következő pillanatban egyből eldől, hogy elszúrtam. Arcát a vállára dönti, tekintetét a padlóra fordítja, aztán könnyezni kezd.

A gyomrom a mellkasomba nyomódik. Az idegesség lezsibbasztja a testem, de fel kell állnom. Oda kell mennem hozzá, és valahogy ki kell szednem belőle, hogy mi baja van. De hogy?!

- Egerek és kukacok – motyogja.

Bingó! Felpattanok, majd padlót fogok, hogy négykézláb végigmásszam a konyha egércsapdáit. Egy ideje már ez van: egerek és kukacok.

- Az egerek halottak, a kukacok belükből másznak elő. Aztán az egerek eszik meg a kukacokat.
- Hol? - kérdezem a feladatra koncentrálva.

Automatizmus. Mégis miért csinálom? Tudom, hogy úgysem találok sem egeret, sem kukacot. Talán húzom az időt, hogy eszembe jusson bármi hatékony, amit mondhatnék az unokahúgomnak.
Így aztán végignézem az összes szekrényt, szép komótosan, minden egyes csapdát leellenőrizve.

- Csupa vér. A kukacok nőnek, az egerek felrobbannak. Egérvéres kukacot esznek az egerek.

Semmi. A tűzhely fogantyújára támaszkodom, és szemem mégis rátalál valamire.

- Spagetti, szósz és sajt? - kérdezem Dee-től.

Hosszú fehér pólót visel, talán épp az enyémet. Saját ujját is vakarva kezdi gyűrni a póló szélét, hatalmas sötétkék szeme értetlenül tekint rám.

- Kukac, vér és egér? - folytatom, Dee remegni kezd, amitől iszonyúan megrémülök.

Gyerekorvos vagyok, de hogy a tizenhét éves húgommal mi van, arról gőzöm sincs. Vagy talán van, csak annyira féltem őt, hogy nem is merem elhinni, hogy baj van.
Szorít a mellkasom, miközben tekintetébe ragadva várom a választ, mert az lesz. Válasz mindig van.

Végül ügyesen a tűzhely felé néz. És végre erőt érzek magamban ahhoz, hogy megvédjem. Megfogom a kezét, és elismétlem:

- Dee, spagetti, szósz és sajt. Étel. És az étel az csak étel, és isteni! - mosolygok rá, ahogy újabb könnyekkel rám néz. - Éhen halok – füllentek.
Ezek után nekem is döglött rágcsálók és dögférgek jutnak eszembe a vacsiról.

Csendesen sírni kezd lelkesen feltámadt erőm övében.
- Nem vagy itt! Ha itt lettél volna, ehettünk volna – sírdogálja. A szívem nyekeregve remeg.
- Rendeljünk inkább mást? - próbálkozok, mire újra a tűzhelyre tekint.

Örülök annak, hogy azért nem kell távolra nyúlnom érte, akármi is az oka, hogy néha elcsúszik… Átcsúszik máshová.

És mosolyog. A szívműködésem helyreáll, a légzésem beszippantja összes könnyét, erőtlen mosolyától bennem milliárd szikrával szikrázik a megkönnyebbülés.

- Csak étel? - kérdezi. Talán én vagyok az egyetlen, akinek elhiszi?

Bólintok. Elhiszi, és átölelve hozzám bújik. Akkor újra felgyülemlik bennem a rettegés. Bárcsak elmehetnék oda, ahova ő csúszik. Bárcsak érteném, mi történik ilyenkor.

Ava persze érti, de én képtelen vagyok hinni neki. Neki és bárkinek.

Megfogom a hátát, és lehúzom a pultról, aztán arra koncentrálok, hogy itt tartsam – minél biztosabban, minél stabilabban, hogy tudjak vele a délutánról beszélgetni.
Így hát megterítünk. A mozgás segít neki. A figyelem szintén. Mesélek neki, hétköznapi dolgokról, de tudom, hogy úgysem tud a végtelenségig figyelni.
Próbálom úgy irányítani, hogy kibukjon belőle a délután, de hiába mesélek Michelle-ről, a kórházról, az országjárványról, egyáltalán nem kapcsol.

- De te jól vagy? - reflektál végre a túlhajtós napomra, miközben leülünk egymással szemben.
Az étel arcunk között gőzölög.
- Igen. És te? - találom meg végre a tökéletes kérdést a tökéletes időben.
- Az osztályfőnök beszélni akar veled – közli, és megrettent a dolog még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy erről lesz szó.
- Persze – nyelem le a félelmem –, holnap bemegyek – válaszolom magamra erőltetve a legmélyebb nyugalmam, és hagyom, hogy folytassa.

Még pár pillanat erejéig engem figyel, aztán szed az ételből. Az arcát fürkészem, undort kutatok, de hűlt helye sincs. Ahogy felém fordítja a kanalat, rám mosolyog.
- Na, és tetszett a halloween-i dekoráció? - kérdezi.
Döbbent szemekkel rázom a fejem.
- Hát, délután kiplakátoltam az osztályt rémisztő bőregerekkel – nevet.

Angie… Pont úgy nevet, mint a nővérem tette, míg élt. Csak azért virulok, mert mást nem lehet, annyira aranyos ilyenkor: a szeme eltűnik, a hangja csilingel, akár ezernyi karácsonyi csengettyű.

- A gyerekeknek meg vittem kísértet-nyalókát. Észre sem vettél? - mered rám kíváncsian mosolyogva.

Akkor eszembe jut a kis cukorbeteg Pete, akinek megvadult a vércukorszintje, de előbb fojtom meg magam, mint hogy ezt Dee szemére vessem. Nyelek egyet.
- Fel sem tűnt, hogy a folyosókon boszorkányok szállnak? - nevetett ismét.

Ava tűnt fel egyedül – mosolyodok el.

- Egész nap az ambulancián voltam, este meg már nagyon siettem hozzád, nem is néztem körbe – szabadkozok. - Miért nem jöttél be?

- Nem tudtam, az utcáig állt a sor – vonja meg a vállát, és arca újra elszomorodik.
- Dee… Mit akar az osztályfőnök? - bököm ki.

- Alá kell írnod ezt-azt – pillant rám, aztán enni kezd –, de lehetne akkor, amikor Nate már…
Bármire bólintok. Mindenkinek jobb, ha Nate semmiről sem tud.

Abban a pillanatban meghallom, ahogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. Szorít az idő, alig fél percünk van, míg Nate a szobájába siet, ott felöltözik, és berobban a konyhába.
Dee eszik. Jó étvággyal, nyugodtan, ezért valahogy nagyon szeretném megállítani az időt. A villát kezdem el piszkálni morfondírozásom közben.

- Mi az? - kérdezi Dee, aztán megérti.

- Felállsz, és megmutatod, mi volt ma rajtad! - kiabál be Nate a konyhába, majd eltűnik a szobájában.

Dee valóban feláll, hogy még egy terítéket előkészítsen a bátyjának. Mondjuk nem igazán értem, hiszen már három teríték így is kint van.
- Hagyd már! Nem kell több! - szólok rá, de nem érti. Még van annyi időnk, hogy felkészítsem a konfliktusra. - Emma néni szerint ma bugyiban jöttél haza – hadarom suttogva.

- Igen – bólint lassan, aztán visszaül a helyére. A tányérját elém tolja: kettő teríték is elég lett volna.

- Nem volt rajtad nadrág? - hajolok közelebb hozzá.
- Nem.
- De miért? Vagyis harisnya volt rajtad, akkor hol maradt a szoknyád?
- Az rajtam volt!
- Csak a kabátod hosszabb?

- Igen, a fehér hosszabb – válaszolja.
Már majdnem megnyugszom, amikor megdöbbenek.
- Nincs is fehér kabátod!

- Tényleg. Talán összecseréltük Anne-nel.

Anne… Gyakori név, nekem mégis csak egyetlen Anne jut eszembe…