4. Pokol-fekete és vérvörös

*

Dee

A mélytiszta, szaporán csillagos, szilárddá fagyott téli ég falat húzott álmatlan arcom elé. A fal: holdfény-köd bizsergő szitálása szemem előtt.

A szobám pokol-feketévé süllyedt a falon túl. És a falon túl holtak ülnek – szemük helyén vérvörös fénypontok tűznek felém meredten. Apácák, köztük gyerekek. Nem mozdulnak, én nem lélegzek. A téli holdfény védelmébe húz.

Órák óta ülök így. Testem minden izma merev görcsbe kövült. Végtelen az éj és végtelen a táv az ajtóig, ami John és az én szobám között áll. Az ajtó, amely mindig nyitva áll.

De nem merek átfutni hozzá; mozdulni és pislogni sem merek. Körbevesznek. Piros fény-szemük szakadatlan engem pásztáz.

Először a hasamba mar a tompa lüktetés, aztán a tüdőmbe nem tudok elég levegőt beszuszogni. Reszketni kezdek, zihálni, nyáladzani, ahogy az égen hófelhők gyűlnek. Mert a felhők betakarják az ezüst holdat: a védelmező fal fodraik árnyékában szaggatottá lyukad.

A holtak felállnak, karjukat felém emelik, fejüket forgatják. A fal mindig máshol szakad át, ahogy jönnek a felhők - üres fejükből a piros fény mindig máshol bújik felém, és ahogy fordul a hold, bezárja a rést, a szemvilág mint piros kukac bújik vissza a fal odvába.

Zihálva kúszok egyre fel – előbb térdelve, aztán az ablakba kapaszkodva állok a párnámra -, ahogy halványul a holdvonal. Már alig vibrál az ezüst, a holtak szorosan felsorakoznak a megszűnő határvonalnál. Ujjaikat széttárva várják, hogy végre belém kaparhassanak.

Minden ujjuk kukac; leválva ficánkolnak felém.

És akkor a hófelhő nagyra nyitva torkát, benyeli a védelmező holdat. A fal elpárolog, a holtak rám ugranak, a kukacok a bőrömön finceregnek, majd belém rágják magukat.

*

Felébredek. John ül mellettem az ágyamon.

- Rosszat álmodtál? - kérdezi.

- Halál volt előttem, halál volt mögöttem, aztán bennem is.

Elmosolyodva simítja meg a homlokom.

- Ne félj, a rossz álmokból mindig felébredünk! Még akkor is, ha sokszor a pirkadatig várnunk kell. Addig, hogy elálljon a hó.

- De olyan valóságos volt, John! Hogy tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól? Mi van, ha a valóság az álom, és az álom a valóság?

- Onnan, hogy minden ébredésednél ott vagyok. Vagy én, vagy Nate.

John arca egy szemvillanás alatt tűnik el, ahogy a szobám is. Ülök. A lélegzetem szoros falakról pattan vissza. Pokoli a sötétség, pokolian fáj a hasam. Lábaim a mellkasomhoz feszülnek, karjaim köré kövülnek, nem bírok mozdulni.

Egyszer csak lámpafény szűrődik be, függőleges sárga, mely kétrét szel. A babaházban vagyok. Az ajtó felnyílik, hátraugranék a halál kukacujjaitól, de nincs hely. A mozdulattól szétrepedek lent...

- Dee? Mi a baj? - John az, nem a halál. - Vége a bújócskának, te győztél. Nate vesztett megint – neveti –, de téged órák óta keresünk! Scott azt mondta, már megnézte a gyerekszobát, jól elbújtál! - A kezét nyújtja. - Mégis meddig kuksoltál volna itt? Míg felkel a nap?

- Ez a valóság? - kérdezem, mielőtt kijönnék. - Vagy csak álom?

- El is aludtál, édesem? - nevet ismét, aztán utánam nyúl.

- Most is negyven napot aludtam át?

Megragadom a karját, és már tudja, hogy baj van – ezt látom tükröződni mélykék szemében. John forró, rémülten nézek rá vissza: talán lázas, talán beteg, mégis ő fut velem a fürdőszobáig.

Végtelenre nyúló folyosó...Lábaim nem bírnak el a kádban – széttörött a medencém...Vérkukacok gyűrűznek ki belőlem a porcelánon, mint vén fák évgyűrűi a lefolyó felé...Le a pokol folyója felé…

*

Felriadok. A szobámban fekszem, Anne ágyán – pokol-fekete koporsó vérvörös béléséből kelek. A szoba holdfény-félhomályában ezernyi virágcsokor hervad körülöttem. Gyorsan kimászok, és John-nal a közös ajtónk felé rohanok. Be van csukva. Rángatom a kilincset: be van zárva.

A másik ajtó!

A másik ajtó a nappaliba nyílik, de nem a nappaliba jutok, hanem egy végeláthatatlanul hosszú folyosóra. A virágillat elszáradt porszagából gennyes doh tolul az orromba.

A folyosó ragad. Óriás mételyek csúsznak mindkét falon, a plafonon, a talajon. Hosszan a hajamba nyal az egyik. Sikítva esek a földre. Felnézek, a féreg hatalmas testével rám zuhan. Rohanok.

Órák óta rohanok. Egyre több roppan holttá meztelen talpam alatt, és egyre több apró esik a hajamba.

Fel akarok ébredni! - sikítok térdre esve. A hajamat tépem, ujjaim közt száz pete, csimasz és kifejlett féreg kunkorodik. A talajra hullok. Érzem, ahogy berágják magukat a hajbőrömön át az agyamba.

És egyszer csak csend lesz. Kinyitom a szemem. Babaházak százezrei húzódnak a falak mentén. Babasírás. Odamászva benézek az egyikbe, és a babaház mélyén a tíz centis babát szanaszét eszik a férgek…

*

Felébredek. A szobám egészét bevilágítja a hold. Az ajtó nyitva, azon túl pokol-fekete. John szobájába rohanok. És a vérvörös szemű holtak John-t állják körbe.

Torkom szakadtából sikoltozni kezdek, és még akkor sem bírom abbahagyni, amikor John villanyt kapcsol. Amikor hozzám rohan, és megfog. És beszél, és kérdez, és szét néz. Még akkor sem, amikor Nate is berohan, és közel jön, és beszélnek, és idegesek.

Ám akkor egyszer csak tekintetem Nate kezében lévő óriás bagett-re tapad. Akkor megnémulok.

*

John

- Ez az… Ez az – lehelem a hangokat Dee felé. Alig merek mozdulni – a reszketést leszámítva, mivel az övé teljesen megfertőz –, és hangosabban szólni. Fogalmam sincs, mi borította ki ennyire.

Tanácstalanul nézek Nate-re. De ő tanácstalanabb. Döbbenten mered Dee-re, miközben feje fölül lassan leengedi a kiflit. Dee felé fordulok: a bagett-tet nézi.

- Látod – súgom felé –, nincs semmi baj! Ha betörtek, majd Nate jól elzupálja őket a kiflijével – mosolygok a lány felé.

Még mindig remeg, még mindig sír, és zihál.

- Ha-ha, nagyon vicces. Sötét volt, és a sodrófa mellé nyúltam – morcog Nate.

Dee visszatért… Halványan mosolyog Nate-re.

- Még szerencse, lehet, hogy le is ütöttél volna minket. A kiflivel verhetsz, az nem fáj – próbálkozok szerencsétlenül.

Dee már nem reszket, én annál jobban.

- A hőmérővel foglak mindjárt agyonverni, John! Vissza az ágyba! - szól rám, aztán az éjjeli szekrényhez lép, és az üres tablettás leveleket kezdi forgatni. - Mindjárt hozok még – sóhajt –, és egy pohár vizet is.

- Kólát hozz! - válaszolom, és bemászom az ágyba.

- A sejtek hatvan százaléka nem kóla! - morogja, majd elindul, de visszafordul.

- Neked mi bajod van? - kérdezi Dee-től. - A hasad fáj? Csak hogy ne kelljen többször nyitogatnom a gyógyszeres szekrényt…

Dee tétován rázza a fejét. Hazudik.

- Akkor meg mit sikítozol az éjszaka közepén?

- Rosszat álmodtam – suttogja.

- Nem mondtuk még el elégszer, hogy a rémálmokból mindig felébredünk? He? Hogy az ébredéssel minden rossz megszűnik? Itt állsz, már nem kell sikítozni!

- És neked hányszor kellett ezt elmondanom, Nate…?

Orrát felrántja, és elsiet a kiflijével.

- Még mindig beteg vagy? - kérdezi a lány.

- Csak a vesém rosszalkodik egy picit. Néhány nap gyógyszer, és ennyi, ne aggódj – hazudom – És veled mi van? Fáj még a hasad?

Bólint.

- Az evés rendben ment ma? Ettél rendesen? Nem azért fáj, mert nem ettél megint semmit?

- Ettem – hazudik.

- Miért nem eszel? - sóhajtom, és felhajtom neki a takarómat, hogy bemászhasson az ágyba, de nem mozdul.

Nate egy tálcával siet be, amiről kiosztja nekünk a két pohár vizet, és a tablettákat – ezek szerint őt sem lehet csak úgy átvágni. Dee-é mellé egy zacskó kekszet is dob, aztán fenyegetően rám mutat.

- Addig nincs villanyoltás, míg meg nem eszi!

- Értettük, nővérke – vigyorgok rá, mire Dee végre nevet.

- Hm - morog Nate, aztán nagyon küzd, hogy ne mosolyodjon el, de alig sikerül: - Nem akarok több rendetlenkedést, valakinek holnap életeket kell mentenie…

- Nem is dolgozunk holnap – nevetem ki.

- Te lehet, hogy nem, de én most is azt csinálom!

Azt hiszem, kissé átragad rám Nate felelősségtudata. Kérdőn rázom a fejem, ahogy Dee a sarokba hajítja a kekszet, aztán bemászik mellém az ágyba.

- Mi van? - kérdezi fintorogva. - Nem vagyok éhes. Nem tudok enni az éjszaka közepén!

- Hallottad Miller doktorbácsit! Addig nem alszunk – sóhajtok felé szigort magamra erőltetve.

Puffogva feláll, és az ágy mellé trappol a zacskóval. Kibontja, belenyúl, aztán felsikoltva elejti.

- Kukacok vannak benne!!! - kezd újra sírni.

Kikapom a kezéből, és belenézek.

- Dehogyis! Dee! Ez csak keksz. Csak étel… Látod? - adom vissza neki a zacskót.

Még ha kukac alakú lenne, de ez sima kerek… Remegő kézzel nyúl felém, és úgy néz bele a zacskóba, mintha abból menten kiugrana valami. Talán az is történik, mert újra felsikolt, leejti, és rám ugrik.

- Na, jó, figyelj! - hámozom ki az ágynemű alól. Nagy sötétkék szemekkel figyel, miután lerántom a fejéről a takarót. Ökleit ajkához szorítja.

Kiveszek három darabot, és a levegőben forgatom előtte.

- Nézd! Tök finom! Nincs rajta semmi! - Az egyiket bekapom. Felhörrenve ugrik ki mellőlem, és az ágy előtt áll meg. Ott toporog, kínlódik, ujjait majd« letolva a torkán, rágja. Olyan hitelesen csinálja, hogy nem is esik jól a keksz.

- Vastagon zöld penész volt rajta, abból bújtak ki a kukacok, ott tekeregtek, hogy ehetted meg, John???

Nem bírom ki, hogy még egyszer le ne ellenőrizzem a csomag tartalmát. Szagolgatom, nézegetem, és hopsz, cukor is van benne, és vanília, na meg fahéj…

- Dee… - fordulok újra felé, de már csak azt látom, ahogy összecsuklik a padlón.