VIII. 1980

1. Felnőtté válás

*

Anne

Millió babám van. John-tól minden szülinapomra és karácsonyra kaptam eddig egyet. De a legnagyobbakat akkor adta, amikor beteg voltam. És rengetegszer voltam az, így a babák száma inkább a csillióhoz közelít. A babaházat Nate-től kaptam. Muszáj volt megvennie; amikor négy éves voltam: megfenyegettem, hogy különben leharapom a fogorvos ujjait. Szerintem tudta, hogy tényleg megtenném, így a legnagyobbat kaptam meg - akkora, hogy majd« az összes baba befér velem és a bátyáimmal együtt.

Ám egy ideje már nem szeretek babázni. Kihordtam és a polcokra ültettem azokat a mesekönyveim elé. Mostanában csak Scott-tal szeretek játszani a babaházban.

Ma ő hozott el a suliból, és azt mondta, hogy gyakoroljam az olvasást, míg neki még van egy kis dolga. De már unom a könyveket. A sajátjaimat már három évesen kiolvastam: unalmas, kisbabáknak való bugyuta értelmetlenségek. Az óriási nappali legnagyobb falát a padlótól a plafonig polcok sora alkotja. Mindenféle volt: kalandos történetek, régies szavakkal írt szerelmesek, ijesztő kísértetesek. Az orvosi könyveket is elolvastam - amikor már más nem maradt, aztán a meztelen felnőttes újságokat is végiglapoztam – bár azokban nem volt sok szó.

Úgyhogy inkább megfürödtem. Szeretem, ha Scott érzi a bőrömön a teahibrid rózsa illatot, és utálom a fürdőköntösömet – de sosem mászkálhatok meztelenül, még akkor sem, ha tudom, hogy John és Nate csak este jön.

Egy ideig mégis meztelenül heverészek a babaházban, de nagyon hideg van. Hiába képzelem magamra forró takaróként Scott ölelését, csak ideig-óráig nyújt kellemes meleget az álomvilág. Csalódottan fújok a levegőbe, és nyúlok a köntösömért. Amint magamra tekerem, már hallom is Scott lépteit. Felvidulok, és már bontanám ki magam, amikor rám tör.

- Figyelj, ezt nem csinálhatjuk tovább – mondja. Nevetve fekszem be alá, hiszen eddig minden alkalommal ezzel a köszönéssel mászott be a babaházba.

Magamhoz ölelem, lábaimat a hátára kulcsolom, és megcsókolom. De leszed magáról, és ezt még sosem tette.

- Komolyan mondom, Anne!

Komolyan mondja. Én pedig ledobom magamról a köntöst, de nem néz rám. Szeme szorosan az enyémre tapad.

- Szeretlek – próbálkozom másképp…

- Fogalmad sincs, mit jelent! - sziszegi. - Nyolc éves vagy. Szereted a csokit, a fagyit. A sulit is szereted. John-t és Nate-et is szereted.

- Szerelmes vagyok beléd! - folytatom, és ezzel elkaptam! Közel hajol, és megcsókol.

Amikor megnyugodnék, hogy ez a délután is ugyanúgy telik majd, ahogy két éve mindegyik – Scott közelségében - csókolózásunk közepette rám adja a köntöst. Visszahőkölve vágom arcon – nem bírom elviselni, ha a húgaként kezel, és felöltöztet, mint egy csecsemőt.

- De komolyan mondtam, Anne – kezdi újra –, nem csinálhatjuk ezt többé.

Dühösen kötöm magam köré a puha plüsst.

- Miért? Nem szeretsz?

- Én is szerelmes vagyok beléd, de tudod, hogy nem lehet! Testvérek vagyunk.

- Nate-től félsz? John-tól? Vagy önmagadtól…? Talán épp te nem tudod, mit jelent a szerelem!

Kezét pofonra emeli, és hunyorítva várom, hogy csattanjon, ám csak puhán megfogja az arcom.

- A bátyáinktól félek. Ők sosem értenék ezt meg, Anne! Ha te is annyira szeretsz, mint én téged, akkor meg kell szöknünk!

- Csak mi ketten? - vidulok fel. - Nem lennének többé szabályok! Induljunk! - ujjongok.

- De soha többé nem látjuk majd őket viszont, ugye ezt megérted?

- Szabadság, szerelem! Ezt választom, Scott! - ugrom a nyakába, aztán szedelőzködni kezdek.

Egyedül Teddy-t hozom magammal néhány ruhán kívül. Őt is csak azért, hogy emlékeztessen John-ra. Arra, hogy hányszor szúrt szurit a combomba! Hogy még csak véletlenül se akarjak visszajönni hozzá! A fürdőből pedig csak a teahibrid rózsa illatú tusfürdőmet hozom, a fogkefémet kettétörve hagyom a csapban – Nate majd érteni fogja a célzást…

- Kész vagy? - mosolyog felém Scott az ajtóból. Nekifutásból a nyakába ugrom össze-vissza puszilgatva.

- Írjunk nekik búcsúlevelet. Valami olyasmit, hogy „nyugodtan megbaszhatjátok a halott anyáitokat”! - vigyorgok, de Scott arca komorrá változik, és csak int, meg nyitja az ajtót.

- Miért? - huzakodtam továbbra is. - Nate-nek ma van a huszonegyedik szülinapja. Ráírhatnánk ezt egy üdvözlő kártyára!

- Ők szeretnek téged, Anne – sóhajtotta a nyitott ajtónál. - A mindenük vagy! Szét fogjuk hasítani a szívüket, úgyhogy ne tetézd, basszus!

- Ha szerettek volna, akkor nem engedték volna, hogy megszülessek! Hogy gyilkossá váljak a születésem pillanatában! Én nem vagyok olyan, mint ők! Én olyan vagyok, mint te… - bújok hozzá.

- Na, gyerünk! - mondta, és magával húzott a folyosóra.

Jaj, ne! Emma néni…

- Kedveseim, hova a menet ekkora pakkokkal? - kérdezi meglepődve.

Tudja. Csak egy telefon a kórháznak. Vége. Pont eddig tartott a szabadságunk.

- Ruhákat és élelmet viszünk az árváknak – közli Scott, én pedig igyekszem nyugodttá erőltetni az arcom.

Scott zseni, miattam fogunk lebukni.

- Emma néninek hozzunk valamit hazafelé? - mosolyog rá. És én elolvadok a mosolyától. Átadva magamat az újra fellángoló szabadságérzésnek, viháncolva rángatom Scott-ot a lépcső felé.

- Elfogyott a szívgyógyszerem – mondja a néni. Scott megtorpan, és engem elengedve visszalép hozzá. Gyanakszik: szúrós szemekkel néz egyikünkről a másikra. Barna virágos köpenyéből egy papírt ad a bátyámnak. Scott sietve elvenné, de a néni maga felé húzza.

- Ha nem veszem be fél órán belül, akkor meghalok, Scottie – búgja a néni közel hajolva hozzá. - Ugye kiváltod nekem a receptet? Ugye visszajössz a gyógyszerrel? Ugye nem hagynád, hogy meghaljak?

Emma néni összeszűkült szemekkel mustrálja Scott arcát. Tudja. Csak az időt húzza, hogy felhívja a bátyáinkat.

- Felnyomlak a zsaruknál, ha eltűnsz a tegnapi terméssel. Tudom, hogy eladtad! A pénz a tiéd lehet, fiam, csak a gyógyszert hozd vissza, kérlek!

Emma néni elpityeredik. Műbalhé. Nate sosem hagyná szívgyógyszer nélkül.

Amikor Scott felém fordul, világossá válik, hogy mégsem vagyunk ugyanolyanok. Ő hisz neki.

*

John

- Szia! Szóltak, hogy beszélni szeretnél velem – perdülök be a főorvosiba.

Ez egy különleges nap, ma van Nate huszonegyedik szülinapja. Már régóta kiterveltem, hogy mit fog kapni tőlem felnőtté válásának napján.

Hetek óta alig alszom, mert éjszakánként a gyerekkori naplóit bogarászom. Eleinte meg voltam győződve arról, hogy néhány oldalnyinál többet nem fogok tudni összeollózni a múltból, ami szép… De lassanként kezdtem rádöbbenni, Nate mennyire másként élte meg a gyerekkorát – amiről én azt gondoltam, hogy színtiszta fekete.

- Hogy vannak a lövöldözős kis srácok? - kérdezi Andy.

- Rendbe jönnek – mosolygom megkönnyebbülten, aztán eszembe jut Nate. A barna élére vasalt nadrág, és a kocka-mintás fehér kardigán.

A nap, amikor elhatározta, hogy jó fiúvá válik. Jó öccsé, báttyá és iskolai tanítvánnyá. Épp azon a napon lőttek rá. Amikor a mentő behozta a kórházba, akkor láttam utoljára életem első és egyetlen szerelmét. Ott, a kapuban… Az egyik oldalamon a vértől ázott Nate, a másik oldalamon a lány… Nem mehettem a szívem után, Nate-tel kellett maradnom. Akkor vesztettem el a szerelmet másodszorra is. Csak úgy kisétált mellettem egy babával – már nem is emlékszem, talán Dianne-nek hívták azt az újszülöttet; aki a legelső betegem volt a gyerekosztályon. De nem mehettem utána, nem tudhattam meg, miért siet és hova viszi a babát. Talán apunak volt igaza abban, hogy aki a zárdában árvaként nő fel, az nem tud megváltozni: az felnőttként is az egyházat szolgálja – talán az egyháznak lopta el a kis Dianne-t…

Shelly pedig a másik oldalamon ácsorgott, valamiért épp öleltük egymást…

- John, mi van veled?! Ez csak egy kis vér – nevet felém Shelly. - Az iskolai lövöldözés itt szinte minden napos…

- Ő az öcsém…

- Szólok Andy-nek!

*

- Hogy hívják az öcsédet?

- Nate.

- Nathaniel Reed? - kérdezi a főorvos, miközben a sebészeti kórterembe tolják Nate-et a mentősök.

- Miller.

Shelly előbb néz rám, mint hogy Nate-be kösse az infúziót. Nyaka aprókat rezzen, csörög és zörög arca körül a fogszabályzó. Rájött...

- Ugyanaz a vércsoportotok? - kérdezi Andy.

- Nem tudom, én nem tudom… Nem tudom… - Nem tudom, hogy élhetnék Nate nélkül.

- Nyugalom! John, semmi baja nem lesz! A lépe sérült. De kellene még vér, ma már nagyon kifogytunk. Shelly, nézzétek meg!

*

- Te remegsz. Próbálj megnyugodni, mert így nem tudlak megszúrni!

- Még csak most vesztettük el a szüleinket, nem veszthetem el őt is!

- Sajnálom – sóhajt, aztán az egész apró lényével ráfekszik a karomra, és megszúr. - Szóval ti vagytok a kicsi Anne Miller bátyjai, igaz? Te loptad el őt, ugye? - pillant rám.

- Ugye nem mondod el senkinek?! Elvennék őt is!

- Ha én tudom, akkor Andy is… Oké, kész vagy – a vérem a tesztlapra cseppenti –, nagyon fájt?

- Semmit sem érzek – vág belém a fájdalom. Talán anyu mégsem szenvedett…

- A véretek egyezik. Emlékezz rá, amikor majd neked lesz szükséged az övére…

*

- Az jó, az jó! - ránt vissza a főorvos a valóságba, az irodájába. - Még mindig Nate jut eszedbe, ha kisfiút lőnek meg?

- Nem tudom elégszer megköszönni, hogy ott voltál, akkor… És hogy Anne-t nem vették el…

- Okozott néhány évnyi álmatlan éjszakát aláírni a lány halotti anyakönyvi kivonatát, John! Főleg azért, amilyen beteges. Sokáig volt az a rögeszmém, hogy az én szignóm miatt hal majd bele valami banális vírusos fertőzésbe.

- Uhh, akkor sokszor ijeszthettünk meg… Köszönöm!

- És Nate hogy van? Most már biztos, hogy az orvosin tanul tovább?

Nagyokat bólintok.

- Ez mindig is biztos volt – mosolyodom el.

Én megsemmisültem azon a napon. Hiába mondta Shelly, hogy milyen a vércsoportunk, valahogy mindig elfelejtem. Annyi maradt meg, hogy a legritkább, úgyhogy jobban tesszük, ha egész életünkben készen állunk egymásnak vért adni.

De Nate… Ő másképp élte meg. Új naplót vettem neki, amikor a műtét után végre magához tért, másképp biztos, hogy nem maradt volna a seggén. Ez volt az első napló, amiből most, a szülinapi kötetbe kigépeltem neki a részleteket.

„Életem legjobb napja volt, amikor rám lőttek! Semmiképp sem lehetett az én hibám, hiszen, én aznap már JÓ voltam. A fiú, akinél a pisztoly volt, verekedni akart, de ezt én nem tehettem. Aki JÓ, az nem verekszik – John mondta ezt nekem.

Papi meg azt, hogy bármi is történik majd az életemben, mindig John-ra kell hallgatnom. Tehát még csak nem is John tehet a golyóról, hanem a papi. Ő pedig pontosan tudta, hogy mi fog kisülni a sérülésemből.

A saját testem mellett álltam, amíg műtöttek, anya pedig én mellettem. Elmondtam neki, hogy megbocsájtok, amiért Anne-t választotta, mert nagyon szeretem a kishúgomat, egy tökéletes vizsgálati alany! Jobb bármilyen eddigi kísérleti állatomnál. Megköszöntem neki, hogy nekünk adta őt. És mivel ott volt, bebizonyította, hogy állja a szavát, és mindig velem lesz.

A műtét pedig varázslatosan, eszméletlenül fantasztikus volt! Végig néztem, ahogy felvágják a hasamat, turkálnak bennem jó ideig, majd kiveszik a lépemet. Gyönyörű szerv! Hálás vagyok, amiért láthattam. Ezerszer jobb volt, mint amikor a manduláimat operálták ki! Ez volt a csúcsok csúcsa!

Én is sebész leszek, és anya minden műtétemnél velem lesz, és nem hagyja majd, hogy bárki meghaljon a kezem között, ahogy most én sem haltam meg.”

- Valamivel azért meghálálhatnád, John! - áll fel Andy az asztalától, aztán ragyogó szemekkel mosolyog rám.

- Bármit kérhetsz!

- Ideje már nyugdíjba mennem, és szeretném, ha te lennél az osztályvezető főorvos!

- Mi? Nem! Nem-nem-nem-nem! Még nem állok készen erre! Még maradnod kell… Minimum ötven évig!!!

Pánikomat nevetése és a mögöttem lévő ajtó kopogása szakítja félbe.

- Tessék! - szól hangosan a főorvos. Az ajtó óvatosan nyílik, és egy bájos szeplős arc kukucskál be azon. - Áh, a régi-új főnővér! John, hadd mutassam be neked Michelle-t, ketten lesztek A Gyermekosztály.

Akkora sokkot kapok, hogy még az asztalon lévő telefon csörgését sem hallom meg. A nőt figyelem, bár nem is figyelem, csupán csak leállt minden agyi funkcióm.

- John! John! Fiam! - ugraszt ki Andy a transzból. - Reméltem, hogy szimpatikusak lesztek egymásnak – teszi hozzá kuncogva. - De téged keresnek telefonon! Emma néni a szomszédból?!