Búcsúlevél

A második emeleti lakásban csend van. Ilyenkor szinte mindenki úton van valamerre. Thomas dolgozik, a három gyerek iskolában. Csupán Tami tartózkodik egyedül otthon. A konyhában áll és gondolataiba merülve mosogat. Hirtelen megáll, körülötte minden csendes, csak az akvárium levegőztetője hallatszik át a másik szobából. Némán kicsúszik a kezében levő szivacs. Hangtalanul tesz egy lépést hátra, s a konyha közepén mered maga elé, bambul.

Lassan elindul a nappali felé, előveszi kedvenc töltőtollát, amit férjétől kapott születésnapjára, a számítógéptől előhúz néhány papírlapot, majd leül az étkező asztal mellé, s írni kezd.

Búcsúlevél – írja a lap tetejére. Némán ül, gondolkozik, hogy is kezdje, aztán hirtelen körmölni kezd. Szüntelenül írja egymás után a mondatokat.

Kedves Szeretteim!

Ezennel búcsúzom. Elegem van már az eddigi életemől, mindabból, amit eddig végigcsináltam. Tudom, nem fogtok megérteni engem, s mindenki csupán engem tesz felelőssé döntésem miatt, de azért mégig leírom nektek néhány mondatban, mi is vezetett arra, hogy most itt ülök, kedvenc tollammal a kezemben s magyarázkodok. Bár magyarázkodásról szó sincs. Én szemeimmel nézve inkább úgy fogalmaznák, megpróbálok segítséget nyújtani nektek ahhoz, hogy cselekedeteimet minél jobban megértsétek. De hol is kezdjem? Talán az elején, a gyerekkoromnál. Nem panaszkodhatok igazán, nem volt rossz gyerekkorom. A szüleim nem vertek, csak ha muszáj volt. Olykor olykor kaptam egyet a fakanállal, melynek az ütés által lecsordult a széle, de az nem volt mérvadó. Gyakran mehettem nyári táborokba is, mégis mint gyermek, boldogtalan voltam. Édesapám kedvence voltam, szeretett engem, de sokat ivott, s e miatt gyakran kerültem kínos helyzetekbe. Tíz évesen végleg elvesztettem őt. Aztán a következő években a nagyszülőket  és más rokonságot is. Borzalmas öt év volt, a temetések időszaka.

Míg a barátnőim a nyári szünetben reggeltől estig kinnt játszottak az utcán, nekem a délelőttök mosogatással, takarítással teltek. Csupán a kiadott munka elvégzése után mehettem játszani. Nem voltunk gazdagok, s ehhez még hozzájárult az is, hogy édesanyámnak fogalma sem volt a divatról. Úgy öltöztetett engem, mint egy papagájt. E miatt, s mert duci voltam, állandóan csúfoltak az iskolában. Mondanom sem kell, az önbizalmam ez által egyre mélyebbre süppedt.

Óriási vágyam volt, hogy színésznő legyek. Nem, sohasem vágytam arra, hogy első számú primadonna legyek. Egy kis mellékszerepeket játszó színészmunkával is megelégedtem volna. Mindent megtettem ennek érdekében, de a legközelebbi hozzátartozóimtól és tanáraimtól támogatás helyett csak helytelenítést, fejcsóválást kaptam. Jól tudtam, a hátam mögött csak kinevettek. Jó, így utólag, felnőtt fejjel meg tudom valahol őket is érteni, de ezek az évek örökre nyomot hagytak bennem.

Soha senki sem bátorított, senki sem mondta, ha akarod, meg tudod csinálni. Mindenki csupán a rosszat látta bennem.

Az érettségi vizsga után Németországba mentem gyerekekre vigyázni. Abban a tudatban jelentkeztem, hogy jól tudok főzni. A vendégfogadó család hamarosan bebizonyította az ellenkezőjét. Külföldön teljesen mások voltak az étkezési szokások, mint otthon. Ismét azt kellett észrevennem, hogy ezen a téren is kudarcot vallottam. Jól ki tudtam jönni a gyerekekkel, legalább is eddig azt hittem. Édesanyám szigorú nevelési módja után nehéz volt hozzászokni az antiautoritér neveléshez. Közel két évig voltam a családnál, ahonnan az idegösszeroppanás határán állva jöttem el.

Megismerkedtem jelenlegi férjemmel, kivel időközben három gyönyörű gyermekünk született. A legkisebb jövő héten lesz hét éves. Imádom a gyermekeimet, mindhárom kívánt baba volt, nem úgy, mint én annak idején. Pár évvel ezelőtt egy meghittnek gondolt pillanatban anyám, semmi rosszat nem gondolva, elmesélte, hogy ő engem tulajdonképpen nem is akart. Annak idején mindent megtett, hogy én ne szülessek meg. Hát nem sikerült neki, itt vagyon, ma holnap negyven öt évesen.

A férjemmel, Thomassal elég jól kijövünk. Tudom, hogy szeret engem, egy pillanatra sem jutna eszébe, hogy félrelépjen. Néha veszekszünk, de ez normális. Melyik családban nem fordul ez elő? Vitánk oka mindig ugyan az. Én kövér vagyok és lusta. Ha így haladok, egyszer majd egy óriási zsírfoltot hagyva magam után fogok kipukkadni. És ne is jöjjek azzal, hogy nekem nagyon sok dolgom van, hiszen csak szombatonként dolgozok, s hétközben nem csinálok mást, csak egy kis házi munkát. Ha az olyan sok lenne, akkor nem lenne annyi időm enni, s nem lennék ilyen dagadt.

Most ne csodálkozz ezen kedvesem, ezt te mondtad nekem pontosan egy hónapja.

Azt, hogy lusta vagyok, már többektől is hallottam. Anyám a szemembe mondta, barátnőim is állandóan azt hajtogatják, hogy nekem van a legtöbb időm.

Gyakran születnek meg az agyamban különböző ötletek, melyeket nyilvánosságra is hozok, végül mégis kudarcba fullad. Kis idő elteltével más hozza föl ugyanazt, s ő meghallgatásra talál, az ötlet tetté válik. Most inkább nem akarok a példákba belemerülni.

 Minden esetre sokszor tökéletes vesztesnek érzem magam. Utóbbi időben gyakran volt időm elgondolkodni mindezen. Milyen is vagyok én, mit értem el eddigi életem során, s mi is egyáltalán életem célja?!

Lassan elmondhatom, hogy életem felére érkeztem. Senki sem tudja megmondani, hány év, hónap vagy esetleg nap jut még nekem. Eddig mit értem el? Egy semmit sem érő érettségi vizsgal és egy eladói bizonyítvány lapul a zsebemben. Életem álma és vágya mindörökre álom marad. Nincs erőm és lehetőségem a megvalósítására. Nincs semmi, amit fölmutathatok, amire büszke lehetek vagy büszkék lehettek ti, drága hozzátartozóim, rokonaim, barátaim. Nézzetek rám. Olyan vagyok, mint Mekk mester, aki, bár mindenbe belekezd, de semmihez sem ért igazán.

 Érdemes így élni? .....

Ebben a pillanatban hangos, hosszan szóló csengőszó töri meg Tami gondolatmenetét, hozza vissza őt a valóságba.  Leteszi kezéből a tollat,  a teleírott lapokkal a kezében a bejárati ajtó felé indul. Megnyomja a lépcsőház ajtaját nyitó kaputelefon gombját, kinyitja a lakásajtót, majd az ajtótól balra helyet foglaló papírkosár fölé hajol. Szeme ismét a leírt utolsó mondatra mered, majd habozás nélkül megadtja a kérdésre a választ.

Hát persze, hogy  érdemes.

Isten veletek ti régi rossz emlékek, soha be nem teljesülő álmok. Ezzel apró darabokra tépi a teleírt papírokat, s tárt karokkal üdvözli élete egyetlen, minden eddigi rosszat kárpótló, értelmét, mely nem más, mint három épp iskolából hazatérő gyermeke.