Karácsony

És mivel életben maradtam én is… Bőgtem. Ha éltem, akkor bőgtem, ha bőgtem, akkor éltem. Nálam a bőgés fontosabb jele volt bármelyik életparaméternél.

Jácint hatalmas sóhaja megelőzte jelenlétét, ahogy nyílt az ajtó. Rám nézett, aztán az ágyra mutatott, amelyből percekkel ezelőtt kászálódtam ki.

- Jól vagyok – ziháltam zokogva.
- Szerintem meg idegösszeomlásod van – morogta.

Tétován ültem vissza az ágyra, és semmi másra nem vágytam, csak egy ölelésre. De tűvel közelített. Szó nélkül nyújtottam felé a karom, aztán tekintetem a padlóra vetettem.

- Amit vizsgálunk – kezdte, mire lopva a karomba szúródó tűre néztem, majd gyönyörű arcára –, a megalománia szint, az Istennek képzelem magam szint és… - Akkor rám pillantott. - Folytassam, Doktor Herceghné? - húzta ajkát fintorra.

Csendesen megráztam a fejem. Szigorún bólintott, majd vattát nyomott a tű helyére, aztán rám nézett.

- Nagy hülyeség volt – szusszant.
- De sikerült… - suttogtam szipogva.
- Ja, mégis meddig? Belegondoltál, hogy meddig? - rivallt rám.
- Ezt igazán nem tudhatod, Jácint – válaszoltam halkan. Lemondóan rázta felém a fejét.

Aztán ismét nagyot sóhajtott, és a távolba nézett, át az ablakon.

- Ma Szenteste napja van, Norci.

- Hat hét telt el az esküvő óta? - kérdeztem döbbenten, de nem válaszolt, még csak el sem fordította tekintetét az ablakról.
- Ma délelőtt tíz óra tíz perckor halt meg – Akkor rám pillantott. - Egy kibaszott hónapot adtál neki, amely hónapnak minden egyes percét a fájdalom töltötte ki, a kín, az eutanáziáért való könyörgés, rengeteg-rengeteg sikoly, és… Tudod, hogy nem tehettünk semmit. Míg te itt pihengettél, nekünk kellett végignéznünk Tamás felesége iszonyú haláltusáját. Mi vigyáztunk a gyerekekre, és nekünk kellett elválasztani őket az anyjuktól, mert így nem láthatták…
Norci, komolyan ezt akartad?! Egy hónap borzalmas kínt neki, ahelyett, hogy ezt még velünk tölthette volna szépen, nyugalomban?! Kínhalált épp Szenteste napján? Hogy lehettél ilyen ostoba???

Nem válaszoltam, csak a padlóra fordítottam a tekintetem, de ő azonnal az állam alá nyúlt maga felé fordítva.

- És van más is! Más szar is történt, amíg el voltál foglalva a teljesen esélytelen trancsírozásoddal – sziszegte.
- Mi? - kérdeztem hangok nélkül.

Mutatólag felém emelte a vérrel teli ampullát.

- Nem vetted észre, hogy Zsolti nem őrjöng a műtőben, hogy leállítson? - szúrt belém, aztán könnyek kezdtek potyogni a szemeiből.
- Mi van vele? - sikítottam.
- Szüksége lett volna rád. Tízezerszer kerestünk, de olyan voltál, mint egy elmebeteg műtőgép! - sírt még jobban, és akkor kezem a torkához nyomtam, belekarmolva bőrébe.
- MONDD MÁR! - üvöltöttem. Letépte magáról a kezem, és visszaüvöltötte a szót.

A szót… A szó, mely megpecsételte az én életem végét is.

- AIDS.

Talán egy óra is eltelt, mire folytatta. Mire talán egyet pislognom is sikerült.

- És minden kétséget kizáróan, biztos, hogy te is HIV pozitív vagy. Egyrészt Jani is pozitív – tett rá még ezer lapáttal -, aki egész életében csak két emberrel állt szexuális viszonyban. A te szádban pedig többet matatott, mint összesen a lakosság többi tagjáéban. Másrészt minden nyavalyádat megmagyarázza a fertőzés tünetes HIV szakasza… Elhúzódó nyirokcsomó duzzanatok, szokatlan kezelésre nem reagáló bőrgyógyászati képletek, ésatöbbi diagnosztizálhatatlan kóregyüttesed.

1986 óta vizsgálják a vérkészítmények HIV vizsgálatát, te biztos kaptál vérátömlesztést még ezt megelőzően is. Na, a többi redvás országban, ahol éltetek, arról még csak információim sincsenek.
Cirka tíz év kell ahhoz, hogy kialakuljon maga az Aids betegség. Azt hiszem, hogy az első együttlét után fertőzted meg Zsoltit. Legalábbis valamikor nagyon az elején.

- Te is pozitív vagy? - suttogtam. Undorral az arcán bólintott. - Még csak le sem teszteltél… Zsoltinak millió nője volt előttem, és Jani tőled is elkaphatta… Nem biztos, hogy mindig mindent én rontok el, Jácint! És ha én vagyok miattatok beteg? Ha én kaptam el a fogászaton, vagy Zsoltitól? Régebben semmi bajom nem volt a hemofílián kívül.

Kimérten bólintott.

- Azonnal metszetre teszem a véred – állt fel. - És megírom sms-ben.

Szédülve álltam fel.

- Zsolti hol van?
- A kastélyban. Nem akar bejönni meghalni. És ha ezen egy böffentéssel is változtatni mersz… Húzni még az ő haldoklását is további kínoktól terhes órákig, én kicsinállak, esküszöm.
- Én már semmit sem akarok, Jácint – tátogtam.

- Hát, Norci… Boldog Karácsonyt – motyogta, aztán faképnél hagyott.

Fejem az ágy melletti szék felé fordult. Egyetlen váltásruha hevert ott: a menyasszonyi ruha. Felvettem. Halkan könnyezve bújtam bele, és többé már nem ódzkodtam a házasságunktól, akkor, életemben először pontosan tudtam, mit kell tennem.

A folyosón Ádám és Tamás várt. Lágyan mosolyogva bólintottak felém. Mezítláb lépdeltem a kijárat felé, nem hagyva, hogy bárki megállítson. Senkire nem akartam nézni, senkitől nem akartam búcsúzni. Amint az előtérbe értem, csupán egyetlen másodpercre emeltem tekintetem a sebészet fotocellás ajtaja felé. Az a pillanat megtöltötte szívem a megannyi emlékkel, melyet orvossá válásom lehetetlen mindennapjai, és a képtelen kapcsolatunk szivárványszínű percei jelentettek.

A tenyerem aztán utoljára érintette a nagy kaput.

Valóban Karácsony volt. A kórház terén hatalmas fenyő csillogott felém számtalan égővel. Átsétáltam a téren, felpillantva a könyvtár emeleti ablakára, aztán beszálltam egy taxiba.

- A déli kastélyba, kérem – szóltam, és ahogy az autó elindult, én nem néztem vissza többé.

- Talán karácsonyi bál lesz? - kérdezte a sofőr, ahogy a visszapillantóból a ruhámat szemlélte.

- Megboldogultak bálja – motyogtam.

Amint leállt az autó, kértem a sofőrt, hogy várjon meg.
- Kisasszony, nem fog megfázni kabát nélkül? - szállt ki utánam a férfi, aztán csak rámosolyogtam.
- Arra nem lesz idő – válaszoltam, aztán lépkedni kezdtem az apró fehér kavicshalmon, melyek sebeket vágtak talpam bőrébe.

Világos volt az este, a telihold duzzadt felém hatalmas, elhízott ezüst testével. Ahogy haladtam az égig érő épület felé, csak egyetlen ablakban láttam fényt, közepén egy aranyló kereszttel.
Amint behúztam magam mögött a kaput, szembesültem véres lábnyom utammal, amelyet húztam magam után egészen fel az első emeleti szobáig.
Nem álltam meg, nem hallgatóztam, egyszerűen csak benyitottam.
Andi ugrott meg rémülten, ahogy szembenézett velem. Kezében átható vértől tocsogó ürülékkel telt lepedőt szorongatott.

- Norci, menj ki, amíg befejezem – reszkette felém.
Mosolyogva léptem hozzá, és kivettem a kezéből a lepedőt. Tétován hagyta.
- Majd én befejezem, Andi – válaszoltam, mikor bedobtam a fertőző textilt az odakészített sárga szemetesbe.
Amikor újra felé fordultam, szemem átszaladt Zsolti ágyban sorvadó testén – csukva volt a szeme.
- Menj haza, kérlek – mondtam, miközben fertőtlenítőt nyomott a kezemre. Kénytelen-kelletlen összedörzsöltem azokat.
- Nem, Norci… Maradok – suttogta.
- Már itt vagyok – mosolyogtam felé. - Menj el, kérlek!
Barna szeme könnyel telt meg, aztán Zsoltihoz sietett, az arcához hajolt, és hosszan a homlokához nyomta ajkait, majd éberré simogatta őt. Amint Zsolti kinyitotta a szemeit, és kissé felém fordította hamuszürke arcát, Andi zokogva rohant ki az ajtón.

És én többé nem sírtam.

Mosolyogva léptem hozzá, és ültem le az ágyára. Lopva végigfuttattam szemem az ágyat körbevevő kórházi cuccokon, aztán a szerelékeket követve kiemeltem a takaró alól Zsolti karját.
Csontváz-vékony volt, papírvékony bőrén burjánzó szarkómák élősködtek mindenütt. Mire a szemébe néztem, ő is mosolygott.

- Jól elbasztuk – suttogta. Bólintottam. - Pozitív vagy? - kérdezte, aztán barna szeme elszürkült, és szemem a monitorra ugrott. Pitvar fibrilláció.
És én életemben először nem nyúltam semmiért, hogy harcoljak a halállal. Jó néhány percig eltartott a ritmusbeli eltérés, aztán újra beugrott a normális görbe.
Zsoltira néztem, és ő rám.
- Norci – zihálta.
Átfogtam a kezeit, és mellé hasaltam az ágyra.
- Szeretnélek megkérni rá – kapkodta a levegőt, aztán a morfinos infúzió felé nézett.
Kezemet jéghideg arcához nyomtam, és magam felé fordítottam. Nagyot pislogva bólintottam.
- Engem persze simán kinyírsz, kicsi – vigyorodott el. - Nem kellett sokat könyörögnöm...
Szemem az övébe süllyesztve emeltem kezem a szerelék felé, hogy megnyissam azt meggyorsítva a folyását.
- Arra szeretnélek… Norci, hogy… Az a baj, hogy… - zihálása egyre hangosabbá vált.
- Nem kell mondanod semmit – válaszoltam. Tudtam, hogy ekkora morfin adag másodperceken belül leállítja a tüdejét.
- Elégett a nyakamon a… - Akkor szeme egy pillanatra a távolba révedt, majd újra rám mosolygott. - Szeretlek… Minden életben…

A monitor szabálytalan csipogása felé néztem, és még utoljára kielemeztem a görbét: pozitív QRS, ST depresszió, T-inverzió, s eközben kezemben Zsolti ujjaiból örökre elszállt az erő.
Óvatosan emeltem el kezem az övétől, és a ruhám egyetlen zsebében a mobilomon, a szétcincált fogfehérítő tapaszon kívül még ott lapult a kereszt medál is. Jobb kezembe vettem, Zsolti teste fölé térdeltem, és nyaka jobb oldalára, az égési hegbe karcoltam az „N”-betűt, ami mindig is a kedvenc sebhelye volt.
Az arcára néztem, és tenyeremmel zárttá simítottam szemeit. Aztán a nyakához bújtam, és megcsókoltam a vért szivárgó monogramot. Majd elcirógattam néhány hajszálat a homlokából, és felálltam.

„JTSZB et BAH” - kezdtem írni a monitor melletti kórlapra a szárblokk diagnózisokat, aztán egyszerűen csak odaírtam: „AMI” - mint szívinfarktus. Majd aláírtam: „Dr Herceghné” - azzal a furcsa kunkorral a g betűn, amellyel Zsolti alá szokta szignózni a nevét.
És még annyit: „a halál beállta: 18:18”

A kórlapot az ágya végébe tettem, majd újra mellé léptem.

- Annyi mindent mondanék még neked… - kezdtem, de torkomba szorult a múlt, amikor az elsorvadt testben már nem ismertem fel őt.

Lehajtottam a fejem, és a lehető leghalkabban távoztam.
Úton a taxi felé halottas kocsit kértem, mert nem tudhattam, hogy a testvéreim hol vannak.

- Az Olga-hegyre, kérem – mondtam, miután beszálltam az autóba.

- Nem tetszett a mulatság? - kérdezte, miközben indított.
- Hm?
- Hogy csak néhány percet töltött a bálon – válaszolta, miközben rám nézett a visszapillantóból.

- Mulatságos volt – szusszantam elmosolyodva, ahogy bevillant: Zsolti még a haldoklását is próbálta elviccelni.

- Miért nem maradt még? Senki nem akarta felkérni? - faggatott tovább a sofőr.
- Hát… Azért, mert már a férjem is hamarabb elment. Túl hamar.
- Nem maradt volna az ön kedvéért?

- Még az én kedvemért sem, nem… De már vár rám, máshol.
- Ó, az Olga-hegyen, igaz?
Elmosolyodva bólintottam.

Amikor odaértünk, hirtelen pattant ki az autóból, hogy kinyissa nekem az ajtót.

- Köszönöm – szálltam ki.

- Itt is van a férje, nem mertem volna magára hagyni itt, ahol a piszkos Romanovok annyit lövöldöztek. Kész kísértet-hegy…

Döbbenten bámultam a taxis arcára, aztán a fekete kabátos kézre, ahogy pénzt nyújt mellkasom előtt a sofőrnek.

- Mindketten Romanovok vagyunk.

Fejem ledermedve emeltem Dávid arca felé.
- Az más – hümmögte a férfi, aztán gyorsan elhajtott.

Tekintetem fekete pillantásában ragadt, és hosszú percekig csak néztünk egymást. Mozdulatok, szavak, és gondolatok nélkül. Végül levette a kabátját, és a szoborrá fagyott testemre borította.
- Tudom, hogy miért vagy itt – szólalt meg végül.
- Ha tudod, akkor te miért vagy itt?
- Mert én vagyok az egyetlen, aki segíthet neked – válaszolta közelebb hajolva arcomhoz.

És akkor kitört belőlem valami halálian kínlódós röhögés.
- Segíteni? Dávid! Mindenkit a halálba kergettem! Mindenkinek csak ártottam a születésemmel!
- Igen! - vágta rá. - Így hát, ne akard újra kezdeni! Maradj velem…

Kezei átfogták az alkaromat.

- Ennél jobb életet érdemelnek! Jobb leszek! Békén hagyom őket! A létezésemről sem fognak tudni! És a te feleséged leszek, ha úgy kell lennie… De…

- De? Miért lennél az én feleségem?
- Azt hiszem, mindig is téged szerettelek – bukott ki belőlem az a vallomás, amit eddig Zsolti jelenléte mindig keresztül hasított.

- Azt hiszed?! - fújta.

Ujjaimmal megszorítottam vállait és arcához nyújtóztam. Orrom orcája hajlatához simult, és belevesztem szeme kristály tiszta tükröződésébe.
Keze megragadta a hátam, és a mellkasához húzott, miközben arcát hátrébb húzta.

- Reménytelenek, ugye rájöttél? Az emberiség reménytelen. Itt voltál, Norci, nyolcezeregyszer, és már mindent láttál. Széttapostak! Puszta kézzel marták ki a szíved, pedig te csak segíteni szerettél volna. Utat mutatni, mert hittél abban az egy kis genomban, amit fénylőnek láttál a DNS-eikben. Hát, még mindig nem érted, hogy örökké magányos maradsz köztük? Minden egyes életben keresztre fognak feszíteni… Akár tettel… Akár csak szavakkal, de nem segíthetsz rajtuk. És sosem lesz vége. El kell hagynunk az embereket, a Földet. El kell hagynunk az emberiséget, különben az egész mennyet szét fogják zúzni, ha egyszer elveszítelek.
Olyan sok év volt, Norci, mire rábírtalak arra, hogy emlékezz. Majdnem ember maradtál, nagyon sokszor majdnem meghaltál, mert egyre nehezebb. Ez az emberiség már nem olyan primitív, mint a Krisztus előttiek. Azokkal még könnyen megúsztad a kereszthalállal… Könnyen, mert egy egész egyház épült az akkori életedre, a hangodra, a gyógyításaidra. Volt hatása! Évezredes hatása! Bár majd« beleszakadtunk Tamással, hogy kihozzunk a sziklasírból… De még mindig könnyebb volt, mint most.
Minden élettel egyre közelebb engeded őket magadhoz, ránk pedig alig emlékszel. Alig. A következő életben pedig talán huszonöt év is kevés lesz. Vagy száz is!

- Ruszlana hibája. Ha nincs a háború, talán nem vesztik el a hitüket – próbálkoztam.

- Azért próbálkoztunk a háborúval, hogy neked könnyebb dolgod legyen. Te gyengébb vagy, ők meg sokkal többen vannak. De Norci! Egy város is simán bekebelezett, egy kórház, egy gimi, néhány körülötted élő ember simán tönkre vágott.

- Élniük kell! Annyira szeretik az életüket! Nem adhatjuk fel, Dávid! Nem vihetjük el a mennyet tőlük, nem szabadíthatjuk rájuk a poklot! Nem hozhatjuk el a földről az angyalokat!

- Enikő műtétjéből sem tanultál?

- Istenem – sóhajtottam. - Isten! - jutott eszembe. - Tamás biztos, hogy mellettem áll! Ő életpárti!

- Rád hagyta a döntést, Norci – válaszolta.
- Tamás akkor független. Jani és Zsolti életpárti. Jácint és te, ti hazaköltöznétek örökre. Ádámmal mi van? - Aztán számolni kezdtem a kezemen. - Ki a hetedik angyal?

- Ó, jó ég, Norci! Látod, mondom, én, hogy szenilis vagy már! - mosolyogta el magát. - Hát, Ferenc Atya! És pontosan tudod, hogy Ádám is azt szeretné, ha hazavinnélek.
- És az Atya?

- Szerinted miért adott hozzá Zsoltihoz… Erősítve ezzel Zsolti akaratát...
- Akkor hát három a három ellen.
- Te döntesz.
- Maradnunk kell! - vágtam rá.

- DE NEM MŰKÖDIK! - kiáltott rám. - Rá kell jönnöd, hogy nem működik! Rohadék faj! Csak arra jók, hogy elveszítsünk téged! Gyere velem most! Az Olga-hágó után van az átjáró, gyere!
- Nem…

- Hölgyem, hölgyem, jól van? - jelent meg előttem hirtelen a taxis.

Rémülten néztem körbe, Dávid után kutatva.

- Öhm, nem látott itt egy fekete kabátos, fekete hajú férfit? - kérdeztem bizonytalanul.
- A férjét? Nem. Pedig jó lenne, ha valaki már kifizetne…
- Igen… - nyúltam reszketve a zsebembe, amihez hozzátapadt a fólia, ahhoz pedig a fertőző véres kereszt…
- Ó, az megteszi! - csillant fel a férfi szeme.

- Jaj, nem, ezt nem akarhatja…

A férfi felszippantva taknyát körbenézett, aztán a földre taszított, és elragadta kezemből a nyakéket, majd rohanva beszállt a kocsijába, és fék-csikorgatva ott hagyott…

- Dávid! Hova a francba tűntél? - kiabáltam, miközben felálltam.

De senki sem volt ott… Csak a telihold és én. Akkor döbbentem rá, hogy Jácintnak volt talán igaza: idegösszeomlást kaptam. Aztán szíven szúrt az emlék, ahogy Zsoltit is elvesztettem. Ahogy a halálba segítettem őt.

Először csak lépdelni, aztán sietni, majd rohanni kezdtem a szakadékhoz. Zihálva a jéghideg levegőt álltam meg a végtelen mélység előtt, és az ezüst ködben folyó teliholdas ég alatt. Akkor hirtelen smst-t csipogott a telefonom. Dobogó szívvel rántottam ki a zsebemből, és jobb kezem minden ujja, mintha pillanatragasztóval lett volna megkenve tapadt hozzá. Egy ideig szerencsétlenkedtem, aztán a bal kezemmel igyekeztem lebontani ujjaimról, de akkor meg az ragadt hozzá. Reszkető mellkassal felemeltem a karom, kissé hátraléptem, megtámaszkodtam, és egész testem erejével megpróbáltam a távolba hajítani a készüléket.