Keresztek

Ha az öltözésen múlt volna valaha az életem… A betegeim élete… Időn kívül kellett öltöznöm. Két beteg között, ha melltartóig ázott át vérüktől a ruhám. Ha az SB és az általános műtők között ingáztam, ha otthonról kellett berohannom a kórházba, ha a műszak végén alvás előtt le kellett húznom a ruháimat, akkor, amikor gyakorlatilag már alvajáró üzemmódban öltöztem át… Ha az öltözésen múlt volna, már sokan nem élnének.
Így hát elképzelésem sem volt arról, hogy működhet a harisnyakötő, vagy a combfix, vagy hogy e kettő között mi a különbség. De hiába rimánkodtam Jácintnak, hogy még csak harisnya sem kell – most komolyan, mi a fenének, amikor a ruhából a cipőm orra sem látszódott ki, de nem vitatkozhattam vele, mert valamiért különösen fontos volt számára, hogy minden tökéletes legyen. Nem gyors, praktikus, hanem tökéletes. És mivel imádtam őt, inkább hagytam, hogy lekéssem az esküvőt.

Míg ezeket a micsodákat próbálta kihalászni az összevérezett, üvegszilánkos ruha rétegei közül, nekem sikerült hangtalanul kilopóznom a folyosóra. Bár amikor az ajtó halkan felnyikordult, lopva hátranéztem, de Jácint gőzerővel a feladatra koncentrált.
- Biztos ne segítsek? - kérdeztem bizonytalanul.
- Még csak az kellene, hogy megvágd magad – morogta. - Vagy belenézz a törött tükör darabjaiba. Hét év szerelem nélküliség most igazán nem hiányzik nekünk…
Egy-két pillanatig még elmerengtem az elmúlt órák történésein, aztán sürgetni kezdett az aggodalom, hogy Zsoltival mi van.

Ahogy kiléptem a folyosóra, ismét elestem. Egy röpke fejszámolás után kibukott belőlem egy laza „a kurva életbe már”, mivel ez már hozzám képest is rekordnak számított azon a reggelen. Valaki azonban villámgyorsan felkapott, és lábra állított, miközben jól bebuktam Jácintnál a néma szökést…

- Mit képzelsz, hova mész? - hallottam a szobából Jácint hangját, és hogy felénk halad.

Zsolti állt előttem, már öltönyben.
- Hűh, úristen, de szexi vagy – bukott ki belőlem, aztán egyből egy fontosabb… - Úgy értem, hogy érzed magad? - vörösödtem el.
Elnevette magát.
- Sokkal jobban vagyok, csak fáj egy kicsit a hasam ettől a varázsteától.
Közelebb léptem, és fürkészőn mélyen a szemébe néztem.
- Zsolti, te emlékszel az előző életeinkre? - kérdeztem.
Akkor szeme derűje még mosolygóbbá vált.

- Te is találtál piát? - nevetett.
Megráztam a fejem, és kérdőn néztem rá. Amikor szembesült komolyságommal, döbbenten nézett mögém, fel Jácintra.
- Mi a fenét mondtatok neki? - kérdezte végül. Hangja halkan, de ércesen szólt.

Egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy valamit félreértek, és most ezzel a kérdéssel totál hülye, buta szőkének tüntetem fel magam. De ismertem őt - ezek szerint sok-sok évezred óta, és egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor láttam félelmet a szemében. Legalábbis ebben az életben…
Jácintra néztem, akinek esze ágában sem állt válaszolni.

- Mennyit tud? - kérdezte Zsolti határozottabban.
Kedvem lett volna közbenyögni, hogy „haló, én is itt vagyok, nem kell E/3-ban kibeszélni a jelenlétemben”, de igyekeztem minden apró jelet, hangsúlyt, gesztust és pillantást magamba jegyzetelni. Úgy éreztem, hogy csupán egy karnyújtásra állok a miértek megválaszolásától.

- JÁCINT! - kiáltott rá Zsolti, és komolyan kezdtem attól félni, hogy torkon ragadja szegényt, ahogy villódzott felé a tekintete.
- Mennyit tudsz? - irányította át rám a kérdést.
Zsolti düh-pillantásai átlyuggatták a szívemet.

- Halottakat látok – tátogtam.
- Hogy halottakat? - vallatott Zsolti.
- Ádám… Azt mondta, hogy hozzád kell mennem feleségül…
Egy ideig értetlenül bámult, aztán tekintete merőben enyhült, aztán megkönnyebbülten engedett görcsbe rándult vállain.
- Akkor talán öltözz fel, tíz perc múlva megteheted – mosolyogta el magát.
- Igen – bólintottam bizonytalanul. - Vagyis nem. Nincs ruha.
- Norci? - szólalt meg hirtelen Jácint.

Hátrafordultam Jácintra, de eltűnt. Aztán láttam csak meg, ahogy a padlón térdel, és egy dobozt bont ki épp. A dobozt, amelyben megbotlottam.
Halványbarna selyemre omló csillogó csipkeruhát emelt a karjaira. Olyan lassan és finoman terítette bőrére, mintha még óráink lennének a nagy pillanat előtt. Hosszú másodpercekig nézegette ölében a ruhát, aztán könnyes szemmel fordult felém.
- Erre sem emlékszel? - sírta el magát.
Rémülten néztem Zsoltira.

- Én emlékszem – bukott ki belőle. Tekintete haraggal kevert fájdalomtól csillogott. - Az esküvőnk napján ebben a ruhában találtalak meg… Holtan. Leugrottál a hegyről – vágta hozzám a szavakat.

Reszketve néztem vissza Jácintra. Halkan sírdogált.
- Kik vagytok? - kérdeztem. - Mi történik itt? - remegtem a szavakat.
Összenéztek. Jácint felállt a ruhával, és Zsolti felé mutatta.
- Engedd el… Még nem késő… - mondta végül, aztán zokogni kezdett.
- Norci, magunkra hagynál egy kicsit? - sóhajtotta felém a szavakat.
- KIZÁRT! - sziszegtem. - Isten nevében parancsolom, hogy mondjatok el mindent! - suhantak a szavak végig a nyelvemen gondolkozás nélkül.

És akkor leszakadt az ég. Hatalmas, földet rázó mennydörgés rázta meg a kastélyt. A sötétség úgy zuhant ránk, mintha a gravitáció húzta volna a földre. Odakintről bődületes csattanások sorozata hallatszott, talán Isten nyilai villám-sortűz képében cikáztak át és keresztül egész délen.

- NA! - kiáltottam át a folyosót, melynek sötétsárga fényt kölcsönöztek most a falakon függeszkedő antik lámpások.
- Szeretsz? - kérdezte hirtelen Zsolti.
- Ennek így sosem lesz vége! - zokogott Jácint.
- Norci? - lépett hozzám Zsolti, én pedig hátra, hozzápréselődve a falhoz.
- Félek… Én csak félek…

Akkor a falból láthatatlan és lényegüket tekintve nem létező karok szorították át a testem, és húztak magukkal a plafon felé. Felsírtam, ahogy a levegőt őrületes erővel próbálták kipréselni a hasamból.
- Norci! - nyúlt felém Zsolti, de nem tudott elérni – túl magasan voltam.

A halálos fájdalom kiszorított belőlem minden életet.

- ÁLLJ! - Dávid hangja.
A térdemre estem, aztán erőtlenül a padlóra zuhantam. Zsolti és Jácint mellém térdelt, Dávid pedig a fejem mellett állt fölém magasodva. Az ég halkult, a sötét világosba derengett.
- Na jó – szólalt meg végül Dávid. Mindhárman ránéztünk: Zsolti és Jácint oldalra, én lentről. - Ez a keresztfű tea nagyon jó véralvadást serkentő – nézett rám, aztán a fiúk felé. - Remek antivirális hatással bír, és nyugtató, de eléggé hallucinogén – bólintott.
Zsoltira pillantottam, és tudtam, ha Dávid csak egy pillanatra is elmosolyodik, Zsolti neki esik.

- Úgyhogy, nyugalom – folytatta, aztán rám nézett. - Jól vagy?

Akkor Dávid tekintete úgy zuhant rám, ahogy éji ég pattan apró csillagokká. Képek villantak látásom helyére.

Cédrus illat. Szálkás fagerenda a karom alatt, és tovább feszítve lapockáimat, ölelni-képtelen pózba lakatolja a másikat is. Az vérzik. A második ütés előtt térek vissza, de látom a vasat, átszúrva a csuklóm, cédrust.

- Emlékszel.
- Félek. Borzalmasan félek – sugalltam felé gondolatban.

- Nemsokára vége.

- Újra fog kezdődni?

- Újra.

- Jól van, gyerekek! - trappolt felénk Jani a folyosó végéről, figyelem felkeltően tapsolva. - Öt percetek van! Ferenc Atya már készen áll, és mindenki leült – harsogta.

Az öt perc pedig nagyon nem sok… Nem volt idő mély vallomások búgására, csak egyetlen összenézésre, amiből a világon semmit sem szűrtem le, mert borzasztóan bosszantotta, hogy néhány másodperc erejéig némán bámultuk egymást Dáviddal. Jani nem tudta megvigasztalni Jácintot, igazából nem is értette, miért sír, de sem kérdésekre, sem érintésekre nem maradt idő. Aztán nem volt időm kifaggatni Dávidot sem. Igazából hónapok óta nem tudtam néhány szónál többet beszélgetni vele. Annyi történt, hogy mire feltápászkodtam, már mindenki elszaladt a dolgára.

Nem tudom, hogy készültem el – mert elkészültem… Én csak álltam a szoba közepén, és hagytam, hogy Jácint öltöztessen, festegessen és hajszobrászkodjon, miközben csak egy dologra tudtam gondolni. A keresztre az ablakon. Istenre, aki állítólag valóban létezett. Vagy minden csak keresztfűtea hallucináció volt…

Arra eszméltem fel, hogy Jácint mindkét kezembe belenyomott valamit. Az egyik egy nyaklánc volt, kereszt amulettel, vagyis nélküle, még rá kellett azt illeszteni. A másik a fogfehérítő tapasz volt. A nyakláncot vissza adtam, hogy szerelje össze, a fóliát ráhúztam a fogaimra.

- Jól van – lihegte Jácint, miközben a nyakamba csatolta a láncot. - Két perc van még, addig kifehéredik a fogad, aztán go!

Akkor észrevettem az asztalon a magazint, amit még Ádi tett oda. Vagy csak hallucináltam, hogy ő volt.
- Jászint? - fordultam hátra, miközben oldalra lépett, ahogy sikerült becsatolnia az ékszert.
- Tesszék? - vigyorgott gúnyolódva a fehérítő miatti pöszeségemen.
- Te tetted a magaszint asz asztalla?

Jácint az asztalhoz lépett elrugdosva az útból a tönkretett ruhát, aztán csalódottan nézett rám vissza.
- Basszus, ha több időnk lett volna, nem „free hand” csinálom a hajad, hanem innen, amit kiválasztottunk.
- Asz a Menyasszony magaszin?! - kérdeztem döbbenten, de nem ez volt a lényeg: - De te tetted oda, Jászint?
- Nem – komolyodott el.

Akkor átgázolva a földön hánykolódó ruhán, a táskámhoz léptem, és cigit vettem elő. Mielőtt meggyújtottam volna Jácint rám förmedt.
- Mit csinálsz? A fogadon van az az izé!
Egy másodpercig agyaltam a kockázatokon, aztán meggyújtottam a cigit.
- Cak nem gondolod, hoj lemejek oda szigizész nélkül?
- Egy slukkot engedek, aztán indulunk – közölte rosszallóan rázva a fejét.
- Kettő – vágtam rá, aztán majdnem végig is szívtam kettőre a szálat.

A hosszú parázsvég azonban lepottyant kiégetve az új ruhát…

- A büdös picsába, Norci! - sziszegte Jácint, miközben tiporni kezdte a kiégett foltot.
Kétszer-háromszor is rálépett a ruha földön lévő részére, de a lyuk egyre nagyobbá égett. Rémülten néztem, ahogy a kör alakú hiány egyre csak növekszik. Végül a bögrében rekedt néhány teacseppel sikerült eloltani.
Jácint nagyot fújva nézett rám, megfogta a karom, és sietni kezdtünk.

A megszámlálhatatlan lépcsőfok minden másodikán megbotlottam, így egy idő után Jácint felkapott, és ölben vitt le. Az alján letett, és a bálteremig húzott, át a pepita kövezetű előtéren.

És az ajtó két szárnya tárva-nyitva állt. Rémülten léptem egyet hátra, elbújva, amint szembesültem a két oldalon ülő, a bejárat felé feszülten leskelődő tömeg tekintetével.
Jácint felém lépett, és néhány pillanatig hezitált, aztán végül megölelt, és a fülembe súgta, hogy nagyon szeret, majd ott hagyott belépve a terembe.

Fújtam egy nagyot, és Ádámra gondoltam. Szerettem volna, ha itt lenne ő is, és akkor már nem is érdekelt, mi a valóság, és mi hallucináció, én úgy mentem be oda, hogy tudtam, itt van. Ő is egy a tömegben, holtan élőként közöttük ül.
Az orgona zene hallatán megugrott a tekintetem, azt hittem, hogy CD-n hallgatjuk majd a zenét, de ezek szerint Dávidéknak még orgonájuk is volt.
Tekintetem Ferenc Atyáéval találkozott, aki a terem végében állt középen. Jácint az ajtó baloldalánál várt, de már rémült tekintete megállított, mielőtt még belekaroltam volna, hogy az Atya elé kísérjen.

- Zsolti eltűnt – tátogta.

Döbbenten fordítottam fejem Ferenc Atya felé. Jani állt a jobbján, és valóban… Zsoltinak is ott kellett volna állnia. Aztán újra Jácintra néztem, aki tanácstalanul meresztette rám gyémánt-szürke szemeit.

Hát, végül mégis csak ő szökött el az esküvőnk elől – mart belém a gondolat, és bármennyire is igyekeztem volna én is világgá rohanni, egyszerűen megbénultam. Az életben először még a könnycsatornáim is…
Percek teltek el így: néma, gondolatok nélküli percek. Jácint néha integetve gesztikulált valamit Jani és az Atya felé, azok pedig vissza, néha kihallatszott a tömegből egy-egy „most mi van”, és egy-egy „Zsolti meggondolta magát”. Akkor reflexszerűen fordultam a hangforrások felé, majd szemem újra Jácintra tapadt. Csak akkor vettem észre, hogy babarózsaszín öltönyt visel. Amint átfutott arcomon egy „úristen, de imádom ezt a kis homót” - mosoly, hirtelen vállon ragadott valaki.
És ebben a pillanatban a közönség egyként sóhajtott fel megkönnyebbülésében. Ekkor már körbe mertem nézni a megannyi ismerősön, aztán elmosolyodva hátrafordítottam az arcom, amennyire nyakam hajlékonysága engedte. Egypár szőke hajszálat pillantottam meg szemem sarkából, majd forró illattal suttogott a nyakamba.

- Hasi-fosim van ettől az ocsmány teától! Én mondtam, hogy Dávid meg akar ölni – hadarta, aztán megragadta a karomat, és ujjait az enyémek közé szorította.
- Hé, én vagyok a vőfély, te menj a helyedre! - állított meg minket.

Én annyira besokkoltam, hogy nem is mertem ránézni… Még azóta is csak az egymásba fonódott ujjainkat bámultam, és valami rettenetes rögeszme kerített hatalmába, hogy talán mégsem Zsolti az, aki a kezemet szorítja.

- Én ugyan el nem engedem, Jácint! Egy másodpercre sem, nem hogy a terem végéig! – válaszolta megértést követelőn.
Akkor végre felnéztem az arcára. Mosolygott. Jácint bólintva vállon verte, aztán lépegetni kezdtünk az Atyához.

A határtalan megkönnyebbüléssel szívem lángolni kezdett keze érintésétől – én sem engedtem volna el az ő kezét a világ összes pénzéért sem, de akkor hirtelen egy nagyon borús gondolat fészkelte magát belém: talán csak meggondolta magát. Elment, aztán mégis visszajött.

Kezem zsibbadni kezdett, és a terem közepén megálltam. Zsolti ujjai megreszkettek, de nem rángatott tovább, csak felém fordult. És akkor tudtam. A szemein át mindent láttam, amit csak érzett valaha irántam. Többé nem érdekelt, hogy mi történhetett az elmúlt percekben, csak az számított, hogy most mindketten ott voltunk.
- Hm? - pillantott rám aggódón.

Elmosolyodva ráztam meg a fejem.
- Najon szejetlek… - Szemem kikerekedett a mondat végére, teljesen elfelejtettem a fogfehérítő fóliát. Megrezzenve az ajtó felé fordultam gondolva arra, hogy csak gyorsan kifutok, leszedem, majd visszajövök, de ezt nem lehetett… Zsolti erősen szorítani kezdett. Ajkába harapva pukkadozva vigyorgott.
- Le kell fednem – suttogtam rémülten. - Talán öffepollad alatta a szománsz, asz öffesz fogam!!!
Akkor annyira vigyorgott, hogy ajka a füléig ért.
- Hát, akkor fedd le – suttogta vissza.
- Nem fedni, hanem fffedni! - Aztán csak legyintettem, amikor rádöbbentem, hogy csak röhög rajtam.
A mellkasához bújtam, és benyúltam a számba, de ez az izé meg sem mozdult. Teljes pánikkal néztem szemeibe.
- Nem jön! Odaégett vaj lagatt! Fét fog eszni asz öffesz fogam… - pöszéztem, aztán akkor már az ő arcáról is lefagyott a mosoly, ahogy a fogaimat nézte.
- Oké, majd én leszedem – suttogta.
- Nem matathassz a fámban ejji embel előtt! - nyivákoltam.
- Nem értek semmit – morogta, aztán zsupsz benyúlt a számba, és sikerült is neki megfognia a fólia szélét, valahol két oldalon, hátul, majd akkorát rántott a cuccon, hogy azt hittem, minden fogam kiesik vele.

De csak a keze csúszott ki a számból, a fólia meg sem mozdult. Sírni kezdtem.
- Jól van, ne sírj… - suttogta, aztán előre sietett az Atyához.
Kihasználva, hogy elengedett kisiettem a teremből. Az emberek akkor már nem csak hörögtek, fel is álltak, és egypáran kijöttek utánam. Én csak forogtam ide-oda idegességemben, egy szót sem akartam válaszolni a „mi a baj”, „mit műveltek már Zsoltival”, mert nem akartam, hogy egy egész kastély vihogjon rajtam.
Szerencsére nagyon hamar megláttam Janit felém sietni, mögötte Zsoltival. A kapu közelebb volt, mint bármely fürdőszoba, így csak kizártuk magunkat a házból az emberek elől.
- Mennyit volt rajta az isten szerelmére?! - morgott Jani, miközben a számban turkált, és feszegette a lapot.
Ahogy teltek a reménytelen percek egyre jobban belekeveredtem a pánikba. Sírtam, és biztos voltam benne, hogy ebből fogászati szék lesz fúróval… Akkor Jani a szemembe nézett, és elmosolyodott.

- Elszámolsz ötvenig, aztán lent is lesz – mondta. - De kell nekem ötven másodperc reszketés, zihálás, könnyek, pánik, nyál és takony nélkül, oké? - engedett el, és a kezembe nyomott egy zsepit.
Bólintottam törölgetve az arcom, aztán újra belematatott a számba.
- Egy fogmanó, két fogmanó, három fogmanó – kezdett számolni, mire ismét kitört rajtam a zokogás. - Most mi van? - szusszant rám, és hagyta, hogy megtöröljem megint a szemem.
- Félek a fommanótól – nyávogtam.
- Akkor Zsolti, te mesélj valamit – nyelte le Jani a türelmetlenségét, és újfent cibálni kezdte a fogaimat.

- Na! - fordult Zsolti felé egy pillanatra, aztán folytatta a rángatást.

- Mesét-mesét… Jó. Szóval a mezenterikus superior véna vonalában átvágod a caputot, a pylorus alatt kétujjnyival a pars superior duodenit… - Jani összeráncolva a homlokát bámult a szemembe, aztán gyorsan becsuktam, és igyekeztem magam elé képzelni a szavakat. - És eltávolítod a ductus cysticus distale-t a vesica fellea-val együtt a supraduodenális choledochus szakaszon, két atraumatikus tartóöltés után.
Akkor abbahagyta a beszédet, kinyitva szemem Jani tekintetével szembesültem.
- Ez undorító, Zsolti – morogta Jani. - Folytasd… - Újra behunytam a szemem.
- A három anasztomizálás jön, te valamiért a pancreas-szal szereted kezdeni, és az életben nem fogom megérteni az okát… Szóval a disztális részét Roux-Y kacsba szájadztatod, pedig ezerszer elmondtam, hogy a tökéletesített longitudinális Wirsungojejonostomia egyszerűbb és gyorsabb. De legalább a duodeno-megtartásban egyetértünk…

És akkor zutty, végre lejött a fólia.
- Hát… Milyen jó, hogy legalább van valami, amiben egyetértetek, nem? - gúnyolódott Jani, ahogy elgondolkozva a fogaimat nézte.
Tekintetem Zsoltira szegeződött, meg akartam értetni vele, miért szeretek túl lenni először a kényesebb, nehezebb dolgokon, de láttam, hogy ő is a fogaimat nézi.
- Szétestek a fogaim, Jay? - kérdeztem.
- Hm, neeem… - döntötte oldalra a fejét. - Csak talán kissé kék…
- KÉK??? - ugrottam meg.
- Inkább zöld… - lépett közelebb Zsolti.
- ZÖLD???
És megint sírni kezdtem…

Akkor Jácint lépett ki a kapun.
- Na, mi van már? - kérdezte, aztán elvörösödött a feje, amikor rám nézett. - Hihetetlen, hogy egy fél órát nem bírsz ki a sminkemmel!
Zsolti elővette a cigis dobozt a zsebéből, de még mielőtt bármi történt volna, Jani kiverte a kezéből.
- Nincs cigi! - förmedt rá. - Most kellett végighallgatnom életem legdurvább horrormeséjét valami feltrancsírozásról…
- Pancreatoduodenecto… - magyarázta volna Zsolti, de Jani közbevágott.
- Nem akarom tudni a címét sem. Biztos el tudod mondani azt is, milyen hatással van a tüdőgyulladásra a dohányzás!
Zsolti megnémult Jani dühös szavalása alatt.
- Na? Nem költői kérdés volt?!
- Megbénítja a csillókat -válaszolta.
- És ezt miért nem ecseteled tovább? He? - Jani szeme villámokat szórt. - Biztos vannak tüdőtályogok is, meg összeesett tüdők, undorító nekrózisokkal, és sipolyokkal, hosszú haldoklós hónapokkal, nemdebár?
Zsolti bátortalanul bólintott. Jani volt a világon az egyetlen, akit tisztelt, akire hallgatott. Én ettől a pillanattól kezdve többé nem láttam Zsoltit dohányozni… És csak reméltem, hogy Jácint nem árul be nála… Mert lehet, hogy a dohányzás tapasztotta a fogaimhoz ennyire erősen a cuccot.
- Norci? - szólalt meg akkor Jácint. - Bármi hozzáfűzni valód a cigizéshez? Esetleg a fogfehérítéshez?!
Jani vérben forgó szemeket villantott rám.
Akkor Zsoltihoz ugrottam, megragadtam a kezét, és Ferenc Atyáig meg sem álltam vele.

- Atyám, Atyám, kezdje már el! - susogtam felé, miközben mindkét kezemmel szorítottam Zsolti ujjait.
- Lányom – nyújtotta el a szót, miközben figyelte, ahogy az emberek újra leülnek a sorokban. - Nem hajt a tatár…
- Nem, az nem. Rosszabb, a Jani – pusmogtam, mire értetlenül nézett a szemembe, aztán szeme fennakadt, ahogy tekintete a mellkasomra tévedt. Megszédülve botladozott néhányat, mire Dávid ott termett, és belekarolt.
Dávid követte az Atya pillantásának vonalát rám, aztán a szemembe nézett.

- Tehát döntöttél...