Újra?

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.

„N” - húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg vizes érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.
Agyamban megfagyni készült a gondolat, ahogy visszaemlékeztem arra a régi, téli teliholdas estére, amikor beköltöztünk… Amikor az életbe költöztünk.

Karácsony

És mivel életben maradtam én is… Bőgtem. Ha éltem, akkor bőgtem, ha bőgtem, akkor éltem. Nálam a bőgés fontosabb jele volt bármelyik életparaméternél.

Jácint hatalmas sóhaja megelőzte jelenlétét, ahogy nyílt az ajtó. Rám nézett, aztán az ágyra mutatott, amelyből percekkel ezelőtt kászálódtam ki.

- Jól vagyok – ziháltam zokogva.
- Szerintem meg idegösszeomlásod van – morogta.

Tétován ültem vissza az ágyra, és semmi másra nem vágytam, csak egy ölelésre. De tűvel közelített.

A pokol legmélyebb bugyra

A sebészet sötét volt és kihalt. A délután estébe fordult, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk: se egy orvos, se egy nővér, még takarító sem ügyködött a folyosókon. A nővérpult teljesen magára hagyva ácsorgott.

Gyorsan megkerültem a pultot, aztán felcsaptam a szobarend jegyzéket.

- Hova dugtad előlem…? - mormoltam magamban. És miközben kerestem Enci nevét, az ügyeletes nővér mobilját tárcsáztam.

Zsolti pontosan tudta, hogy melyik kórterembe kell tennie ahhoz, hogy én ne találjam meg.

„Igen”

- Atyám, Atyám, jól van? Szorít a mellkasa? Nem kap levegőt? Szédül? - léptem Ferenc Atyához, és megragadtam a vállait.

Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat, ahogy tekintete még mindig a mellkasomon reszketett.
Zsoltihoz fordultam, és rémülten tátogtam felé: „agyvérzés?”. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét, aztán hozzám lépett, a nyakamhoz nyúlt, és kikapcsolta a nyakláncomat. Lopva Jácint felé fintorgott arca, ahogy a tenyerében nézegette a láncot és a keresztet.

Keresztek

Ha az öltözésen múlt volna valaha az életem… A betegeim élete… Időn kívül kellett öltöznöm. Két beteg között, ha melltartóig ázott át vérüktől a ruhám. Ha az SB és az általános műtők között ingáztam, ha otthonról kellett berohannom a kórházba, ha a műszak végén alvás előtt le kellett húznom a ruháimat, akkor, amikor gyakorlatilag már alvajáró üzemmódban öltöztem át… Ha az öltözésen múlt volna, már sokan nem élnének.

Genesis

Karomat egymáshoz szorítva siettem vissza a kastélyhoz. Tüdőmet lenyugtatta egy sokkal fontosabb küldetés, minthogy megöltem Ferenc Atya öccsét… Zsolti. Minél előbb el kellett magyaráznom neki, hogy nem az esküvőnk elől akartam elporsézni, csak… Csak… Mindegy is, ő volt a fontos.

A közvetlen közelébe érve egyszerűen hátat fordított, és sietni kezdett előlem. A piros Marlboro füstje a hideg pára súlya alatt mozdulatlanul ült – és én megtorpantam benne.

Ferenc Atya

- Azt a kurva! - nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.

A világos pasztell szoba háromszor fordult körülöttem, ahogy tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a bézs plüsskanapén fészkalódott.

- Dávid meg akar ölni! - morogta.

Értetlenül meresztettem rá szemem. Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli prüszkölésbe kezdve.

- Biztos, hogy megmérgezte!

Ítéletidő

A karomat figyeltem, a különösen forró nyár karamell barnára színezte. Mozdulatok nélkül lengett a mély felett. Fent a vakító ég, lent a felé nyújtózkodó mező. Alkony illat volt és lélegzet fény. Hibátlan bőrömről a távolba siklott a tekintetem. Zsolti közeledett a házunk felé, át az ösvényen, mely összekötött minket.
Észak és kelet. Köztük csupán kettőnk lépteinek emléke. A halott gyermekeink sírhantja. Az a temérdek halott fűszál, melyet találkozásaink tiportak az elmúlás repedezett földjébe.

Jácint

- Nagyon fáj? – bukott ki belőlem a kérdés, miután Dávid kénytelen-kelletlen magunkra hagyott, aztán azonnal egy fontosabb: - Mennyire súlyos?
Arcát gondterheltség komolyította, ahogy felém fordult, miután a folyosót mustráló figyelmét magamra vontam, és becsukta az ajtót. Jobb karján a kötés a zöld sebészpóló rövid ujja alól egészen a csuklójáig ért.
Az ágyamhoz sietett, óvatosan mellém ült, bal karját a hátam mögé csúsztatva. Akkor láttam csak meg, hogy a nyaka jobb oldaláról is kötés terjed a ruhája alá.

Tisztítótűz

Gyönyörű volt az ősz. A nap bronz színnel süllyedt a lankák közé. Lépteink lehullt, papírsárga juharfa-termésleplet hasítottak, a napnyugta fénye karamellként ömlött a távol lágy buckáin.

- Ez, Jay – szóltam Jani felé -, itt én semmi halálosan veszélyeset nem látok.

Nem válaszolt. Ránéztem, épp akkor nyelt egy nagyot, majd aggódva nézett a szemembe.

- Nem? Te hogy látod? - faggattam.

Kellemes langyossággal font körbe minket a nap.

Jani

- Mindig meg akartam kérdezni... - Csak hümmögött, miközben lapozott a magazinban.
Néztem őt. Hófehér és sima bőr feszült ránctalan arcán. Mintha a kilenc év alatt, amióta ismertem, semmit sem öregedett volna. Pedig tizenöt évvel volt idősebb nálam. A szemét néztem. Semmi szarkaláb. Ujjammal megsimítottam a sajátomat, és azt hiszem, hogy az enyémek alatt már akkor árkok húzódtak, amikor még nem is ismertük egymást.
Rám nézett. Sötétbarna szemei kérdően figyeltek.

A keleti boszorkány

Az erkélyajtón át, fejét csalódottan forgatva lépett felém, kezében váltásruhát hozva. Még mindig a talajon ültem, de ez meg sem közelítette azt a mélységet, ahova vágytam volna.
Elém guggolt, és felém mozdította a ruhát, várva, hogy levegyem a vértől tocsogó pólóm.

- Thoracotomia? Ez komoly? - meresztette rám a szemét.
- Nem embólia volt, a fibrinolízis segített volna – sírtam el magam. - Volt, hogy bevált a belső szívmasszázs!

Angyalka

Bűnösnek éreztem magam, amióta csak az eszemet tudom. Mert végül is, itt volt ez a gyönyörű balerina, az anyám. Magas, légies alakjával, tekintélyt parancsoló mozgásával, a család hamisítatlan gyöngyszemeként élt, és járta a világot. Éles eszű és kivételes tehetség volt az élet minden területén. Mindent megtanult, amit a család horribilis elvárásai csak megkívántak. Keménnyé vált, mert annak nevelték. Ő csak hű volt. Nem bűnös.
Egyetemeket végzett el, művészeteket gyakorolt, a világ összes könyvét ismerte, és mindeközben még jótékonykodott is, ahogy ez a kiválóság a család összes tagjára jellemző volt.

Vérkönnyek és rózsavíz

Nem láttam a műszerfalat, annyira rázta a sebesség. A kezdeti émelygésem gyomrom mélyére szorult, ahogy egész testem is, mélyre süppedt az ülésben.

- Félek – suttogtam felé.
Felém pillantott, aztán engedett a gázon. Az autó lassult.
- Hogy-hogy? - kérdezte.
- Nem tudom – sírtam el magam.
Újra rám nézett, elkapva tekintetét az útról.
- Csak nem sírsz?! - meredt rám.
- Nem! - ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.

Homlok és csuklók

- Fekfelni akavok!

Unottan bámult alattam, hosszan pislantva.

- A világ legrosszabb betege vagy! - közölte végül. Karja fejét keretezte a párnán.
Egy ideig csak nézett, majd folytatta.
- Hét párnát polcoltam fel neked – sóhajtotta -, és mit mondtam?
Nem válaszoltam, csak ugrottam még egyet térdeimmel, közrezárva combjait.
- Na, mit mondtam? Hogy magasan fekszel, és alszol. Hogy nem rohangálsz, nem ugrálsz, és nem hajolgatsz. Erre most mi van?

Jézus újra vérzik

Miután megkaptam az utópikus zsibbadás hosszú hatású szuriját, az események emlékei úgy kavarodtak fel gondolataimban, mint valami vad örvény. A folyosóra kirohanva az első dolgom mégis az volt, hogy felhívjam Janit. Nem, nem! - mormoltam magam elé, miközben berontottam a vécébe. Az első dolgom megint egy jó kis hányás volt...
Térdelve a kagyló felett, reszkető kézzel nyomtam rá a hívás gombra. Amikor beleszóltam, még én is megijedtem a saját hangomtól, mintha valami horrorfilmbeli szörny hörgött volna.

Hányinger

Aznap éjjel Tamás karjában feküdtem. Takaróként ölelt, nyaka párnaként hajlott vállamra, orrom előtt a levegő az ő lélegzete volt. Enikő mellett feküdtem, az ágyukban, Tamás felén. Szemem ugyanazt az éjjeliszekrényt látta, amelyet ő ugyanitt, hosszú-hosszú évekig. Mindenét éreztem az ágy szövetén fekve. Mérhetetlen önzőségemre és vakságomra döbbentem rá – hogy nem csak én voltam az egyetlen a világon, aki a halálra vágyott.

Mindvégig azt hittem, hogy a múlt teszi.

A pálcika

Ááághrrr – morogtam, mert sehogy sem sikerült semmi. És valami miatt akkor még fontosabbnak éreztem minden kis részletet.
Mmm, ezt nem hiszem el – dühöngtem, miközben minden eszközt levágtam magam mellé.

Az álló tükör előtt ültem. Talpaim hátul, a vak lap mögött értek össze, rombuszban. Csalódottan fújtam a tükörképem felé.
Meztelenül sietett be a szobába, barna törölközővel borzolva haját, aztán csípőjére tekerte, ahogy nekem háttal a ruhásszekrénybe nyúlt.

Visszatérés

Nem kell ahhoz mentálisan egészségesnek lenned, hogy kiengedjenek az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Bőven elég nekik, ha annak mutatod magad. Egy kőkemény álarc, egy jól megírt jellemrajz a szerepedhez, és már írják is a zárót. Ha mást nem is, ezt azért jól belém verte az anyám. Így aztán, amint felépültem az idegösszeomlásból – vagyis, fogalmam sincs, mit jelent felépülni belőle... Az egész életem teljes tébolykáosz volt - néhány hét után eljutottam arra a pontra, hogy térben és időben orientálttá váltam.

Miután meghaltál - Összeomlás

Sosem írhattam. Pedig már kétévesen is tudtam. Azt hajtogatták, hogy bizonyítéknak számítana. Na, de ki ellen? Teleírtam volna a lapokat azokkal az emberekkel, akiket anyám és a nevelőapám a szemem láttára ölt meg. Férfiak, nők, fiatalok, idősek. Velem egyidős gyerekek is voltak. Öltönyösek, szakadtak, mindenfélék. A ruhájukról írtam volna. A színűkről, és arról, hogy a kiloccsant agyvelő miképpen színezte át a szövetet.

Éjszakai ügyelet II.

A tél szinte egyik percről a másikra érkezett. Az alkony még őszvörös volt, az éj már hódarával köszöntött be. Én Chopen-t hallgattam a sebészet erkélyén, vagyis azt gondoltam, hogy Chopen, amire a főnök kicserélte rockzenét. Azt hiszem, fogalma sem volt arról, hogy az életmentés végtelen, virrasztó éjeit nem lehet túlélni rock nélkül.

Éjfél körül volt. Az apró, kezdetben szemetelő hóporhanyót egyre nagyobb pelyhek váltották fel.

Éjszakai ügyelet I.

Dönteni. Sosem tudtam dönteni. Még ha az élet keresztútjain isten választáshoz is terelt, rendszerint arra mentem, amerre a szél fújt. Én inkább csak úgy belekeveredtem a dolgokba. Aztán onnan valahogy kisodortak a hullámok. Gondolom. Az élet csak úgy megtörtént. 

Nem mondtam igent, de nemet sem. Azt sem igazán értettem, hogy bizonyos dolgoktól miért ódzkodtam ösztönszerűen. 

A halálélmény talán annyit változtatott mindezen, hogy amíg eddig távolodni, most közeledni szerettem volna.

Ötven perc

Az időmúlás relatív. Néha siettetnénk, máskor pedig örökre bennragadnánk egy-egy pillanatban. Néha úgy tűnik, megáll, máskor súlyosan kínoznak bennünket a lassan vánszorgó pillanatok.

Láttam, ahogy a monitoron egymást követően változnak a számok. Az EKG görbém egyre szabálytalanabbul cikázott tova és tova. Nem lehetett megállítani. Pici javulások után egyre mélyebb gödrök jelentkeztek. Zuhantam. Sebesen szívott magába az elmúlás, ahogy egyre esett vérnyomásom, szívfrekvenciám, oxigén-szaturációm. 

Pám-pám-pám...

Öt év magány

Semmit sem értettem. Bár nem próbáltam elemezni az őrületes pánikrohamom okát. Egyetlen dolog járt az eszemben: hogy mennyire fontos a légzés. Hogy milyen fontos lenne!
Légvétel nélkül róttam a métereket, a hegyre emelkedő erdőben. Tüdőm egyre feszült, orromból a jéghideg levegő nem jutott mélyebbre.
Látás nélkül trappoltam egyre fel, csak a méregzöld levelek elmosódott kavarját érzékeltem szemem sarkából, néhol egész közelről – ahogy arcomba vágódott egy-egy elvadult ág.

A hajnali ég vágykönnyei

Idegen helyen ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, a vaksötéten kívül semmit sem láttam. Napfényes rétillatú volt az ágynemű. És akkor eszembe jutott az előző este. Bevillant, hogy tenyerem kinek a mellkasán pihen.

Savként buggyant fel bennem a lelkiismeret-furdalás. Kezem egy ideig még hagytam Tamáson pihenni. De túl fájdalmas volt. Még lélegzetén is hallani lehetett, mennyire ki van merülve. Négy gyerekhez igazán nem hiányzik neki egy ötödik, aki miatt még pluszban fájhat a feje.

Jó otthon

Nem érzékeltem az idő múlását. A múltba mélyedve a jelenlét óramutatói végtelen időtlenségbe kattogtak.
Az ablaknál álltam. Az égre rózsaszín alkonysávokat szántott a nyugvó nap. Lángtestét a krematórium tisztító füstje lehelte szürkévé. Az este eljövetelével a színek mélyebbé váltak, míg végül mindent ellepett az ébenfekete.

Akkor az ablak már csak kettőzött tükörképemet mutatta. A kórteremben a halogén világított, kint az élet.

A lány, aki farkast kiáltott

- Norci! - Kávéillatú hangja.

- Alszom!

- Látom, de indulnunk kell! Előtte pedig el szeretném mondani, hogy mi ez a gyógyszer, amit éjjel adtam. Hatott?

- Még mindig éjjel van! - förmedtem rá.

Résnyire nyitottam a szemem, arca egyik felét a mélysárga olvasólámpa világította meg, míg a másik fele árnyékba veszett. Mosolygott.

- Hat óra van! - erősködött, és kibontott a takaróból. Felültem, nyögve a fájdalomtól, de nagy meglepetésemre csak megszokásból nyöszörögtem.

A második bál és az első műtét

Aznap reggel még az intenzíven ébredtem. Ültem az ágyon, és valami súlyos dolog törött bennem szilánkokra. Hajtincset csavargatva számláltam magamban, hányszor léptem át élet és halál határvonalát.

A határ. Hajszálon egyensúlyozó határérték voltam. Időzített bomba, mely bármikor kivérzésbe robbanhatott. Tehettem bármit, vizsgálhattak halomra, pótolhatták hiányzó vérfehérjéimet, én akkor is újra és újra meghaltam. Az idő sem nem segített.

Az egyetem

– Mormonok?! – kérdeztem vissza fennakadt szemekkel.

Elnevette magát, ahogy megkerülte az íróasztalt – széthányva tornyosodott tetején a kartonom, megannyi vizsgálati eredménnyel, nyomtatott lapokkal és előhívott filmekkel.

– HÖ-hormonok – ismételte elém lépve.

– Ja, hormonok! Azt hittem hirtelen, hogy már te is az ateizmusomat firtatod.

Nevetése kételyekkel teli mosolyba csitult. Szemét némán ragasztotta az enyémbe.

Ruszlana

Az ég tüze mindig napnyugta előtt égetett a legerősebben. A süllyedő alkony magába szívta fűszálaink kilélegzett páráját. Magamhoz gyűjtve könnyeiket, végigfuttattam tenyerem simogató élükön.

A legtöbb este ott ültünk. Ketten, a lemenő nap vér-arany színeiben. Órákon át beszélgettünk, míg arcunkon a fény szürkületbe nem hajlott.

Aznap este kértem, hogy vigyen a falu határán túlra. A saját szememmel akartam megbizonyosodni arról, milyen pusztítást vitt véghez anyám akarata.

Az Olga-tó

– Van valami a szádban?

Tengerészcsíkos ruhában ácsorgott előttem. Arcát furcsa kifejezéssel emelte felém.

– Neked van valami a szádban! – rémültem meg. – Tamás! – egyenesedtem fel körbekiáltva a tóparton.

– Köpd ki azonnal! – hajoltam le újra hozzá.

Nem reagált. Összeszorított szájjal ingatta a fejét.

– Tamás! – sikítottam a távolba.

Kezemet napellenzőként használva emeltem homlokomra. Akkor végre megláttam, ahogy fut felénk.

Ádi-illat

A mellkasán feküdtem. A bőre forróbb volt, mint a kandalló tüze, mely narancscsóvákkal pattogtatta szobánk árnyait. Csupasz vállam felett szőnyegillatú volt a pokróc. Ujjai hullámtáncot siklottak a hajamban.

- Ádi tudta – szólaltam meg.

A fogászat óta először. Napok teltek el azóta. Tanulós, túlórás szótlan napok, teljes némaságban.

Nem tudtam, mi járhat a fejében. Minél inkább próbáltam kitalálni sötétbarna pillantásaiból, annál jobban bezárkóztam.

Iskolafogászat

Két nap múlva újra iskolába kellett mennem. Utoljára ősszel jártam itt. Aztán közbeszólt a hetekig tartó hasfájás, utána pedig a megmagyarázhatatlan láz, a furcsa pillangóalakú kiütésekkel. Majd a hónapokig tartó őrület – elsüllyedve bármiben, ami meg tudta állítani az időt.

Egyelőre azt sem tudtam, nem rúgnak-e ki, vagy nem kell-e évet ismételnem... Nemhogy érettségi tizenhét évesen!

A téglavörös épület rács-udvarkapuját négy fegyveres őrizte.

Édesapa

Ha annyi forintom lett volna, ahányszor a fejemhez vágták: „kiköpött anyád vagy”, a világ leggazdagabb embere volnék. Ebben nőttem fel.

Megszólalásig hasonlítottam a sátánra. Így aztán nem csoda, ha az egész életemet önelemzéssel töltöttem. Minden tettem, gondolatom, megnyilvánulásom mögött anyámat kutattam.

Orrvérzésig erőlködve küzdöttem azért, hogy a külsőmön kívül, semmi másban ne hasonlítsak rá. Sokáig azt hittem, hogy belső egyezést azért nem találok, mert nem is ismerem.

Biopszia

Tarthatsz szünetet az élet nevű játékban. Kimaradhatsz a dobásokból, de ez nem tarthat örökké. Amikor pedig visszatérsz, rá kell eszmélned, hogy a dolgok még kuszábbak lettek, mint azelőtt voltak.

Használhatsz tudatmódosítókat, amelyek megmachinálják szervezeted boldogság érzékelését. Új világot teremtenek, olyat, amilyet csak megálmodsz magadnak. És nem tűnik fel, nagyon sokáig egyáltalán fel sem tűnik, hogy ez nem a valóság. Még csak nem is a menny, hanem maga a pokol.

Újraéledés

Még akkor sem bírtam abbahagyni az imádkozást, amikor az autó megállt. Először csak miatta suttogtam a szavakat, tudtam, neki mennyit számít. Neki, aki Isten szolgája volt.

Majd azon kaptam magam, hogy a szavaknak súlya lett. Akaratlanul is, őszinte imába sodortam magam.

Miután a mentősök kigurították a kocsiból, a nyelvem újra kiszáradt. Egyedül már nem tudtam hinni abban a felsőbb hatalomban, aki elvette a bátyámat. Megnémultam.

Amikor kiszálltam a mentőből, Zsoltival találtam szemben magam.

Miután meghaltál - Fuldoklás

– Nem tudok lélegezni – suttogtam az ablak felé.

Tamás még várta, hogy folytassam. De nem volt mit folytatni. Lassan egy hónap telt el, és én még mindig csak ezt a pár szót hajtogattam.

Ránéztem. Könnyben úszott zöld szeme, akárcsak az enyém. Bár próbálta elpislogni, de észrevettem, miközben újra az ablak felé fordultam.

– Dehogynem – szólalt meg.

Fehér köpenyben ült előttem a belgyógyászat egyik kezelőjében.

Az átok csókja

És akkor az a pillanat végleg megölt. Feladtam. Éreztem, ahogy fejem felől süllyedni kezd bennem a remény. A temérdek hónap emléke - minden napját minden percét feltüzelt állapotban töltöttem várva, mikor toppan be végre – most végigborzongatta testem, majd végképp elszívta belőlem a padló. A szilveszter előtti nap volt az utolsó, amikor apró gyomorcsomóba ugrott bennem a vágy, hullámokat rázva testembe. Többé nem bíztam abban, hogy visszajön...

Dávid

A hetekig tartó iszonyú kín a következő reggelen már csak szörnyű rémálomnak tűnt. Másodszorra ébredtem azon a hajnalon – most fájdalom nélkül. Minden idegsejtemmel a hasamra koncentráltam várva, mikor hasít belém a szokásos halálos érzés. Nem mertem mozdulni. Testem minden porcikája lesben állt, mikor feszít meg újra. De a fájdalom egyszer csak elszállt. Tompa lüktetést sem hagyott maga után, mintha soha nem is létezett volna.
Talán egy óráig is feküdtem, mozdulatlanul, várva a testemet szétszaggató vihart, de végül a csendet nem a fájdalom, hanem egy hang törte meg.

Hózárlat

Még sosem jártam azelőtt a másik oldalon. Autóval öt kilométer, a mezőn átvágva viszont csak másfél. A ház cseppet sem volt otthonos. Lezárt szobák, lepedővel takart bútorok tették rideggé, mintha senki sem lakott volna itt. Vagy... És akkor döbbentem rá, lehet, hogy épp kiköltözés alatt állt a ház.
– Szóval nem mi megyünk el, hanem Zsolti – leheltem bele a lámpafény sárga porszemeibe.
Ádám rám nézett. Szeme a reszkető testemet vizslatta, emlékeztetve a tényre, hogy a lázam még mindig nem csillapodott. Nem szólt, csak behúzott a nappalinak tűnő helyiségbe, és lerángatta a kanapékról a lepedőket.

Olga szívszakajtó jövendölése

Álmomban anyám hangja szólt hozzám. Kedves volt, csicsergős, amilyennek még sosem hallottam.

– Nora!

Szemhéjamon átderengett a nyári napfény, arcbőrömön éreztem hajnali simogatását.

– Nora-Nora!

Anyám hangja a fülem mellett, majd fölöttem a gördülő függönyrobaj. Felugrottam.

Először a kezét pillantottam meg, csontos ujjait, ahogy egy talpas poharat az éjjeli szekrényemre rak, benne szőlőillatú, szénsavas üdítővel.

A bál előtt

Anyámékat szombatra vártuk haza, emiatt voltam egészen biztos abban, hogy részt fognak venni a bálon. Így aztán én sem bújhattam ki a – kimondatlan – kötelesség alól. Még akkor sem, ha a lázam sehogy sem akart csillapodni, és a hatalmas seb a combomon is inkább otthonülésre sarkallt, mint széttáncolni a cipellőimet. De sejtettem, hogy bénán is ott kellene lennem, ahogy Dávidnak is félvakon...

A sulinak vége lett. Az évzáróra nem mentem el, de minden létező oklevelet és dicséretet megkaptam.

Zuhanás

Anyám sokkal kisebb dolog miatt is elvágta volna a torkomat, mint amit tettem azon a vasárnap estén. Több rendbeli kihágást követtem el. Ferenc Atyán és Dávidon kívül csak a mentők, tűzoltók hajthattak be a kapunkhoz vezető földútra – bár ez utóbbi kettőre egyáltalán nem mertem volna a fejemet tenni.

Zsolti motorral vitt be a kapunkig. Nem is értem, hogy lehettünk ilyen bátrak. Vagy talán már egy fejlövéstől sem riadtunk volna vissza, én legalábbis biztosan nem, az új tények tükrében...

Meseszép motorcsődör

Másnap valami őrületes robaj rázott fel álmomból. Amint felültem, tudtam, mi az. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha leesett volna az első hó – annak örültem még legalább ennyire rettenetesen. Az emeleti galériaablakhoz rohantam, a bátyám már ott ácsorgott.

– Motorok... – grimaszolt felém.

– NEEE! – ugráltam vigyorogva. – Ez Isten hangja! – sikítottam, majd orrom az üveghez nyomtam, hogy jobban lássam őket. – Apriliák, csodaparipák!

Hófehér paripák és a déli kastély

„Kedves naplóm... Kedves titkos naplóm!

A tények. Isten mégis létezik, és nem is gyűlöl annyira! Tudok énekelni! Az összes szenya osztálytársam hallotta, amiért valószínűleg még többet fognak csúfolni, de nem izgat.

Dávid mindig is ott lesz célpontnak helyettem. Őt azért utálják, mert furcsa. Engem? Talán én is az vagyok, de Dávid fényévekkel leköröz – mondjuk az énekben is. Hihetetlen hangja van!

Törött szárnyak

Beégés, beégés, beégés... Megint egy hatalmas beégés! Tehát nagy kár lett volna kinyírnom magam azon a szombaton, főként azért is, mert a szüleim sem jöttek meg. Amikor hazaértünk, egy furcsa távirat várt bennünket:

„Néhány pingvin vakká torzult. Ti jók legyetek!”

Ádám úgy tette odébb a papírt, mintha érdektelen szórólap lenne, melynek csupán annyi az értelme, hogy jól vannak, csak megváltoztatták terveiket. Őt sosem gondolkoztatta el a tény, hogy mi ihlette a különös üzeneteiket

Mi van, ha tényleg bántották a pingvineket?

A bűnök sötét kamrája és Jézus patakzó vére

Hova futhattam volna ezután? Fogalmam sem volt, céltalanul rohantam. A tüdőm megállt, csak cipőtalpam csapdosott villámgyorsan a földúton. Ki kellett jutnom onnan.

Hova mehettem volna? Nem volt múltam, és már jövőm sem maradt. Jobbra fordultam, fel a dombra, engedve, hogy az út vigyen, hogy ne én válasszak. De a faluban minden út a templomhoz vezetett...

Lélekszakadva torpantam meg hatalmassága előtt. Akkor végre eleredt az eső, az ég sürgetve bekergetett az ódon, nehéz kapun.

Dicső bizsergés

Hát, eddig is megvolt az oka, amiért utáltam fogorvoshoz menni, de ezek után meg!

Csak ültem a töri könyv felett. Egy szót sem bírtam felfogni, rettenetesen lesújtottak a történtek. Arcom felemeltem a lapról, majd ellepték a könnyek. Hatalmas, súlyos cseppek áztatták a nyomtatott betűket.

A másfél év alatt, plusz ebben a néhány napban, amikor újra életem főszereplőjévé vált, körülbelül százezercsillióbilliószor képzeltem el a mi nagy, csinnadrattás, visszatérő csókunkat.

Méregzöld sávok bronz erezettel

Ahhoz képest, hogy a szüleim messzi-messzi tájakon jártak, és csak ketten laktunk a házban, már hajnali hatkor nagy volt a nyüzsi.
Majdnem lezúgtam a lépcsőn, amint félálomban a konyha felé csámpáztam. Szerencsére a korlát még idejében elkapott, azaz hogy én azt. Lógtam egy ideig, míg csípőm a lépcső élén támaszkodott, aztán valahogy mégis sikerült feltápászkodnom.
Nem láttam őket. A hajam az arcom elé zuhant, de vihogásuk menten felébresztett.

Erkélyjelenet

Alig tudtam megkülönböztetni a tüneteket egymástól. Égett, csípve mart az alsó szemhéjam, ahogy órák óta bámultam a plafonomra ragasztott, foszforeszkáló kis csillagokat. Minden légvételem izzott, szinte párát leheltem a nyáréji sötétbe. Lángolt az ajkam, a torkom, a mellkasom, talán lázas voltam. Vagy csak végtelenül, őrülten, menthetetlenül szerelmes! Sosem ismert panaszokat produkált a szervezetem. Mint apró kolibri-szárnycsapkodás, reszkettem. Borsózott a bőröm, ahogy a takaró beborított.

Szikrázó ragyogás

A sebész főorvos magassága a padló szintjéhez közelített, amikor a tényeket közölte anyámmal. Azt hittem, ezek után megszűnik a srácok munkahelye, az összes alkalmazott a dutyiban végzi, a főnök meg mehet náthákat gyógyítani Mucsogaröcsögére. Ám jelen pillanatban anyámat egészen más dolog foglalkoztatta.
– Na, de részt vehet Nora a röplabda bajnokságon?
Sokszor hittem, hogy már soha nem fog tudni meglepni, de ezennel mégiscsak sikerült...

A Szívkirálynő

Százhatvan kilométer/óra volt az átlagsebesség, amivel száguldottunk a kórházba. Amikor megemlítettem neki, hogy inkább egy karamboltól félek, mint bármilyen életveszélyes műtéttől, csak annyit mondott, ő majdnem minden nap így teszi meg ezt az utat, mert mindig késve kel reggelente. Nem tudom, így volt-e, vagy tényleg ennyire sürgős ellátásra szorultam, csak nem akart megijeszteni.
Míg megkereste az ügyeletes sebészt, én próbáltam elérni a bátyámat telefonon, de még mindig nem ért haza.

Doktor Zsolti

Már hajnalodott, amikor beértem a házba. Egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének, törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe kergetve a gyomromat.
Néha elképzeltem, hogy egyetlen seben keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül kifolyhat az összes vérem. Azon viszont soha nem agyaltam, van-e más hemofíliás is a családban.
Tulajdonképpen semmit sem tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket.

Hemofília

Tehát kiderült, hogy Ádám sem tudott mindenről. Az amfetamint anyám kínálta ezüsttálcán. Legalábbis így hittem. Önvédő mechanizmusból, vagy tényleg így történt, már sosem fogom megtudni, mindenesetre pontosan tudta, melyik sminkes fiókjában szoktam kotorászni...
Talán mindvégig szeretett. Az ő beteg, skizó, ambivalens módján. Mert milyen anya az, aki drogot ad a lányának? De ő végül is nem adta, moshatja kezeit. Másrészt talán, létezett egy emberibb Ruszlana, mélyen, ahol az ösztönök hangja csendesen, tudattalanul dereng fel, aki segíteni akart nekem, teljesíteni az elvárásokat.

Az angyal báránya

Végül hazavitt, de közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ő biztos a nőjére gondolt, én meg arra, hogy mi lesz, ha elmondja Ádinak. Bezárnak valami drogelvonóra, és azzal kész, vége az életemnek. Ha a szüleim megtudják, akkor meg tuti fix.
Ültem az ágyamon, ujjaim közt pörgetve a kicsi zacskót. Nem állhattam le vele, most nem! A balettévzáró után a röpi döntő jött, a kettő között két nagydolgozat. A hétvégén a kórusverseny, majd egy nagydoga, két napra rá a gimis tanulmányi verseny, még két nagydoga, majd a sulibál.

Fekete balettcipők

„Padebure, padebure, demiplie, tendu, demiplie, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouet, éffacé*”

A szavak mozdulatokként jelentek meg képzeletemben, izmaim feszüléssel követték. A zárórész. Az én részem. Anyám gyűlölni fogja – nyomasztott a gondolat, és a hányás sem segített különösebben a megkönnyebbülésben.
Lehúztam a vécét, és újraismételtem magamban a lépéseket. Majd a csaphoz léptem. A tükör melletti polcocskán állt az ásványvizem és a tabletta.

Éjféli varázsvilág

Sikítva ébredtem. Legalábbis úgy éreztem, de valószínűleg a hangom még az álmom része volt. Az ágyamban feküdtem, és anyámat pillantottam meg, ahogy sürög-forog a szobámban. Csak felfigyelt volna, ha meghallja a hangom?! Bár ki tudja...
Egy ideig csak bámultam, de arca rezzenéstelennek tűnt. Talán csak egyszer nézett felém, azt is futólag. Villámgyorsan hunytam be akkor a szemem, alvást színlelve, és közben szép lassan eszembe jutottak az este emlékei.

Fehér köpeny és csókcukorka

Ádám valóban sok mindent átgondolt, bár velem egy mukkot sem osztott meg mindebből. Valóban átértékelhetett mindent, amiért úgy döntött, hogy engem a kórházban hagy, míg ő hazarohan. Haza: ahonnan kipislantanunk sem szabadott volna, nem hogy a városig furikázni. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de abban teljes egészében biztos voltam – még ha arra is kérte Zsoltit, hogy maradjon velem, majd hozzon haza -, hogy nem a papás-mamásba egyezik bele.

Kórháziszony

– Megmondanád légy szíves, édes drága bátyám... Te, akit zseninek teremtett az ég, hogy ezzel mégis mit kezdjek?

Szinte égetett a boríték, amikor a kezembe vettem. Már a hófehér íróasztalomon is füstöt bocsátott ki magából – persze nem, de csak így tudtam elképzelni anyám írásba foglalt mondandóját...

„Soha többé nem jövünk haza, vigyázzatok egymásra!
U. i.: tartsd be a diétát, ügyelj a kinézetedre, hozd helyre a pliéidet*, legyél színkitűnő, folytasd a röplabdát, lépj be a templomkórusba, menj hozzá a miniszterelnök fiához, vagy más országban, az annak megfelelőhöz, ne lébecolj, viselkedj Romanov-lányhoz méltóan, dolgozd végig keményen az életedet!”

Képzeltem el, miközben ide-oda forgattam kezemben a borítékot. Ahogy nekiálltam feltépni a papírt, hirtelen jeges fuvallat csapott az ujjaim közé, lefagyasztva torkomat, tüdőmet.

A titkos napló

Lopva hátra-hátrapillantottam, ahogy távolodtunk egymástól. Először csak vigyorogtam, majd mikor már teljesen biztos voltam abban, hogy hallótávolságon kívül van, ugrálni és ujjongani kezdtem. Amitől aztán megint rám tört a köhögés, így összeszedtem magam, és megpróbáltam normális ember módjára viselkedni – nehéz volt. Csizmában és télikabátban rohantam végig az előszobán, majd fel a lépcsőn, és bezárkóztam a szobámba.

Szűz hólepel



Másnap reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a bátyám berontott a szobámba. Arra sem emlékeztem, hogy jutottam be a saját ágyamba. Semmire. Zúgott a fejem, fájt a szám és émelyegtem.

– Kelj fel gyorsan, itt a falupap! – ébresztett, és fordult is volna már ki a szobából, ha nem kezdtem volna rekedt hangon nyöszörögni.

– Jaj, ne! Aludni akarok még! Vagy inkább elaludni örökre! – nyafogtam, és átfordultam a másik oldalamra.

Téli telihold

Sötét téli este volt. A hóból csak annyit láttunk, amennyit az autó fényszórója megvilágított: galambürülék-szürke kását. Oldalt, az ablakon tömény feketeség tükröződött. Sehol egy villanyoszlop, vagy a Hold, ami megmutatta volna a minket körülvevő egyre sűrűsödő fenyőerdőt.

Az ablakhoz dőltem, fehér párát leheltem az üvegre, és ujjaimmal betűket kezdtem rajzolni.
„R” - minden kunkorát és szárát mélyen belevéstem az emlékezetembe, majd letöröltem.