Jácint

- Nagyon fáj? – bukott ki belőlem a kérdés, miután Dávid kénytelen-kelletlen magunkra hagyott, aztán azonnal egy fontosabb: - Mennyire súlyos?
Arcát gondterheltség komolyította, ahogy felém fordult, miután a folyosót mustráló figyelmét magamra vontam, és becsukta az ajtót. Jobb karján a kötés a zöld sebészpóló rövid ujja alól egészen a csuklójáig ért.
Az ágyamhoz sietett, óvatosan mellém ült, bal karját a hátam mögé csúsztatva. Akkor láttam csak meg, hogy a nyaka jobb oldaláról is kötés terjed a ruhája alá.

A szememet nézte, majd a kezemet, ahogy felé emelem, ujjaimmal tétován megérintve jobb vállát – a ruha alatt is kötés domborodott.

- Te hogy vagy? – kérdezte, de szemem nem bírtam levenni a fehér anyagról. Próbáltam alá látni, egyáltalán a pólója alá, hogy meddig lehet bekötve a teste.
Aztán eszembe jutott a legfontosabb kérdés.
- De ugye látott orvos? – Elmosolyodva bólintott. Megnyugvásom azonban épp csak egy másodpercig tartott.
Felültem, a hátamon karja feszült, hogy megtartson. Testem minden apró részletében felparázslott a fájdalom, így aztán mint rongybaba dőltem vissza Zsolti karjához.
- Hol fáj? – kérdezte aggódva.
- De rajtad kívül… - nyögtem, és próbáltam összeszedni magam, ahogy enyhült a szúró érzés. – Más orvos is látott? Ugye ellátták a sebeidet?
Kérdőn vigyorgott felém.
- Mert a sebész főorvos nem elég hozzá?
- Zsolti! – kiáltottam rá idegesen. Tűrve testem kínjait újra felültem, és kimásztam az ágyból. Felé fordultam, és a pólójához nyúltam. Nevetve fogta meg a kezem.
- Semmiség, Norc! Első- másodfok… Imi nővérke segített, ne aggódj!
- Látnom kell, Zsolti. Muszáj megnéznem, mi van a kötés alatt! – sóhajtottam nyugodttá szavaim hevét.
Felállt, és óvatosan a felkaromra emelte kezeit.
- Ronda, jó? – nézett mélyen a szemembe. – Ledörzsöltem a hólyagokat, pontosan tudod, hogy nézhet ki. De el kell hinned, hogy mindent úgy csináltam, ahogy az a tankönyvben van!  - nevetett megint.
- Utálom, ha ilyen vagy – morogtam rá. – Ilyen mazochista! – vágtam hozzá, de vigyorgása merőben kezdett lenyugtatni.
- A kötéscserét csinálhatod, rendben? – mosolygott, és az arcomhoz bújt.
- Köszönöm, főorvos úr… - fintorogtam elhúzódva tőle.
- De te hogy vagy? – komolyodott el.
- Jól vagyok! – legyintettem. – Peti ügyes, biztos rendben ment minden.
Mosolygós szeme akkor kikerekedett, és keze a csípőmre csúszott.
- Peti??? – meredt rám, miközben értetlenül bámultam.
- Hát, Peti jött a mentővel, és már ott elaltatott. Azt mondta, visz egyből a műtőbe.
- Ó, azt csak szerette volna a kis bongyor seggarc… - sötétedett el Zsolti pillantása. Döbbenten vártam, hogy folytassa.
- Én szedtem ki a szilánkokat belőled!
- Te?! Mikor utoljára láttalak, épp megfulladni készültél…
- El is törtem volna a kezeit, ha hozzád nyúl – folytatta a morgolódást. – Norci, senki, de senki nem nyúlhat hozzád rajtam kívül! Soha!
Nem válaszoltam. Összeugrott a szívem és a gyomrom, amikor belém villant a vetélés. Vajon az ő kezébe születtek a halott gyerekeink?!
Megnémultam, fogsorom görcsbe rándult, csupán szemem kínlódott felé a soha fel nem tett kérdéssel.
- Pár szipi az oxigénmaszkból, és átugrottam a te mentődbe – válaszolta újfent vigyorogva.
- Petit meg kilökted a sztrádára, mi?
Fintorogva engedett el. Elfordultam, és a szekrényhez léptem, hogy levegyem a páciens-hálóinget, és átöltözzek zöldbe – jobb híján.
- Hé! Mondtam ilyet, hogy elhagyhatod az ágyat? – lépett utánam.
- Te bármit csinálhatsz? Neked még orvos sem kell? Nekem meg engedély kell ahhoz, hogy egyáltalán felkeljek? – fordultam vissza felháborodva.
- IGEN! – vágta rá gondolkozás nélkül. – Az orvosod vagyok, a főnököd, a vőlegényed! – meredt rám.
- És a testőröm… Ezt kihagyta, Hercegh főorvos! – vágtam rá, miközben áthúztam fejemen a hálóing nyakát.
Amikor a kék pöttyös ruha a padlón landolt, automatikusan a hasamra pillantottam: egy négyzetcentin két-három vágás, megszámlálhatatlan varrattal. Megdöbbentett a látvány, kötésre számítottam, de akkor vettem észre, hogy a hálóinggel együtt azt is lerántottam magamról. Sóhajtva néztem fel Zsoltira. Tekintete a sebeimre meredt. Talán egy perc is eltelt, mire újra a szemembe nézett, aztán hátra lépett kötszerért.
- A frankenstein teremtményed vagyok – közöltem, majd a szekrényhez léptem, és keresni kezdtem a legkisebb méretű ruhákat.

Néhány néma másodperc múlva érintése csupasz hátamon siklott, aztán követte csak az egész törzsemet belepő géz. Amikor végzett, ujjaival elsimította nyakamból a hajam.
- Megmentetted Jácint életét – suttogta a fülemhez.
Kezem megreszketett, miközben kihúztam a ruhákat. Megfordultam. Barna szeme meghatódottságtól csillogott fölöttem. Szusszantam egyet, és felhúztam a ruhákat. Összefogva a hajam hajgumiért fordultam vissza a szekrényhez – valamiért minden orvosi szekrényben hánykolódott egynéhány. Egy kézzel tapogatóztam, aztán Zsolti keze emelkedett az enyém fölé, és mélyebbre nyúlva kiemelt egyet. Nyúltam érte, de ő maga gumizta copfba a hajam.
- Miattam halt meg majdnem, Zsolti! – válaszoltam végül bevágva a szekrényajtót, és újra felé fordultam.
- Ezt hogy érted? – kérdezte halkan.
- Csak… - sóhajtottam. – Csak eperöntetért mentünk… De… - Zsolti fürkészve az arcom nézett egyik szememből a másikba, de nem folytathattam.
Nem mondhattam el neki, hogy legszívesebben levetettem volna magam a hegyről, és azt sem, hogy majdnem nekivágtam a hágónak…
- Mit de? – kérdezett vissza sürgetve. – Te, ez most megint egy olyan dolog, mint amikor azt állítottad, hogy Ferenc Atya azért kapott infarktust, mert szidtad előtte Istent? – mosolyogta el magát a fejét rázva.
- Húztam az időt – szusszantam. – Ha hamarabb visszaérünk, akkor Jácint idejében eszik az inzulin után.
- Ó, igen – bólintott egy hatalmasat, miközben közelebb lépett, bal kezével a szekrényajtóra támaszkodva. – Ez pont ugyanaz, Norci. Egyáltalán honnan tudtad, hogy cukorbeteg? Hogy inzulint használ? Még Jani sem tudott róla, és azt hiszem, senki sem.
- Én sem tudtam.
- Dehogyisnem! – vágta rá. – Ott volt a táskádban a glükóz! Miért hordanál a táskádban még azt is? Nekem miért nem mondtad el?
- Mondom, hogy nem tudtam róla! – húztam ki magam. Szeme szúróssá szűkült.
- És akkor miért volt nálad glükóz? – meredt rám hitetlenkedve.
De Ádi búcsúleveléről sem beszélhettem neki. Nem mondhattam el, hogy Janival olvastuk el, mert halálosan megsértődött volna. És akkor belém vágott a felismerés… Nem csak Ádié, de Tamás levele is a házban égett.
- Csak annak a kibaszott esküvős magazinnak nem lett baja! – bukott ki belőlem.
- Norci! Beszélj!
- Azt hiszem, Ádi tudta – nyögtem végül.
- Mi…? Ádi? Mit? – engedte el a szekrényt, és visszalépdelt az ágyhoz, majd leroskadt rá.
Nem válaszoltam, csak bámultam a padlót.
- Mindent tudnom kell! Mindent. – szólalt meg végül.

Ránéztem. Jobb karja tétován lógott lábai között, bal könyökével térdére támaszkodva bámulta a padlót.

- Mielőtt elveszlek, Norci! Mindent tudnom kell rólad! – bukott ki belőle.
Egy másodperc alatt ment fel bennem a pumpa.
- Akkor ugrott az esküvő, Zsolti! – vágtam rá.
Tekintetét lassan emelte felém. A fejemet tekertem.
- Te még így is többet tudsz rólam! – sziszegtem, és közelebb lépdeltem hozzá. – Neked kell elmondanod mindent! Rólam! Hiszen, Zsolti… Hiszen…
- Azt nem lehet – sóhajtotta. – Hjaj, azt hiszem, akkor először mégiscsak szóba állok doktor Hálivúddal – morogta a tarkóját dörzsölve, aztán újra rám nézett. – Hogy álltok a múltban való ásatásokkal?
Akkor újra szájzárat kaptam. Eszembe jutott mindaz, amit Barna hozott a felszínre homályos memóriámban. Eszembe jutott apám, a szexuális abúzus, amit Zsolti sohasem tudhat meg. A beteges hozzáállásom az étkezéshez, vagyis a nem-evéshez.
Aztán hirtelen felpattant, és hozzám trappolt. Megfogta a vállaimat.
- Az nem lehet, Norc, hogy még az a bájgúnár is többet tud nálam!
- Ő nem a pasim! Ő csak egy kívülálló. Nem számít, ő mit tud – próbálkoztam, de a rémült hebegésem  most is - ahogy mindig is - csak még sötétebb zsákutcákba kergetett.
- Úgy van! Az viszont nagyon is fontos lenne, hogy én mindenről tudjak!
A padlót bámultam – a szokásos földelnyelésért óhajtozva. Nyeltem egyet, majd újra próbálkoztam kivágni magam valahogy.
- Leszállhatnál rólam, semmi ilyesmit nem titkolok, mint Jácint. – Markai még mindig a vállaimat szorították.
- Milyesmit?
- Semmi betegséget nem titkolok, amivel kényem-kedvem szerint teszem tönkre magam a vegetatív élvezetek oltárán – pusmogtam, de pontosan ezt akarta hallani.
- Hm. Hogy minek az oltárán, arról doktor Hálivúdnak biztos több fogalma van, de most, hogy Jácintról kiderült az a… Ez az… „amennyit eszek, annyi inzulint lövök” – agybaj, kezdem azt hinni, hogy végig neki volt igaza.

Kérdőn nézett rám. El akartam rohanni, azonban a lábaim mégis földbe gyökereztek. Reszketni és szédülni kezdtem. A gyomrom kavargott, a zokogás fojtogatott, mégis lebénultam.

- Hé… Hé-hé – húzott magához.

Akkor ő is megrezzent ölelésünk súrlódásától. Lassan húzódtam el tőle. A mellkasára néztem, aztán a szemeibe.

- Nagyon fáj? – karcolták torkomat a szavak.
- Nem – vágta rá apró mosollyal. – Norci, az életben vannak pillanatok, amik fontosabbak a többinél. És te… Ahogy megsejted, hogy valami sorsdöntő, vagy valami olyasmi fog történni, ami előrevisz, ami előrevinne, te egyből megtorpansz, és hanyatt-homlok elrohansz.
Óvatosan bólintottam.
- De én itt vagyok. Veled. Melletted. Nem ellened! – folytatta. – Voltam valaha igazságtalan, vagy következetlen, esetleg impulzív, vagy bármi lelket sértő a főnöködként?
- Nem, nagyon jó főnök vagy – bólintottam.
- És az orvosodként…? – Hangja szinte nyikorgott.
- Szintén – sóhajtottam.
- Valamiért aztán végül mégis igent mondtál – vigyorodott el. – Szeretlek téged. Miért félsz tőlem? És… - tette hozzá gyorsan. – Most ez egy történelmi pillanat lesz. Norci végre beszélni fog!

- Jól van – fújtam egy nagyot. – Mert… Zsolti, megint kihagytad azt, hogy eredetileg a testőröm voltál. Mielőtt még az orvosom, a pasim, a főnököm… És bennem mindvégig ott motoszkált az, hogy nem csak kötelességből vagy-e velem. Mellettem… És nem ellenem – ismételtem a szavait.

Értetlenül ingatta a fejét.

- A legelső találkozásunk, az a teliholdas, téli, jéghideg este. Te másnak mutattad magad, mint aki valójában voltál. És utána még sokáig. Én azt hittem, hogy csak egy kedves srác vagy a szomszédból, aki azért ólálkodik az ablakom körül, mert valóban érdeklem. De aztán kiderült, hogy téged egész más cél vezérelt arra, hogy a közelemben legyél. Talán még most is csak megszokásból, valami ősrégi kötelezettség láncol téged. És nem a szerelem.

- Én csak egy kedves srác voltam a szomszédból. – vágta rá. Szavai megreszkettek. - Nekem fogalmam sem volt, hogy kik vagytok, mi még nem éltünk ott, amikor te kicsi voltál. Én csak azért ólálkodtam ott, mert minden éjjel láttam a kivilágított ablakodat a szobámból. És amikor odaértem, láttam, ahogy a pusztára nézel, a távolra. Oda vágytál, messzire… Messzire és le, a mélybe. Szerettem nézni a tekinteted, ahogy magába szívta a távolt, a mélyet szabadságért imádkozva. Beleszerettem a tekintetedbe, mert mélységeddel a magasságodat is megismertem. Az egész világ tárult belőled elém, ami azonnal a részem lett. Anyád azonban Dávidnak szánt, és amikor elolvasta a naplódban, hogy engem szeretsz, ultimátumot adott.

- Akkor mentél el másfél évre – vágtam közbe.
- Én nem mentem sehova – mosolygott fájdalmasan. – Legtöbbször akkor is ott voltam, de többé nem vehettél észre.
- Nem mentél el? – dermedtem meg.
A szoba egy teljes kört fordult testem körül, az ágyhoz dülöngéltem, és leszédültem mellé.
- Nem – rázta meg a fejét, és nyelt egyet. Szeme félénken rezzent felém. – De nem csak anyád… Az egész fasiszta világotok Dávidnak szánt. És nem csak a földi világ, Norci! A túlvilág is.
- A túlvilág? – kerregtem szinte hangok nélkül. Bólintott.
- A jóslat – sóhajtott.
- És most történelmi pillanat következik, amelyben Norci végre megismeri a jövendölést – suttogtam fájdalmasan.
Barna írisze acélszürkén kezdett repedezni, miközben lassan tekerte a fejét.
- Döntened kell – suttogta végül. – Vakon kell bíznod a kettőnk szerelmében. Nem fogom elviselni, Norci, ha bekavar a rohadt Romanov-átok!
- Hát, ez mégsem egy történelmi pillanat akkor – nyögtem.
- Nem tudok erről többet beszélni… - morogta.
- Hát, hogyne, Zsolti – dünnyögtem. – Én viseljem el, hogy nem mondasz el mindent, bezzeg nekem kötelességem lenne. Ezt nem teheted!
- Ez mindig is így volt, Norci. És ennek ellenére tudtál velem együtt élni. Most, hogy igent mondtál, most bezzeg kapaszkodsz bármilyen ürügybe, hogy ismét elmenekülj – vágta az arcomba.

És erről már nekem sem volt fogalmam. Csak azt tudtam, hogy Ádi hogy látta… Ő pontosan ismerte a családunkat, a jóslatot, engem. Mindezen tényeket latba véve írta azt, hogy menjek hozzá Zsoltihoz. És Ádám, ő mindig tévedhetetlen volt.

- A feleséged szeretnék lenni – szólaltam meg végül. Tekintete hazugságmorzsákat kutatott szemem méregzöld sávjai mélyén. – Szeretlek téged! Mindig is szerettelek, amióta csak felrángattál a hóból.
- Akkor most ne huppanj vissza, Norc, és segíts nekem – szuszogta a hajamba, ahogy magához húzott. – Mondd el, hogy mi bajod van!

Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek.
- Alvad a véred – közölte.
- Peti beszúrta a plazmát a mentőben – magyaráztam, mire könnyek szöktek a szemébe.
- Az a szerencsétlen fasz VIII-ast szúrt be IX-es helyett!
- Mi??? De miután erre rájöttél, szúrtál IX-est – próbálkoztam.
- Nem jöttem rá. Alvadt a véred… Csak a napló aláírása után láttam a számot.
- Elírta.
- Beszéltem vele. VIII-ast adott be. Aztán beszéltem a vérbankkal is, végigkövettem a tasak útját egészen a vénádig.
- Lehetetlen! Faktorszintet nézettél?
- Igen. A véralvadásod olyan, mint mindig. Semmilyen. Mint egy hemofíliásé. Az INR-ed alapján el kellett volna vérezned! Norci! – állt fel, majd az ablakhoz lépett. – A műtőben a szemem láttára alvadt meg a véred! Mint akkor, a foghúzás után – fordult felém, és nekidőlt a párkánynak. – Magyarázd meg, mi folyik itt! – kiabált rám.
- Talán épp vérzik a szobor – merengtem vissza a múlt útján, egészen a legelső furcsa és megmagyarázhatatlan véralvadásomra.
- A Jézus szobor?! – nyekeregte felém lépve. Bal kezével megfogta az enyémet, és magához húzott. – Norci, orvos vagy – folytatta.
Bólintottam.
- Annak is rossz – vágtam rá. – Erre nincs orvosi magyarázat, és kész.
- Dehogy nincs! – vitázott. – Annó a drogról is képes voltál a képembe hazudni, most is valami ilyesmi van! – fakadt ki. – Soha senki nem fog tudni érdemben kezelni, ha te magad ellen vagy – emelte a hangerejét egyre erőteljesebbre. – Önmagad ellen, a gyógyulás ellen, a világ ellen! És mindezzel együtt ellenem is! Az egész életünk a betegségeidre ment rá, Norc! – kiabálta. – Talán mindvégig te kergettél minket a sötét zsákutcába! Úgyhogy, most itt, szépen elmondasz mindent!
- Mindenről tud, főorvos úr – suttogtam tekintetem a padlóra ejtve. – Hiszen együtt élünk! Ismersz. Mindenről tudsz, én sem tudok többet – néztem újra rá.
- Beleőrülök ebbe, kicsim – harapott az ajkába, aztán meg is dörzsölte azokat. – Nem gyógyulhatsz ki a hemofíliából! Ilyen nincs!
- És ha mégis? – kérdeztem vissza óvatosan. – Melyiket választanád? A sikert logika nélkül, vagy a biztonságos, publikált tudományt… Örökké a szakadék szélén csingálni?
- Hogy meggyógyulj! – vágta rá. – De te mit választanál? A vérzékenységet, vagy más apát?
- Más apát! Mert akkor Tamás még mindig élne – sírtam el magam.

Akkor nem törődött az égési sebeivel. Magához rántott, és erősen átölelt.

- Mindent tudnom kell. Mindent – suttogta a hajamba.

A pillanat kietlen tanácstalanságát az ajtó nyílása törte meg. Lenyelve könnyeimet rohantam oda. Megölelve őt azonban még jobban kitört rajtam a zokogás.
- Hogy lehetsz ilyen hülye, Jácint? Orvos létedre? Hogy? – szólalt meg Zsolti halk, lágy hangon, miközben hozzánk lépett.
Elhúzódtam tőle. Gyémántszürke szemei engem figyeltek.
- Ne haragudj! – hüppögtem felé.
- Te ne haragudj – válaszolta, aztán fejem felett Zsoltira nézett. – Ti ne haragudjatok, felgyújtottam a házatokat, az egész birtokot, az erdőt, a tópartot… És igazából nem is tudom, hol ért véget – Jácint újra felém döntötte arcát, bőre most is olyannyira tökéletesen sima volt, mintha ő ott sem lett volna.
- A tűz… - döbbentem rá.
- Dávidék kibaszott rózsaligeteinek semmi baja nem lett – dühöngött Zsolti. – Bár úgy tudom, hogy legalább a rohadt lovak elmenekültek. De minden porrá égett, észak, kelet pedig egészen a hágóig.
- Mindeneteket felgyújtottam – sóhajtotta Jácint, majd elengedett, és leült az ágyra.
- Köszönöm – leheltem végül.

Zsolti felém rántotta tekintetét.
- Norci, ne kezd!
- Mi van? – mosolygott felém Jácint. – Csak nem a „hol éljünk” konfliktot oldottam meg ezzel? – kérdezte, de nem válaszolhattam. Zsolti haja már így is füstölgött a vérző szobor említése óta.
- Valami olyasmi – dünnyögte Zsolti, még mindig rám szűkítve szemhéjait.
- Szóval akkor… - kezdte Jácint bátortalanul. – Még mindig úgy gondolod, hogy lehetek az esküvői tanúd? – mosolygott rám kínosan.

Elmosolyodva lábadt újra könnybe a szemem. Zsoltira néztem, ajkába harapva várta a válaszom.

- Hát persze! – nevettem Jácintra, aztán sebfájdalom ide vagy oda, ráugrottam az ágyra.
- Az jó, mert amíg vártam rátok, ki is választottam mindent, és Istennek hála, kimentettem a magazint – sorolta lelkesen a szavakat, miközben újra az ölelésébe bújtam.
- Istennek hála… - sóhajtottam újra a búcsúleveleken őrlődve.
- Remélem, diétás vacsit választottál a lagzira, Jácint – dörmögte át a szobát Zsolti.
Rosszallóan fordítottam arcom Zsolti felé.
- Én meg remélem, hogy templomi zenének a „Hold me, thrill me, kill me” –t választotta… - tekertem felé a fejem dühös pillantásokat lövellve.
Fintorogva forgatta szemét.

És akkor egyszer csak valaki berúgta az ajtót. Még Zsolti is megrezzent a nagy robajtól. Jani volt. De mintha nem is ő lett volna. A birka türelmű, hatalmas szívű, örökké higgadt férfi most úgy fújtatott, mint egy bika.
Jácint mindkét kezemet megszorította, gerince félénkké görnyedt. Márványvonású arca minden pórusa összegyűrődött, hosszú, fekete szempillái egyenként reszkettek meg.

- Jani – lépett hozzá végül Zsolti.
Megérintette a kilincsre görcsölt ujjait lefejtve azokat a fémről.
- Jani! – ismételte halkabban Zsolti, amikor végre sikerült kizökkenteni Jay-t a mérhetetlen érzelmi sokkból.
Zsoltira nézett. Talán percek teltek el így, miközben mozdulatlanul, némán nézték egymást. Amikor Jani arcán végiggördült egy könnycsepp, Zsolti felém fordult. Fel akartam állni, de Jácint görcsösen újra magához rántotta a kezeimet.

- Ne félj – súgtam felé. – Te vagy a mindene!