Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
7 éve | Amie Mon | 21 hozzászólás
Újra?
Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.
„N” - húztam
folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az
„R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg
vizes érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol
vagyok.
Agyamban megfagyni készült a gondolat, ahogy
visszaemlékeztem arra a régi, téli teliholdas estére, amikor
beköltöztünk… Amikor az életbe költöztünk.
7 éve | Amie Mon | 8 hozzászólás
Karácsony
És mivel életben
maradtam én is… Bőgtem. Ha éltem, akkor bőgtem, ha bőgtem,
akkor éltem. Nálam a bőgés fontosabb jele volt bármelyik
életparaméternél.
Jácint hatalmas sóhaja megelőzte
jelenlétét, ahogy nyílt az ajtó. Rám nézett, aztán az ágyra
mutatott, amelyből percekkel ezelőtt kászálódtam ki.
- Jól vagyok – ziháltam zokogva.
- Szerintem meg
idegösszeomlásod van – morogta.
Tétován ültem
vissza az ágyra, és semmi másra nem vágytam, csak egy ölelésre.
De tűvel közelített.
|
|
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
A pokol legmélyebb bugyra
A sebészet sötét volt és kihalt. A délután estébe fordult, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk: se egy orvos, se egy nővér, még takarító sem ügyködött a folyosókon. A nővérpult teljesen magára hagyva ácsorgott.
Gyorsan megkerültem a pultot, aztán felcsaptam a szobarend jegyzéket.
- Hova dugtad
előlem…? - mormoltam magamban. És miközben kerestem Enci nevét,
az ügyeletes nővér mobilját tárcsáztam.
Zsolti
pontosan tudta, hogy melyik kórterembe kell tennie ahhoz, hogy én
ne találjam meg.
7 éve | Amie Mon | 9 hozzászólás
„Igen”
-
Atyám, Atyám, jól van? Szorít a mellkasa? Nem kap levegőt?
Szédül? - léptem Ferenc Atyához, és megragadtam a
vállait.
Próbált válaszolni, de nem találta a
szavakat, ahogy tekintete még mindig a mellkasomon
reszketett.
Zsoltihoz fordultam, és rémülten tátogtam felé:
„agyvérzés?”. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és megrázta
a fejét, aztán hozzám lépett, a nyakamhoz nyúlt, és kikapcsolta
a nyakláncomat. Lopva Jácint felé fintorgott arca, ahogy a
tenyerében nézegette a láncot és a keresztet.
7 éve | Amie Mon | 9 hozzászólás
Keresztek
Ha az öltözésen múlt volna valaha az életem… A betegeim élete… Időn kívül kellett öltöznöm. Két beteg között, ha melltartóig ázott át vérüktől a ruhám. Ha az SB és az általános műtők között ingáztam, ha otthonról kellett berohannom a kórházba, ha a műszak végén alvás előtt le kellett húznom a ruháimat, akkor, amikor gyakorlatilag már alvajáró üzemmódban öltöztem át… Ha az öltözésen múlt volna, már sokan nem élnének.
7 éve | Amie Mon | 15 hozzászólás
Genesis
Karomat
egymáshoz szorítva siettem vissza a kastélyhoz. Tüdőmet
lenyugtatta egy sokkal fontosabb küldetés, minthogy megöltem
Ferenc Atya öccsét… Zsolti. Minél előbb el kellett magyaráznom
neki, hogy nem az esküvőnk elől akartam elporsézni, csak… Csak…
Mindegy is, ő volt a fontos.
A közvetlen közelébe érve
egyszerűen hátat fordított, és sietni kezdett előlem. A piros
Marlboro füstje a hideg pára súlya alatt mozdulatlanul ült – és
én megtorpantam benne.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Ferenc Atya
-
Azt a kurva! - nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.
A
világos pasztell szoba háromszor fordult körülöttem, ahogy
tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a
bézs plüsskanapén fészkalódott.
- Dávid meg akar
ölni! - morogta.
Értetlenül meresztettem rá szemem.
Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor
az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli
prüszkölésbe kezdve.
- Biztos, hogy megmérgezte!
7 éve | Amie Mon | 9 hozzászólás
Ítéletidő
A
karomat figyeltem, a különösen forró nyár karamell barnára
színezte. Mozdulatok nélkül lengett a mély felett. Fent a vakító
ég, lent a felé nyújtózkodó mező. Alkony illat volt és
lélegzet fény. Hibátlan bőrömről a távolba siklott a
tekintetem. Zsolti közeledett a házunk felé, át az ösvényen,
mely összekötött minket.
Észak és kelet. Köztük csupán
kettőnk lépteinek emléke. A halott gyermekeink sírhantja. Az a
temérdek halott fűszál, melyet találkozásaink tiportak az
elmúlás repedezett földjébe.
7 éve | Amie Mon | 11 hozzászólás
Jácint
-
Nagyon fáj? – bukott ki belőlem a kérdés, miután Dávid
kénytelen-kelletlen magunkra hagyott, aztán azonnal egy fontosabb:
- Mennyire súlyos?
Arcát gondterheltség komolyította, ahogy
felém fordult, miután a folyosót mustráló figyelmét magamra
vontam, és becsukta az ajtót. Jobb karján a kötés a zöld
sebészpóló rövid ujja alól egészen a csuklójáig ért.
Az
ágyamhoz sietett, óvatosan mellém ült, bal karját a hátam mögé
csúsztatva. Akkor láttam csak meg, hogy a nyaka jobb oldaláról is
kötés terjed a ruhája alá.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Tisztítótűz
Gyönyörű volt az ősz. A nap bronz színnel süllyedt a lankák közé. Lépteink lehullt, papírsárga juharfa-termésleplet hasítottak, a napnyugta fénye karamellként ömlött a távol lágy buckáin.
- Ez, Jay – szóltam Jani felé -, itt én semmi halálosan veszélyeset nem látok.
Nem válaszolt. Ránéztem, épp akkor nyelt egy nagyot, majd aggódva nézett a szemembe.
- Nem? Te hogy látod? - faggattam.
Kellemes langyossággal font körbe minket a nap.
7 éve | Amie Mon | 7 hozzászólás
Jani
-
Mindig meg akartam kérdezni... - Csak hümmögött, miközben
lapozott a magazinban.
Néztem őt. Hófehér és sima bőr
feszült ránctalan arcán. Mintha a kilenc év alatt, amióta
ismertem, semmit sem öregedett volna. Pedig tizenöt évvel volt
idősebb nálam. A szemét néztem. Semmi szarkaláb. Ujjammal
megsimítottam a sajátomat, és azt hiszem, hogy az enyémek alatt
már akkor árkok húzódtak, amikor még nem is ismertük
egymást.
Rám nézett. Sötétbarna szemei kérdően
figyeltek.
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
A keleti boszorkány
Az
erkélyajtón át, fejét csalódottan forgatva lépett felém,
kezében váltásruhát hozva. Még mindig a talajon ültem, de ez
meg sem közelítette azt a mélységet, ahova vágytam volna.
Elém
guggolt, és felém mozdította a ruhát, várva, hogy levegyem a
vértől tocsogó pólóm.
-
Thoracotomia? Ez komoly? - meresztette rám a szemét.
- Nem
embólia volt, a fibrinolízis segített volna – sírtam el magam.
- Volt, hogy bevált a belső szívmasszázs!
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
Angyalka
Bűnösnek
éreztem magam, amióta csak az eszemet tudom. Mert végül is, itt
volt ez a gyönyörű balerina, az anyám. Magas, légies alakjával,
tekintélyt parancsoló mozgásával, a család hamisítatlan
gyöngyszemeként élt, és járta a világot. Éles eszű és
kivételes tehetség volt az élet minden területén. Mindent
megtanult, amit a család horribilis elvárásai csak megkívántak.
Keménnyé vált, mert annak nevelték. Ő csak hű volt. Nem
bűnös.
Egyetemeket végzett el, művészeteket gyakorolt, a
világ összes könyvét ismerte, és mindeközben még
jótékonykodott is, ahogy ez a kiválóság a család összes
tagjára jellemző volt.
7 éve | Amie Mon | 13 hozzászólás
Vérkönnyek és rózsavíz
Nem láttam a műszerfalat, annyira rázta a sebesség. A kezdeti émelygésem gyomrom mélyére szorult, ahogy egész testem is, mélyre süppedt az ülésben.
-
Félek – suttogtam felé.
Felém pillantott, aztán engedett a
gázon. Az autó lassult.
- Hogy-hogy? - kérdezte.
- Nem
tudom – sírtam el magam.
Újra rám nézett, elkapva
tekintetét az útról.
- Csak nem sírsz?! - meredt rám.
-
Nem! - ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
Homlok és csuklók
- Fekfelni akavok!
Unottan bámult alattam, hosszan pislantva.
-
A világ legrosszabb betege vagy! - közölte végül. Karja fejét
keretezte a párnán.
Egy ideig csak nézett, majd folytatta.
-
Hét párnát polcoltam fel neked – sóhajtotta -, és mit
mondtam?
Nem válaszoltam, csak ugrottam még egyet térdeimmel,
közrezárva combjait.
- Na, mit mondtam? Hogy magasan fekszel,
és alszol. Hogy nem rohangálsz, nem ugrálsz, és nem hajolgatsz.
Erre most mi van?
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
Jézus újra vérzik
Miután
megkaptam az utópikus zsibbadás hosszú hatású szuriját, az
események emlékei úgy kavarodtak fel gondolataimban, mint valami
vad örvény. A folyosóra kirohanva az első dolgom mégis az volt,
hogy felhívjam Janit. Nem, nem! - mormoltam magam elé, miközben
berontottam a vécébe. Az első dolgom megint egy jó kis hányás
volt...
Térdelve a kagyló felett, reszkető kézzel nyomtam rá
a hívás gombra. Amikor beleszóltam, még én is megijedtem a saját
hangomtól, mintha valami horrorfilmbeli szörny hörgött volna.
7 éve | Amie Mon | 12 hozzászólás
Hányinger
Aznap éjjel Tamás karjában feküdtem. Takaróként ölelt, nyaka párnaként hajlott vállamra, orrom előtt a levegő az ő lélegzete volt. Enikő mellett feküdtem, az ágyukban, Tamás felén. Szemem ugyanazt az éjjeliszekrényt látta, amelyet ő ugyanitt, hosszú-hosszú évekig. Mindenét éreztem az ágy szövetén fekve. Mérhetetlen önzőségemre és vakságomra döbbentem rá – hogy nem csak én voltam az egyetlen a világon, aki a halálra vágyott.
Mindvégig azt hittem, hogy a múlt teszi.
7 éve | Amie Mon | 9 hozzászólás
A pálcika
Ááághrrr
– morogtam, mert sehogy sem sikerült semmi. És valami miatt akkor
még fontosabbnak éreztem minden kis részletet.
Mmm, ezt nem
hiszem el – dühöngtem, miközben minden eszközt levágtam magam
mellé.
Az
álló tükör előtt ültem. Talpaim hátul, a vak lap mögött
értek össze, rombuszban. Csalódottan fújtam a tükörképem
felé.
Meztelenül sietett be a szobába, barna törölközővel
borzolva haját, aztán csípőjére tekerte, ahogy nekem háttal a
ruhásszekrénybe nyúlt.
7 éve | Amie Mon | 16 hozzászólás
Visszatérés
Nem kell ahhoz mentálisan egészségesnek lenned, hogy kiengedjenek az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Bőven elég nekik, ha annak mutatod magad. Egy kőkemény álarc, egy jól megírt jellemrajz a szerepedhez, és már írják is a zárót. Ha mást nem is, ezt azért jól belém verte az anyám. Így aztán, amint felépültem az idegösszeomlásból – vagyis, fogalmam sincs, mit jelent felépülni belőle... Az egész életem teljes tébolykáosz volt - néhány hét után eljutottam arra a pontra, hogy térben és időben orientálttá váltam.
7 éve | Amie Mon | 15 hozzászólás
Miután meghaltál - Összeomlás
Sosem
írhattam. Pedig már kétévesen is tudtam. Azt hajtogatták, hogy
bizonyítéknak számítana. Na, de ki ellen? Teleírtam volna a
lapokat azokkal az emberekkel, akiket anyám és a nevelőapám a
szemem láttára ölt meg. Férfiak, nők, fiatalok, idősek. Velem
egyidős gyerekek is voltak. Öltönyösek, szakadtak, mindenfélék.
A ruhájukról írtam volna. A színűkről, és arról, hogy a
kiloccsant agyvelő miképpen színezte át a szövetet.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Éjszakai ügyelet II.
A tél szinte egyik percről a másikra érkezett. Az alkony még őszvörös volt, az éj már hódarával köszöntött be. Én Chopen-t hallgattam a sebészet erkélyén, vagyis azt gondoltam, hogy Chopen, amire a főnök kicserélte rockzenét. Azt hiszem, fogalma sem volt arról, hogy az életmentés végtelen, virrasztó éjeit nem lehet túlélni rock nélkül.
Éjfél körül volt. Az apró, kezdetben szemetelő hóporhanyót egyre nagyobb pelyhek váltották fel.
7 éve | Amie Mon | 8 hozzászólás
Éjszakai ügyelet I.
Dönteni. Sosem tudtam dönteni. Még ha az élet keresztútjain isten választáshoz is terelt, rendszerint arra mentem, amerre a szél fújt. Én inkább csak úgy belekeveredtem a dolgokba. Aztán onnan valahogy kisodortak a hullámok. Gondolom. Az élet csak úgy megtörtént.
Nem mondtam igent, de nemet sem. Azt sem igazán értettem, hogy bizonyos dolgoktól miért ódzkodtam ösztönszerűen.
A halálélmény talán annyit változtatott mindezen, hogy amíg eddig távolodni, most közeledni szerettem volna.
7 éve | Amie Mon | 9 hozzászólás
Ötven perc
Az időmúlás relatív. Néha siettetnénk, máskor pedig örökre bennragadnánk egy-egy pillanatban. Néha úgy tűnik, megáll, máskor súlyosan kínoznak bennünket a lassan vánszorgó pillanatok.
Láttam, ahogy a monitoron egymást követően változnak a számok. Az EKG görbém egyre szabálytalanabbul cikázott tova és tova. Nem lehetett megállítani. Pici javulások után egyre mélyebb gödrök jelentkeztek. Zuhantam. Sebesen szívott magába az elmúlás, ahogy egyre esett vérnyomásom, szívfrekvenciám, oxigén-szaturációm.
Pám-pám-pám...
7 éve | Amie Mon | 12 hozzászólás
Öt év magány
Semmit sem értettem. Bár nem próbáltam elemezni az őrületes pánikrohamom okát. Egyetlen dolog járt az eszemben: hogy mennyire fontos a légzés. Hogy milyen fontos lenne!
Légvétel nélkül róttam a métereket, a hegyre emelkedő erdőben. Tüdőm egyre feszült, orromból a jéghideg levegő nem jutott mélyebbre.
Látás nélkül trappoltam egyre fel, csak a méregzöld levelek elmosódott kavarját érzékeltem szemem sarkából, néhol egész közelről – ahogy arcomba vágódott egy-egy elvadult ág.
7 éve | Amie Mon | 21 hozzászólás
A hajnali ég vágykönnyei
Idegen helyen ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, a vaksötéten kívül semmit sem láttam. Napfényes rétillatú volt az ágynemű. És akkor eszembe jutott az előző este. Bevillant, hogy tenyerem kinek a mellkasán pihen.
Savként buggyant fel bennem a lelkiismeret-furdalás. Kezem egy ideig még hagytam Tamáson pihenni. De túl fájdalmas volt. Még lélegzetén is hallani lehetett, mennyire ki van merülve. Négy gyerekhez igazán nem hiányzik neki egy ötödik, aki miatt még pluszban fájhat a feje.
7 éve | Amie Mon | 3 hozzászólás
Jó otthon
Nem érzékeltem az idő múlását. A múltba mélyedve a jelenlét óramutatói végtelen időtlenségbe kattogtak.
Az ablaknál álltam. Az égre rózsaszín alkonysávokat szántott a nyugvó nap. Lángtestét a krematórium tisztító füstje lehelte szürkévé. Az este eljövetelével a színek mélyebbé váltak, míg végül mindent ellepett az ébenfekete.
Akkor az ablak már csak kettőzött tükörképemet mutatta. A kórteremben a halogén világított, kint az élet.
7 éve | Amie Mon | 22 hozzászólás
A lány, aki farkast kiáltott
- Norci! - Kávéillatú hangja.
- Alszom!
- Látom, de indulnunk kell! Előtte pedig el szeretném mondani, hogy mi ez a gyógyszer, amit éjjel adtam. Hatott?
- Még mindig éjjel van! - förmedtem rá.
Résnyire nyitottam a szemem, arca egyik felét a mélysárga olvasólámpa világította meg, míg a másik fele árnyékba veszett. Mosolygott.
- Hat óra van! - erősködött, és kibontott a takaróból. Felültem, nyögve a fájdalomtól, de nagy meglepetésemre csak megszokásból nyöszörögtem.
7 éve | Amie Mon | 11 hozzászólás
A második bál és az első műtét
Aznap reggel még az intenzíven ébredtem. Ültem az ágyon, és valami súlyos dolog törött bennem szilánkokra. Hajtincset csavargatva számláltam magamban, hányszor léptem át élet és halál határvonalát.
A határ. Hajszálon egyensúlyozó határérték voltam. Időzített bomba, mely bármikor kivérzésbe robbanhatott. Tehettem bármit, vizsgálhattak halomra, pótolhatták hiányzó vérfehérjéimet, én akkor is újra és újra meghaltam. Az idő sem nem segített.
7 éve | Amie Mon | 8 hozzászólás
Az egyetem
– Mormonok?! – kérdeztem vissza fennakadt szemekkel.
Elnevette magát, ahogy megkerülte az íróasztalt – széthányva tornyosodott tetején a kartonom, megannyi vizsgálati eredménnyel, nyomtatott lapokkal és előhívott filmekkel.
– HÖ-hormonok – ismételte elém lépve.
– Ja, hormonok! Azt hittem hirtelen, hogy már te is az ateizmusomat firtatod.
Nevetése kételyekkel teli mosolyba csitult. Szemét némán ragasztotta az enyémbe.
7 éve | Amie Mon | 12 hozzászólás
Ruszlana
Az ég tüze mindig napnyugta előtt égetett a legerősebben. A süllyedő alkony magába szívta fűszálaink kilélegzett páráját. Magamhoz gyűjtve könnyeiket, végigfuttattam tenyerem simogató élükön.
A legtöbb este ott ültünk. Ketten, a lemenő nap vér-arany színeiben. Órákon át beszélgettünk, míg arcunkon a fény szürkületbe nem hajlott.
Aznap este kértem, hogy vigyen a falu határán túlra. A saját szememmel akartam megbizonyosodni arról, milyen pusztítást vitt véghez anyám akarata.
7 éve | Amie Mon | 14 hozzászólás
Az Olga-tó
– Van valami a szádban?
Tengerészcsíkos ruhában ácsorgott előttem. Arcát furcsa kifejezéssel emelte felém.
– Neked van valami a szádban! – rémültem meg. – Tamás! – egyenesedtem fel körbekiáltva a tóparton.
– Köpd ki azonnal! – hajoltam le újra hozzá.
Nem reagált. Összeszorított szájjal ingatta a fejét.
– Tamás! – sikítottam a távolba.
Kezemet napellenzőként használva emeltem homlokomra. Akkor végre megláttam, ahogy fut felénk.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Ádi-illat
A mellkasán feküdtem. A bőre forróbb volt, mint a kandalló tüze, mely narancscsóvákkal pattogtatta szobánk árnyait. Csupasz vállam felett szőnyegillatú volt a pokróc. Ujjai hullámtáncot siklottak a hajamban.
- Ádi tudta – szólaltam meg.
A fogászat óta először. Napok teltek el azóta. Tanulós, túlórás szótlan napok, teljes némaságban.
Nem tudtam, mi járhat a fejében. Minél inkább próbáltam kitalálni sötétbarna pillantásaiból, annál jobban bezárkóztam.
7 éve | Amie Mon | 13 hozzászólás
Iskolafogászat
Két nap múlva újra iskolába kellett mennem. Utoljára ősszel jártam itt. Aztán közbeszólt a hetekig tartó hasfájás, utána pedig a megmagyarázhatatlan láz, a furcsa pillangóalakú kiütésekkel. Majd a hónapokig tartó őrület – elsüllyedve bármiben, ami meg tudta állítani az időt.
Egyelőre azt sem tudtam, nem rúgnak-e ki, vagy nem kell-e évet ismételnem... Nemhogy érettségi tizenhét évesen!
A téglavörös épület rács-udvarkapuját négy fegyveres őrizte.
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
Édesapa
Ha annyi forintom lett volna, ahányszor a fejemhez vágták: „kiköpött anyád vagy”, a világ leggazdagabb embere volnék. Ebben nőttem fel.
Megszólalásig hasonlítottam a sátánra. Így aztán nem csoda, ha az egész életemet önelemzéssel töltöttem. Minden tettem, gondolatom, megnyilvánulásom mögött anyámat kutattam.
Orrvérzésig erőlködve küzdöttem azért, hogy a külsőmön kívül, semmi másban ne hasonlítsak rá. Sokáig azt hittem, hogy belső egyezést azért nem találok, mert nem is ismerem.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Biopszia
Tarthatsz szünetet az élet nevű játékban. Kimaradhatsz a dobásokból, de ez nem tarthat örökké. Amikor pedig visszatérsz, rá kell eszmélned, hogy a dolgok még kuszábbak lettek, mint azelőtt voltak.
Használhatsz tudatmódosítókat, amelyek megmachinálják szervezeted boldogság érzékelését. Új világot teremtenek, olyat, amilyet csak megálmodsz magadnak. És nem tűnik fel, nagyon sokáig egyáltalán fel sem tűnik, hogy ez nem a valóság. Még csak nem is a menny, hanem maga a pokol.
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
Újraéledés
Még akkor sem bírtam abbahagyni az imádkozást, amikor az autó megállt. Először csak miatta suttogtam a szavakat, tudtam, neki mennyit számít. Neki, aki Isten szolgája volt.
Majd azon kaptam magam, hogy a szavaknak súlya lett. Akaratlanul is, őszinte imába sodortam magam.
Miután a mentősök kigurították a kocsiból, a nyelvem újra kiszáradt. Egyedül már nem tudtam hinni abban a felsőbb hatalomban, aki elvette a bátyámat. Megnémultam.
Amikor kiszálltam a mentőből, Zsoltival találtam szemben magam.
7 éve | Amie Mon | 16 hozzászólás
Miután meghaltál - Fuldoklás
– Nem tudok lélegezni – suttogtam az ablak felé.
Tamás még várta, hogy folytassam. De nem volt mit folytatni. Lassan egy hónap telt el, és én még mindig csak ezt a pár szót hajtogattam.
Ránéztem. Könnyben úszott zöld szeme, akárcsak az enyém. Bár próbálta elpislogni, de észrevettem, miközben újra az ablak felé fordultam.
– Dehogynem – szólalt meg.
Fehér köpenyben ült előttem a belgyógyászat egyik kezelőjében.
7 éve | Amie Mon | 17 hozzászólás
Az átok csókja
És akkor az a pillanat végleg megölt. Feladtam. Éreztem, ahogy fejem felől süllyedni kezd bennem a remény. A temérdek hónap emléke - minden napját minden percét feltüzelt állapotban töltöttem várva, mikor toppan be végre – most végigborzongatta testem, majd végképp elszívta belőlem a padló. A szilveszter előtti nap volt az utolsó, amikor apró gyomorcsomóba ugrott bennem a vágy, hullámokat rázva testembe. Többé nem bíztam abban, hogy visszajön...
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Dávid
A hetekig tartó iszonyú kín a
következő reggelen már csak szörnyű rémálomnak tűnt.
Másodszorra ébredtem azon a hajnalon – most fájdalom nélkül.
Minden idegsejtemmel a hasamra koncentráltam várva, mikor hasít
belém a szokásos halálos érzés. Nem mertem mozdulni. Testem
minden porcikája lesben állt, mikor feszít meg újra. De a
fájdalom egyszer csak elszállt. Tompa lüktetést sem hagyott maga
után, mintha soha nem is létezett volna.
Talán egy óráig is
feküdtem, mozdulatlanul, várva a testemet szétszaggató vihart, de
végül a csendet nem a fájdalom, hanem egy hang törte meg.
7 éve | Amie Mon | 11 hozzászólás
Hózárlat
Még sosem jártam azelőtt a másik
oldalon. Autóval öt kilométer, a mezőn átvágva viszont csak
másfél. A ház cseppet sem volt otthonos. Lezárt szobák,
lepedővel takart bútorok tették rideggé, mintha senki sem lakott
volna itt. Vagy... És akkor döbbentem rá, lehet, hogy épp
kiköltözés alatt állt a ház.
– Szóval nem mi megyünk
el, hanem Zsolti – leheltem bele a lámpafény sárga porszemeibe.
Ádám rám nézett. Szeme a reszkető testemet vizslatta,
emlékeztetve a tényre, hogy a lázam még mindig nem csillapodott.
Nem szólt, csak behúzott a nappalinak tűnő helyiségbe, és
lerángatta a kanapékról a lepedőket.
7 éve | Amie Mon | 14 hozzászólás
Olga szívszakajtó jövendölése
Álmomban anyám hangja szólt hozzám. Kedves volt, csicsergős, amilyennek még sosem hallottam.
– Nora!
Szemhéjamon átderengett a nyári napfény, arcbőrömön éreztem hajnali simogatását.
– Nora-Nora!
Anyám hangja a fülem mellett, majd fölöttem a gördülő függönyrobaj. Felugrottam.
Először a kezét pillantottam meg, csontos ujjait, ahogy egy talpas poharat az éjjeli szekrényemre rak, benne szőlőillatú, szénsavas üdítővel.
7 éve | Amie Mon | 19 hozzászólás
A bál előtt
Anyámékat szombatra vártuk haza, emiatt voltam egészen biztos abban, hogy részt fognak venni a bálon. Így aztán én sem bújhattam ki a – kimondatlan – kötelesség alól. Még akkor sem, ha a lázam sehogy sem akart csillapodni, és a hatalmas seb a combomon is inkább otthonülésre sarkallt, mint széttáncolni a cipellőimet. De sejtettem, hogy bénán is ott kellene lennem, ahogy Dávidnak is félvakon...
A sulinak vége lett. Az évzáróra nem mentem el, de minden létező oklevelet és dicséretet megkaptam.
7 éve | Amie Mon | 16 hozzászólás
Zuhanás
Anyám sokkal kisebb dolog miatt is elvágta volna a torkomat, mint amit tettem azon a vasárnap estén. Több rendbeli kihágást követtem el. Ferenc Atyán és Dávidon kívül csak a mentők, tűzoltók hajthattak be a kapunkhoz vezető földútra – bár ez utóbbi kettőre egyáltalán nem mertem volna a fejemet tenni.
Zsolti motorral vitt be a kapunkig. Nem is értem, hogy lehettünk ilyen bátrak. Vagy talán már egy fejlövéstől sem riadtunk volna vissza, én legalábbis biztosan nem, az új tények tükrében...
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Meseszép motorcsődör
Másnap valami őrületes robaj rázott fel álmomból. Amint felültem, tudtam, mi az. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha leesett volna az első hó – annak örültem még legalább ennyire rettenetesen. Az emeleti galériaablakhoz rohantam, a bátyám már ott ácsorgott.
– Motorok... – grimaszolt felém.
– NEEE! – ugráltam vigyorogva. – Ez Isten hangja! – sikítottam, majd orrom az üveghez nyomtam, hogy jobban lássam őket. – Apriliák, csodaparipák!
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Hófehér paripák és a déli kastély
„Kedves naplóm... Kedves titkos naplóm!
A tények. Isten mégis létezik, és nem is gyűlöl annyira! Tudok énekelni! Az összes szenya osztálytársam hallotta, amiért valószínűleg még többet fognak csúfolni, de nem izgat.
Dávid mindig is ott lesz célpontnak helyettem. Őt azért utálják, mert furcsa. Engem? Talán én is az vagyok, de Dávid fényévekkel leköröz – mondjuk az énekben is. Hihetetlen hangja van!
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
Törött szárnyak
Beégés, beégés, beégés... Megint egy hatalmas beégés! Tehát nagy kár lett volna kinyírnom magam azon a szombaton, főként azért is, mert a szüleim sem jöttek meg. Amikor hazaértünk, egy furcsa távirat várt bennünket:
„Néhány pingvin vakká torzult. Ti jók legyetek!”
Ádám úgy tette odébb a papírt, mintha érdektelen szórólap lenne, melynek csupán annyi az értelme, hogy jól vannak, csak megváltoztatták terveiket. Őt sosem gondolkoztatta el a tény, hogy mi ihlette a különös üzeneteiket
Mi van, ha tényleg bántották a pingvineket?
7 éve | Amie Mon | 7 hozzászólás
A bűnök sötét kamrája és Jézus patakzó vére
Hova futhattam volna ezután? Fogalmam sem volt, céltalanul rohantam. A tüdőm megállt, csak cipőtalpam csapdosott villámgyorsan a földúton. Ki kellett jutnom onnan.
Hova mehettem volna? Nem volt múltam, és már jövőm sem maradt. Jobbra fordultam, fel a dombra, engedve, hogy az út vigyen, hogy ne én válasszak. De a faluban minden út a templomhoz vezetett...
Lélekszakadva torpantam meg hatalmassága előtt. Akkor végre eleredt az eső, az ég sürgetve bekergetett az ódon, nehéz kapun.
7 éve | Amie Mon | 14 hozzászólás
Dicső bizsergés
Hát, eddig is megvolt az oka, amiért utáltam fogorvoshoz menni, de ezek után meg!
Csak ültem a töri könyv felett. Egy szót sem bírtam felfogni, rettenetesen lesújtottak a történtek. Arcom felemeltem a lapról, majd ellepték a könnyek. Hatalmas, súlyos cseppek áztatták a nyomtatott betűket.
A másfél év alatt, plusz ebben a néhány napban, amikor újra életem főszereplőjévé vált, körülbelül százezercsillióbilliószor képzeltem el a mi nagy, csinnadrattás, visszatérő csókunkat.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Méregzöld sávok bronz erezettel
Ahhoz
képest, hogy a szüleim messzi-messzi tájakon jártak, és csak
ketten laktunk a házban, már hajnali hatkor nagy volt a
nyüzsi.
Majdnem lezúgtam a lépcsőn, amint félálomban a
konyha felé csámpáztam. Szerencsére a korlát még idejében
elkapott, azaz hogy én azt. Lógtam egy ideig, míg csípőm a
lépcső élén támaszkodott, aztán valahogy mégis sikerült
feltápászkodnom.
Nem láttam őket. A hajam az arcom elé
zuhant, de vihogásuk menten felébresztett.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Erkélyjelenet
Alig tudtam megkülönböztetni a
tüneteket egymástól. Égett, csípve mart az alsó szemhéjam,
ahogy órák óta bámultam a plafonomra ragasztott, foszforeszkáló
kis csillagokat. Minden légvételem izzott, szinte párát leheltem
a nyáréji sötétbe. Lángolt az ajkam, a torkom, a mellkasom,
talán lázas voltam. Vagy csak végtelenül, őrülten,
menthetetlenül szerelmes! Sosem ismert panaszokat produkált a
szervezetem. Mint apró kolibri-szárnycsapkodás, reszkettem.
Borsózott a bőröm, ahogy a takaró beborított.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Szikrázó ragyogás
A sebész
főorvos magassága a padló szintjéhez közelített, amikor a
tényeket közölte anyámmal. Azt hittem, ezek után megszűnik a
srácok munkahelye, az összes alkalmazott a dutyiban végzi, a főnök
meg mehet náthákat gyógyítani Mucsogaröcsögére. Ám jelen
pillanatban anyámat egészen más dolog foglalkoztatta.
– Na,
de részt vehet Nora a röplabda bajnokságon?
Sokszor hittem,
hogy már soha nem fog tudni meglepni, de ezennel mégiscsak
sikerült...
7 éve | Amie Mon | 17 hozzászólás
A
Szívkirálynő
Százhatvan kilométer/óra volt az
átlagsebesség, amivel száguldottunk a kórházba. Amikor
megemlítettem neki, hogy inkább egy karamboltól félek, mint
bármilyen életveszélyes műtéttől, csak annyit mondott, ő
majdnem minden nap így teszi meg ezt az utat, mert mindig késve kel
reggelente. Nem tudom, így volt-e, vagy tényleg ennyire sürgős
ellátásra szorultam, csak nem akart megijeszteni.
Míg
megkereste az ügyeletes sebészt, én próbáltam elérni a bátyámat
telefonon, de még mindig nem ért haza.
7 éve | Amie Mon | 15 hozzászólás
Doktor Zsolti
Már hajnalodott, amikor
beértem a házba. Egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének,
törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe
kergetve a gyomromat.
Néha elképzeltem, hogy egyetlen seben
keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül
kifolyhat az összes vérem. Azon viszont soha nem agyaltam, van-e
más hemofíliás is a családban.
Tulajdonképpen semmit sem
tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit,
unokatestvéreket.
7 éve | Amie Mon | 12 hozzászólás
Hemofília
Tehát kiderült, hogy Ádám
sem tudott mindenről. Az amfetamint anyám kínálta ezüsttálcán.
Legalábbis így hittem. Önvédő mechanizmusból, vagy tényleg így
történt, már sosem fogom megtudni, mindenesetre pontosan tudta,
melyik sminkes fiókjában szoktam kotorászni...
Talán
mindvégig szeretett. Az ő beteg, skizó, ambivalens módján. Mert
milyen anya az, aki drogot ad a lányának? De ő végül is nem
adta, moshatja kezeit. Másrészt talán, létezett egy emberibb
Ruszlana, mélyen, ahol az ösztönök hangja csendesen, tudattalanul
dereng fel, aki segíteni akart nekem, teljesíteni az
elvárásokat.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Az angyal báránya
Végül hazavitt,
de közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ő biztos a nőjére
gondolt, én meg arra, hogy mi lesz, ha elmondja Ádinak. Bezárnak
valami drogelvonóra, és azzal kész, vége az életemnek. Ha a
szüleim megtudják, akkor meg tuti fix.
Ültem az ágyamon,
ujjaim közt pörgetve a kicsi zacskót. Nem állhattam le vele, most
nem! A balettévzáró után a röpi döntő jött, a kettő között
két nagydolgozat. A hétvégén a kórusverseny, majd egy nagydoga,
két napra rá a gimis tanulmányi verseny, még két nagydoga, majd
a sulibál.
7 éve | Amie Mon | 19 hozzászólás
Fekete balettcipők
„Padebure, padebure,
demiplie, tendu, demiplie, fondu, écarté, arabesque, sauté,
pirouet, éffacé*”
A szavak mozdulatokként jelentek meg
képzeletemben, izmaim feszüléssel követték. A zárórész. Az én
részem. Anyám gyűlölni fogja – nyomasztott a gondolat, és a
hányás sem segített különösebben a megkönnyebbülésben.
Lehúztam a vécét, és újraismételtem magamban a lépéseket.
Majd a csaphoz léptem. A tükör melletti polcocskán állt az
ásványvizem és a tabletta.
7 éve | Amie Mon | 12 hozzászólás
Éjféli varázsvilág
Sikítva ébredtem.
Legalábbis úgy éreztem, de valószínűleg a hangom még az álmom
része volt. Az ágyamban feküdtem, és anyámat pillantottam meg,
ahogy sürög-forog a szobámban. Csak felfigyelt volna, ha meghallja
a hangom?! Bár ki tudja...
Egy ideig csak bámultam, de arca
rezzenéstelennek tűnt. Talán csak egyszer nézett felém, azt is
futólag. Villámgyorsan hunytam be akkor a szemem, alvást
színlelve, és közben szép lassan eszembe jutottak az este
emlékei.
7 éve | Amie Mon | 6 hozzászólás
Fehér köpeny és csókcukorka
Ádám valóban sok mindent átgondolt, bár velem egy mukkot sem osztott meg mindebből. Valóban átértékelhetett mindent, amiért úgy döntött, hogy engem a kórházban hagy, míg ő hazarohan. Haza: ahonnan kipislantanunk sem szabadott volna, nem hogy a városig furikázni. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de abban teljes egészében biztos voltam – még ha arra is kérte Zsoltit, hogy maradjon velem, majd hozzon haza -, hogy nem a papás-mamásba egyezik bele.
7 éve | Amie Mon | 18 hozzászólás
Kórháziszony
– Megmondanád légy szíves, édes drága bátyám... Te, akit zseninek teremtett az ég, hogy ezzel mégis mit kezdjek?
Szinte égetett a boríték, amikor a kezembe vettem. Már a hófehér íróasztalomon is füstöt bocsátott ki magából – persze nem, de csak így tudtam elképzelni anyám írásba foglalt mondandóját...
„Soha többé nem jövünk haza, vigyázzatok egymásra!
U.
i.: tartsd be a diétát, ügyelj a kinézetedre, hozd helyre a
pliéidet*, legyél színkitűnő, folytasd a röplabdát, lépj be a
templomkórusba, menj hozzá a miniszterelnök fiához, vagy más
országban, az annak megfelelőhöz, ne lébecolj, viselkedj
Romanov-lányhoz méltóan, dolgozd végig keményen az életedet!”
Képzeltem el, miközben ide-oda forgattam kezemben a borítékot. Ahogy nekiálltam feltépni a papírt, hirtelen jeges fuvallat csapott az ujjaim közé, lefagyasztva torkomat, tüdőmet.
7 éve | Amie Mon | 7 hozzászólás
A titkos napló
Lopva hátra-hátrapillantottam, ahogy távolodtunk egymástól. Először csak vigyorogtam, majd mikor már teljesen biztos voltam abban, hogy hallótávolságon kívül van, ugrálni és ujjongani kezdtem. Amitől aztán megint rám tört a köhögés, így összeszedtem magam, és megpróbáltam normális ember módjára viselkedni – nehéz volt. Csizmában és télikabátban rohantam végig az előszobán, majd fel a lépcsőn, és bezárkóztam a szobámba.
7 éve | Amie Mon | 10 hozzászólás
Szűz hólepel
Másnap reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a bátyám berontott a szobámba. Arra sem emlékeztem, hogy jutottam be a saját ágyamba. Semmire. Zúgott a fejem, fájt a szám és émelyegtem.
– Kelj fel gyorsan, itt a falupap! – ébresztett, és fordult is volna már ki a szobából, ha nem kezdtem volna rekedt hangon nyöszörögni.
– Jaj, ne! Aludni akarok még! Vagy inkább elaludni örökre! – nyafogtam, és átfordultam a másik oldalamra.
7 éve | Amie Mon | 12 hozzászólás
Téli telihold
Sötét
téli este volt. A hóból csak annyit láttunk, amennyit az autó
fényszórója megvilágított: galambürülék-szürke kását.
Oldalt, az ablakon tömény feketeség tükröződött. Sehol egy
villanyoszlop, vagy a Hold, ami megmutatta volna a minket körülvevő
egyre sűrűsödő fenyőerdőt.
Az ablakhoz dőltem,
fehér párát leheltem az üvegre, és ujjaimmal betűket kezdtem
rajzolni.
„R” - minden kunkorát és szárát mélyen
belevéstem az emlékezetembe, majd letöröltem.
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Utolsó hozzászólás