A lány, aki farkast kiáltott

 

- Norci! - Kávéillatú hangja.

- Alszom!

- Látom, de indulnunk kell! Előtte pedig el szeretném mondani, hogy mi ez a gyógyszer, amit éjjel adtam. Hatott?

- Még mindig éjjel van! - förmedtem rá.

 

Résnyire nyitottam a szemem, arca egyik felét a mélysárga olvasólámpa világította meg, míg a másik fele árnyékba veszett. Mosolygott.

- Hat óra van! - erősködött, és kibontott a takaróból. Felültem, nyögve a fájdalomtól, de nagy meglepetésemre csak megszokásból nyöszörögtem.

- Hatott, igen! Már alig érzem az ízületeimet!

- Gyere reggelizni! - állt fel az ágyról. - Aztán elmondom, mi a helyzet.

- Majd este elmondod! - Sóhajtva keltem fel. - Élettan ZH lesz nyolckor, és most muszáj arra koncentrálnom.

 

- Ó, élettan? - kérdezte, és egy kulcsot vett elő a zsebéből. - Figyelj csak, add már oda az állatház kulcsát az oktatónak, mert akkor nem kell napközben átmennem az egyetemre!

Az állatház kulcsa! - csillant fel a szemem. Megdobogtatta szívem a lehetőség, hogy meglátogathatom Farkast – így neveztem el a patkányomat.

 

- Ha végeztél, bejössz a kórházba? - kérdezte, miközben átölelte nyújtózkodó testemet.

Nem is emlékeztem, mikor tudtam ezt fájdalmas feszülések nélkül megtenni. Kezeim vállán landoltak.

- Miért, mit tervezel? Gyertyafényes vacsit, vagy engem terítékre rakni? - nevettem felé. Nem viszonozta. - Vagy a műtőasztalra... - dermedtem meg a karjaiban.

Nem válaszolt.

- Kiderült valami, ugye? - kérdeztem.

- Még be kell mennem az eredményért az immunológiára. Ha valami van, akkor jó lenne megbeszélni a belgyógyászokkal.

Nyeltem egy hatalmasat, és elengedtem a vállait.

- Ha nincs, akkor igen... - vigyorogta el magát. - Akkor megeszlek vacsira!

 

Amint kitett az egyetem előtt, valaki valahogy valamiért fejbe dobott egy tojással. Mire ráeszméltem, hogy mi történik, egyből kaptam még hármat az arcomba. Ujjaimmal törölgetve a nyúlós trutyit fordultam vissza Zsolti felé.

- Buzi állatvédők! - sziszegte. - Évente három-négyszer megrendezik ünnepélyes tüntetésüket. A hátsó bejáraton menj!

 

Megkerülve az egyetem elméleti tömbjét, Brigibe botlottam, vagyis ő futott nekem. Elkapott, mielőtt a betonra zuhantam volna, majd magával húzott. A tömeg akkor a hátsó bejáratokat kezdte célba venni. Betoppanva a szűk alagsorfolyosóra felém nyújtott egy törölközőt. Hálálkodva vettem el a kezéből, miközben az épület belseje felé kanyarogtunk.

 

- Mindig legyen nálad törölköző! - kezdte nevetve. - „A törülköző, írja az Útikalauz, a lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt, komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk… Heverhetünk rajta… felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat…; takarózhatunk vele…; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Ploskapattintó Fenevadjának pillantását”*

 

Mikor értetlenül pillantottam rá, csak legyintett.

- Van terved estére, angyalka? - kérdezte, miközben leültünk egymás mellé a nagyelőadóban.

Kihalásztam nadrágzsebemből a kulcsot, és egy pillanatra, ujjaim szétnyitásával megvillantottam felé a markomban.

- Ami azt illeti, van! - mosolyogtam.

- Hű, ez minek a kulcsa? Betörünk valahova? - pusmogta közel hajolva.

- Csak annyit mondhatok, csillagközi-lány, hogy ezután nem fogsz angyalkának hívni...

 

Megvártuk, míg leszáll az est. Csak akkor indultunk el az élettan intézet állatházába, amikor biztosak voltunk abban, hogy az összes dolgozó hazament.

- És ha bajba kerülünk, ha kirúgnak? - aggodalmaskodott a nyakamba suttogva.

 

Megfordultam. Barna, félhosszú haja az arcába lendült, ahogy megtorpant mögöttem.

- Látnom kell, mi van Farkassal! - magyaráztam suttogva. - Mi van, ha éheztetik? Vagy ha a koponyájába azóta már szegeket csapkodtak, vagy mit tudom én... - Zsebemből elővettem egy zacskót. - Csak megetetjük őket, és már megyünk is, jó?

 

- Miért olyan fontos neked ez a patkány? Hiszen, csak egy patkány!

Így zajlott az osonásunk. Ő faggatott, léptünk kettőt, én megfordultam, aztán újabb két lépés után megint kérdezett.

- ÉL. Érted? Miért lenne az ő élete kevésbé fontos egy emberi életnél? - Ismét fordultam, megint két lépés.

- Az orvosok nem így gondolják. Így az állatvédők gondolkoznak. Te végül is melyik oldalon állsz?! - A hangja csalódottan szusszant.

Ismét stop, fordulás, suttogás.

 

- Attól még lehetsz jó orvos, Brigi, hogy másképp gondolkodsz, mint ők! Hát neked sosem volt háziállatod, akit imádtál?

Fordulás, két lépés, és megérkeztünk az állatház ajtajához. Mellém lépett.

- De... - lehelte bizonytalanul. - De az macska volt, nem patkány!

- És ha nem csak patkányokon kísérleteznek? - tettem fel a fődíjért járó kérdést.

Bólintott, és nézte, ahogy próbálgatom a kulcsot a főzárhoz.

- Amúgy ne aggódj, sosem kevernélek bajba! Engem meg ugyan nem érdekel, hogy ide járok, vagy sem...

 

És akkor nagyot kattanva kinyílt az ajtó. Egymásra néztünk. Visszafojtott lélegzettel nyomtuk be azt magunk előtt.

- Hülyéskedsz?! A legjobb vagy az évfolyamon... - suttogta, majd belépve elakadt a szava.

 

A hatalmas ablakokon tompaszögben dőlt be a hold fénye. Mentén ketrecek végeláthatatlan sora alkotott folyosót. Iszonytató bűz terjengett, és biztosított minket arról, hogy az állatok gondozása biztosan nem előírás szerint történik.

- Én megkeresem Farkast, te addig etesd őket! - nyomtam kezébe a zacskót. - Brigi! Csillagközi-lány! - szólítgattam, mire nagy nehezen felém fordult ámultságából, és elvette tőlem.

 

Tíz-tizenöt nyúlsor után, öt-hat sor macska következett. Pesszegve nyivákoltak felém. Aztán több ezer egeret több száz patkánnyal teli ketrec követett. A terem végében pedig négy majom zárta a sort.

 

Elővettem az elemlámpámat, és tétován járkáltam fel-alá a patkányok előtt. Egyetlen olyan ketrec volt, melyben egyedül gubbasztott egy kis szőrös.

A ketrec tábláját olvasva – I. évfolyam, műtét techn. Vivisectio – azonban elbizonytalanodtam, fogalmam sem volt a szó jelentéséről. Ám a többi táblán álló információ teljes egészében nyilvánvalóvá tette, hogy ő az én kis túlélőm. Amint a ketrec zárját vizsgáltam, megszólalt táskámban a mobil.

 

Az állatok őrjöngeni kezdtek, csattanva vágódtak neki a rácsoknak. Térdre esve kutatni kezdtem a könyvek, füzetek között, míg meg nem találtam a zölden világító eszközt. Zsolti hívott. Kinyomtam, és ki is kapcsoltam.

Ám a hangzavar még inkább elszabadult. Kiléptem a sorból, és majd' leesett a fejem a helyéről.

 

Az állatok özönleni kezdtek. Egymás hegyén-hátán menekültek kifelé.

- BRIGI!!! - kiáltottam, és az ajtó irányába futva láttam meg, ahogy egyenként nyitogatja ki a ketreceket.

- Mit művelsz? - morogtam felé.

- Igazad volt – lihegte, és egyre gyorsabban engedte szabadon a rabokat. - Meg kell mentenünk őket!

- Basszus! - hörögtem.

 

Visszarohantam a patkányomért, kivettem a helyéről, aztán magamhoz rántottam Brigit, és a buszmegállóig meg sem álltam vele. Felugrottunk az éppen odaérkező járatra. A busz végébe rángattam, és lelöktem az ülésre. Elővettem a telefont és bekapcsoltam. Lélekszakadva lihegett mindkettőnk.

Az arcát bámultam, míg a telefon magához tért. Rám mosolygott.

- Igazad volt! Rengeteg cica volt!

- Úristen, Brigi... - nyögtem felé.

 

Aztán Zsoltit hívtam.

- Hol mászkálsz? - szólt a vonal másik végén.

- Buszon vagyok, tíz perc!

- Tamáshoz gyere, ott vagyunk – közölte.

A torkom azonnal görcsbe rándult. Baj van – szorult össze a mellkasom.

- Hallod? Norc? Rendben?

Hangja erőltetett kimértségtől halkult. Akkor megmozdult kabátom alatt a pici patkány.

- Uhh, Zsolti. Lehetne, hogy négyszemközt beszéljünk?

- Persze. Kimegyek eléd.

 

Alig vártam, hogy letehessem a telefont, és megbeszéljük a dolgot Brigivel. Ám fészkelődni kezdett, ahogy közeledett a következő megálló.

- Kiengedsz?

Felálltam. Csak annyi időnk maradt, míg a busz meg nem állt.

- Te ott sem voltál, érted? Nálam volt a kulcs, nálam van a patkány, te ott sem voltál – ismételtem.

Megszeppenve bólintott, majd leszállt.

 

Már nem ültem vissza. Bekukucskáltam a kabátom alá. Farkas negédesen aludt. Nagyot sóhajtottam, és a következőnél én is leszálltam.

Egy ideig tétován toporogtam, de sehol sem láttam Zsoltit, így elindultam a kórházba átvágva a téren.

Az előtérben futottunk össze, már utcai ruhát viselve lépett vissza az ambulanciára.

- Keresünk egy üres szobát – motyogta, miközben a folyosón lépdeltünk, egyre beljebb. - Ez az!

 

- Jaj, itt csináltad a biopsziát – Visszafordulva ütköztem a mellkasához, de beljebb tolt.

- Na, látod, és nem is lett belőle leukémia. Úgyhogy maradjunk, ez egy szerencsés szoba.

- Csak várd ki a végét – susogtam.

- Hogy?

Leültem az ágyra, ő pedig bizonytalanul álldogált előttem.

- A fonid? - kérdeztem végül.

- Fonendoszkóp? Kell? Hallgassalak meg? - kérdezte aggódva.

- Kell.

A műszerasztalhoz lépett, és leemelte róla.

- De akkor vetkőzz! - szólt rám, még mielőtt a fülébe tette volna.

 

Meglátva Farkast sikítva ugrott hátra. Legszívesebben elröhögtem volna magam, de pontosan tudtam, mekkora bajban vagyok.

- Ez meg mi? - hajolt újra közel, aztán a döbbenet és harag határán emelte tekintetét az arcomra. - Ez az a patkány, ugye?! - mutatott a szendergő állatra. - De hogy...? - dadogott.

És akkor rádöbbent. A sápadtságtól a vörösig minden szín megjelent az arcán.

- A kulcs! Norci! - kiabált rám. - Betörtél és elloptad, ugye?

- Vizsgáld meg! - kértem. - Túlságosan aluszékony. Talán ki van száradva, vagy mégsem jó a keringése!

 

Felegyenesedett. Arcát megbocsátóan ringatta, majd újra elkomolyodott.

- Hogy is nevezted el? Farkas?

Bólintottam, és a markomban felé nyújtottam.

- Na, gyere, Farkas – sóhajtotta, és elvette a kezemből. - Tudod, mi latinul a farkas?

 

Egy kézzel tartotta, míg a másikkal a fülébe illesztette a fonendoszkópot.

- Nem, de volt valami a táblájára írva... - Rám nézett, miközben hallgatta a patkányt. - Valami viviszekció.

Megdöbbent, majd berakta az állatot egy üres gumikesztyűs dobozba.

- Ezt írták rá az élettanosok? Vivisectio?

- Mit jelent?

- Na, Farkas lélegzik, ver a szíve.

- Ennyi?

- Ennyit értek hozzá, igen! - nevetett. - Gyere, menjünk át Tamáshoz.

 

******

 

- Lupus – közölte Zsolti.

- Ja, tényleg! Lupus latinul a farkas. - döbbentem rá.

Tamás értetlenül nézett.

- Ez a bajod... - folytatta Zsolti. - Lupus.

- A patkány? - értetlenkedtem.

- Milyen patkány? - kérdezett közbe Tamás.

És mi úgy némultunk el, mint a gyerekek, kik rossz fát tettek a tűzre. De akkor leesett.

 

- A vérvétel eredménye?

Bólintottak.

- Szisztémás lupus erythematosus(*2) - magyarázta Tamás. - SLE.

- Most ez biztos, vagy egy újabb elmélet?

Összenéztek, és láthatóan egymástól várták a választ.

- Szóval nem biztos.

- Figyelj – kezdte Tamás. - A hemofília az tiszta sor. A thrombocytopeniádra(*3) ráfogtuk az ITP-t(*4). A hasfájás egyfajta neuralgia(*5). És most pozitív lett az antinukleoszóma elleni antitest.

- Nem értem... - fintorogtam.

 

Tamás bólintott, és leült mellém.

- Mi az, amit nem értesz? Tudod, mi a lupus?

- Igen. Sejtbioszból volt szó róla. Splicing-gal lesz premRNS-ből érett a transzkripció során úgy, hogy az intron-szakaszok leválnak. SLE-ben autoantitestek képződnek az snRNP ellen, így a spliceoszóma nem tud felépülni a premRNS-en. Így nincs splicing és funkcióképes mRNS.

És akkor lefagyasztottam a termet. Tekintetük összeakadt.

- Te értesz ebből valamit? - kérdezte Tamás Zsoltitól.

- Én már akkor sem értettem semmit, amikor kellett volna – rázta meg a fejét.

- Amikor én tanultam, még nem is tudtak semmit a sejtmagról. A sejtbiosz nem ezer oldal volt, csupán egy füzet.

- Azt nem értem, hogy lehet ennyi bajom. Régen csak a hemofília volt, és az sem járt spontán vérzéssel. Miért jön egyre több? Hát nincs elég bajom a kurva vérzéssel? - kérdeztem végül.

 

Tamás megszorította a kezem.

- Nekem is pont ez a furcsa. Ennyi alapbetegség együttes jelenléte szinte lehetetlen. Vagy ennyire peches vagy... Vagy még mindig nincs elég infónk...

- Úgy meg főleg, hogy az ITP és az SLE is autoimmun – tette hozzá Zsolti.

Felálltam.

- És mennyi időm van hátra?

- Ó, bármennyi! - legyintett Tamás. - Eddig minden kontrollálható, gyógyszerelhető.

- Kár! - sóhajtottam.

 

*******

 

- Akkor is aggódom érte! Még semmit nem evett!

Térdeltem a konyhában, a kipárnázott lavór előtt, amit Farkasnak rendeztünk be. Mellém térdelt, és a hátamat simította.

- Miért, te ettél?

Grimaszolva ráztam meg a fejem.

- Kedvenc unokabátyám mondta, hogy jártál nála.

- Igen. Vittem neki röntgent, és akkor is azt mondta, hogy semmi baja a fogaimnak.

 

Szusszant egyet, majd a konyhaasztalhoz húzott.

- Most is fáj? - kérdezte.

- Nem, a tegnap esti gyógyszer után már semmim sem fáj – mosolyogtam felé.

- Jó, de akkor miért nem eszel? - Leültünk. Elém tolt valami salátát, amire finnyogva bámultam.

- Mi van, inkább steak-et kérnél? Jó véresen? - nevetett.

- Vááá... - fejeztem ki gyomorforgató hányingerem, és inkább neki álltam a salinak.

 

- Tamás mondta, hogy szerinte sokat hánysz...

Lecsaptam a villát az asztalra.

- Csak hanyagolhatnánk legalább itthon a témát? Egész nap, egész álló nap azon erőlködök, hogy ne dobjam ki a taccsot, ahányszor csak meglátok egy sebet. Olyan undorító ez az egész! - szorítottam ujjaim a szememre. - És olyan sok! Olyan sok, hogy most meg majd leállnak a szerveim a SLE miatt, hogy... - Újra ránézem. - Teljesen felesleges beszélnünk erről, tudom, hogy... Mert ott, ahol eddig a vér pangott bennem, most a genny is fog?!

 

A kezemért nyúlt.

- Nem az undorító, amit egész nap látsz, Zsolti! Hanem én! A testem minden elképzelhetetlen undormány helyszíne! Bűzölögve fogok elrohadni!

- Jézus, kicsim! - Felállt, magához húzott, és felvitte a zokogástól reszkető testem a hálóba.

- Meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni – kántáltam.

- Csss... Holnap minden szebb lesz... - suttogta, majd összebújtunk.

 

Forrón ölelte át a hátam. A hajam elsimította tarkómból, a helyére puszikat lehelve.

- Zsolti? - szipogtam.

- Hm? - lélegzete bizsergetőn futkosott nyakam bőrén.

- Mi az a vivisectio?

- A rohadék élettanosok! Megérdemelnék, hogy rájuk szabaduljon az egész állatház!

 

Ülésbe ugrottam. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, és felkönyökölt.

- Azt jelenti élveboncolás.

- Élve akarták Farkast felboncolni???

- Nem! Szemétkedés. Arra utal, hogy nem műteni próbáljuk őket, hanem kinyírni. Hogy élve boncolásra küldik a gyakorlatra.

Nyeltem egyet.

- Valahol igazuk van, nem?!

Ő is felült. Bólintott.

- Neked van igazad! Megismételjük a műtétet! És addig csináljuk, amíg mindenkinek nem sikerül! Majd én megtanítom a csoportomat műteni! Még a pszichiáter-tanoncokat is! - lelkesedett fel.

- Ó, édes istenem, Zsolti... Új felirat lesz akkor az évfolyam helyett is: „Sorozatgyilkosok”

 

A holnap... Zsolti keze görcsöt kapott a kormányon, amikor beértünk az egyetemre.

Olyan volt az egész, mintha valami rettentő abszurd álomba cseppentünk volna. A parkosított udvar tele volt fehér köpenyes oktatókkal, akik a szabadon garázdálkodó állatokat próbálták befogni. Ki gügyögve énekelve, ki dühösen ordítva próbálta elkapni azokat. Némelyikük négykézláb a fűben, mások fára mászva, az ágakról lógva próbálkoztak. Teljessé vált a zűrzavar.

 

Zsoltit figyeltem. Néhány pillanat elteltével felém kezdett fordulni. Tüdeje összeszorulva préselte ki magából a levegőt, amikor összeállt számára a kép.

Gyorsan kipattantam az autóból, és rohanni kezdtem. A főbejárat felé száguldottam, néha átugorva egy-egy egér családot, vagy kikerülve a tétován ugrándozó nyulakat.

 

Amikor bejutottam a nagy előadóba, gondoltam, hogy óriási a baj. Maga a dékán jelent meg a színpad közepén. Még messze volt a nyolc óra, és még csak folydogáltak be a hallgatók az ajtón, ő már javában üvöltözött...

- Nem érek rá gyerekes csínyekre! Maguk itt orvosok lesznek! Felelősségteljes döntések birtokosai! Élet és halál urai! Aki állatvédőnek tartja magát, az már most jobb, ha takarodik innen! Az állatok segítik az orvostudomány fejlődését! Nélkülük semmilyen, ismétlem semmilyen új terápiás eljárást nem engedélyeztethetünk emberi gyógyítás céljára! Maguk hülye, ostoba, idióta óvodások!

 

Tartott egy kis szünetet, de csak addig, míg mély levegőt vett, hogy újabb szusszal fél percig ordítson.

- Én erre nem érek rá! Több száz milliós a kár! De a rendőrséget nem fogom bevonni, mert ők is a félkegyelmű állatvédők pártját fogják állandóan! És mi ezeket gyógyítjuk! Most jegyezzék meg, az orvosi hivatás a leghálátlanabb dolog a világon! Gyűlölni fogják magukat a betegeik! Kételkedni, ellenállni, okoskodni fognak, és mindent megtesznek majd azért, hogy tönkretegyék magukat! Ezért kell nekünk is összetartanunk Ellenük, ellenük!

 

Vörös feje kifulladva reszketett. Újabb levegőt véve folytatta.

- Ez egy háború! Nekünk az a célunk, hogy segítsünk rajtuk. Az állatkísérletek csakis az emberiség egészségét szolgálják. Az emberek meg meg akarnak halni! Mi nem hagyjuk! Hát erről szól! - tekerte a fejét. - De nekem nincs erre időm! - ismételte magát. - És mivel erős a gyanúm, hogy az első évfolyam műtéttechnikai alapismeretek gyakorlatának köze van az egészhez... - Szünetet tartott, majd halkabban hozzátette. - Na, az tényleg vitatható, hogy oda van-e értelme állatokat küldenünk egyáltalán... - Újra emelve hangerejét fejezte be a mondanivalóját. - Átadtam az ügyet a sebészeti igazgatónak. Ameddig nem jelentkeznek a felelősök, beszüntetek mindenféle gyakorlatot, és emiatt aztán mindenki megbukik! Az egész évfolyam! Megértették? - Majd hozzátette. - Most pedig mindenki induljon állatokat gyűjteni!

 

Az első voltam, aki felállt. Brigi rémülten nézett rám. Ujjam az ajkamra téve bólintottam felé, aztán elhúztam a csíkot. Bebuszoztam a kórházba, hogy a sebészeti igazgatónak minél hamarabb színt valljak.

 

A külvilág akkor foltpacákba maszatolódott körülöttem. Csak a tipegő tornacipőimet figyeltem, az aszfaltot bámulva. Fél szemmel láttam csak, ahogy egy mentő épp beáll, talán Zsolti szőke haja is feltűnt a tömegben. Tudat alatt mintha néhány ismerős múltszagú bűzmolekula is befészkelte volna magát az orromba. Ám célomtól semmi nem távolíthatott el egy pillanatra sem.

 

- Én voltam! - rontottam be az igazgatóhoz.

Íróasztala mögött ült. Rám nézett, és ismét oldalamba mart a fájdalom, amit vastag ujjaival évekkel ezelőtt a hasamba nyomott.

- Nóra! - állt fel. - Gyere, ülj le!

Besiettem, leültem, és megismételtem.

- Én voltam!

 

Ő is leült. Elhízott könyökeit kitámasztva, állát összekulcsolt ujjaira nyomta.

- Mi voltál te?

- Én engedtem szabadon az állatokat – válaszoltam.

- A Szigligeti Lilla panaszt tett ellened, hogy megütötted őt – váltott hirtelen témát.

 

Meghökkenve pislogtam.

- Igen, az is én voltam.

- Hát, valakinek meg kellett már tennie... - mormogta. - De az állatház ügye nem ilyen egyszerű, Nóra... Ki kell csapnom azt, aki mindezért felel.

- Értem – álltam fel.

 

Ő is felállt, és rám emelte hangját.

- Évente egy patkány éli túl az aorta újraegyesítést. Most hiánytalanul mind a szakorvosaim és a rezidenseim azok, akik ezt meg tudták csinálni. És anno természetesen nekem is sikerült! - csillant büszkén a szeme. - És egy nap te is sebész leszel – közölte.

- Kizárt – suttogtam. Úgy tett, mint aki meg sem hallja...

- Na, már most. Megkérdezem, hogy te vagy-e a felelős az állatház ügyében!

- Igen.

- És most megkérdezem úgy, hogy te azt válaszolod, hogy nem.

 

Akkor leesett, hogy el akarja sikálni az egészet... Összeszűkült szemekkel sziszegtem felé.

- Én vagyok a felelős az állatok szabadon engedésében és egy patkányt el is loptam.

- Köztünk marad.

- Mi? Rúgjon ki! - szóltam rá.

- Nincs miért kirúgjalak, semmit sem tettél. A dékánt meg hamar legyűröm, ne aggódj, nem lesz itt semmiféle szankció, ameddig én nem akarok ilyesmit.

- Nem érti, hogy vállalni akarom a felelősséget? Büntetést érdemlek! - kiáltottam rá.

Megrázta a fejét.

- Törődj bele!

- Ághrrr... - dühöngtem, majd elrohantam.

 

Hiányzott anyám. Most mindennél jobban. Verést akartam, a gyémántgyűrűs pofonjaira szomjaztam.

Lerohanva a földszintre, berontottam a belgyógyászatra. Lélekszakadva kutattam Tamás után.

- A főorvosiban van, Norci! - segített az egyik nővér.

 

Végigrohanva a vizsgálószobák tömkelege előtt, a folyosó végén bedöntöttem Tamás irodájának ajtaját.

- Norci... - sóhajtott.

Megtorpanva figyeltem az arcát, mintha számított volna rám. Elém lépett, és mielőtt mondhatott volna bármit, én szólaltam meg.

- Vágj pofon!

 

Mintha szellemet látott volna, olyan tekintettel lépett hátra. Elsírtam magam.

- Anyám börtönben. apám felszívódott. A bátyám meghalt. Neked kell megbüntetned!

Akkor közellépett, és átfogta vállaimat.

- Kicsim... Akkor még nem hallottad...

- Mit?

- Apád a műtőben van, és anyád is itt van. Az ambulancián várja a híreket...

 

Megjegyzés:

*Douglas Adams: Galaxis utikalauz stopposoknak

(*2)Krónikus autoimmun-betegség. A megtámadott szervek begyulladnak és károsodnak. A 'lupus' latin szó, farkast jelent. A lupus erythematosus (vörös farkas) elnevezés a betegséget kísérő bőrpírra utal (pillangó alakú vörös elváltozás és/vagy hámló, kerek, élénkpiros színű bőrkiemelkedés).

AZ SLE minden szervet érinthet (szisztémás), mégis leggyakoribb célpontjai a bőr, a vesék, és a szív.

Általános tünetei a láz, gyengeség, rossz közérzet, fáradékonyság, testsúlyvesztés.

Nagy százalékban érinti az ízületeket - elsősorban a boka, térd, ujj, és csuklóízületeket - és az izmokat is.

(*3)Alacsony vérlemezke szám.

(*4)Idiopátiás thrombocitopéniás purpura: alacsony vérlemezkeszámmal járó vérzéses bőrtünet.