Méregzöld sávok bronz erezettel

Ahhoz képest, hogy a szüleim messzi-messzi tájakon jártak, és csak ketten laktunk a házban, már hajnali hatkor nagy volt a nyüzsi.
Majdnem lezúgtam a lépcsőn, amint félálomban a konyha felé csámpáztam. Szerencsére a korlát még idejében elkapott, azaz hogy én azt. Lógtam egy ideig, míg csípőm a lépcső élén támaszkodott, aztán valahogy mégis sikerült feltápászkodnom.
Nem láttam őket. A hajam az arcom elé zuhant, de vihogásuk menten felébresztett. Hátradobtam a göndör zuhatagot, majd morcosan hunyorogtam feléjük. A lépcső alján álltak.
– Sajnálom, hugi, elfelejtettem behúzni a gyerekzárat! – röhögött Ádám.
– Ha sokáig vihogsz, bátyám, elvágom álmodban az artéria carotis communis-odat!
Zsolti elismerően hümmögött.
Zsolti! Basztikuli! Csak akkor tudatosult bennem, hogy ott van és én is ott vagyok, ő felöltözve, én póló-bugyiban! Hátrahőkölve perdültem meg, kezemet széttárt ujjakkal a fenekem mögé szorítva robogtam fel.
Néhány perccel később már szalonképes állapotban libbentem be a konyhába. Az asztal rogyásig állt, telerakva orvosi könyvekkel.
– Fúj, mit csináltok? – kérdeztem rápillantva az asztalra. A hűtőhöz léptem, és tejet vettem elő.
– Agyalunk – válaszolta Zsolti, és bocsánatkérően rám mosolygott.
Ránéztem, és sértődötten hátat fordítottam. Müzlit és tejet öntöttem össze egy kis tálba, aztán kanalat vettem elő, és ismét feléjük fordultam, kezemben a reggelivel.
– Norc, megbeszélhetjük? – kérdezte Zsolti, mire Ádi kíváncsian pillantott felé a könyvből.
És akkor, alig hajnali hat előtt, csengettek. Ádám meglepettség nélkül pattant fel, és indult az előszoba irányába.
– Norci? – szólt rám Zsolti. – Várj, mit eszel? – kérdezte ijedten.
– Műfvit – válaszoltam teleszájjal.
– Ööö... És jó ötlet?
– Mié... – És én teljesen elfelejtettem a szerencsétlenül széttört fogamat, amivel akkor pont ráharaptam egy kemény müzlikarikára.
Nyüszítve küzdöttem le a torkomon, ami a számban volt, a tál többi tartalmát úgy öntöttem a mosogatóba, mintha lángra gyúlt volna.
– Áú! – nyávogtam Zsolti együtt érző arca felé, mert még hosszú másodpercek után sem múlt el az éles fájdalom.
– Úh, nagyon fáj?
– Hát miért ver engem állandóan az a rohadt Isten?! – borultam ki.
Ami pont telibe találta Ferenc Atyát és hű követét, Dávidot... Ádám mögöttük állt, a végletekig megrökönyödő, néma metakommunikációval fejezte ki mély felháborodását. Tenyere nyomot hagyott arcán, ahogy homlokától az ajkáig csúsztatta azt.
– Atyám! – végül Zsolti törte meg a csendet feléjük lépve. Én katatón-sokkos állapotba dermedtem.
Ferenc Atya rémülten tekintett Zsoltira. Annyira lesújtották a történtek, hogy egy hang sem jött ki a torkán. Hol rám, hol Zsoltira pillantott.
– Atyám, Norcinak nagyon megfájdult a foga, kérem nézze el neki! – próbált kimenteni Zsolti.
– Ne haragudjon Atyám! – kértem bocsánatot alig hallhatóan, mire elmosolyogta magát, és hozzám lépett.
Jobb karját a homlokom felé emelte, hüvelykujjával keresztet rajzolt rá. A kettő, egymásra merőleges vonal szinte égette a bőrömet, különösen a keresztezőpont.
– Lányom, ő mindig megbocsát, ahogy én is – kezdte, és megfogta a kezemet. – Mihamarabb menj el orvoshoz, nem szabad halogatni!
– Zsolti elvisz rögtön, jó? – szólt Ádám, mire bólintottam, és megszeppenve szlalomoztam ki a tömegből, a lépcső felé.
Lopva Dávidra pillantottam. Összeszűkült szemekkel rázta a fejét, mély megvetést üzenve, majd utánam lépett.
– Nem fájna a fogad, ha félévente megnézetnéd!
Megtorpantam a lépcsőn, és egy pillanat alatt ment fel bennem a pumpa. Visszafordultam, és felé léptem.
– Menj a picsába! – sziszegtem.
Önelégülten vigyorgott.
– Na, és hogy vagy? Szanaszét vagdosott már a pasid? Talált már valamit? – felnevetett. – A sötét lelked, Nora, nem látszik a röntgenen. De attól még ugyanúgy megöl!
– És te hogy vagy? Beakasztottad már a farkad a másod-ministránsfiú seggébe? Nem? Csak nehogy megelőzzön.
Újra megrázta a fejét.
– Alpári vagy, gonosz és romlott – fröcsögte. – A hajad angyali gyűrűkben ugrál, a bőröd rózsaillatú, és még áll a szűzhártyád. A világ azt hiszi, szent vagy, mint a dédnagymamád. De én átlátok rajtad, Olija. Hamis vagy. A bukott angyal valós mása.
Már megint ő győzött. A torkomra fagyott a lélegzet.
– Norci, menj már fogat mosni, az Isten szerelmé... Ööö... Légy szíves! – szólt a konyhából a bátyám hangja.
De csak álltam ott megbabonázva. Szemem valami furcsa erő vonzotta az éjfekete íriszéhez. Mindent tudott. Éreztem. De honnan és hogy? És anyám miért nem őt pécézte ki? Ő ugyanúgy ott volt azon az estén... Ki ő? – ömlöttek rám gondolatban a kérdések, de a bátyám ismételt utasítása visszahozott a fogfájós jelenbe.
Mire újra lecammogtam az emeletről, vállamon a sulitáskával, az egyházi látogatásnak már vége szakadt.
– Este kóruspróba lesz, Norc – lépett felém Ádi egy köteg kottapapírral – , Ferenc Atya azt kéri, nézd át ezeket. Egy kis módosítás!
– Hajnalban fogorvos, aztán biosz nagydoga, aztán belgyógyász-kurkászás, majd énekkar? Úgy, hogy két napos a műtéti sebem?! – fortyogtam. – Bátyám, ezt nevezed te valódi kamasz létnek?!
– Igazad van – sóhajtott – , a templomot lemondom neked, hogy tudj tanulni a holnapi dolgozatra.
– Ó, mily' nagylelkű vagy... A fogorvost mondd le! – hisztiztem.
A templomot ki nem hagytam volna a mai történtek után. Talán mégis Dávid a kulcs, még akkor is, ha folyton halálra gyalázott.

Délután ott ültem a belgyógyászat többnyire kiürült várótermében, a bátyámra várva. Néhány percen belül nyílt a lift, ő és Tamás doki siettek ki azon. Felpattantam. Míg a bátyám jelenlététől csak idegesebb lettem, a főorvos kedves mosolya most is megnyugtatott.
– Örülök, hogy itt vagy, Norci! – simított vállon, aztán tovább mentünk az árnyékos folyosón, be egy vizsgálószobába.
– Ülj fel az ágyra! – kérte Ádi.
Ledobtam a táskám, és felmásztam a magas, kemény vizsgálóágyra. A doki közben néhány dolgot magához vett, és bepakolta azokat a köpenye zsebeibe.
– Szóval, mondta Ádi, hogy kemény napod van – kezdte, miközben hozzám lépett. – Hogy fogorvoshoz kellett menned reggel! – grimaszolt.
– Úhh... – juttatta eszembe. A bátyámra fordítottam a tekintetem. – Ádi, ne akadj ki – kezdtem, mire idegesen zsebre tette a kezeit.
– De?! – morgott rám.
– Leléptél a váróból, mi? – vigyorgott felém Tamás.
Ádira néztem, kikerekedett szemekkel bámult, a haja füstölt.
– Norci, tizenhat éves is elmúltál– förmedt rám. – Azt gondolná az ember, hogy nem kell elmagyarázni, mennyire fájdalmas következményei lesznek a kezeletlen fogaknak!
– Ádi, én negyvenkettő leszek, mégis mindig elmenekülök – kacsintott rám a doki.
Nevettem, egészen addig, míg a bátyámra nem néztem. Vérben forgó szemei megnémítottak.
– Szóval nemcsak ez a közös bennünk, Norci – folytatta, mire közelebb hajolt, mintha súgni akarna valamit.
A szeme színe! Az írisze ugyanolyan volt, mint az enyém. Méregzöld sávok, bronz erezettel.
– Na, kitalálod? – kérdezte.
– Ugyanolyan a szemünk – válaszoltam alig hallhatóan.
Egy pillanatra megdöbbent, aztán mélyen a szemembe nézett.
– Jé, tényleg! – mosolygott.
Ádám eltámolygott a szoba másik felén lévő gurulós székig, majd rászédült.
– Nekem is hemofíliám van – folytatta – , bár enyhébb, mint a tiéd. Így aztán tapasztalatból is tudom, hogy apró sérülések belül – ujja a hasam felé mutatott –, furcsa és rendkívül fájdalmas dolgokat tudnak előidézni.
– Akkor miért nem láttak semmit a sebészek?
– Mindent láttak, Norci! – mosolygott, és ő is odébb lépett egy székért. – De ami másnál normálisnak tűnő műtéti sebvérzés, az nálad lehet, hogy mindennek az oka.
Bólintottam.
– Fájt azóta bármi? – leült a székre, és a vizsgálóágyhoz húzta. Lejjebb engedte, hogy egy magasságba kerüljünk.
– A seb, de nem nagyon – ráztam meg a fejem.
– Az álladdal mi történt? Ez friss – kérdezte, és óvatosan megemelte az arcomat.
– Azt én is szeretném tudni – morogta Ádám, és ő is közel gurult.
– Éjjel így törött le a fogam – kezdtem – , nekiestem az ablakpárkánynak.
Tamás elengedte az arcom, és rám mosolygott.
– Ó, és kiről álmodoztál az ablakban? – vigyorgott, majd gyorsan hozzátette. – Ha a fogad is beletörött, remélem, megérdemli a srác!
– Tamás, ne csodálkozz majd a csípőjén sem, reggel elcsúszott a lépcsőn – szólt közbe Ádi.
A főorvosnak kikerekedett a szeme.
– Hm – agyalt egy kis ideig, majd folytatta –, én úgy tudom, hogy táncolsz! – nézett rám kérdően.
– Klasszikus balett, igen – válaszoltam, mire homloka összeráncolódott.
– Egy lábon forgás, emelések, különösen nagy egyensúlyérzéket igénylő tánc... Te, Ádi! – fordult a bátyám felé. – A balerinák nem szoktak esni-kelni!
– Pedig Norci elég szerencsétlen, ha szimpla járásról van szó. Egy lábon pörögni szerintem órákig is képes volna botlás nélkül.
Összenéztek, és megsejtettek valamit.
– Minden idegrendszerit nézzünk meg – közölte Ádámmal, aki vizsgálati listát kezdett írni a kórlapomra. Egy-egy szónál visszafojtotta lélegzetét, és megreszketett a keze. Őt figyelve én is félni kezdtem, rettegni attól, hogy a fogászat mesemaraton lesz az „idegrendszeri vizsgálatokhoz” képest...
De a kezdet nagyon vicces volt. Vagy talán csak Tamás tette azzá. Csukott szemmel orrérintés, reflexvizsgálat kis kalapáccsal. Behunyt szemmel egyenes vonalon járás, és nagy meglepetésükre egy állóspárgát is bemutattam. Az ultrahang csikizett, a látótér vizsgálatot is elég érdekesnek találtam. Nem volt kellemetlen a nyirokcsomók és a hasam végignyomkodása sem.
– Oké, de csak ha tényleg nem fáj a sebed, akkor ha még egy olyan egy lábon forgást is bemutatsz, hazaengedlek – mosolygott a főorvos.
– Hajrá, Norc! Ne gondold, hogy a nyolcvan éves nénikkel nem csináltatjuk meg!
Röhögtek. Így aztán a dupla és tripla piruette-t váltogattam legalább két teljes percen át.
– És nem szédülsz? – képedt el Tamás. – Jézusom, nekem le kell ülnöm... – mosolygott, és valóban le is ült.
– Nem, csak gyakorlat kérdése – lihegtem.
– És például a lépcsőzésnél jobban figyelned kell? Vagy ha egy bútort kerülsz meg, vagy egy ajtófélfa mellett mész el, sokszor beleütközöl?
– Előfordul – válaszoltam.
– Állandóan – javított ki a bátyám. – A biztonsági kódot is csak akkor nem üti el, ha éjnek évadján titokban lopózik ki – vigyorgott felém.

Este nem mehettem el a templomba, Ádi elvitt fogorvoshoz. Már hazafelé tartottunk, amikor láttam, hogy keze meg-megremeg a kormányon. Észrevette, hogy figyelem, kínosan mosolygott felém.
– Ádám, szerinted valami súlyos bajom van? – A szavak nehézkesen jöttek ki az elzsibbasztott számon.
– Ma is minden jól ment, Norc! A sebészek már csináltak MRI felvételt, szóval, nem lehet rák például, ha erre gondolsz. Ez a sok vizsgálat elővigyázatosságból kell, valószínűbb, amit Tamás mondott, hogy egy kis bevérzés volt... – válaszolta, mégsem múlt el a rejteni kívánt aggodalma.
– Akkor miért vagy ennyire ideges? – kérdeztem rá.
– Lesznek, kicsim, kellemetlen vizsgálatok is, és persze még nem tudunk semmi biztosat – pillantott felém.
Nem akartam többet tudni. Pánik kúszott fel a gyomromból a torkomig, majd átváltozott valami egész más, de ugyanolyan furcsa érzésig, amikor megpillantottam Zsoltit cigizve a házunk előtt. A kutyák mit sem törődve vele, hömpölyögtek körülötte.
Amikor a bátyám leállította az autót, rám nézett.
– Szerelmes vagy? – kérdezte hirtelen.
– Jaj, Ádi... – morrantam rá zavarom mérhetetlen vörössége alól.
Elmosolyodott.
– Szeretnék beszélni vele négyszemközt, te addig pihenj le, jó?
– És mit akarsz, lefektetni a szabályokat, bátyám?
– A lefekvés szabályait?! Igen, lehet... – Nem vártam meg, míg befejezi a mondatot, iszonyú zavarban voltam.
Kirúgtam a kocsiajtót, és rohantam a házhoz.
– Norci, hé! – szólt rám Zsolti, mikor látta, hogy nem ő száguldásom célpontja, hanem a bejárati ajtó.
Később az ágyamon hintázva, tűkön ülve alig vártam, hogy végre bejöjjön a szobámba, hogy újra lássam. Talán ő is így volt vele, mert nem tartott negyed óránál tovább a nagy beszélgetés...
Kettőt kopogott. Az ajtóhang megragadta a szívemet, és bepréselte azt a hangszalagjaim közé.
– Gyere! – Rekedtesen, reszketve szóltam.
– Kicsilány... – sóhajtotta, majd elém húzta a pink széket, amire leült. – Ne haragudj, nem sejtettem, hogy tényleg ennyire félsz, hogy... – És akkor elnevette magát. – Hogy elszöksz a váróból?! Ha tudtam volna, inkább lekésem az első műtétet! – vigyorgott.
A torkom még mindig tele volt, talán azt is elzsibbasztották. Elvörösödve vontam meg a vállam.
– Na, és jól vagy? Fájt? Fáj? – kérdezte aggódva.
– Én meg nem sejtettem, Zsolti, hogy az unokatesód ennyire kedves. Nem szöktem volna el – válaszoltam szégyenkezve.
– És kórházunk nagy tudású belgyógyászai? – faggatott tovább, míg a szék egészen az ágyig koppant. Térdtől bokáig összeért minden porcikánk.
– Tamást nagyon megkedveltem! Tök sokat bohóckodott. Képzeld, piruetteztem is neki!
– Na! – mordult fel, és a székről hirtelen mellém ugrott az ágyra. – Mostantól csak nekem piruettezhetsz, királylány!
Kezével maga felé fordította az arcom, vigyorgása enyhe mosolyba lágyult, és olyan gyorsan történt... Behunytam a szemem, majd néhány másodperc múlva újra kinyitottam. Arcomról a nyakamra csúszott a keze, szeme kérdően mélyült a tekintetembe.
– Mi az? – kérdezte, gondolom a nem várt arckifejezésem okán.
– Te most megcsókoltál? – kérdeztem meglepetten, és hátrébb húzódtam.
Zavarában nyelt egyet.
– Miért, talán nem volt jó? – kérdezett vissza bátortalanul.
És akkor felpattantam az ágyról.
– Te most csókoltál meg? – rivalltam, és még mindig értetlenül bámult – Nem éreztem semmit!!!
– Ennyire reménytelen volt?
– Zsolti, a fogorvos! Az érzéstelenítő! Semmit nem érzek!