Szikrázó ragyogás

A sebész főorvos magassága a padló szintjéhez közelített, amikor a tényeket közölte anyámmal. Azt hittem, ezek után megszűnik a srácok munkahelye, az összes alkalmazott a dutyiban végzi, a főnök meg mehet náthákat gyógyítani Mucsogaröcsögére. Ám jelen pillanatban anyámat egészen más dolog foglalkoztatta.
– Na, de részt vehet Nora a röplabda bajnokságon?
Sokszor hittem, hogy már soha nem fog tudni meglepni, de ezennel mégiscsak sikerült...
A főorvos – visszanyerve körülbelüli magasságát – rám nézett. A szemem persze majd' kiesett a helyéről.
– Mikor lesz? – kérdezte végül. Tudtam, hogy ebben a percben anyám társadalmi rangján túl, arra is fény derül majd, hogy isteni befolyása mekkora. Kiderül, ki fontosabb: Hippokratész vagy Ruszlana.
– Csütörtökön – válaszolta anyám.
– Három nap múlva? – horkant fel a főorvos, majd újra zsugorodni kezdett anyám kék, mindenen áthatoló pillantása alatt. – Ha Nora úgy érzi...
Természetesen Ruszlana győzött, és számomra az is magától értetődő volt, ő fogja eldönteni, én hogy érzem magam.
– Átnéztünk mindent, és nem találtunk semmilyen elváltozást. A műtét után áttükröztük a beleket – sorolta az orvos a szavakat, amitől a gyomrom kavargott – , MRI-vel végignéztük a szerveket, de minden normálisnak tűnt – A hangja talpnyalástól vékonyodott.
Anyám csak legyintett.
– Ne izgassa magát, Főorvos Úr, a lányomnak nagyon erős a képzelőereje, hajlamos kitalálni bármit, csak hogy megússza a ráváró feladatokat! – tekintett rám szigorúan, és még ez is fényévekkel kedvesebb pillantás volt, mint amit közönség nélkül eszközölni szokott.
A sebész óvatosan mosolygott felém, amit természetesen nem viszonoztam.
– Én azért szeretném, ha Nóra bent maradna még nálunk néhány napig, megfigyelésen – dadogta a doki.
– Pont ezt szeretné elérni. Úgyhogy adják csak át az ágyát, nyugodtan olyannak, aki valóban beteg!
Az orvos értetlenül ráncolta a homlokát, végül bólintott.
– Most pedig, ha megbocsát, szeretnék négyszemközt maradni a lányommal.
Szíven vágott anyám kérése, és a világon minden összeszűkült a testemben.
A doki bólintott és szinte futott, úgy sietett ki a kórteremből. Úgy szerettem volna követni!
Még be sem csapódott az ajtó, már csattant is az első pofon. Okosan, gyűrű nélkül.
– Miért kellett iderángatnod? – kérdezte, majd jött a második.
Vézna karjaival közrefogta testem, ahogy az ágyamra támaszkodott, majd világoskék jégszemével az enyémhez közeledett.
– Esküszöm, nem én kértem, hogy... – És a harmadik.
Akkor kopogtak. Anyám dühösen kifújta magát, majd a nyíló ajtó irányába fordult.
– Szabad? – kérdezte a résnyire tárt ajtóból, a negyvenes férfi, fehér köpenyét a kezében tartva.
Anyám felpattant mellőlem, és odaugrált hozzá. Az a belgyógyász volt, akihez még a műtét előtt hozzá dörgölődzködött... És tett most is, ugyanúgy.
A férfi egymagas volt az én száznyolcvan centis anyámmal. Kedves tekintettel mosolygott Ruszlana-ra, aki kacéran nyújtogatta felé a nyakát.
– Rég volt... – kezdte a férfi, anyám válaszként a pilláit rebegtette. – Örülök, hogy Ádám a belgyógyászat mellett döntött, az egyetem legjobb hallgatóját, nagyon szívesen veszem a szárnyaim alá.
– Ádám felfoghatatlanul okos, nem fog csalódást okozni – nyávogta a nő.
A férfi ezúttal felém irányította pillantását, és ugyanolyan kedvességgel ölelt körbe. Az ágyam mellé lépett.
– Nora, a belgyógyász főorvos vagyok, nagyon sajnálom, hogy így alakult... Ne aggódj, kiderítjük, mi volt ez az egész – mondta, és kedvessége még azt is elfeledtette velem, hogy hiába vágtak fel.
Akkor anyám közénk szúrta vörös magassarkúját.
– Nora csak szimulál, Tamás. Az évzáró dolgozatok helyett úgy gondolta, inkább heverészik itt egy kicsit.
Az orvos nagy, zöld szemekkel nézett anyámra.
– Mindent végig szeretnék nézni a lányodon!
A „minden”-től görcsbe rándult a gyomrom. Anyám szeme villant, barna szájfényes ajka elvékonyodott.
– A sebészek már megnézték – kezdte, majd az órájára pillantott – , nekem pedig sietnem kell, úgyhogy Nora, öltözz! – szólt rám, majd idegesen a hajába túrt – ragadt a hajlakktól.
– Igen, most jövünk mi! – erősködött a férfi, mire hol ki-, hol betakaróztam, alkalmazkodva ki-ki kívánalmaihoz...
Anyám közelebb lépett a férfihoz, villámzáport szórt felé.
– Azt mondtam, nem! – harsogta, így végül kitakaróztam, és öltözni kezdtem.
A férfi nagyot nyelt, majd felém fordult.
– Tizenhat éves vagy, Nora – kezdte – , úgy gondolom, el tudod dönteni egyedül is...
Ebben a pillanatban anyám felöklelte a férfit. Én csak álltam ott, sóbálvánnyá merevedve, és összeszorított szájjal figyeltem a történéseket. Legalább a kórterem ablakáig passzírozta az orvost.
– Ne gondold, hogy kihasználhatod a régi ismeretségünket!
Az orvos még onnan is engem figyelt, ahogy sietve összekapkodom a cuccaimat, magamra rángatom a rövidnadrágot, fel-felszisszenve a hasamon lévő vágástól.
– Nora, gyere be reggel! – szólt, és úgy kapta el anyám pofonra csattanó kezét, hogy oda sem nézett.
Profi! – bámultam rá, hosszan elámulva.
Anyám horkantott egyet, majd felém ügetett, elkapott, és az ajtó felé lendített. A folyosón haladva újra normálissá vált. Mindenki őt figyelte.

Anyám nem úgy járt, mint az emberek, ő vonult. Tűsarkú cipőben is úgy siklott, ahogy más tükörjégen korcsolyalábakon sem tudott. Orra mindig mindenki fölé emelve, felnézve rá mindig elcsodálkoztam, hogy nem botlik el soha, hisz' nem is lát minket, akik alatta léteztünk. Ő nem nézett senkire, de őt mindig bámulták.
Szürke kisegérként caplattam mellette. Aztán megpillantottam, ahogy Ádi és Zsolti szembejönnek velünk. Megtorpantak, Ádi kérdően szélesre tárta a karját, Zsolti a folyosófalhoz oldalgott. Anyám a bátyámhoz szambázott, és simítgatni kezdte köpenye gallérját.
– Anya, mi folyik itt? Csak azt ne mondd, hogy hazaviszed Norcit!
– Miért kellene itt maradnia?
Zsoltival összenéztünk. Akkor eltűnt anyám, a bátyám, az összes kórházi dolgozó, de még a falak, folyosók, és az épület is. Szőkésbarna, rövid haja kócos hatást keltve állt, barna szemei mosolygóan pillantottak felém. Akkor egy pillanatra sikerült elfelejtenem a tényt, hogy anyám mellett mindig sokkal szerencsétlenebbnek festettem, a rojtos farmergatyám alól kilátszó foltos lábammal, a semmilyen, fehér pólómmal, a vörös ruhás Miss Tökély mellett.
Bár nem telt bele egy egész perc, Isten újra emlékeztetett az örökös megaláztatás érzésére. Mert megérkezett a nő... A nő, aki mintha divatlapból lépett volna közénk. Zsolti nője.
Élénk, gesztenyebarna színű haja úgy ragyogott, mintha csillámporral lenne befújva. Egészséges, napbarnított bőr, sugárzó mosolyú arc. Fehér miniszoknya, hosszú combok, rövid köpeny, kerek dekoltázs, bombasztikusan nőies vonalak... Elszédülve tettem egy lépést hátra.
A nyakához bújt, tökéletesre fésült haja Zsolti mellkasához tapadt. A kórház menten összeomlott. A falak tégladarabkái a lábaink előtt hevertek. Legalább két percig nem vettem levegőt, addig, amíg a bátyám ki nem rángatott a transzból.
Oldalba lökött, pislantottam egyet, majd visszatértem. És akkor anyámnak híre – az mindig volt, hamva? Az sosem lesz... Szóval anyám eltűnt, bár inkább a nő tűnt volna el Zsolti mellől.
– Ne akadj ki – suttogta Ádi.
Felnéztem a szemeibe.
– De én olyan ronda vagyok! – Csak ennyit bírtam kinyögni.
Ádám értetlenül ráncolta a homlokát, majd Zsolti felé fordult. Fennhangon odaszólt.
– Hé, Zsolti, melyikük szebb?
És egyszerűen nem hittem el, hogy ez valóban megtörtént! Hogy tehette ezt velem a saját bátyám? Hogy hozhatott ilyen helyzetbe itt, ennyi ember előtt? Ujjaim marokra szorultak, és mindennél jobban kívántam, hogy a föld megnyíljon alattam. Azonban Zsolti mindenféle megrökönyödés nélkül tolta el magától a nőt, otthagyta, és mosolyogva lépdelt felénk.
A lány először úgy nézett körbe, mintha én ott se lennék, keresve vetélytársnőjét, de nem hibáztatom. Rajtam aztán nem ragyogott semmi. A hajam világossága beleveszett a napfény gyenge erejébe. Az arcom élettelenebbnek hatott a hullaház legrégebbi lakójáénál is. A bőröm katasztrófa. Undorító véraláfutásokkal beszőtt. Vékony voltam és alaktalan.
Végül kizárásos alapon, felém mutatva szólalt meg.
– Ő? Zsolti? Ő az, aki miatt kidobtál?
Zsolti nem nézett rá, csak rám, mélyen, totálisan rám...
A távolodó lány hajáról akkor a plafonig szálltak fel az apró csillagporszemek. Ragyogott a jelen, szikrázott a tér minden porcikája. A pillanatnak egy nővér vetett véget, Zsoltinak vissza kellett mennie dolgozni, engem pedig Ádi vitt haza.

Az autóúton egyikünk sem volt kommunikatív. Én tündérmesékről álmodoztam, békákból lett királylányokról, Ádit pedig a szokásos rejtélyes csend lengte körül. Egészen hazáig egy szót sem szóltunk egymáshoz.
– Te, rendes tag ez a Tamás doki, nem? – kérdeztem a bátyámtól, miközben bemásztam az ágyamba.
Ádám keze megdermedt egy pillanatra, a takaró igazgatása közben, és rám meredt.
– Szóval találkoztatok – sóhajtotta úgy, mintha találkozni vele, valami különlegesen fontos esemény lett volna.
– Igen – válaszoltam, és nem tudtam, hova tenni a bátyám furcsa arckifejezését – , mielőtt anya kirángatott a kórteremből, bent volt ő is.
Ádám nyelt egyet, és az ágyam szélére ült.
– Na és, mi volt? – kérdezte, világoskék szeme kíváncsian tapadt rám.
Megvontam a vállam.
– Tovább akar vizsgálni.
Ádám bólintott, és várta, hogy folytassam.
– Mert mi van? Mi van anya és közte? – próbálkoztam kitalálni, mi olyan fontos Tamásban... De természetesen nem válaszolt. Hosszú másodpercig csak nézett, egyik szememből a másikba, majd felállt.
– Pihenj! – utasított távozásra készen.
– Ádi! – szóltam utána, mire hümmögve visszafordult.
Nem tudtam, hogy kezdjek bele, ahogy azt sem, hogy bírjam végre szóra a mindenttudó, de iszonyúan titkolózós bátyámat.
– Ha a hemofília X-kromoszómához kötötten, recesszíven öröklődik – végül úgy döntöttem, Ádi-nyelvet használok – , akkor hogy lehetek apa lánya? – böktem ki végre.
A bátyám hatalmasat sóhajtott. Sűrűn bólogatni kezdett, majd visszalépdelt az ágyamhoz.
– Úgy sajnálom, Norc, hogy így kellett megtudnod. De nem mondhattam el...
– Ki az igazi apám? – tértem a lényegre, bármiféle lelkizés nélkül.
Ádi ismét leült mellém, gondterhelten szusszant egyet, és biztosan láttam a szemében, hogy tudja a választ.