A bál előtt

 

Anyámékat szombatra vártuk haza, emiatt voltam egészen biztos abban, hogy részt fognak venni a bálon. Így aztán én sem bújhattam ki a – kimondatlan – kötelesség alól. Még akkor sem, ha a lázam sehogy sem akart csillapodni, és a hatalmas seb a combomon is inkább otthonülésre sarkallt, mint széttáncolni a cipellőimet. De sejtettem, hogy bénán is ott kellene lennem, ahogy Dávidnak is félvakon...

A sulinak vége lett. Az évzáróra nem mentem el, de minden létező oklevelet és dicséretet megkaptam. Anyámtól ezután minden nap érkezett távirat, a szokásos kötelező olvasmányokkal, így nem unatkoztam...

A bál előtti pénteken a következő állt az aktuális levélben: „Лев Николаевич Толстой После бала”* Összeráncoltam a szemöldököm és azon tűnődtem, vajon valódi üzenetnek szánja-e, vagy csak puszta véletlen-e a választás.

Lelketlenül lóbáltam végtagjaimat lefelé a lépcsőn. Az előszobából jobbra nyílt a nappali, onnan a könyvtárszoba. Ahogy elhaladtam a plafonig érő polcok mellett, tekintetem megakadt az R-betűt jelző cédulán. Belém villant a gondolat, miről olvasnék szívesebben. Persze halott ügy volt az otthoni könyveket átnézni, így úgy döntöttem, hátha a városi könyvtárban több mindent találok.

Visszalépcsőztem, átöltöztem, aztán hagytam a hűtőn Ádinak egy üzenetet arra az esetre, ha hamarabb érne haza a kórházból. Majd bebuszoztam a belvárosba.

 

A könyvtár egy kétszintes épület volt a város főtere torkában, ahová minden más fontos épület is nyílt. A földszinti ruhatártól bordó szőnyeges lépcső vezetett fel az emeletre, amely a polcok között is folytatódott. Amint felértem, egy hetven körüli néni szólított meg.

– Nora! – Hangja kedvesen csengett. – Bármit is keresel, angyalom, az nálatok nagyobb eséllyel van meg. Háromszor annyi könyvetek van, inkább ott kellene dolgoznom – csicseregte.

Zavarba jöttem. Jobban örültem volna, ha én nézhetek körül, segítség nélkül.

– Nem találtam semmit az 1900-as évek történelméről – nyökögtem.

Az apró, dauerolt hajú, molyirtószagú néni először rosszallóan bámult, végül enyhülve válaszolt.

– Mindjárt küldök valakit, hogy segítsen, angyalom!

– Igazán nem kell!– szóltam utánalépve, de bámulatos gyorsasággal húzta el a csíkot.

Sóhajtottam, és gondoltam nem várok senkire, gyorsan utánajárok egyedül a dolognak. A lépcsővel szemközti falon egy óriási tábla mutatta, hogy A-tól J-ig jobbra vannak a könyvek – amerre a néni is spurizott, K-tól Z-ig bal kéz felől. Így megperdültem, és hirtelen valami feketébe ütköztem. Megbotlottam, és már dőltem is a lépcső felé. Elkapta a plafon felé lendülő karom, és beljebb húzott.

– Ha a világon egyetlen gödör lenne, te azt is megtalálnád, és szilánkosra törnéd benne a bokád – sziszegte felém. – Majd másnap a másikat is!

– Te mi a frászt keresel itt? – döbbentem bele Dávid fekete szemeibe, immáron mindkettőbe, az egyiken egy apró hegkülönbséggel.

– Itt dolgozom. Te mit keresel itt? Könyvtáratok van otthon! – rázta meg kérdően a fejét.

– Mikor került le a kötés a szemedről? – kérdeztem a heg maradandóságán töprengve.

– Reggel. És a combod hogy van?

– Jól – válaszoltam, majd mosolyra húzódott az ajkam. – Jól megjártuk!

– Az a különbség, hogy mindkettőért te vagy a hibás – dünnyögte. – Na, és még az, hogy te nem vagy jól. Majd' kicsattansz a láztól. Pedig egy pillanatra megdöbbentem, milyen szép vagy, de most már látom, hogy csak lázas.

– Te aztán tudsz bókolni! – vette el az élettől is a kedvem.

– Szóval, milyen könyvet keresel? – kérdezte.

Megrántottam a vállam, majd felé suttogtam.

– Rólunk... Romanovokról akarok olvasni.

Egy ideig csak bámult, majd lesajnálóan csóválta meg a fejét.

– Te mindig olyan ajtókat akarsz nyitogatni, amin hét lakat van?!

– Neked meg muszáj állandóan rébuszokban beszélned? – fintorogtam.

– A pasikkal is ez a helyzet. Neked az kell, aki nem érdemel meg.

Megugrottam a felháborodástól.

– Sosem leszek a feleséged, ne is álmodj róla! – bukott ki belőlem, mire csuklón fogott, és maga után vonszolt két könyvespolc-sor közé.

– Rémálmaimban történjen ilyesmi – sziszegte felém, majd az ablakhoz tolt.

A könyvtár emeleti ablaka a kórház egyik oldalkapujára nézett. Négyen voltak. Zsolti és három csaj. Cigiztek és vihogtak. Dávid felé fordultam.

– Most mi van, csak beszélgetnek!

– Öt, négy, három, kettő... – mutatott az ablak felé.

Az egyik Zsolti nyakába ugrott, aki megsimította a derekát.

– Tudom, hogy ti ilyen ölelkezősök vagytok, de ez a csaj tíz percen belül most ugrik rá negyedszerre.

Rémülten néztem Dávidra, és elfelejtettem lélegezni. Kerregtem, sipítottam, pánikgörcs fojtotta a torkom.

– Na! Jól van, na! – vonta maga felé a tekintetem. – Ő egy Voronov, ezek ilyenek...

– Mi? – ziháltam könnyes szemekkel, mire arca ledöbbent.

– Én is így éreztem magam, amikor mondtad, hogy Romanovokról szóló könyvet keresel – mondta. – Miért nem kéred meg a bátyádat, hogy meséljen? Vagy a Casanova-pasidat? Mindkettő képben van.

Szipogva ráztam meg a fejem.

– Mesélj te!

Hezitált, majd bólintott.

– Mire vagy kíváncsi?

– Hogy lehetsz te is Romanov? Talán rokonok vagyunk?

– Amennyire bárki – vonta meg a vállát –, az ük-ük-ükapánk volt közös – majd nevetve folytatta. – Gondolom nem sejted, hogy vele közelebbi rokonságban vagytok! – mutatott az ablakra.

Kivert a víz, megfordult a világ.

– Le kell ülnöm – nyökögtem.

– Már megint nem ettél semmit! – szólt rám. Elkísért a másik sorban lévő székekhez, és egy könyvet hajított elém.

Nagyot csattant az asztalon: „Evészavarok lelki okai” – ha nem tűzött volna el hirtelen, kivertem volna vele a másik szemét is... Összeszedtem magam, aztán felálltam, és sietni kezdtem a lépcső felé. Egy szendvicset nyomott hirtelen a kezembe.

– Ezt hogy érted? Hogy érted, hogy Zsolti közeli rokonom?

– Hát, állítólag a nagymamátok közös.

Fuldokolva émelyegtem.

– Hogy? Az unokatesóm...?!

 

Rohantam. Őrült iramban, hogy megkeressem Ádámot, és meggyilkoljam. Hogy megfogjam a fejét, és letépjem a helyéről...

A nap tüze alatt robogtam át a főtéren, a sok gondtalanul fagyizgató, nyáriszünetelő között. Néhányan rám köszöntek, néhánynak nekiütköztem, aztán berontottam a kórház főkapuján, balra a belgyógyászati szárny felé. Tamás meglepetten fordult meg kényelmes ballagása közben.

– Norci! – olvastam le szájáról a nevemet, majd hozzá trappoltam. Ijedten nézte az arcom.

– Muszáj beszélnem a bátyámmal! – fújtattam felé.

– Mi a baj? – kérdezte, és megérintette a könyököm.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Nagy baj van! Nagyon nagy! – reszkettem rémülten.

– Jól van, gyere! – mondta, és bevitt az egyik vizsgálóba. – Ülj le! Megkeresem fél másodperc alatt! – hadarta.

Bólintottam, miközben fel-alá járkáltam a kék csempés, kórházszagú teremben. Tamás tényleg hamar visszaérkezett.

– Mindjárt jön – mondta, miközben becsukta maga mögött az ajtót. – Azt üzeni, nekem is nyugodtan elmondhatod addig.

Zihálni kezdtem, és csak akkor vettem észre, hogy morzsáira fojtogattam a kezemben lévő szendvicset. Idegesen beledobtam a szemetesbe.

– Miért nem ülsz le? – kérdezte. – Norci!

– Hm? – fordultam felé zaklatott reszketésem közepette.

– Ülj le! – mosolygott lágyan.

Magam mögé néztem, ott volt egy gurulóskerekű szék, ráomlottam. Tamás a másikra, és elém gurult. Nem szólt, csak aggódva nézett.

– Az történt, hogy... – kezdtem, majd az ablak felé pillantottam, aztán újra rá. – Nem orvosi dolog – sóhajtottam.

– Azért adnék egy lázmérőt, gyanúsan csillognak a szemeid – válaszolta, majd a mellette lévő gyógyszeres asztalhoz lépett, és onnét felém nyújtotta azt. Tétován elvettem és beszorítottam a hónom alá.

– Mennyire ismered anya családját? – böktem ki végül.

– Mindent tudok – bólintott mosolyogva. – Minden, amit mondasz, köztünk marad. Ebből a szobából nem távozik. Bízhatsz bennem!

Sírni kezdtem. Hüppögve zihálni.

– Zsolti az unokatesóm?

Tekintete mély, szeretetteljes komolysága nem változott.

– Már hogy lenne az unokatesód?!

– Azt hallottam, hogy közös volt a nagymamánk! – reszkettem.

Tamás erőteljesen rázta a fejét, és egész közel gurult hozzám.

– Norci! Az kizárt!

– Miért? – szipogtam.

Hezitált. Egyik szememből a másikba nézett ugyanolyan színű szemével.

– Te is megbízhatsz bennem! De megölöm magam, ha ez igaz lehet! – drámáztam.

Akkor megérintette a kezemet, és szigorúan tekintett rám.

– Komolyan kérlek, felejtsd el Rómeó és Júliát, kicsim! Az öngyilkossággal világmerényletet követnél el. Feladatod van... Nekem pedig az – pittyegett a lázmérő, kihúzta a karom alól – , hogy vigyázzak rád. Tartsuk ezt tiszteletben!

Elkaptam a hőmérőt tartó kezét.

– Kérlek...

És akkor Ádám sietett be. Elém állt, megfogta a homlokom, majd ránézett a hőmérőre.

– Szent Isten! – rémüldözött. – Azonnal feküdj le! – mutatott a vizsgálóágy felé.

– Jól vagyok – nyávogtam – , nem ezért jöttem...

– Nem érdekel! Mindjárt lázgörcsöt kapsz!

– Engem meg az nem érdekel! – ugrottam fel.

– Norci – szólt közbe Tamás, fejét rázva, mire megenyhültem, és szót fogadtam.

Csendben könnyezve tűrtem a lázcsillapító szurit, és azt hogy megbeszéljék, nem jó az antibiotikum, másik kell.

– A bál ugrott, húgom – szólt végül a bátyám, de tudtam, hogy ezt nem ő fogja eldönteni.

– Magunkra hagynál Tamással egy percre?

Megdöbbent szemekkel nézett rám, majd a főorvosra. Aztán ismét rám.

– Szóval rájöttél, hogy...? – suttogta felém a bátyám.

– Igen, és mivel te sosem mondasz semmit, Tamással szeretném megbeszélni!

Még mondott volna valamit... Majd Tamásnak is, de végül nem tette.

– Pár perc, és visszajövök – mondta, aztán végül mégis visszafordult Tamáshoz.

– Kérlek, ne hagyd, hogy elrohanjon!

– Csak a testemen keresztül!

Ádám elmosolyogta magát, majd lelépett. Tamás egy textilruhát vizezett, majd tette a homlokomra. A jéghideg szinte lefagyasztotta az agyam.

– Egy bálon láttam meg először – kezdte, majd mellém húzta a széket, és leült – , gyönyörű fehér ruha volt rajta, rózsaszín pántokkal. A haját hosszú dísztollak tűzték hátra és... – Elmosolyodott. – Hihetetlen, mennyire hasonlítasz rá!

Morcosan hümmögtem válaszként.

- Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem, és ezzel mindenki így volt. Azt éreztem, hogy ilyen szépség nem is létezhet a valóságban, teljesen megbűvölt... – Egy pillanatra elveszett emlékei sűrűjében, majd újra felém tekintett. – Végigkeringőztük az éjszakát, az elsőtől az utolsó táncig!

– És apám ehhez mit szólt? – kérdeztem közbe.

– Valójában örült annak, hogy valaki elvégzi helyette ezt a feladatot – fintorgott és folytatta. – De okos lány vagy. Rájöhettél, hogy mi is Rómeó és Júliát játszottunk...

Bólintottam, és most is elképzeltem a rettenetes anyámat a tündérkedves Tamással... Vagyis elképzelhetetlen volt!

– Biztos tudsz arról, hogy a hivatalos élet mellett, ami a kivégzés óta... Istenem, de gyűlölöm ezt a szót! Tehát titokban folyt, amellett minden női felmenőd önkéntes nővérként tevékenykedett – És akkor elnevette magát. – Anyád kivétel volt, ő rosszul volt a kórházaktól, ismerős?!

– Hm – morogtam újra.

– És én akkor ifjú titán voltam a belgyógyászaton, annyi idős, mint most Ádi, tehát a legtöbb éjszakát nekem kellett ügyeletben töltenem.

– És egyik éjjel mégis csak megjelent az anyám. Hirtelen elmúlt a kórháziszony! – folytattam.

Bólintott.

– Rettenetes nővér volt! – nevetett. – Semmihez sem mert nyúlni, igazából ki sem merte nyitni a szemét, egy ragtapaszt sem tudtam rábízni!

– Pedig régebben mindig ő adta be a faktort! Vénát szúrni komolyabb, mint egy ragtapasz!

– Ezek szerint mégis sikerült a terápia! – nevetett.

– Terápia?

– Nálad is el fog múlni ez a kórházfóbia, majd segítek! Aztán majd azon kapjuk magunkat, hogy talárban besétálsz hozzám az orvosi diplomáddal – kacsintott.

A gondolattól is felfordult a gyomrom.

Aztán komoly tekintettel folytatta.

– Lopott perceink voltak csupán, tudtuk, mekkora bajba sodort minket a szerelem.

Bólintottam, mire Ádi benyitott. Tamás intett neki, hogy még kell idő.

– Anyád megszállott naplóíró volt, és ez is hagyományként öröklődött nálatok! A bizonyos Olga-naplók – nézett rám kérdően.

Megráztam a fejem.

– Onnan tudjuk, hogy bár Voronov volt a dédnagymamád igazi szerelme, aki Zsolti dédpapája, mégis plátói maradt ez a vonzalom – jutottunk el végre a lényeghez.

Felugrottam, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal, minden lázas erőmmel megöleltem Tamást, majd indulni akartam, hogy kinyírjam Dávidot, hogy letépjem a fejét a helyéről...

– Na állj! – szólt rám. – Visszatolod a kis segged az ágyra, és megmérjük újra a lázad! – Az órájára tekintett. – Ádám haza is fog vinni!

Morogva sóhajtottam, és visszacsámpáztam a hőmérőért. Mire lecsipogott, Ádám bekéredzkedett, és elbúcsúztunk.

– Lehet, hogy találkozunk holnap a bálon? – mosolygott felém Tamás.

– Az kizárt! – vágta rá a bátyám.

– Azért gondold át, Ádikám... Egyszer élünk!

 

Az autót kínos csend lepte el, miközben hazafelé tartottunk. A bátyám arcát bámultam, de nem bírtam leolvasni róla semmit.

– Ádi, dühös vagy rám? – kérdeztem alig hallhatóan.

Szinte látni lehetett, ahogy vonásai átalakulnak. Egy pillanatra felém fordult, majd újra az útra, és ismét rám.

– Nem Norc, vagyis persze, hogy dühös vagyok! A combod... Lázasan bebuszozol, Isten tudja, hová?! Tényleg, hol voltál?

– Könyvtárban – válaszoltam. Döbbent szemét fordította újra az útról felém.

– Mert hogy? – kérdezett vissza. – Kiolvastad a házunkat?

– A családunkról akartam olvasni! Te soha...

– Semmit nem mondok, tudom, Norc! Még nincs itt az ideje! – vágott közbe.

– Bezzeg Dávid mindent tud!

– Dávidnak sosem kellett félnie semmitől!

– Miért? Azt mondta, hogy az apja ugyanolyan világapa, mint amilyen anya nőben.

Újra rám meredt.

– Az más – fogta rövidre.

– Miért?

Rám nézett, sóhajtott.

– Jól van, jól van! Mindent elmondok a bál után. Tényleg semmi értelme, ha úgyis megtudsz mindent, csak közben elájulsz a főtér közepén lázasan.

– Most akkor mennem kell a bálba? – kérdeztem vissza. Mosolygott.

– Azt hittem, szeretnél?!

– Zsoltival szeretnék menni! De mivel anyánk is ott lesz, erre esély sincs. Bár az sem biztos, hogy ő velem szeretne jönni – bukott ki belőlem, miközben könnybe lábadt a szemem.

– Most ezt hogy érted? Mi történt már megint? – rivallt rám.

– Láttam ölelkezni egy lánnyal.

– Na és?

– Hát, mit ölelget mást?

– Na jó. És hol volt a keze? – kérdezte Ádi.

– Az egyikben cigi volt, a másik a csaj derekán – válaszoltam értetlenül.

Ádám bólintott, majd rám nézett.

– Ha nem csúszkált a keze a csaj segge irányába, akkor az a pasiknál közömbösséget jelent.

– Ó, hát, én kérek elnézést! – fintorogtam. – Akkor sem hívott el még!

Megdöbbent.

– Pedig alkalma lett volna, minden este bezárkóztok a szobádba. – Morgott, majd gyanakodva bámult.

– Jaj, bátyó! Csak zárkóznánk, ha lenne zár! Egyébként meg biztos akkor fogok lefeküdni vele, amikor szét van szaggatva a lábam!

Megkönnyebbülten mosolygott felém.

– Azt mondta, még vár valamire – folytattam. – Biztos arra a lányra!

Ádám megrázta a fejét.

– Anyára vár, hogy üzenjen neki.

– Mi? Pont ő tiltott el minket egymástól! Miért üzenne neki?

– Én biztos vagyok benne, hogy minden után is azt akarja majd, hogy Zsolti vigyázzon rád.

– Istenem, ez a nő tiszta skizó! – buktam ki. – Zsolti valamiféle testőr, vagy mi?

Semmit nem értettem az egészből!

– Valami olyasmi – pillantott rám komoly szemekkel, majd elvigyorodott – , több, mint testőr!

– Haha, Ádi! Poénhegyek, hova legyek! – morcogtam.

– Szóval – kezdte, miközben behajtottunk a földútra – , és Tamás?!

– Ő meg azt hiszi, hogy orvos leszek – sóhajtottam, de Ádi másra volt kíváncsi.

– És még?

– Ez nem elég meglepetésnek?

Elnevette magát.

– Egyértelmű, hogy az leszel!

Nem válaszoltam, csak folytattam magamban a puffogást.

– Ismerlek, Norc... – kezdte sóhajtva. – Ha az ölelgetős csajjal lett volna bajod, hozzájuk rohantál volna. A csajt megrángattad volna, Zsoltinak meg letépted volna a... Na jó, bele sem gondolok inkább, de a sebészeten pampogtál volna, az fix. Erre hozzám rohansz, és felteszem, nem lázcsillapítóért könyörögni! Mi történt?

– Jézusom, Ádi! – És akkor hirtelen újraéledt bennem a gyanú, hogy mégis Dávid tudja jól... – Miért aggódsz annyira a szűzhártyám miatt? És anya mióta ismeri Zsoltit?! Zsolti ugye nem rokonom???

– Nem! A családban egyetlen-egyszer sikerült gyereknemzés tiszta szerelemből – vágta rá. – De mi ez az egész kombinálás? Hogy a rokonod? Gondolod, hogy engedtem volna, hogy ti ketten... Jézusom!

– És ki az a gyerek? Ki az az egyetlen? Ha a nagyanyánk sem Voronov-lány? – faggattam.

Ádi leállította a kocsit, és döbbenten bámult rám.

– Úristen, mi mindent derítettél ki?

– Hol vannak az Olga-naplók?

Ádám a fejét rázta.

– Anyánál, és gondolhatod, hogy nem a bugyis fiókjába rejtette...

– Olvastad valaha?

– Már hogy olvastam volna? Én férfi vagyok! Az a család nő tagjaié. Majd egyszer megkapod, de felejtsd is el, amíg anyánk él, nem veheted a kezedbe.

Még mindig az autóban ücsörögtünk.

– Szóval? – faggatott.

– Dávid azt mondta, Zsolti az unokatesóm, de Tamás mesélt az Olga-naplókról.

Bólintott.

– Anyáról is mesélt?

– Igen.

– Most hozzak egy harapófogót, vagy elmondod már, mi volt! – rivallt rám.

– Csak ennyi...

– Jó – sóhajtott egy hatalmasat.

– Ádi! – morogtam rá, mert egyből kiszimatoltam, hogy valami többet tud anya és Tamás kapcsolatáról – Na, ezzel fogod kezdeni a bál után!

 

Bál után... Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben felcsaptam a Tolsztoj-kötetet. Mintha Tamás és az anyám ugyanazon a napon mesélték volna el a viszonyukat. De vajon nekem mi közöm van ehhez a múltbéli románchoz? Feküdtem az ágyamon, arcom a tenyereimben, és olvasni kezdtem.

 

„(...) az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik (…) Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges. Mindig rendkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátra vetette, s ez a tartás - sovány, csontos alkata ellenére - valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét.”

 

Felnéztem a könyvből, egyenesen a hópárnáimra. Ez anyám! – döbbentem meg, majd szemem falni kezdte a sorokat.

 

„Tartása talán riasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye."

 

Tamás meséje után, az ő szemével látva anyámat, még ez is pontosan ráillett.

 

”(...) farsang utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához (...) ”

 

Ismét felnéztem. A bál! Ahol megismerkedtek...

 

”A bál csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkélyes terem (…) Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam. (…) Rózsaszín öves fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glasszékesztyű, amely nem ért fel egészen sovány, négyszögletes könyökéig. "

 

Még a ruha is stimmel!

„(...) nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én, mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak (...) Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne. (…) A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg sem várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. (…) Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka-figurát, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szól: "Encore... " És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet... "

 

Ó, a végigtáncolt éjszaka! Mosolyogtam, amikor visszaemlékeztem Tamás csillogó szemeire. Talán anya is boldog volt! Talán még mindig az lenne Tamás mellett...

 

„- Tehát szupé után az első négyes az enyém? - kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.

- Ha nem visznek haza - válaszolt mosolyogva.

- Nem engedem - mondtam én.

- Adja ide a legyezőmet.

- Sajnálom visszaadni - feleltem, és átnyújtottam neki olcsó fehér legyezőjét.

Tessék, hogy ne sajnálja - kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem. "

 

A toll, anya haja azzal volt feltűzve...

 

És akkor kopogtak. Megugrottam, tekintetem követte a földre csúszó könyvet, majd az ajtóm felé fordultam.

– Tessék?

Zsolti lépett be. Becsapta az ajtót, majd az ágyhoz sietett. És én elfelejtettem mindent. Belevesztem a jelen szomjas pillanatába. Feltérdeltem. Megragadta a derekam, felkapott, és úgy tett le az ágyra, mintha törékeny porcelánbaba lennék. Az ajkamhoz hajolt, csókért nyújtóztam felé, de elhajolt – érintetlenül hulltam az ágyra. Kinyitottam a szemem, szélesen vigyorgott rám, majd újra közel hajolt, és megcsókolt. Keze végigsimította az arcom, a fülem, a nyakam, és testem az ujjai közé hullámzott. A combom felett megállt az érintése, majd hajszálaink közt, összeérő homlokkal néztünk újra egymásra.

– Szia! – suttogta. – Hiányoztál, zakkant lány!

Kezemmel lefogtam a simító karját, és ellökve magamtól fölé kerekedtem. Nevetett. Kezeim bilincsként csattantak csuklói körül, hajam hajára hullt, ölem az övét érintette.

– Te is, nővérkék kedvence – súgtam az ajkára.

Reszketve nyúlt szájával az enyém felé. Elkaptam, éhesen harapott saját ajkába, majd visszahajoltam, és csókolózni kezdtünk. Puhán, majd egyre követelve. Könnyet préselt nyelvem nyomán a vágy, lüktetve zihált a nyáreste fülledt lelke.

– Hé... Hé-hé – suttogta, és lefogta vállaimat, majd maga alá fordított. Nevetett.

– Mindjárt felgyullad a baldachin, kicsi! – lihegte.

Átfogtam hátát, és újra magamhoz húztam. Lassítottunk. A decrescendo hosszúra nyújtotta csókjaink, keményebbé váltak az érintések. Lábaimmal magam felé húztam derekát.

– Állj-állj... – lihegte a nyakamba, majd a szemembe mosolygott. – Engedj el, Norc, mert... mert...

Elengedtem. Felállt, és elkóválygott a székig. Leült, és onnan vigyorgott.

– Akarlak – suttogtam felé. Szemem égett az éhségtől.

– Sürgősen váltsunk témát! – nyögte. – Ádám kérte, hogy nézzelek meg, mert negyven fokos lázad volt délután?!

– Majd Ádi megnéz – sóhajtottam. – Gyere vissza... – súgtam.

Megrázta a fejét.

– Elvitte a nővéremet randizni.

– Szóval miénk a ház!

– Nem, Norci nem! – nevette. – Ezt meg kell beszélnünk, meg kell terveznünk, ezt... Nem lehet csak így!

– Ó, írjak forgatókönyvet? – morogtam. – Hát ezt kapd ki! Hercegh doktor lefeküdt az ügyeletes nővérkével, mert a barátnője nem tudta kielégíteni szexuális vágyait – dühöngtem.

Zsolti arca lefagyott.

– Mi van? Most miért mondasz ilyeneket?

– Megesik az ilyen, nem?

– Meg. Amíg az ember nem lesz szerelmes, addig igen.

Csend fagyott a szobára. Majd anyám és Tamás jutott eszembe.

– Hacsak bele nem szeret az ügyeletes nővérkébe, teszem azt...

Felállt, és leült mellém az ágyra. Megsimította a homlokom.

– Téged szeretlek – mondta, majd megcsókolt. – De most nagyon sürgősen elkezdek komoly orvosként viselkedni, mert megint magas lázad van.

– Jaj, már – sóhajtottam szemforgatva –, szedem a gyógyszert, majd elmúlik, majd meggyógyulok.

– És ez azt jelenti Norc, hogy te meg betegként kezdesz el viselkedni! Ne próbáld meg el- „jól vagyok”-oskodni, ahogy szoktad.

– Jó – vágtam rá sértődötten.

– Oké, akkor hozok valami lázcsillapítót. Ádi mondta, hogy a fürdőszoba szekrényben vannak a gyógyszerek.

Bólintottam, majd utána kiabáltam.

– De tablettát hozz!

Persze nem azt hozott...

– Nálatok valami perverzió ez a szurkálódhatnék? – nyávogtam, amint megláttam a kezében a fecskendőt.

– Tedd be! – adta oda a hőmérőt. – Sokkal jobb a szuri! Gyorsan hat, kikerüli az emésztőrendszert, nincs mellékhatás.

– Hogyne lenne... A pánikot minek neveznéd?! – vágtam vissza.

– Jól van, ha kilenc alatt van, tabit kapsz – mondta, majd leült mellém az ágyra.

– Ó, doktor úr, átlátok magán! Pontosan tudja, hogy fölötte van!

Kínosan elmosolyogta magát, és bólintott. Miután megkaptam azon a napon a második szurit is, kicserélte a kötést a combomon.

– Most már megnézheted, nem olyan ronda! – szólt felém, és akkor elnevettem magam. Tamás jutott eszembe.

– Nem lehet, akkor nem hat a varázslat – vigyorogtam felé.

Értetlenül bámult.

– Nem fontos. Tamás és az én titkom – mosolyogtam.

– Belgyógyászok... – sóhajtotta. – Na jó! Szépen gyógyul a combod, ide nem kell sebész. Szóval mondd meg, miért vagy lázas! – mosolygott felém. Elnevettem magam.

– Most akkor ki az orvos?

Megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs, mi bajod – mondta, majd ülőhelyzetbe húzott, és a nyakamat kezdte nyomogatni.

– Nem fáj sehol?

– Nem.

– És máshol? – kérdezte, majd elengedett.

Megráztam a fejem. Tekintetét az enyémben hagyta, és éreztem, ahogy gondolkodik.

– Torkod?

– Nem – majd elnevettem magam – , de logikusabb lett volna először orvosnak lenned, mielőtt benyeled a számból a bacikat.

– A te hibád. Ellenállhatatlan vagy! – Közelebb csúszott, hogy belenézzen a számba. – Na, hadd nézzem meg azért!

– Bingó! – mondta, miközben a torkomat nézegette, majd elengedett és a szemembe tekintett. – Lángvörös a torkod, Cica! Mi az, hogy nem fáj? Mi az, hogy Ádi még nem mászott bele a szádba?! Megvontam a vállam.

– Ez az új antibiotikum a torkodra is jó lesz – mondta végül, majd a szőnyegemen heverő könyvre tévedt a szeme.

Felvette és beleolvasott.

„Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta- és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne - de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.

"Mi lehet ez? " - gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. "Alighanem gyakorlat" - gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. ”

 

 

* Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Bál után (Szőllősy Klára fordítása)