Doktor Zsolti

Már hajnalodott, amikor beértem a házba. Egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének, törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe kergetve a gyomromat.
Néha elképzeltem, hogy egyetlen seben keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül kifolyhat az összes vérem. Azon viszont soha nem agyaltam, van-e más hemofíliás is a családban.
Tulajdonképpen semmit sem tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket. Amióta az eszemet tudom, mindig menekültünk és bujkáltunk, de a pontos okát sosem kötötték az orromra.
Még fel sem értem az emeletre, már a lépcső közepén iszonyú hányinger kerített hatalmába. Tömör bizonytalanságba gyűlt bennem a gyanú, hogy apám lánya vagyok-e. Ha választhattam volna, inkább anyám rokonsága alól kerültem volna ki. De azt nem lehetett, nagyon hasonlítottam rá. Apámra viszont valóban nem, de ahogy Zsolti mondta, nem biztos, hogy örököltem a betegséget. Kidobtam a taccsot, majd néhány pillanat elteltével ismét. Fenomenális! Legalább egy órát ültem a fürdőszoba kövén, lamentálva a rokoni viszonyokon, és azon, hogy kell-e még hánynom...
Amikor végül felálltam, az émelygésem szédülésbe és fejfájásba csapott. A hasammal is volt valami furcsa: itt-ott szurkáló érzés. Besiettem a szobámba, és még sokáig nem tudtam elaludni. Bíztam benne, hogy még azelőtt felkel a bátyám, mielőtt álomba merülnék. Ki akartam faggatni, de végül elkésett.

A várkert ostrom alatt állt. Hamuból gyúlt a tűz, koromlelkei láthatatlan világok felé szálltak. A semmi hangja sikolyba torkollt, borzadálytól élesedett, kántálva rengette a várfalakat. Lópaták nyomán ömlött a vörös lé, macskakövön szennyes pocsolyákká gyűlve, és hullt a fehér lisztpor, rá a két lovas vörös és fehér gyilkos csuhájára.

- Norci, már dél is elmúlt – Ádám hangja a távolból -, nem szeretnél felkelni?
- Beszélnünk kell – nyekeregtem a takaró alól.
- Mondjad gyorsan, mert be kell mennem a városba!
Válaszként csak nyöszörögtem, és a fejemre húztam a takarót.
- Akkor majd később, gondolom...

Alig lépett ki az ajtón, lábra pattantam, rettenetes hányinger tört rám. Nem törődve a hirtelen felkelés okozta szédüléssel, rohantam a fürdőbe. Toccs – és igazából csak ekkor tudatosult bennem, hogy lefekvés előtt is mennyire rosszul voltam.
- Jaj, ne! Beteg leszek! - nyávogtam félhangosan, és betámolyogtam Ádi szobájába.
Az övé a fürdővel szemben volt, így nem is próbálkoztam eljutni a sajátomig. Bevetődtem az ágyába. A plafon forgott, a szoba hullámzott. Ha behunytam a szemem, mindez csak fokozódott. Égetett a bőröm, a hasamban bolyongó, szúró érzés egyre inkább a jobb oldalra húzódott.
Meg fogok halni - rémisztett meg a gondolat, és már az sem érdekelt, kinek a lánya, fia, borja vagyok. Kezdtem igazán rosszul lenni.
Amikor kissé enyhült a szédülésem, az éjjeliszekrényen álló, kis órára pillantottam. Ádi alig egy órája ment el. Fantasztikus! Amikor orvos kéne, lelép. Tekintetem újra a plafon felé fordítottam. Fájt a hasam. Mintha apró lángnyilak fúródtak volna belém, egyre mélyebbre, egy pontba sűrűsödve, alul, a csípőm felett.
Biztos a csípőm fáj, a „rossz lábam” végleg feladta a harcot! - gondoltam, majd megmozgattam a combomat. Hiba volt. A fájdalom úgy csapott bele a hasamba, hogy alattam az ágyat is kettészelte, nyüszítve gurultam a jobb oldalamra esküdözve, hogy soha többé nem mozgok. Inkább kérek karácsonyra egy kerekes széket.

Hol van már Ádi? Mire hazaér, meghalok - villant belém a gondolat. Lelki szemem előtt megjelent saját holttestem, ahogy megmerevedve, hullafehéren, üveges szemmel hever a bátyám ágyán. Tekintetem hirtelen a könyvespolcra tévedt, azon egy könyvre, nagy, piros betűkkel állt a borítóján: „Hasfájás”
El kéne kúsznom odáig – gondoltam, és pont eddig tartott a nagy mozdulatlanságesküm. Nyikegve-nyekegve másztam le az ágyról. Négykézláb csúsztam a padlón, majd bal kezemmel vettem magamhoz a súlyos tárgyat. Próbáltam a földön ülve maradni, de egyre durvábban lüktetett a hasamban az a pont, így valahogy visszakínoztam magam az ágyba.
Oldalt fekvő helyzetben találomra csaptam fel a könyvet és olvasni kezdtem:
„Graviditas extrauterina: minden olyan terhesség, amikor a megtermékenyített petesejt nem a méh üregében ágyazódik be, méhen kívüli terhességnek hívunk” - terhesség? Na ne... - sóhajtottam, majd jó pár lappal tovább lapoztam.
„Pancreatitis*: övszerű fájdalom, amely gyakran a hátba sugárzik” - Nem, ez sem jó – nyafogtam, és adtam egy utolsó esélyt a dolognak.
Becsuktam a könyvet, majd újra kinyitottam:
„Appendicitis acuta” - Hát ez meg mi a cici fene? - olvasni kezdtem, és inkább többé, mint kevésbé, de stimmeltek a leírtak. „A kezelése: műtét, amelynek halogatása életveszélyes szövődményekkel járhat.”
Hát ez nagyszerű! És akkor elképzeltem a testem, mint felfújt gumimedencét. Csak egy vágás, és már ömlik is ki a vér. Engem nem lehet megműteni! Én elvérzem! Viszont ha nem vágnak belém, akkor is meghalok...
Döbbenten csuktam be a könyvet, és dobtam az ágy végébe. Felküzdöttem magam a párnáig, és a bal oldalamra kucorodtam.
- Oké, készen állok! - szóltam az ég felé, döntve sorsom felett.
És akkor csengettek. Szemem kikerekedett, és átkozni kezdtem magam. Nem vagyok normális, hogy idehívom a Halált! Kulcsa is volt, és a biztonsági kódot is tudta! - konstatáltam magamban, amikor hallottam a zárcsörgést követő pittyegést. Aztán rádöbbentem, kissé mégis valószínűbb, hogy a bátyám jött haza...

- Ádi! - kiáltottam, amennyire kínlódásom engedte.
Néhány másodpercig vártam, majd felemeltem fejem a párnáról, hogy halljam, jön-e válasz. Nem jött, helyette léptek hangja a lépcső felől.
- Mégis csak a kaszás... - motyogtam magam elé, majd bebújtam a paplan alá.
Minden mozdulat égetett. A bőrömet a puha szövet alatt, mintha smirgli csiszolta volna. A hasam nyilallt, a pánik fojtogatott.
- Hahó!
Nem a Halál jött... Rosszabb! Zsolti volt az.
- Norci! - hallottam ismét a hangját, és kopogást a szomszédos szobám felől.
- Ádám szobájában vagyok! - szóltam, és kimásztam a takaró alól.
Kettőt kopogott, aztán benyitott.
- Úgy tudtam, hogy titokban orvosi könyveket falsz! - mondta, miután vetett egy gyors pillantást a szobára. Ádám megszállott volt. Lépni alig lehetett a szakkönyvektől.
Széles vigyorral futott neki az ágynak, és úgy ugrott rá, mint egy gyerek. Nagyot nyikkantam, ahogy a rázkódás ezer nyíllal szúrta át a hasam.
- Mi van? - nézett rám aggódva.
- Betörtél? Honnan a kulcs? És a kód, azt meg honnan tudod? - rivalltam rá nyekeregve.
Újra mosolygott, és szórakozottan kezébe vette a hasfájós könyvet.
- Összefutottam Ádám bátyáddal – belelapozott a könyvbe és vigyorogva folytatta. – Ádám bátyám, Pápán járván, száját tátván... Hogy is volt a mondóka? - nézett újra felém.
- Ne akard, hogy téged is a kretének közé skatulyázzalak! - morogtam rá flegmán.
Továbbra is vigyorgott. Néhány pillanatig csak néztük egymást. Én a bosszantó mosolyát, ő a fájdalmas arckifejezésemet. Végül én győztem. Letörölte arcáról a mosolyt.
- Mi bajod van? - kérdezte kissé feljebb emelve a könyvet. - Beteg vagy?
- Nem – kezdtem, és minden anyámtól örökölt gúnyt beleadtam -, igazad volt, titokban orvosi könyveket falok! - grimaszoltam. Könnyed mosoly után újra kérdezett.
- Na, és mi a diagnózis?
Nem válaszoltam. A hasam élesen lüktetett. Rettenetesen féltem, az orvos bátyám sehol, minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne törjön ki rajtam a zokogás.
- Norc! Hol fáj a hasad? - nyaggatott, és végre tartott egy pillanatnyi mosolyszünetet, mire a könyv felé mutattam.
- Valami cicitisz...
- Cici?! - Meglepettségét újra nevetés követte. Ám hamar összeszedte magát dühtől villódzó tekintetemet látva.
- Milyen cici? - erőltetett komolyságot az arcára, miközben el-elvigyorogta magát.
- Jajj, valamilyen apró... - vetettem oda.
- Apró cici?
Szélesen vigyorogva döntötte tekintetét a C-kosaras mellem felé. Ellilult a fejem, és karjaimat a pólóm elé kaptam.
- Bunkó! – közöltem, és a könyvért nyúltam. – Na, add ide!

De tartanom kellett volna a nem-mozgok esküt. Előre nyúltam, és egyszerre úgy éreztem, mintha kettészakadt volna a testem, a csípőm vonalában.
- Ááá! - sikítottam, mindkét kezemet a ponthoz nyomva, amitől csak még jobban fájt. Zokogni kezdtem, ujjaimmal szerencsétlenkedve szeletelve, hasam előtt a levegőt, majd ránéztem. - Ezt műteni kell, Zsolti! Te meg sebész vagy! És nem tudod, miről beszélek?!
Arcáról egy pillanat alatt fagyott le a vigyor. Az ágy végéből mellém csúszott, bal csípőjét az enyémhez nyomta. Halálra rémültem a hirtelen közelségétől. Egy másodpercre még zavarba is jöttem. Megpróbáltam feljebb csúszni tőle, akkor azonban újra nagyon fájt.
- Appendicitis? - kérdezte komoly tekintettel.
- Az – sziszegtem –, és ha nem lennél ekkora marha, már rég rájöhettél volna, de te csak röhögsz!
Kezével a pólóm felé nyúlt. Azonnal elapadtak a könnyeim, és rémülten rámordultam.
- Várj, mit csinálsz?

Kezét lassan újra az ágyra tette.
- Mit? Megnézlek! A végén még igazad lesz, basszus! - közölte.
- Jaj, ne! Ne nyúlj hozzám! - hisztiztem.
- Hé... - A hangja nyugtatólag szólt, kezével átfogta ökölbe szorult ujjaim. - Nyugalom... Miért nem szóltál egyből, hogy ennyire fáj?
- Mert-mert... - dadogtam, és próbáltam kerülni a tekintetét.
- Nézz rám, Norc...
És akkor újra sírni kezdtem.
- Mert nem akarok beteg lenni - Ránéztem. Kérdő tekintete egyre mosolyodott, ahogy a pánik határán soroltam a szavakat. - Mert nem akarom, hogy orvos legyél. Mert én utálom az orvosokat, és téged nem tudlak utálni... - bukott ki belőlem.
- Az nem olyan nagy baj ám, ha nem utálsz – mosolygott -, tudod, én sem utállak – húzódott ajka megint gúnyos vigyorra.
- Tudom, csak nem lehetne mégis, hogy ne nyúlj a hasamhoz?! - néztem fel rá kérlelve.
- Mert csak az nyúlhat a hasadhoz, akit utálsz? - vigyorgott.
- Mi? Nem... Csak...
- Na, jó – váltott szigorúra -, figyelj, franc se tudja, Ádi mikor ér vissza. Vagy kihívhatom a háziorvost. De találkoztál már vele? A saját feleségét nem ismeri fel, nem hogy egy vakbélgyuszit. Otthon nyammog fogatlanul a vasárnapi ebéden, szerinted mit szólna, ha iderángatnánk, amikor én sebész vagyok?
- Szóval műtöttél már ilyet... - sóhajtottam.
- Száz után már nem számoltam – bólintott.
- Mmm – nyávogtam, beletörődve sorsomba.
- Jaj, cica! - simította meg arcom mosolyogva.
- Jól van, oké – egyeztem bele.
- Jól van, oké – utánozta gúnyolódva a teljes apátiámat. Elmosolyodtam.
- Na, azt kéne, hogy felhúzod a lábaidat – mondta a térdem alá nyúlva, és megcsinálta helyettem. Felszisszentem. Ahogy a pólóm felé nyúlt, elkaptam a csuklóját.
- Figyelj... - húztam az időt.
- Na?
- Nagyon fáj! Tényleg! Úgyhogy légyszi, ne brutálkodj, jó? - pánikoltam. Lábaim úgy reszkettek, mint nyárfalevelek, vad viharban.
- Nyugalom! - mosolygott. Szabad kezével összekulcsolta remegő térdeim.
Sóhajtottam. Elengedtem a csuklóját, és elfordítottam a fejem. Feltűrte a pólóm, és a hasam másik oldalát tapintotta, nem ott, ahol fájt. Meglepődve ránéztem.
- A másik oldalon!
- Szólj, ha fáj! - Koncentrálva felnézett a szemembe, miközben tovább nyomogatott. Tényleg nem volt brutális, nagyon finom volt a keze. És én belevesztem a barna szemekbe... Teljesen elfelejtettem, hogy közben félni kellene. Egy pici szúró érzés zökkentett ki, akkor megugrottam a keze alatt.
- Érzékeny? - kérdezte, de nem hagyta abba, haladt egyre jobbra.
Egy ponton felszisszentem, és szeméből lenéztem a hasamra. A vörös minden árnyalata, ezred másodpercenként cikázott az arcomon a megdöbbenéstől. Az ujjai annyira lent voltak, hogy hozzáért a bugyimhoz.
Elengedett, és mosolyogva átölelte a reszkető combjaimat.
- Na, túl lehetett élni, nem? Te, királylány... - rázta rosszallóan a fejét.
- És minden betegednek ölelgeted a combját? - vágtam vissza. Szó nélkül elengedett.
- Hánytál? - kérdezte visszakomolyodva, és kihúzta magát.
- Háromszor – bólintottam.
- De mióta fáj? Éjjel még semmi bajod nem volt! - tárta szét karjait. - Leszámítva a műbalhét...
- Hát, ahogy bejöttem, kidobtam a taccsot – válaszoltam.
- Nem vagy lázas? - kérdezte, majd újra közel hajolt, és a homlokomhoz nyomta a kezét. De nem kommentálta.
- Szóval, meg kell kérdeznem... – kezdte nagyot sóhajtva.
És akkor nem is tudom, mi ütött belém. Talán a zavar, amibe belekergetett a hosszan tartó közelsége...
- Nem méhen kívüli terhesség! - csúszott ki a számon.
Látva sosem ismert zavarát, legszívesebben elsüllyedtem volna, de ezt még fokozni is tudtam...
- Még szűz vagyok.
Köpni-nyelni nem tudott. Én pedig centikkel lettem kisebb.
- Szóval olvastam erről is! - próbáltam menteni a helyzetet. És sikerült is, felkiáltójelek csillanását láttam a szemében.
- Tökéletes differenciál diagnózis! - tért vissza ő is a jelenbe.
- Kedves egészségedre! - próbáltam nevetni, de nagyon fájt az az izé.
- Én igazából... – Arcán ismét átfutott az alig látható pír. – A véraláfutásaidra gondolok. Megüthette? - köhintett. – Megüthetted a hasadat is?
- Nem – válaszoltam határozottan. Felrémlett lelki szemeim előtt a tegnap este képe, amikor anyám próbált péppé verni.
- Értem, de - nyelt egyet – ugye tudod, hogy köt a titoktartás? - kérdezte komoly szemekkel.
- Az orvosi?
- Az is, és minden más is.
- Akkor elmondod, hogy miért kellett eltűnnöd? - kérdeztem. Nagyot sóhajtott.
- El, de ezen legyünk túl – kérte, és felállt. - Utolsó kérdés, mi van az amfetaminnal?
- A bemutató óta nem... - válaszoltam.
- Gyere, menjünk, jó? - szólt, és nyúlt értem, hogy kisegítsen az ágyból.
- Várj! Engem nem lehet megműteni, én elvérzek! - jutott eszembe. és rémülten néztem fel rá.
- Amíg engem látsz, nem vérzel el – közölte, és kiszedett az ágyból.

Sietve távoztunk ezután, csupán egy cetlit hagyva Ádinak a hűtőn:
„Városi kórház, sebészet, vakbélgyulladás. N & Zs"