Fekete balettcipők

„Padebure, padebure, demiplie, tendu, demiplie, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouet, éffacé*”

A szavak mozdulatokként jelentek meg képzeletemben, izmaim feszüléssel követték. A zárórész. Az én részem. Anyám gyűlölni fogja – nyomasztott a gondolat, és a hányás sem segített különösebben a megkönnyebbülésben.
Lehúztam a vécét, és újraismételtem magamban a lépéseket. Majd a csaphoz léptem. A tükör melletti polcocskán állt az ásványvizem és a tabletta. Egy korttyal kiöblítettem a számat, majd ittam is. Azután belenéztem a tükörbe. A hajam szorosan hátra volt tűzve, a sminkem már órák óta kész volt. Anyám gyűlölni fogja – szorongatott a gondolat. Fekete-ezüst álarcot festettek rám – könny- és hányásállót... – , a ruha fehérben csillogott, de tütü nélkül, na, és a fekete balettcipő volt a csúcsok csúcsa.
Abban az évben, nagyon modern hangulatban volt a táncoktató, és én egyszer sem gondolkoztam el azon, hogy tetszik-e. Hogy nekem tetszik-e, hogy szeretek-e táncolni. Másra sem bírtam gondolni, mint arra, hogy anyám majd mit szól hozzá. És most biztosra vettem, hogy az évzáró előadás után kirúgatja a tanárt. Neki a klasszikus balett a fehér tütüt jelentette, és pont.
Kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha már a külsőt gyűlölni fogja, esély sem volt arra, hogy a mozdulataimba ne kössön bele. Nagyon féltem. A balett az a tánc, ahol a mozgás légies könnyedsége ötvöződik a precizitással. Egyikre sem tartottam képesnek magam, abban a pillanatban. Görcsös voltam, fájtak az ízületeim. Az évzáró-bemutató előtti napokban gyulladásig gyakoroltunk. Bevettem a tablettát, és mennem kellett, nemsokára kezdődött a show...

A mellékhelyiségből kilépve, Ádámba botlottam. A színpadhoz tartozó, kis folyosón ácsorogtunk. Meg is lepődtem, hogy talált meg, de biztos mondták neki a többiek, épp hol hányok a parától. Amint meglátott, elhűlt az arca a csodálattól.
– Hű, gyönyörű vagy!
Már a csillogó pánt nélküli szaténruha is rajtam volt, és a csillámporos, fekete harisnya, csak a balettcipőm várt a színpadon.
Nem örültem a bátyámnak, mert jelenléte biztosított arról, hogy a szüleim is megérkeztek. Egy szőlőcukros zacskóval lépett hozzám.
– Ádi, rosszul vagyok. Mi van, ha megrezzen valamelyik mozdulatom? Mi van, ha nem bírom végigcsinálni? Mi van, ha meghalok közben?
– Vegyél! – dugta elém a cukrot.
– Most tényleg nem megy! – utasítottam el. Nyugtatólag megérintette a csuklómat, majd maga felé fordította a kezem.
– Miért vagy ilyen forró? – kérdezte, majd a smink fölötti részen, egészen a hajamnál, megérintette a homlokom. – Szerintem lázas vagy – közölte.
– Nem! – nyávogtam. – Csak az anyagcsere gyorsító... – vágtam rá. Ádám szeme kikerekedett.
– Hogy mi? Mi a fenét szedsz, Norci?
– Jaj, Ádám, hagyjál békén a doktorosdival! Azt mondd meg, hol ülnek anyáék! Hova ne nézzek, még csak véletlenül se.
Ádám jó pár másodpercig bámult, mélyre mászott az álarcom alá, de az vízhatlanul Ádám-biztos is volt.
– Mit gondolsz, hol?! Középen, középen...
– Nagyszerű, örülök – morogtam. Abban a percben, szívből gyűlöltem a táncot, és hogy én kaptam a főszerepet. Utáltam az életet, az egész elcseszett világot.
Ádi viszont ügyet sem vetve önmarcangoló hangulatomra, hirtelen széles mosolygásban tört ki. Szemének a színét nem láttam, de még a félhomályban is sejtettem kék csillogását.
– Mi van? – mosolyodtam el én is, furcsa, rajzfilmfigurához illő, ujjongó kedve miatt.
– Norci! Másfél... – kezdte, de hangja megakadt a nagy hangszóró recsegős zaja miatt.
Engem kerestek, még volt egy utolsó megbeszélés a bemelegítés előtt. Szinte láttam anyám arcát a nézőtéren, ahogy gesztenyebarna haja alatt, elpaprikásodik arca a szégyentől, hogy nem vagyok a helyemen.
Míg hallgattuk a felhívást, mellbe vágott a gondolat: másfél év – Zsoltiról tud valamit...
Megszorítottam a karját, és ugrálni kezdtem, mint egy óvodás, és nyaggattam, hogy mondja már gyorsan.
– Másfél óra, királylány! Kapsz másfél órát, hogy ne gondolj rájuk. Táncolj úgy, ahogy más nem tud! Szabadon, fesztelenül – mondta, és magához húzott, hogy megöleljen. – Gyönyörű leszel! – súgta.
Hümmögtem egyet a zakójának, majd otthagytam, hogy a többiekhez siessek. Megdöbbentett az érzés, mennyire lesújtott még most is, ez a reménytelen hiány, a tudatlanság, hol van, mit csinál, látom-e még valaha....
És akkor megtorpantam. Megfordultam, Ádi még mindig ott állt vigyorogva.
– Te királylánynak hívtál?! – Olyan vadul rohantam vissza hozzá, hogy az sem érdekelt volna, ha kificamodik a bokám közben. – Mit tudsz? Hol van? Jól van? Itt van?! – vágott belém a remény, és mindenem reszketni kezdett.
Majd újra a hangszóró, ezennel anyám hangjával: „Nora! A helyedre! Azonnal!” – mintha ő lenne a művészeti igazgató, bár mindig meglepődtem, meddig ért a szüleim keze...
– Norc... – kezdte, és arca elkomolyodott. – Meddig kínzod még magad?!
– Akkor meg szemét húzás volt! – köhögtem felé, majd sarkon fordultam.

Minden az én hibám volt. Ha nem rohanok el, a hólepte végtelen puszta kellős közepébe, úton a kórház felé, Zsolti soha nem keveredett volna bele az egészbe.
Gyűlöltem magam, ebben a pillanatban mindennél jobban. Talán valóban szép voltam, de mit ér a szépség, ha belül sötétségtől kong a lelkem. Gyűlöltem anyámat, miatta hánytam, miatta hajtottam szét magam, most belülről süketített rikácsoló hangjának emléke.
De már nem féltem tőle. Már az sem érdekelt, hogy apám soha nem néz a színpad felé, tudtam, még így sem fog, hogy enyém a főszerep. Már Ádira sem haragudtam – hiába könyörögtem hónapokon át, hogy árulja el, hol van Zsolti, és mi történt vele. Nem haragudtam már senkire, minden indulat teljesen hiábavalónak tűnt. Éreztem, hogy a sors úgyis, újra és újra el fog kapni, hogy kicsavarjon belőlem minden életet.
Már nem féltem az előadástól sem. A bemelegítésem nem volt száz százalékos, ha rajtam múlt volna, ki is hagytam volna. A tánctanár utolsó intelmeit elengedtem a fülem mellett, és alig vártam már, hogy minden mozdulatomból kisikítson e létgyűlölet.
Hát elkezdődött. A tanár ment ki a színpadra, a többiek a függöny szélénél sertepertéltek, izgatottan sugdolóztak, ahogy a nézőket mustrálták.
– Hé, Norci, milyen gyönyörű az anyukád! – szólt hátra az egyik lány.
– Na és a tesója?! Odavagyok a tesójáért! Olyan iszonyúan szexi – mondta egy másik.
Nem érdekelt, mit magyaráznak, már az sem érdekelt volna, ha maga a Pápa ül ott, vagy annak égi főnöke. Csalódást éreztem, mély, kiégésbe torkolló, hatalmas lelki fáradságot. Egyre fesztelenebbül néztem a lányokat, mennyire bizonytalanok, mennyire reszketnek. A fiúk valamivel nyugodtabbnak tűntek, de arcukon a sápadtság nem púder volt…
Hirtelen nagy tapsvihar zúdult fent kintről, a tánctanár pedig, feszes mosollyal sietett hozzánk hátra. Mellém lépett, miközben a díszletesek beállították a fények színkombinációit – sötétkék és halványsárga. Néhány másodperc múlva, a színpad előtti zenekar játszani kezdte a prológus első ütemeit.
– Norci, innen a pliéket – utasított a tanár, és belemart a csípőmbe.
Bólintottam, bár tudtam, hogy úgysem fogom halálra erőltetni a forgóimat. Azt szerettem volna, ha most az egyszer, kivételesen engem lát a közönség, az emberek, a barátaim, akár tetszik, akár nem. Szabadon én. Ha rossz a lábam, akkor lássák azt, de engem lássanak! A szenvedésem, az életfogytig tartó börtönbüntetésem, a kínlódásokkal teli létem.

Táncolni akkor olyan érzés volt, mintha a bőröm alól peregtek volna ki a hangjegyek. Én voltam a zene, az arc, a kar, az erő, az egyensúly. A vállam úgy hajlott, mint méla tó partján, a szomorúfűz zsenge ága. Ujjaim végéig pezsegve, áramlott a szenvedély, simult gyengéden, mint apró levelek, ha vízzel csókolóznak.
Minden arabesque-em az égig nyúlt. Mint íj, ha feszül, a gyilkolás előtti pillanat voltam. Lélegzet-visszafojtott, festetten merev, maga az időmegállás. Majd úgy szálltam tovább, mint csípős ízű napnyugta felé, a kígyóbűvölő repülőszőnyege.
Hajlottam, ízületek nélkül. Fordultam lazán, vonalzó és metronóm voltam, miközben test nélküli lélek. Olyan volt, mintha másfél óra erejéig, nem lettem volna önmagam, pedig éppen máskor takart el a láthatatlan álarc. Valós maszkom most engem mutatott, minden mélységemmel és magasságommal, egészen átszellemülten.
De már késő volt. Táncom csupán utolsó szemvillantás volt az életemre, a közönségre. Valós színpadon, főszerepem minden mozzanata engem ábrázolt, leplezetlen. Tudtam, hogy anyám észreveszi majd. Nem kerültem el pillantásommal. A szemrehányás összes lábemelése neki szólt.

Padebure, padebure, demiplié, tendu, demiplié, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouette és éfaccé – a zárósor. Az utolsó karemelés után, még néhány percig fenn tartották a függönyt. A színpadon egyedül voltam, a taps most csak nekem szólt. Vastaps. Nem néztem rájuk, csak kitartottam az éfaccé-t, míg le nem gördült a függöny. Lelki szememmel már láttam, ahogy anyám háborogva felugrik a helyéről, sűrű elnézéseket kérve kimászik a sorból. A tök sötétben bukdácsolva szalad felénk, hogy kiverje a balhét. Nem hagyhatta, hogy átéléssel, élvezettel táncoljak. A fájdalmamat szerette nézni, az erőlködő gyötrelmemet, hallgatni a csípőízületem gyulladt ropogását.
A vastag, bordó függöny nyekeregve hullt alá. Villámgyors mozdulatokkal ültem a talajra – a függöny pár pillanat múlva újra emelkedni kezdett. Kikötöttem a fekete balettcipőm, felugrottam, és a felfelé húzódó függönynek hajítottam. Mire a közönség újra megtapsolhatott volna, majd a többieket is, már csak egy pár cipőt ünnepelhettek, én már az öltözőben voltam.
Hánytam. Kihánytam a semmit. Fehér, habzó tabletta darabok és tömény gyomorsav égette végig a nyelőcsövem. Fekete hátitáskámba tuszkoltam a ruhát és a harisnyát, fekete edző alsót vettem és pólót, aztán igyekeztem elhagyni az egész épületet, mielőtt még végig kellett volna hallgatnom anyám patáliáját.
Késő volt. Már a művész folyosóról hallottam a rikácsolását. Néhány lépés után ráláttam az ualakú előtérre, baloldalán a ruhatárral, a nagy kanyarban a tömeggel, és anyámmal a központban. Óvatosan hátráltam, amikor a rengeteg ember között hirtelen Ádi arcán akadt meg a tekintetem. Mozdulatlanná váltam. Értette, nem leplezett le, de arca most is majd’ szétszakadt a vigyorgástól. Ezek szerint jó voltam – gondoltam, legalábbis művészi, és nem technikai értelemben. Mire anyám követhette volna a bátyám pillantását, én már a hátsó kijárat felé rohantam. Kidöntöttem a hatalmas, vaskos, szocreál, sárga üveges csapóajtót, és szaladtam. Világgá akartam menni, vagy meghalni.

Néhány lépés után megtorpantam. A piros Marlboro füstillatát azóta sem éreztem… Nem mertem megfordulni. Már annyiszor megcsaltak az érzékeim, és abban a percben valóban nem viseltem volna el, ha valami hajléktalan fetreng ott, mocskos dekket szlopálva… Így aztán továbbindultam.
– Királylány, te vagy az?
Újra megálltam. Az ő hangja volt. Hát ott volt. Ha megfordulok, ott lesz. Itt lesz megint. A légzésem leállt, az összes ér a nyakamban dobogott.
– Csak te lehetsz… Más nem rohangál ennyire fejvesztve! – nevetett.
Hát megfordultam… A hátsó kijárat mellett támasztotta a falat. Elegáns volt. A fekete ing szőkébbé tette, arca nem változott semmit. Majdnem megkérdeztem, hogy milyen alkalomból öltözött ki, de akkor eszembe jutott az előző másfél óra, és a festés az arcomon. Mindent látott. E ténytől még idegesebb lettem. Normálisan kellett volna táncolni, amatőrként, kisiskolásként, nem úgy, mint valami dekadens, haldokló hattyú. De sosem gondoltam volna, hogy valaha még viszontlátom. Nekem pedig teljes mértékben betelt, a megfelelni vágyás tizedik pohara is.

Egyetlen hangot sem bírtam kipréselni a torkomból. Még a köszönés sem ment. Álltam ott, edzőruhában, maszkrajzzal az arcomon, mozdulatlanul, arckifejezés nélkül.
Eldobta a cigit, majd közelebb lépett hozzám.
– Gyönyörű vagy – mondta halkan, és egy elszabadult, szőke tincset próbált a fülem mögé tűrni.
Ezer kérdésre próbáltam ezer választ kiolvasni, édesbarna szeméből. De egyszerűen csak könnyezni kezdtem. Légzése megakadt, ahogy sírásba hajló szemeimet nézte.
– Már nem vagy kislány... – mondta. Végül együtt érző, borongó tekintete halvány mosolyba hajlott.
Tudtam, hogy marad. Tudtam, hogy a tizenhat évem ezennel nem lesz vészesen kevés. Éreztem, hogy velem más lesz, mint a többi fruskával, hogy én többet jelentek, hogy nem vágna át. Tudtam, hogy az ég küldte, hogy keresztezze az öngyilkosságba rohanó életutamat.
– Te pedig? Orvos lettél? – kérdeztem, bólintott. Ezer foggal vigyorgott a lesajnáló arckifejezésemre.
– És jól vagy? – kérdezte.
De erre nem válaszolhattam. Öld meg az anyámat, akkor jól leszek – ha erre célzott... Ha az egészségemre?! Stimulálókon és gyulladáscsökkentőkön éltem. Az utóbbi hetekben úgy éreztem, hogy a csapvíztől is hízok. Nem érdekelt. Beleegyeztem az anyám által kínált halálmódozatba: belehalni a tökéletességbe. Csak már valamibe belehaltam volna!
– Visszaköltöztetek? – kérdeztem, és az időközben rendeződött pulzusszámom újra elszabadult.
– Anyu meghalt.
– Úristen! – bukott ki belőlem végre valami álarc nélküli, őszinte megnyilvánulás.
És akkor magához ölelt. Engem meg gyomron vágott a lelkiismeret-furdalás. Részvétnyilvánító ölelés helyett, bőrének illatát ízlelgettem.
Annyiszor elképzeltem a viszontlátás pillanatát. Kerestem őt, a zöldellő tavasz rózsabokrai mögött, a telken... Számtalanszor képzeltem oda közeledő alakját, mikor órákon át az ablakban lógtam. Az a végtelen nyár, minden perce nélküle! És mindeközben az önmarcangoló gondolataim: de hát ki ő nekem?! Egyetlen csók volt az egész.
Rettegtem, hogy most megint elrontok mindent.
– Hosszú ideje volt már beteg – szólalt meg, és valahogy sikerült újra felnéznem a szemébe.
Komoly volt, álomszép, és most is mérhetetlenül nyugodt. Megbénult nyelvem ismét elzárta a hangom útját...
– De a tiéddel mi van?
– Az én anyámmal? – kérdeztem felébredve öleléséből. – Az anyám! – vágott fejbe a gondolat. – Azonnal mennünk kell, hol a kocsid?
A mosolya sem változott semmit. Ahogy rohantunk az épület melletti parkolóhoz, az úttest közepénél megfogta a kezem.
– Hé, nem vagyok dedós! – lihegtem felé, belül persze majd' belehaltam az ujjongásba.
– Azelőtt mindig kergetni kellett téged – röhögött. – Nagyot fejlődtél!
A humora is a régi volt, de most még ezt is megbocsátottam. Ahogy a nyolcsávosról ráugrottunk a gyalogjárdára, megragadta a derekam, magához húzott, és meg akart csókolni. Nem lehetett. Az egész napot végighánytam!

– Heló!
A hangra úgy rebbentünk szét, mint ijedt kis verebek. Dávid termett ott a semmiből, és Zsolti már megint félreértette a helyzetet.
Ami Dávid és köztem folyt, az sem változott semmit az elmúlt másfél év alatt. Állandóan utánam koslatott. Feltűnt itt-ott, mint egy kukkoló elmebeteg. Az igaz, hogy gyerekből ő is felnőtté vált. Magasabb lett, arcéle markánsodott, de az a fekete, furcsa, rémisztő erő, ami körbevette, ugyanúgy halálra ijesztett.
– Ne haragudj, Norci, nem tudtam, hogy együtt vagytok! – hebegte Zsolti, és azonnal elengedte a derekam.
És nem ő volt hülye. Dávid állandóan ezt éreztette a világgal. Mindig megzavart, mindenütt megjelent, halálra idegesített, nem volt elég gondom a balfék családommal, még ő is állandóan bekavart.
– Azóta sem lettem kretén... – morogtam Zsoltira.
Arca megkönnyebbülten mosolygott vissza, tétován az ajkába harapott, és tekintetem nem bírtam levenni a szájáról, a fogairól, az arcáról.
– Itt vagyok ám, mindent hallok – sziszegte felém Dávid.
– Akkor ne legyél itt! Mikor hagysz már békén?– rivalltam rá.
– Bárcsak békén hagyhatnálak...
És minden egyes alkalommal, ilyen érthetetlen hülyeségekkel jött.
– Mert mi van, Dávid? – kérdezte hirtelen Zsolti. Én pedig belepirultam a ténybe, hogy valójában sosem próbáltam meg beszélgetni vele. Megértetni azt, hogy nem bírom, hogy zavar a jelenléte, de soha nem is kérdeztem rá konkrétan, hogy mit akar tőlem...
– Ő egy angyal – válaszolta.
Mindketten úgy néztünk rá, mint a borjak. Akkor már nem őrlődtem azon, hogy miért nem álltam vele szóba soha. Őrült.
Még néhány másodpercig bámult, majd szó nélkül sarkon fordult, és ott hagyott minket.

– Hát, igaza van. Angyal vagy – használta ki a bókolási lehetőséget Zsolti, mikor már hazafelé tartottunk a kocsijában.
– Egy bukott angyal maximum – nevettem felé.
– És... Van valakid? – kérdezte, hangjában félénkséggel.
Ránéztem: szemeit az útra szegezte. Nem tudtam, mennyire bonyolódhatok bele újra, mert még egyszer nem tudnék végigszenvedni másfél évet – vágott belém a felismerés.
– Hát van egy srác, aki tetszik – kezdtem.
Nem válaszolt, borongós arccal figyelte a város forgalmát, amint egy piros lámpánál rostokoltunk.
– Csak egy baj van vele... – mosolyogtam, mire aggódóan felém pillantott.
– Mi?
– Orvos. És én úgy utálom az orvosokat!
Nevettem. Elmosolyodott, ujjaival megérintette a nyakam, és tudtam, hogy néhány másodperc múlva megint megcsókolna... Nekem pedig még mindig hányásízű volt a szám.
Hirtelen az ölembe kaptam a táskám, és kutatni kezdtem rágó után. Ekkor szerencsémre a lámpa is zöldre váltott.
– Neked van valakid? – kérdeztem, miközben még mindig kutattam.
Bugyi. Még egy bugyi. Egy doboz tampon. Egy ébresztőóra?! Imádkoztam Istenhez, csak nehogy kirepüljön valami cikis cucc az utastérbe, vagy az ő ölébe!
Aztán a nagy kutatásom közepette feltűnt, hogy még mindig nem válaszolt. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy van barátnője. Leengedtem a karjaimat, és még pár percig bámultam őt. Majd meguntam, és megesküdtem magamnak, hogy többé nem fog sírni látni.
– Vigyél haza, légy szíves! – dünnyögtem az ablaknak.
– Nem lesz baj? – kérdezte.
– Nem fogom kinyírni magam miattad, ha erre célzol – dühöngtem.
– Hát, nem erre céloztam – habogott.
– Tudod, mit? Állítsd le az autót, majd busszal megyek! – vágtam közbe.

Tényleg félreállt. Ám nem tudtam kinyitni az ajtóm, én pedig nem jöttem rá, hogy kellene feloldani a zárat. Idegbeteg módjára rángattam az ajtót, miközben a táskám tartalmának felét akaratlanul is az ölébe ráztam.
– Engedj már ki! – fordultam felé dühöngve.
Egy apró zacskót tartott a kezében, tele fehér porral és tablettákkal.
– Ez mi? – kérdezte idegesen.
Ki akartam venni a kezéből, de hol maga mögé, hol a feje fölé tartotta. Bárcsak a tamponok hullottak volna rá!
– Vagy megmondod, vagy bevizsgáltatom – közölte, mire teljesen elszállt az agyam.
– Nincs jogod hozzá! – kiabáltam, majd váratlanul mégis visszaadta.
– Azt hiszed, nem tudom, mi ez? Amfetamin, Norci?! Hogy teheted ezt magaddal, kicsilány?
Az esküm pont eddig tartott. Sírni kezdtem.
– Te is csak egy ostoba orvos vagy, semmi más!