Törött szárnyak

Beégés, beégés, beégés... Megint egy hatalmas beégés! Tehát nagy kár lett volna kinyírnom magam azon a szombaton, főként azért is, mert a szüleim sem jöttek meg. Amikor hazaértünk, egy furcsa távirat várt bennünket:

„Néhány pingvin vakká torzult. Ti jók legyetek!”

Ádám úgy tette odébb a papírt, mintha érdektelen szórólap lenne, melynek csupán annyi az értelme, hogy jól vannak, csak megváltoztatták terveiket. Őt sosem gondolkoztatta el a tény, hogy mi ihlette a különös üzeneteiket

Mi van, ha tényleg bántották a pingvineket? Vajon mit követhettek el szerencsétlen, ártatlan állatok? A kicsinyüket védve dühösen hápogtak rá anyámra – vagy mit csináltak?!

A padlón feküdtem, törött szárnyakkal, és mellbe vágott a gondolat, hogy vajon velem mit fog tenni? Engem is megvakít? Égő cigaretta parázsvégét tolja majd a szemgolyómba? Vagy savat fecskendez a kötőhártyámra, netán kisollót állít a pupillám közepébe... Émelyegni kezdtem a gondolattól. És akkor többé nem láthatom Zsoltit. A teliholdat, ahogy fényével az arcát simítja, vagy a rekkenő napot, amely színében borostyán-barnává válik az amúgy sötét szeme.

Aztán kopogtak. A szívem a torkomba ugrott. Mint keljfeljancsi, úgy pattantam fel ülő helyzetbe, de csak a bátyám volt. Résnyire lökte az ajtóm, nyomán tömény dohányszag szivárgott be.

– Gyere! – szóltam.

– Mindjárt, csak elszívom – válaszolta.

– Gyere – sóhajtottam –, a szoba halálfélelem szagának jót tenne egy kis cigiillat!

– Oké – mosolygott, és az ablakhoz sétált, ahol kifújta a füstöt, majd körbemutatott a szobámon. – Utálod, mi?

Bólintottam.

Az ágyam, a szőnyeggel egyetemben felhőfehér volt. A csipkés, vajszínű baldachint kristálygyöngyök tömkelege díszítette – sosem húztam be. Az íróasztalom a rágógumi pink színével szinte ragadt a nyáltól. A szekrényeim végig a fal mentén babarózsaszínben pompáztak, tömve apróvirágos-ruhákkal, szoknyákkal, pasztellszín, romantikus blúzokkal és topánkákkal. Sosem vettem volna magamra azokat. Néhány pólót bírtam csak elviselni, de még azokon is hol balettcipők, hol türkiz pónik díszelegtek.

– Gyűlölöm – válaszoltam grimaszolva –, ez a habcsókos színvilág mindent megtestesít, ami én nem vagyok. Fekete falakat akarok! Plafonig érő Nirvana posztert az ágyam fölé!

– Hm – merengett el Ádi –, az lenne a nirvána?! – beleszívott a cigibe, majd gúnyosan nevetve folytatta: – Pedig az angyali létedhez tökéletesen illik a szoba!

Végignéztem a jelmezemen, és morogva lehúztam magamról az aljánál fogva, át a fejemen, majd a sarokba vágtam, ahonnan huszonnyolc porcelánbaba bámult. Majd vigyorogva Ádám felé fordultam.

Arca lesápadt, kezében megdermedt a félig elszívott cigaretta, amit azonnal kidobott az ablakon, és hozzám sietett. Mellém térdelt, és vizsgálgatni kezdte a bőröm. Pillantását követve, elkapott a pánik.

Tűzvörös skarlátfoltok lepték el végtagjaimat, amit eddig a ruha takart. A lángoló foltok között itt-ott bejátszott egy kis sötétbordó hematóma(*1). A látványtól zihálni kezdtem és könnyezni.

Ádi azonnal az arcomra pillantott.

– Csss! – próbált nyugtatni, de egyre érdesebben érkezett tüdőmbe a levegő. – Hé, hé, hé, Norci, nincsen baj! Nincsen baj! Nyugodj meg!

– Hogy nyugodjak meg? Undorító vagyok! – bőgtem el magam, de legalább a zihálásom enyhült.

– El fog múlni! Bekenjük krémmel! Ez csak egy allergiás reakció a ruha anyagától, el fog múlni – sorolta a szavakat.

– Krém? Nincs szuri? – emeltem fel a fejem reménykedve.

Ádám mélyen a szemembe nézett.

– Popsiba, nem vénásan – alkudozott.

Borzongva forgattam a szememet.

– De egyet?!

Felállt, felém nyújtotta a kezét, és felhúzott.

– Vetkőzz! – utasított.

– Nagyszerű... – sóhajtottam, majd lehúztam a pólóm, aztán a gatyám.

– Most mit vagy zavarban, a tesód vagyok!

– Nem vagyok zavarban! – vágtam rá.

– Jó, az arcod eddig nem volt vörös, csak azért... – mormolta, majd végignézte a nyakam, a hasam, a combjaim.

Aztán megragadta a csuklóm, és megfordított.

– Jézusom, ez meg mi?! – kérdezte, s éreztem, ahogy ujja gerincem mentén csúszik a lapockámtól egészen a hátam közepéig.

– Mi van ott? – őrjöngtem hisztérikusan, mire kézen fogott, és bevitt a fürdőbe.

A fiókos szekrény mellett egy egy-hetvenötös tükör állt. Behúzott az ajtón, és háttal elé állított.

– A szárnyam... – dadogtam, kifordított nyakkal.

– Mi van? – dörgött rám Ádi.

Ránéztem, és megvontam a vállam. Nem ismételhettem meg azt, ami meg sem történhetett.

– Norci! Ki bántott? – rezgett meg a hangja.

– Tudod, a templomkert kapuján a rózsaindák...

– Beleestél, vagy mi? – meredt rám szigorúan, majd szeme újra az allergiás foltjaimra tévedt. – Ez terjed... – mormolta, majd a káddal szemközti szekrényhez lépett, ahol a gyógyszereket tartották.

Egy ideig kutatott, majd felém fordult.

– Még mindig várom a választ! – morogta.

– Igen, elcsúsztam!

– Ó, igen? – kérdezte gúnyosan, majd elővett egy marék fecskendőt, meg tűt, meg ampullás dobozokat, a hideg futkosott a hátamon a cuccoktól. – Basszus, nincsen szteroidkrém – pusmogta maga elé, majd újra felém lépett. Kissé elfordított, hogy háttal álljak neki, de így meg pont láttam a tükörben, mit művel velem. Hozta a bőrfertőtlenítő spray-t, amivel bespriccelte a bugyim alatti részt. Megrezzentem a hidegtől. Tekintetünk a tükörben találkozott.

– És most dupla adag szurit kapok, mert nincs krém?

– Jaj, nem – simította meg a karom –, mindjárt felhívom Zsoltit, nincs-e neki.

A ténytől még jobban megrezzentem. Elfordult, hogy összeszerelje a szurit, reszketni kezdtem, azután mellém lépett, és kezében a tűvel kezdett el beszélni.

– Akkor már csak arra válaszolj, húgom, hogy a fenébe alvadt meg a vér a hátadon? – Újra hozzáért, és hatalmasat ugrottam. Nem bírtam levenni szemem a tűről, amivel mellettem hadonászott.

– Ez most mi volt? Fáj? – kérdezte meglepetten.

– Nem, csak itt lóbálod előttem ezt a szörnyedvényt! – mutattam a szurira. – És szörnyű nem tudni, mikor szúrod... Ááá!

– Most – válaszolta, amikor már ki is húzta belőlem a tűt.

– Úúú... Miért nem lehet háromra számolósan? – kérdeztem sziszegve, amikor jött a következő szúrás. – Basszameg! Ádám, legalább azt elmondhatnád, hogy hány... Áááú! Már! – És a harmadik. – Három volt – vigyorogta.

– Na, nem mondod... – grimaszoltam nyávogva.

– Jobb, ha nem számítasz rá, hidd el! – válaszolta együttérzéssel.

– Szerintem jobb pontosan tudni, és felkészülni rá! – vitatkoztam vele, miközben vattát ragasztott a szúrások helyére.

Aztán felegyenesedett, és tekintetünk újra a tükörben találkozott.

– Ó persze, három másodperc alatt már a mező közepén tartanál – vigyorogta.

Míg felöltöztem, a bátyám felhívta egyetlen szomszédunkat, aki azt üzente, hogy tíz másodperc múlva itt lesz. Hosszú macinacit vettem, és könyékig érő pólót, amin kivételesen semmi óvodás minta nem éktelenkedett. Ádám megdöbbenve nézett rám, amikor megjelentem a konyhában.

– Megértem és nem is támogatnám, hogy melltartóban és bugyiban flangálj, de harmincöt fok van – kezdte, és kérdően ráztam meg a fejem. – Jobb lenne a bőrödnek, ha szabadon hagynád – sóhajtotta.

– Jobb lenne, ha meghalnék – kaffogtam, és levetettem magam a fenyő étkezőasztalhoz tartozó székre.

– Figyelj csak – kezdte, miközben leült az asztal másik oldalához –, még nem is volt alkalmam elmondani, hogy mennyire gyönyörűen énekeltél! – csillogott a szeme.

– Tényleg? Nem volt hamis, vagy fülsüketítő kornyikálás? – mosolyogtam.

A fejét rázta.

– Gyönyörű volt! Hogy csináltad? – kérdezte. – Amikor gyakoroltatok, bizonytalan és csúszkáló volt a hangod. De ott, Norci, egyszerűen lélegzetelállító volt!

Megvontam a vállam.

– Biztos megszállt valami őrangyal. Látod, iszom is a levét rendesen!

És akkor csengettek.

– Jaj, már! Ne rontsd el! – lépett hozzám, és összeborzolta az amúgy is mindenfele göndörödő hajam, majd rám nézett. – Hihetetlen volt, Zsolti nem is vett levegőt! – nevette el magát, majd az ajtóhoz sietett, de még visszakiabált. – De mi a fenéért rohantál el? Ez nálad valami megrögzöttség?

– Csá, hogy van? – hallottam meg Zsolti hangját az előszobából.

– Beadtam neki muszkosan(*2) a hármas kombót, de nem ment anafilaxiáig(*3).

– Miért nem vénásan?

– Mert ő Norci.

– Ja, igaz.

És akkor ott volt. Egy pillanatra sikerült elfelejtenem, mennyire borzalmasan néz ki a bőröm. Hogy a szüleim édi, kis pingvineket marcangolnak. Hogy Jézus vérezni kezdett, amint meglátott. Hogy miért van mindenkinek gyönyörű fogsora, csak nekem nem – és minden mást, ami kavargott addig a fejemben.

Zsolti elhúzott egy széket az asztaltól, és leült elém. Mondott valamit, de annyira elmerültem a szívdobogás, légzésmegállás és gyomorrángás hármas kombójában, hogy nem is fogtam fel. Majd Ádámra nézett, beszéltek valamit, csak akkor sikerült visszatérnem a valóságba, amikor a bátyám rám szólt.

– Hallod? Most vagy átöltözöl, vagy gatya lehúz!

– Ez csak egy krém, egyedül is menni fog – morogtam –, vagy mostantól a testápolót is te akarod rám kenni? – fordultam a bátyám felé.

– Sejtettem, hogy világvége van – mosolyogta el magát Zsolti.

Hümmögve kikaptam a kezéből a krémet, és a lépcső felé slattyogtam.

– Látnom kell, hogy terjed-e! – mordult rám a bátyám. – Ez most nem kívánságműsor! Kis pólóban, kis gatyában jössz le!

– Nem jövök le, kiugrom az ablakon!

– Kiváló ötlet, ha életed végéig kerekes székben akarsz lavírozni! – kiabálta vissza.

A tégelyes krémet letettem a kád szélére, míg vetkőztem. Amikor nagy puffogások közepette lehúztam a nadrágom, nem hittem a szememnek. Hajolva bámultam a combomra, ami nem sokkal ezelőtt még vörösben lángolt, mostanra már csak pár apró pont maradt az összefolyó foltokból. Kivágtam az ajtót, és lerobogtam a lépcsőn.

– Ádi-Ádi-Ádi!

Mikor berohantam a konyhába, készen arra, hogy a bátyám nyakába ugorjak hálálkodva a csodaszurik miatt, hirtelen megtorpantam. Már hárman voltak. Ott termett a barna hajú lány, aki elvileg Zsolti nővére volt. Szembenézve vele meghökkentem, és kiszaladtam.

– Mi van, már lányok előtt is szégyenlős vagy? – morogta Ádi, és utánam jött. – Állj meg!

– Nézd! Eltűnik! – vigyorogtam rá az előszoba közepén pörögve-forogva.

Ádám kikerekedett szemekkel bámulta a lábaimat.

– Zsolti, idejönnél egy pillanatra?

– Ne... – ráztam suttogva a fejem.

Összevont szemöldökkel rázta ő is a fejét válaszként. Zsolti a bátyám mellé lépett, és értetlenül szemlélt minket.

– Láttál már ilyet? – kérdezte végül a bátyám.

– Ööö... Nőt bugyiban? – kérdezett vissza, majd a combom elé térdelt, és ujjával végig simította az egyre halványuló pöttyöket. – Mit kéne nézzek, ezek purpurák(*4) is lehetnének.

– Mik? – vágtam közbe, de senkit sem érdekelt.

A barna hajú a konyha ajtófélfájának dőlve szemlélt minket.

– Általában ezt csinálják – mosolyogtam felé kínosan –, itthon is orvososat játszanak.

– Tudom – válaszolta elnevetve magát, tökéletes fogsorral –, ha nem ellenkezel, hamarabb békén hagynak!

– Ő a nővérem, Szilvi – hadarta felfelé nézve Zsolti, majd újra a bőröm felé fordult.

– Nem azok! Tűnő skarlátfolt – szólalt meg a bátyám.

– Ilyen gyorsan képtelenség, Ádi! – állt fel Zsolti, és a pólóm felé nyúlt.

– Na – morogtam rá –, majd én! – A melltartómig húztam a fehér szövetet, majd lenéztem a hasamra én is, ott még annyi pirosas pont sem volt.

– A seb rendben van? – kérdezte Áditól, mikor meglátta a kötést a csípőm felett.

– Aha, tegnap kiszedtem a varratokat.

– Te láttál már ilyen gyorsan visszahúzódó bőrreakciót? – kérdezte a bátyámtól.

– Nem. Egy hét, de minimum négy nap!

Zsolti bólintott, majd felém fordult.

– Szóval égett, csípett, viszketett a ruha alatt?

– Nem, nem éreztem semmit.

– Nehezebben kaptál levegőt? – kérdezte, válaszként a fejemet ráztam. – Mi a fene? – fordult a bátyám felé. – Autoimmun(*5)?

Kérdezte végül, mire a bátyám majdnem összeesett.

– A ruha vonala volt a reakció határa is – nyomatékosította Ádám, kapkodva a levegőt.

– Szóval az angyali lét inkompatibilis veled, Norc? – vigyorogta el magát végül Zsolti.

– Apropó, angyali lét... Fordulj meg! – kérte Ádi, majd megmutatta neki hátamon lévő hosszanti, szakított sebet.

Néhány másodperc után letűrtem a pólóm, és feléjük fordultam.

– Elég volt! Úgy érzem magam, mint egy cirkuszi gnóm! – morrantam rájuk, majd felmentem a szobámba.

A szőnyeg közepén hagyott rövid gatyát húztam magamra, majd letérdeltem a sarokba hajított angyal jelmez elé. A kezembe vettem. Valamiért úgy képzeltem, hogy azonnal megráz majd, vagy ilyesmi, de puha, kellemes érintése volt. Forgattam ide-oda, címkét keresve benne.

Majd kopogtak.

– Gyere! – szóltam.

Zsolti volt. Szó nélkül ült le mellém, lábait törökülésbe húzva. Egy ideig csak nézett, az arcomat, a kezemet, a jelmezt, majd megszólalt.

– Miért érzem azt, Norci, hogy őrületesen mély benned a halál iránti vágy? – Szeme kérdőn meredt az enyémbe.

– Mély? Hogy mély? – dadogtam, mint valami szerencsétlen, amikor kikapta kezemből a ruhát.

– Ha valamire allergiás vagy – kezdte, mire nyakam hátrabicsaklott, a plafont fennakadt szemekkel néztem. – Szóval nem érdekel?

Államat újra felé döntöttem.

– Nem! Hallani sem akarok allergiáról, anafl... – botlott bele nyelvem a szóba –, szteroidról meg pp... purpmicsodákról!

– Miért? – kérdezte komolyan.

– Mert ma három szurit kaptam két másodperc alatt, az elmúlt hónapban húszat, az elmúlt évben pedig kétszázat.

– Hát, ezért utálod annyira az orvosokat...

Megvontam a vállam.

– Csak azt akartam mondani, kicsi, hogy ha így kiütött a ruha, akkor nem kellene fogdosnod! – grimaszolt mosolyogva, majd ő is a cetlit kereste benne.

Beégés ismét...

– Nincs benne cetli, de majd utána kérdezünk Ferenc Atyánál – sóhajtotta, és az ajtó elé dobta a ruhát, kérdően néztem rá. – El fogjuk előled pakolni, még a végén az angyalok ölnek meg.

És akkor csend szállt közénk. Benne is és bennem is annyi kérdés kavargott, annyi lezáratlan beszélgetés és csók, hogy egyikőnk sem tudott belekezdeni.

– Szerinted mi az a hátamon? – kérdeztem végül.

– Seb – fogta rövidre, mire értetlenül bámultam rá. – Most mi van? Az előbb azt mondtad, nem akarsz orvosi dolgokról hallani?! – közölte szinte sértődötten.

– Ühüm. Szóval orvosi dolog?

– Muti még egyszer! – kérte, és feltérdelt.

Akkor hátat fordítottam neki. Néhány pillanatig hezitált, majd közel térdelt a hátamhoz. Kézfejével balra simította nyakamból a hajamat, ujjaival lágyan végigsimítva a bőröm. Előrehajtottam a fejem, majd állam a vállamhoz szorítva hátranéztem rá. Ajka félmosolyra húzódott. Lassan felhajtotta a pólóm, majd visszatakarta. Ujjait felcsúsztatta a gerincemen egészen a tarkómig. Sosem ismert borzongás kapott el. A fülem előtt érintése a mellkasom felé csúszott, megakadva a dekoltázsomon tovább gördült a köldökömig. Behunytam a szemem. Vállai az enyémhez simultak, arca a nyakam jobb oldalához közeledett.

– Tudod, mit gondolok? – suttogta forrón a nyakamba.

– Hm?

– Hogy valódi angyal vagy, aki repülni próbál – kezdte, és ajkait a bőrömhöz érintette –, törött szárnnyal is... De repülni próbál.

Hangtalan csókokat simított a bőrömre, majd megfordultam és feltérdeltem. Ujjait lassan az enyémek közé fűzte. Nagyot nyeltem. Szemem égett, halántékom pulzált.

– És ez nem veszélyes? – kérdeztem.

Kiegyenesítette gerincét, és fölém magasodott, majd közel hajolt.

– Szerinted az? – kiszabadította egyik kezét, és megsimította az arcom.

Lángoltam.

– Ha velem vagy, akkor nem – válaszoltam.

– Hiányoztál, kicsi – ajkát az enyémhez érintette.

Feljebb emeltem az arcom. Ajkaival átfogta az alsó ajkam.

– Hogy vannak a fogaid? – suttogta. – Semmi sem zsibbad, semmi nem fáj? – kérdezte, miközben homlokunk és orrunk összeért.

Elmosolyodtam, és ajkam az övé felé emeltem.

Megjegyzés:

(*1)vérömleny

(*2)izomba

(*3)a szervezetnek allergének által kiváltott súlyos, generalizált, életveszélyes állapothoz vezető, immunológiai túlérzékenységi reakciója

(*4)apró vérömlés a bőrben

(*5)autoimmun betegség: lényege, hogy a szervezet immunrendszere saját fehérjéit antigénnek ismeri fel, és ezek ellen ellenanyagot termel.