Az átok csókja

És akkor az a pillanat végleg megölt. Feladtam. Éreztem, ahogy fejem felől süllyedni kezd bennem a remény. A temérdek hónap emléke - minden napját minden percét feltüzelt állapotban töltöttem várva, mikor toppan be végre – most végigborzongatta testem, majd végképp elszívta belőlem a padló. A szilveszter előtti nap volt az utolsó, amikor apró gyomorcsomóba ugrott bennem a vágy, hullámokat rázva testembe. Többé nem bíztam abban, hogy visszajön...
Másnap bár láztalanul és fájdalom nélkül ébredtem, de a mérhetetlen üresség teljes kietlenség-érzésbe lökött. Órák óta bámultam az ablakomat betemető havat, mely tömbbé gyűlve újra és újra a mélybe zuhant. Végül az ajtóm zörgetése zökkentett ki a mély nihilből.
– Gyere! – sóhajtottam a hang felé fordulva. Vártam néhány másodpercet, de az ajtó nem mozdult.
– Gyere! – ismételtem hangosabban, és erőtlen lábaimat a padlóra ejtettem.
– Nem tudok! – szólt vissza a bátyám hangja.
Meghökkenve lépkedtem az ajtó felé, hiszen a zár azóta nem működött, amióta csak beköltöztünk.
Próbáltam húzni, majd nyomkodni a kilincset, végül rángatni, aztán Ádi a másik oldalról vihogni kezdett, majd egy kattanó hang után benyitott.
– Na, húgom, az újévi ajándékom neked! – mondta, miközben a kezembe nyomta a kulcsot.
– Megszerelted a zárat? – emeltem felé a tekintetem megdöbbenve.
– Ja – vigyorgott.
– Oké, köszi – válaszoltam fapofával. A zárba toltam a kulcsot, és újra bemásztam a párnáim közé.
Ádám döbbenten ácsorgott egy ideig még az ajtóban, majd beljebb lépdelt.
– Most mi van? Azt hittem, ez volt minden vágyad?
Nem válaszoltam. Grimaszolva fordítottam felé az arcom. Bólintott, amikor megértette, hogy a minden vágyam egész más, mint az ajtózár.
– Figyelj – kezdte, miközben leült az ágyam végébe – gyere el velünk bulizni!
– Ez most parancs? – kérdeztem vissza bizonytalanul. Az ágyra döntötte a fejét, majd újra felém.
– Nem hagyom, hogy szilveszter éjjelén itt szomorkodj egyedül.
– Szóval az – villantottam felé tekintetem. Néhány pillanatig csak néztük egymást, majd sóhajtva megszólalt.
– Az – válaszolta. Méltóságteljes mozdulatokkal állt fel, mellém lépett, és kezét a hajamra tette. Kötelességtudóan tűrtem érintését.

A nap hátralévő részét egészen az utolsó pillanatig ágyban töltöttem. Amikor meghallottam a hangos zsivajt a földszint felől, nagy nehezen kimásztam, és készülődni kezdtem. Kinyitottam a szekrényem, a kidőlő ruhahalom tetejéről kiemeltem egy farmert és egy pólót. Épp hogy magamra húztam, amikor kopogtak az ajtón.
– Gyere – sóhajtottam, miközben a tükör előtt igazgattam a ruháimat.
És akkor, ahogy megláttam Szilvit belépni, egyszerre minden porcikám jéggé fagyott. A nyelvem belebénult érintésébe, mikor a hajam leemelte a vállamról. Ajka vörösen mosolygott felém, de sem mozdulni, sem lélegezni nem mertem.
– Vetkőzz! Hoztam ruhát! – súgta a fülembe.
– Nem mindegy?
Arca együtt érzően mosolygott. Nem volt erőm vitatkozni. Kérdezni sem... Még arról sem, hogy ő mikor és miért döntött úgy, hogy átutazza ismét a fél világot, nem hogy Zsoltiról. Gyorsan magamra kaptam a ruhát, és kilépve az ajtón Ádámba botlottam.
– Na, kész vagy? – kérdezte, miután visszapattanva a mellkasáról felnéztem az arcára.
– Kész – válaszoltam alig hallhatóan.
Hatalmas kék szemei még nagyobbra kerekedtek, ahogy az arcomat bámulta.
– Tudom – kezdtem – , de ne is erőlködj! Ha már ruhát kellett vennem – morzsolgattam combom felett a fényes anyagot – A tornacipő marad! – nevettem felé.
De nem reagált. Továbbra is úgy bámulta az arcomat, mintha szellemet látott volna.
– Ádi, én azt hittem, hogy erről a kiütésről beszéltél! – szólalt meg mögöttem Szilvi, majd a bátyám mellé lépett.
– Milyen kiütés? – kérdeztem vissza reszkető hangon, de Ádi csak állt, bámult mozdulatlanul.
Hátat fordítottam, és berohantam a fürdőszobába. Megmarkoltam a csap szélét. Tekintetemet lassan emeltem fel a tükörbe. Szemem kikerekedve bámulta a képet: pillangó. Egy óriási, undorító lepke égett rá az arcomra. Vörösen gyulladt szárnyai belepték járomívemtől egészen a szemem alatti bőrt, hernyós testét az orromra égetve. Összeomlottam. Hátamat nyomta a kád, cipőmmel dühösen rúgtam a csap alját. Zokogva próbáltam levakarni a gusztustalan szörnyet az arcomról – mindhiába.
A kopogás görcsbe rántotta az egész testem, homlokomat térdeimhez szorítottam, karjaimmal közrefogtam a hajam.
– Norci... – Ádám sóhajtó hangja.
– Hagyjál békén! – kiabáltam vissza.
És akkor hirtelen csend lett. Újra a kietlen üres nihil, ami elszívott mindent. A könnyeket, a zokogásomat. Mikor már azt hittem, Ádám békén hagyott, újra kopogás rázta meg a fürdőt.
– Mondtam, hogy szállj le rólam! – kiáltottam.
De akkor mégis benyitott. Egy törölközőt rántottam le a fejem fölötti fogasról, és betakartam vele a fejem. A lépések közeledtek, majd mellettem állt meg, lekuporodott, és húzni kezdte a törölközőt. Visszarántottam.
– Ne! Annyira ronda vagyok!
De erősebb volt. Magához vonta a törölközőt. Akkor szorosan a térdeim közé rejtettem az arcom. Éreztem, ahogy közelebb csúszik hozzám. Keze bekúszott az állam alá és gyengéd érintéssel, de karja minden erejével kiemelte onnan az arcom.

És akkor a Föld megállt forgásában. A lélegzetem mélyre szorult. A világ minden mozgása megtorpant. Ő volt az. Tényleg ő. Aggódó barna szemei és gyönyörű mosolya.
– Meseszép vagy – búgta felém mély hangján.
– Álmodom? – kérdeztem suttogva. Keze hátrasimította a hajamat, elkente könnyeimet.
– Itt vagyok – válaszolta halványan mosolyogva.
Mélyről tört fel belőlem újra a zokogás, akkor szorosan magához ölelt. Erősen tartott, és próbálta csitítani mindent elsöprő megkönnyebbült érzés-viharomat. Végül én húzódtam el tőle, hogy láthassam az arcát.
– Hol voltál? Annyira féltem! – Ujjaimmal végigsimítottam a jobb arcfelén húzódó hegeket, majd lejjebb, a nyaka oldalán egy nagyobbat. Elkapta a kezem, és az állához illesztette.
– Tudom. De most már itt vagyok, és nem megyek el. Érted? Ugye tudod, hogy mindent csak érted tettem. Hogy sosem hagynálak el?
Bólintottam. Bár mellkason vágott a bál éjszakájának emléke, amikor még azt hittem, komolyan gondolja a szakítást. Gondolataim mélyéről érintése zökkentett ki. Kézfeje és ujjai az arcomat simították, ami eszembe juttatta az iszonyú foltot. Elkaptam az arcom, és újra a térdeimre szorítottam a fejem.
– De miért épp most? Amikor olyan ronda vagyok – sírtam el magam ismét.
– Gyere! – sóhajtotta, és felemelt a talajról.
Arcom a nyakához szorítottam, és úgy kapaszkodtam, mintha ismét bármelyik pillanatban eltűnhetne. Kivitt a fürdőszobából, be a szobámba, és olyan óvatosan tett le az ágyamra, mintha porcelánból lennék. Felkönyököltem, mikor láttam, hogy újra az ajtó felé sétál.
– Várj, most hova mész? – rémüldöztem.
Megfordult, elnevette magát, majd bezárta az ajtót. És akkor tudtam. Egyszerre csak tudtam, hogy ez lesz a mi legelső éjszakánk.
Ahogy újra felém lépett, reszketni kezdtem. Feltérdelt az ágyra és fölém hajolt. És én már azt sem tudtam, miért patakzik még mindig könny a szemeimből. Az arca semmit sem változott. Sem a tekintete, ahogy a szemembe szokott nézni.
– Kicsit félek – suttogta felém egy apró mosollyal. Elnevettem magam és átkaroltam a nyakát.
– Te félsz? Te nem félhetsz! Te vezeted az egész...
Akkor hirtelen az én torkom is görcsbe rándult. Ajka az ajkamhoz simult. Karommal a mellkasomhoz húztam, miközben érintése felkúszott a ruhám alá. Félni kezdtem én is. A reszketésem lágy hullámokba rendezte tűzforró teste. A végtelen apró csillagai szikráztak körülöttünk. A csókok mohó forgatagát suttogása szakította meg.
– Fáj?
Reszketve hajába túrtam, és magamhoz húztam nyakát, hogy ajkunk újra eggyé váljon. Lábaimmal a hátát, amilyen közel csak engedte a pillanatnyi éles fájdalom. Borzongva hagytam, hogy szapora sóhajai apró puszikká csituljanak a nyakamban. Azután mellém feküdt és szorosan átölelt.

És akkor, mint egy hatalmas villám, úgy hasított belém valami rettenetes érzés.
– Zsolti, valami nem stimmel – bontottam ki magam a karjaiból és felé fordultam.
– Tudom – bólintott – , biztosan vérzel, be kell adnunk neked a plazmát.
– Uhh... – fújtattam, majd felültem – Még csak most jöttél, és máris vénán akarsz szúrni?
– Ne haragudj! – Szemei bűntudattól csillogtak felém, miközben öltözni kezdett.
Miután lement a hűtőhöz vérért, kiugrottam az ágyból. Egy másodperc alatt húztam le az ágyneműt – mely foltja sokkal inkább egy gyilkosság helyszínére hajazott. Berohantam vele a fürdőszobába, betuszkoltam a mosógépbe, majd felöltöztem. Tekintetem megtorpant a tükörképemen. Közel hajoltam. Még mindig az az iszonyúan vörös lepke terült el fehér bőrömön. Kétségbeesetten rogytam a kád szélére, amikor Zsolti besietett a vérkészítménnyel.
– Hű, már el is takarítottad a bizonyítékot? – mosolygott felém, majd a fürdőszoba szekrényhez lépett szerelékért.
Képtelen voltam titkolni, hogy mennyire szégyellem az arcom. A kétségbeesés és a bűntudat úgy harcolt bennem, mint a családom odakint. Bűntudat. Hiszen hazajött. Itt volt megint és végre neki adhattam azt, amit mindig is neki szerettem volna. Aminél nagyobb ajándékot nő nem adhat. Láthattam a gyönyörű arcát és átölelhettem a forró testét, de én mégis az arcommal voltam elfoglalva. Az élet nem lehet rettenetesebb.
– Hé, Királylány... – guggolt elém, szemével elkapva tekintetem – Ugye, nem bántad meg? Nagyon fájt?
– Nagyon ronda vagyok! – sírtam el magam, miközben megráztam a fejem. – Nem is értem, hogy bírsz rám nézni egyáltalán?
Keze közrefogta a csuklómat és tétován simogatni kezdte azt.
– Most azért mert kiütés van az arcodon? – nevette el magát – Ha nekem lenne, becsaptad volna előttem az ajtódat?
– Jajj, dehogy! Azt hittem, hogy meghaltál! – bukott ki belőlem még több könny, majd mohón magamhoz csókoltam az ajkait.
Csókot csók követett, míg testemben újra szikrázni kezdett közelségének a vágya.
– Hé... hé... – tolta el mosolyogva magától az arcom. – Még a végén tényleg beveszem, hogy aggódtál értem – vigyorgott.
Lecsúszva a kád széléről közelebb bújtam hozzá a talajon. A könnyeken átderengett valami mosolyféle az arcomon. Szorosan magamhoz öleltem.
– Kicsi lány... Itt vagyok, jó? Már nem lesz semmi baj! – vigasztalt, majd ismét eltolt magától – De most, ha nem akarsz elvérezni, akkor... – pillantása a karomra tévedt és végigsimította azt, mielőtt ráfújta a fertőtlenítő spray-t.
Bólintottam és ájuldozva hagytam, hogy belém szúrja a plazmát.
– Jól vagy? – kérdezte néhány másodperc múlva.
– És te?
Bólintott.
– El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól! – nevetett. – De mondj már valamit, hogy neked... biztos nagyon fájt...
– Nem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál!
Próbáltam volna megölelni, de a tű a karomban mozdulatlanságra intett. Mosolygott, majd közelebb csúszott hozzám és apró puszikat lehelt az arcomra. A szabad kezem ismét a hegekre tévedt az arcán, majd a nyakán.
– Meglőttek, ugye? – kérdeztem mélyre tekintve a szemeibe.
– Semmiség – hangsúlyozta – , viszont Ádi mondta, hogy kórházban voltál, megint fájt a hasad.
– Igen. Senki sem tudja, mi bajom van, Zsolti.
Megrázta a fejét, majd halvány mosollyal az arcán magához húzott.
– Kiderítjük...

Miután bement a vér, Zsolti bekente az arcomat, majd együtt aludtunk el. Hiába ölelt szorosan és hallgattam légzését a fülem mellett, olyan volt az egész, mint egy álom. Sokáig nem is mertem elaludni, valami szörnyű érzés motoszkált bennem. Azt képzeltem, hogy reggelre Zsolti megint eltűnik, vagy ami még rosszabb, hogy az egész csak egy gyönyörű álom volt.
Az éjszaka közepén egy hatalmas robajra ébredtem. Zihálva ültem fel az ágyban, majd tekintetem Zsolti hűlt helyére szédült. Felugrottam és csak néztem az üres ágyat. Majd újabb dörgések rémisztettek meg. Éjfél volt. A falu felől színcsóvák suhantak a téli ég felé.
Kirohantam a szobámból és őt kerestem. Átkutattam az egész házat, de sehol sem találtam. Kabátot vettem és kiléptem a havas új évbe.
Ott volt. És ott volt Jani is. A két rettentő erejű, magas férfi egymás karjaiban zokogott.
– Mi történt? – kérdeztem.
Lassan elengedték egymást és rám néztek. Felettünk zúgtak a színek. Zsolti elfordult és rágyújtott, Jani hozzám lépett és megfogta a vállaimat, majd visszafordult Zsolti felé. Hosszú ideig nézték egymást, mintha gondolatban beszélnének, végül Zsolti eldobta a cigit, zsebre dugta a kezeit és ő is közel lépett.
– Mi van? – kérdeztem reszketve.
Végül Jani mondta el...