Az Olga-tó

 

– Van valami a szádban?

 

Tengerészcsíkos ruhában ácsorgott előttem. Arcát furcsa kifejezéssel emelte felém.

 

– Neked van valami a szádban! – rémültem meg. – Tamás! – egyenesedtem fel körbekiáltva a tóparton.

– Köpd ki azonnal! – hajoltam le újra hozzá.

Nem reagált. Összeszorított szájjal ingatta a fejét.

– Tamás! – sikítottam a távolba.

Kezemet napellenzőként használva emeltem homlokomra. Akkor végre megláttam, ahogy fut felénk.

 

– Mi van? – lihegte.

– A gyerekednek van valami a szájában!

– Melyiknek? – kérdezte.

A kettő legkisebb között ácsorogtam.

 

– Neked meg mi van a kezedben? – fordultam a másik felé.

Pici öklét felém nyitotta. Hatalmasat sikítva ugrálni kezdtem. Tíz-húsz pók kalimpált az apró ujjakon.

– És ha Tomi szájában pók van?! – nyafogtam, és Tamás mögé bújtam. Karjába kapaszkodva néztem vissza a picire.

 

Lehajolt a négy éveshez.

– Pók van a szádban?

A gyerek nagyra nyitotta a száját, és akkor kirohantam a világból... A kereszteshátú pók komótosan kapart Tomi nyelvén.

– Azt a kurva! – bukott ki belőlem. – Na, most hagytam abba a babysittelést...

Sarkon fordultam, és elsiettem.

 

A napernyő védelmében pihegő Ferenc Atyához léptem, és leültem a mellette lévő székre.

– Mi történt, lányom? – kérdezte.

– Pók képében öltött testet a gonosz, Atyám...

Összevonta szemöldökét, majd a kezében lévő pohárra tekintett.

– Finom ez a limonádé, kislányom – dicsért. Elnevettem magam.

– Meghiszem azt, Atyám! A fiúk teleöntötték vodkával...

Jó nagyot kortyolt belőle, míg Dávid fintorogva tette az övét az asztalra.

 

– Atyám, nincs melege ebben a csuhában? Isten nem engedi, hogy néha lazítson? – kérdeztem. Dávid morrant egyet, majd a tó felé tekintett. Az Atya elmosolyodott.

– Így érzem magam teljes egészében Isten követének.

– De ugye Isten nem akarja, hogy hőgutát kapjon? – faggattam aggódva.

– Jaj, Norci – förmedt rám Dávid. – Az Atya isteni elköteleződést hord. De te ugyan mit? – szúrt meg fekete tekintetével.

 

Végignéztem fekete rövidnadrágomon és pólómon.

– A gyászt, te barom! – sziszegtem vissza.

– Csss, gyerekek! – intett közbe az Atya – Norcikám, inkább egyél! – mutatott az előttünk álló piknikasztalra.

De akkor eszembe jutott a pici, rózsaszín nyelven az a hatalmas pók...

– Blehh, elment az étvágyam!

– Mintha valaha lett volna... – vágta rá Dávid.

 

Ránéztem. Dühöm villáma azonban értetlen kíváncsisággá csitult. Egy idegen férfit láttam meg közeledni az út széléről.

– Mindenki fogadott, hogy ma milyen bajod esik – vonta magához Dávid újra a figyelmem.

– Pszt, Fiam! Ne cukkold Norcit!

– Mi? Mire fogadtatok? – lepődtem meg. Dávid azonban engedelmeskedett. Összecipzározta száját.

 

A tó felé fordultam. Zsolti, Jani és Jácint bent labdáztak Tamás két idősebbik gyermekével. Akkor hirtelen összenéztünk Zsoltival.

– Te mire fogadtál? – rántottam el pillantásom.

– Hogy vízbe fúlsz...

Az Atya tüdeje elakadt. Ijedten néztem rá kezemet a vállára téve. A szívroham óta állandóan aggódtam érte. Ám csak felháborodása kerregett mellkasa felől.

 

Hirtelen egy hatalmas loccsanás vitte figyelmem újra a tó felé. Zsolti támaszkodott a stég vízbe érő végén...

Napbarnított bőrét ezüstben fürdették a vízcseppek. Minden izma megfeszülve duzzadt, ahogy feltolta testét a faépítményre.

– Még mindig oda vagy érte... – pusmogta Dávid.

– Szállj le rólam! – villantam felé.

 

Újra a stégre néztem. Zsolti rohanni kezdett. Gyönyörű combizmai dobogtatták végig a léceken. Ahogy futott, fröccsenő párába olvadtak testéről a cseppek.

Elolvadtam én is... Szemem követte mozgását, az idegen felé rohant.

– Ki ez? – lépett hozzánk Tamás a távolt szemlélve.

 

Zsolti majdnem felöklelte a férfit, aki kezeivel szabadkozva hadonászott, majd egy borítéknak tűnő papírt adott át neki. Akkor végre hátra lépett tőle.

Anyám halálhíre – dobbant meg a szívem. Elmélázva a történteken észrevettem, hogy valami egyre jobban csikizi a combomat.

 

A két kis kópé kuncogása zökkentett ki a szemlélődésből. A combomra néztem. A kölykök tízesével öntötték rá a pókokat.

Felugrottam, seggre esve a székben. A pók ezred akkor a pólómhoz, a melleimhez szaladt. Sikítozva gurultam a hasamra – füllel hallhatóvá vált a pókok kipukkanása a bordáim alatt. Próbáltam felállni, de amerre csak támasztottam volna a kezem, mindenütt pókok buckáztak.

 

Egyszer csak valaki felkapott a földről. A július vakító nyárfényével égette ki a látásom. Arany és fekete foltok tobzódtak eltakarva a valóságot. Dobott rajtam egyet, akkor arcom vállához csúszott. Napbarnított illata volt... Orrom nyakhajlatába rázkódott, ahogy futott velem.

 

– Zsolti! – nevettem arcához emelve arcom.

Futás közben felém pillantott. Szája minden foga felém nevetett.

– Majd én megmentelek a mérges pókoktól – lihegte, aztán zuhantunk.

 

Egyszerre lett sötét. Sárgászöld jégzuhany. Megálló gravitáció, elfolyó múlt. Szemében arany sávot festett a víztükörről alászűrődő fény. Arca folyékony időlassulásban hullámzott előttem.

Forogtunk... Egymáson, egymás körül. Nevető buborékok simították körbe ajkait, melyeket ajkaim csókoltak el.

 

– NEM TUD ÚSZNI!!! – Dávid hangja egy másik világból hallatszott tompán.

Akkor mélyre lélegeztem a békalencsés tóvizet. Zsolti megragadott, és magával húzott az egyre fényesedő felszín felé. A felhajtó erő útján tüdőm egyre csak szívta a vizet. Kitörve a forró Nap alá sem jutott oxigén. A tüdőm színültig megtelt.

 

– Nem tud úszni!

A stég tetején Dávid rekkenő alakja hullámzott az égető levegőnélküliségben. Testem magasra emelkedett, aztán végignyúltam a kemény aljzaton. Orrom sípolt, tüdőm vonaglott, víz ömlött ki a számon. Testem mellett dobogó talpak képe közé köhögtem a sárillatú vizet.

 

– Két évig voltatok együtt, és nem tudod, hogy nem tud úszni? – Dávid hangja.

Majd a többieké. Feszült hallgatás és ideges férfihangok közé köhögtem ki egész mellkasom. Aztán csend lett. Csak mély lélegzetvételem szuszogott a tűző nap alatt.

Felnéztem. Akkor Zsolti újra felkapott. A válla fölött láttam, ahogy keze lök egyet Dávid mellkasán.

– De te tudsz, ugye?

És loccs. Dávid eltűnt a stég végén.

 

Az asztalhoz vitt, a napernyő árnyékába.

– Jól vagy? – kérdezte. Kezeimmel letöröltem arcomról a vizet, és kicsavartam a hajam.

– Jó volt – mosolyogtam körbe rajtuk.

Akkor mindenki leült. Tamás négy gyereke kaját rámolt le az asztalról. Kisvártatva Dávid is megjelent köztünk, hajából darabonként szedegetve ki a hínár darabokat. Senki nem bírta ki nevetés nélkül, még Ferenc Atya sem. Aztán hirtelen csend lett. A négy gyerek hatalmas barna szemekkel meredt rám, miközben csámcsogtak. Mindenki engem nézett.

 

– Jól vagyok! – nevettem feléjük.

– Norc – szólalt meg mellettem Zsolti, felém fordulva a széken. Alig bírtam ki, hogy ne tapadjon rá tekintetem meztelen felsőtestére – , a postás volt az a srác – mutatott az út felé.

Jani elröhögte magát.

– Zsolti majdnem letekerte a fejét szerencsétlennek.

– Jó, hát honnan tudhattam volna... – szólt vissza Janinak, majd újra felém fordult. – Megjött a felvételi eredménye...

 

Akkor a tűző napot hirtelen felhők lepték el. Mindannyian az asztalon heverő levélre bámultunk – az eszegető gyerekek kivételével.

– Akkor most eszek – jelentettem ki, és elvettem az asztalról egy szendvicset.

Olyan csend ült közénk, hogy még a nyáltermelésem is hallhatóvá vált. Hirtelen Jácint pattant fel, és kapta magához a levelet.

– Ne! – álltam fel, és szóltam rá teli szájjal.

 

Kibontotta és olvasni kezdte.

– Tisztelt Felvételiző! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert...

Jácint szavait egyszerre ugrálták át az örömujjongások. Egymás felé örültek, csak nekem akadt torkomon az étel...

– Egyetemünk általános orvosi és... – Akkor Jácint szeme kikerekedett, majd tovább olvasta. – Fogorvosi szakára?

És akkor reccs. A zsemle alatt, a hír hallatának súlyától összetört az egyik fogam. Ismét. A szemek rám szegeződtek, mikor nagyot nyikkanva az arcomhoz kaptam a kezem.

 

Jani szólalt meg végül.

– A fogad?

Könnycseppekkel az arcomon bólintottam. Sóhajtott, és a többiek felé tartotta a kezét.

– Gyerünk, srácok, tejeljetek!

A többiek morogva rakták tele kezét papírpénzekkel.

– Pedig majdnem nyertem – sóhajtotta Dávid, mire Ferenc Atya oldalba lökte. Aztán ő is adta a pénzt.

– Na, de Atyám! Hát maga is?! Ezt nem hiszem el! – förmedtem rá, miközben nyeldekeltem a számban lévő ételt.

– Inkább vágtad volna el valamidet – pusmogta felém Zsolti.

– Szuper, köszönöm, bazi rendes tőletek, hogy... Mindegy... – törölgettem a könnyeimet.

– Majd ünneplünk, ha rendbe hoztam a száját – zárta le a délutánt Jani.

 

– Na, mesélj! – mondta, miközben izompólóban és rövidnadrágban sürgött a fogászati szék körül.

Nem válaszoltam, csak figyeltem a rettenetesen éles eszközök ide-oda csoportosulását. Rám nézett. Várta, hogy beszéljek.

 

– Mit meséljek? – kérdeztem reszketve.

– Mégis mit gondolsz, mire vagyok kíváncsi?! – motyogta, majd tovább pakolt. Szurit szívott fel, és beállította a széket.

Amikor úgy tűnt, minden a helyére került, felkapcsolta a fényt, és a tálcáról a kezébe vette a tükröt és azt a helyes izét.

 

– Megnézem akkor... – mosolygott közel lépve hozzám.

– Inkább mesélek – akadt meg a szemem a kezén és az eszközein.

– Időnk mint a tenger – vonta meg a vállát. Lerakta a cuccokat, és leült.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... – mosolyogtam felé. Vigyorgott rázva a fejét.

– Egy Norci és egy Zsolti – vágott közbe.

Kérdőn rángattam a vállam.

 

– Mi ez az egész? – mosolygott grimaszolva.

– Az élet – sóhajtottam.

– Az élet egy nagy lószart! – legyintett. – Dráma hegyek!

Keserű ábrázattal húztam az ajkam. Tovább rázta a fejét.

– Három hónap telt el. Azt hittük, hogy csak pillanatnyi nézeteltérés. De három hónap!

– Barátok vagyunk.

Heves mozdulattal dőlt hátra székén, kezeiről letépve a gumikesztyűt.

 

– Barátok?! Állandóan flörtöltök, állandóan... Szóval mi ez? Szex?

Vörösizzóvá vált az arcbőröm.

– Nem.

– Neeem?! – Talpaival közel gurította magát mellém. – Akkor szerelem.

Még vörösebbé váltam. A szó éleset hasított mellkasomban.

– Inkább nézd meg a fogamat – sóhajtottam.

Pillantása rám tapadt.

– Ennyire fáj?

– Széttörött, Jani!

– A szívedről beszéltem.

– Én is...

 

Szusszant egyet, majd új kesztyűt húzott, és nézegetni kezdte a fogaimat. Azonnal megtalálta a széttörtet. Egy-két másodperc múlva megdermedt csuklója a kesztyű alatt. A szemembe nézett.

– Ez az, amit először kezeltem. Emlékszel? – kérdezte, majd kivette az eszközöket a számból és újra leült.

– Ja. A szurid miatt nem éreztem Zsolti legelső csókját.

Együtt érzően mosolygott.

– Ki kell húzni, ugye? – kérdeztem.

– Bölcsességfog, nem fog hiányozni.

– És ha mégis...? – szöktek könnyek a szemembe.

 

Jani bólintott.

– Te döntesz. Még megmenthető. El kell döntened, van-e értelme...

– Fájni fog?

– Igen! – vágta rá. – Ameddig szereted, fájni fog! Erre nem hat a Lidocain, cica...

– Húzd ki – döntöttem – , nem akarok többet szenvedni vele.

Bólintott, majd a hűtőhöz lépett a vérkészítményért.

– Jani! – szakítottam meg mozdulatsorát.

– Hm?

– Felhívnád Zsoltit? – kérdeztem szinte suttogva.

 

Kivette a hűtőből a tasakot, letette a pultra. A szélére rátámaszkodva nagyot sóhajtott.

– Azt hiszed, nem ül kint?! – mutatott az ajtó felé.

Megdöbbentem.

– Kint? Miért ülne kint?

– Istenem... Rómeó és Júlia – mormogta maga elé, majd feltépte az ajtót.

Kinézett, aztán újra felém fordult. Közömbösen rázta a fejét. Aztán megjelent Zsolti. Hát tényleg itt volt.

 

– Adj egy cigit! – állította meg az ajtóban.

– Nem is dohányzol – meredt rá Zsolti.

– Hát most már igen. Én ezt nem bírom köztetek – erősködött, és kikapta Zsolti kezéből a dobozt meg az öngyújtót, aztán magunkra hagyott.

Zsolti tétován fordult felém.

– Ideges a doktor úr? Mi baja van? – kérdezte. Majd szeme a pulton heverő vértasakra szegeződött.

 

– Úhh, ne... – lépett mellém, és leült Jani székére. – Ki kell húzni?

Mélyen a szemébe néztem.

– Ez az a fogam, ami akkor törött le először, amikor...

Hirtelen megragadta a kezem.

– Túl kockázatos! A thrombocyta számodat sem tudjuk! Először meg kéne nézni, és ha alacsony, kellene kapnod azt is. Aztán meg a faktort. De utálom a thrombocyta pótlást, mert immunizációt okoz. De még ha az rendben is lenne, a faktorral is olyan alacsony mostanában a prothrombin időd, hogy a béka segge alját alig éri el – hadarta, mintha egy szót is értenék az egészből. – Biztos, hogy vége?

 

Szeme aggódón siklott ajkamról a szememre. Csak az utolsó kérdést értettem.

– Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza.

Megrázta a fejét.

– Helyre kell hozni! Újra fel kell építeni!

– És ha én nem szeretném?

– Félsz, hogy fájni fog? – kérdezte. Bólintottam.

– Nem fog. Már ki van tisztítva!

– Úgy érted, hogy már halott...

 

Ledermedt. Percekig néztük egymást. Végül nagyot ugorva zökkentünk ki egymásból, mikor Jani belépett. Megállt egy pillanatra, tekintetét ide-oda forgatta.

– Na? Mi a végleges döntés?

Zsolti felállt, és felé lépett.

– Meg akarjuk menteni!

Rám nevetett.

– De érti a metaforát?

– Áh – legyintettem. – Csak az orvosom. Fél, hogy elvérzek.

 

Jani Zsoltihoz lépett.

– Öcsém, még nagyon sokat kell tanulnod! És nem a véralvadásról...