Hófehér paripák és a déli kastély

 

„Kedves naplóm... Kedves titkos naplóm!

A tények. Isten mégis létezik, és nem is gyűlöl annyira! Tudok énekelni! Az összes szenya osztálytársam hallotta, amiért valószínűleg még többet fognak csúfolni, de nem izgat.

Dávid mindig is ott lesz célpontnak helyettem. Őt azért utálják, mert furcsa. Engem? Talán én is az vagyok, de Dávid fényévekkel leköröz – mondjuk az énekben is. Hihetetlen hangja van! Talán nem is utálom annyira, és talán ő az egyetlen az osztályból, aki szeret – az ő kretén módján természetesen.

Történt köztünk valami. Valami megmagyarázhatatlan, füllel nem hallható, hihetetlen gondolatátvitel, vagy mi a fene. Vagy csak hallucináltam. A betépéseim óta azért ez elég gyakran megesik. De valóban a hangját hallottam, ahogy beszéd nélkül hozzám szól. Talán csak Isten tudja, megtörténhetett-e ez.

A hallucinációkról... Láttam vérezni a Jézus szobrot. Csorgott sebeiből a vér! Egy szobornak?! Ez viszont csak Isten műve lehetett! És a seb a hátamon! Magától megalvadt a vérem, ami lehetetlen. Ádám ezerszer magyarázta el a véralvadási kaszkádot. Ami hiányzik belőlem, az nem alakul ki egyik napról a másikra?! Vagy ki tudja, bár a kedvenc orvosaimnak sem volt egyetlen használható ötlete sem, valójában köpni-nyelni nem tudtak. Szintén Isten műve! És talán most, hogy megmutatta magát, talán anyám soha többé nem jön haza! Talán segít, hogy békén hagyjon mindörökre.

Vagy túl sokat kívánok tőle? Vajon egy évben hány kívánságot teljesít? Csak nagyobb szuper erő, mint egy aranyhal?!

Mert-mert-mert, a legnagyobb vágyam talán-talán-talán teljesítette... Megcsókolt! De nem csak úgy egyszerűen! Az ölelésében feküdtem, ezer simogatás közepette! ”

 

– Mit csinálsz?

A rohadt, működésképtelen ajtó, basszus.

– Semmit! – vágtam rá, és dugtam a hasam alá a naplót.

– Nem drogot rejtegetsz, ugye? – Ádám szigorú szeme villant rám az ajtóból.

– Nem – forgattam a fejem.

Egy pillanatig hezitált, hogy megmotozzon-e, de aztán annyiban hagyta.

– Gyere le, az Atya van itt, és Dávid.

– Megyek – sóhajtottam.

És meg sem mozdult, így én sem indulhattam.

– Na! – sürgetett.

– Jól van már! – hasaltam még mindig a naplón.

– Na, mi van? – vigyorogta el magát sejtelmesen. – Álmodozunk-álmodozunk? – gúnyolódott.

Elvörösödtem.

– Zsolti úgy szédült le a lépcsőn, mint egy elsőszerelmes kis srác – nevetett felém. – Csókolóztatok? – Jaj, Ádi, szállj le rólunk! – morogtam egyre vörösödő arccal.

– Jaj-Ádi-jaj-Ádi – ismételte gúnyos fejhangon. – Na, szedd össze magad, és gyere le! – utasított, és szerencsére végre előrement.

Felugrottam. Összecsuktam a füzetet, és bemásztam vele az ágyam alá, majd felraktam a titkos rekeszbe.

– Mit csinálsz? – szólt a hang.

A rémülettől bevágtam a fejem az ágygerendába. Nyögtem, majd előmásztam. Dávid volt. Mosolygott, és ebben azért bőven volt valami hátborzongató.

– Miért bujkálsz az ágy alatt, mit rejtegetsz? – lépett közelebb.

– Istenem, magánéletet adj, magánéletet – dünnyögtem a szőnyegre, miközben felálltam.

– Foglalj helyet, ha már ily' hívatlanul átléped a küszöböm... – mutattam a gusztustalan pink szék felé, én felültem az ágyra.

Körbenézett.

– Hűh – döbbent meg – , gyönyörű a szobád! Bájos... Bűbájos és olyan... – kereste a szavakat – , szelíd?!

– Aha – vakkantottam, és még mindig nem bírt betelni a látvánnyal.

Körbeforogva szédült le a székre, majd rám nézett.

– De egy szentkép sincs? Semmi kereszt? Keresztény ereklye?

– Épp eleget tocsogok a magam vérében is...

Értetlenül, majd rosszallóan bámult, de nem szólt semmit.

– Ez maga a mennyország, nem? – néztem körbe én is. – A plafonon felhők – mutattam felfele – , galambok, és most is egy hatalmas felhőn ülök – mutattam az ágyra –, te meg az egyik szent kicsulázott rágógumiján – röhögtem.

A feje füstölögni kezdett, így lenyeltem a vihogásomat.

– Ja és az ajtóm?! – folytattam. – Ide mindenki kérés nélkül kap bebocsátást...

Még mindig nem szólt. Dávidon a humorérzék legkisebb morzsája sem mutatkozott. Rosszalló pillantása enyhült, majd mélyen rám nézett.

– Te is láttad, ugye? – kérdezte halkan.

– Az osztálytársaink sárgábbak voltak a kínaiaknál, annyira szépen énekeltél! – bólintottam.

– Norci, nem vagy idióta plázacica, ne viselkedj már tök agyatlanul!

Megszeppentem, és elromlott a kedvem.

– És neked miért kell állandóan rontanod a közhangulatot? Tudsz tök normális is lenni!

– Nem értem, miről beszélsz!

És akkor vigyorogva odaugrottam hozzá, és a két mutatóujjammal mosolyra nyomtam a szájzugait. A következő pillanatban a hónaljamig robbanó, elektromos villanás teljes önkívületbe lökött. A következő kép, amire emlékeztem, az volt, ahogy hajol felettem.

– Mi a picsa volt ez? – reszkettem a pillantása alatt.

– Norci! – Ádám unott hangja a nyíló ajtó után, majd ijedt tekintetű léptei a magasból. – Mi van veled? Mi van vele? – fordult Dávid felé, aki hátralépett.

A bátyám meg mellém térdelt, és bámult. Egy szó se jött ki a torkomon hosszú másodpercekig. Majd újra Dávidra nézett.

– Egy délután alatt két pasi vesz le a lábadról, vagy baj van? – kérdezte újra a szemembe nézve.

– Jól vagyok – fintorogtam – , látod, kitől tanulom?! – fordultam Dávid felé, aki végre képessé vált egy apró mosolyra!

Felültem és az ágyamhoz dőltem, Ádám mellém ült.

– Elájult, Ádám, az arcodba hazudik!

A bátyám megdöbbent tekintettel nézett.

– Ettél ma egyáltalán valamit? Bármit?

Megráztam a fejem.

– És mit gondoltál, elég a testednek a mennyei áhítat, a templomi fény? – morogta, miközben felállt. – Hozok fel kaját!

– Kösz, bátyó! – vigyorogtam rá angyalian.

Majd rémülten fordultam Dávid felé, amint Ádi kiment.

– Te is érezted?! – kérdeztem.

– Soha többé ne érj hozzám! – sziszegte, majd ő is az ajtó felé indult.

Felálltam, és utánaléptem.

– Várj! Érezted?

Megfordult, rám meresztette szemeit. Sárgán villant a pupillája. Hátraugrottam.

– Soha többé! – morogta.

Egy ideig csak álltam ott, letaglózva, kavarodott bennem a sértődöttség, a düh, értetlenség és a rémület. Utána kellett mennem.

Mindenki a konyhában volt. Az Atya tárt karokkal közeledett, hogy ölelésébe zárjon, és elmondja, mennyire tetszett neki az előadásunk. A válla fölött is Dávidot bámultam, ahogy keresztezett karokkal támasztotta a konyhapultot. Az arca látszólag nem fejezett ki érzelmet, egy futó, sértődött, vagy inkább csalódott pillantást kivéve, mely után elfordította rólam tekintetét. Ádámnak feltűnt, hogy valami nem stimmel, de szerencsére nem mászott bele, csak tányérral a kezében vizslatott minket.

– Gyere, egyél – szólt végül.

Már azzal jóllaktam, ahogy az asztalra néztem. A tizenkét fős asztalunk felét egy hatalmas szögletes torta tette ki, közepén egy angyal-marcipánfigurával. A többi részén csokik, desszertek, virágcsokrok, és ismét csokik és desszertek...

– Norci, hát tudod-e, hogy megnyertük a versenyt? – engedett ki Ferenc Atya az öleléséből.

– Ja, hogy ez a nyeremény?! – mutattam az asztal felé.

– Ne beszélgess, ülj le és egyél! – adta Ádám a kezembe a tányért, melyen csirkesali csücsült.

Leültem, majd a többiek is, de alig láttuk egymást a sok díszcsokor között.

– Ó, ez csak az intézményvezetők ajándéka, a nyeremény a renoválás! – legyintett az Atya.

– Ó, Atyám! Renoválás?! Fenének óvtuk annyira oktávjainkkal az ablakokat! – vigyorogtam.

Ádám elröhögte magát, majd a tányéromra mutatott.

– Jól van már! Felcsaptál éhségellenőrnek?

– Ha nem akarsz kórházba kerülni, elkezdesz enni! – rivallt rám, majd vágott a tortából mindannyiunknak.

– Én nem eszek édeset – közölte vele Dávid, majd rám biggyesztette ajkait, mintha ő mindannyiunknál jobb lenne, mintha fölöttünk állna, egészségtelen pórnép fölött.

– Ádámkám, én meg egy kis szíverősítőt előtte, ha lehet – szólt az Atya.

– Én sem eszek édeset – vontam meg a vállam, mire Dávid rám robbant.

– Te semmit sem eszel – közölte.

– Már a felét megettem – sziszegtem vissza.

Ádám a tányéromra nézett, de nem firtatta, csak odanyújtotta az Atyának a félcentest, és koccintott a sajátjával vele.

– Nem, nem etted – vitatkozott. – Csak összetúrtad!

– Ettem belőle, ez nem igaz! Ne tudd már jobban, és mi a frászt érdekel amúgy is?

– Csak összenyálaztad a villát, de nem volt rajta étel – folytatta.

– Mi bajod van, miért nem eszel? – kérdezte Ádi, mikor ő is leült.

– Semmi... Eszek – morogtam.

– Sosem eszik – szólt Dávid Ádám felé. – Úgy csinál, de csak átrendezi az ételt a tányérján, és szófosást kap, így nem veszed észre. De nem eszik.

Lecsaptam az evőeszközt a tányérra, és felháborodva ugrottam fel az asztaltól.

– Aztán meg kiveri a hisztit valami miatt, hogy jogosnak tűnjön a távozása.

– Visszaülsz, és eszel! – dörrent rám Ádi. – Dávid jó megfigyelő vagy!

Visszaültem, és ettem.

– De tudod, nem? – kérdezte a bátyámat. – Hogy anorexiás!

– Fogd már be!

Ádám rám meredt.

– Faszságokat beszél! – mentegetőztem.

– Óhó, Lányom! Ne átkozódj! – szólt közbe az Atya, amire csak még idegesebb lettem.

Egy ideig csend lett, de mindannyian azt vizslatták, ahogy eszem.

– Szóval, Atyám, mivel kezdik a renoválást? – váltott témát a bátyám.

– A Szentháromság szobrot cseréljük! – válaszolta.

– Amit megeszik, azt ki is hányja! – szólt közbe hirtelen Dávid.

– Mi? Ez igaz? – rivallt rám a bátyám.

Füstölgő fejjel ugrottam fel, kikaptam a torta közepéről a marcipán angyalt, és tiszta erőből a szeme közé hajítottam. Megugrott, kezét odaszorította, az ujjai között vér kezdett szivárogni, és még ekkor sem hagyta abba.

Ádám felugrott, és odarohant.

– Norci, megőrültél, teljesen hülye vagy?! – kiáltotta.

– Kérdezd meg a fogorvost, kérdezd meg a fogorvost, ő látja a fogain, ő látja...

Felrohantam a szobámba, bevetődtem az ágyam alá, kihúztam a naplómat, és ötvenszer firkáltam át azt a részt, amiben róla írok.

„GYŰLÖLÖM-GYŰLÖLÖM-GYŰLÖLÖM... ” – És írtam le vagy ötvenszer, mire lecsillapodott a dühöm.

A hátamra fordultam, és belém hasított a lelkiismeret-furdalás. Mi van, ha megvakult? Amíg anyám pingvinek látását veszi el, én emberekét? Dávidét?!

Felpattantam, hogy lerohanjak, de az ajtóban a bátyám mellkasába ütköztem, és seggre ültem.

– Beviszem a szemészetre, össze kell varrni a szemhéját – mondta idegesen.

– Én is megyek! – mondtam, és újra feltápászkodtam.

– Nem, itt maradsz, és elgondolkozol a történteken! – sziszegte, majd kilépett az ajtón.

Sírni kezdtem. Ádám visszalépett, és teljesen váratlanul megölelt.

– Semmi baja nem lesz – mondta, mire rám tört a zokogás. – Te meg... Ez, ami veled van, vagy nincs, vagy mi van – hebegett – , megbeszéljük!

Mondta, aztán elviharzott. Percekig álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, tördelve a kezem, de képtelen voltam otthon maradni.

 

Futni kezdtem. Ki a földútra, majd fel a dombra, oda, ahová minden út vezet... Bedöntöttem a súlyos kaput, majd üvöltözni kezdtem, nem törődve a csendben imádkozó nyugdíjassal.

– Atyám, Atyám! Hát, hol bujkál? – köptem ki a tüdőm.

Ferenc Atya a legsötétebb sarokból bukkant fel.

– Nem bujkálok, lányom. Isten szeme elől nem lehet elrejtőz...

– Jól van, jól van, csak jöjjön, Atyám! Pattanjon! Izzítsa a tűzbogarat, és vigyen el Dávid szüleihez! – lihegtem.

Az Atya csak állt ott, értetlenül rángatta a vállait, mire megfogtam göcsörtös kezét.

– Atyám a Volkswagenről beszélek, hozza a kulcsot, és vigyen el! Kérem!

– Ó! – esett le neki végre.

– Ó, hát! Menjünk!

Zötyögött, tötyögött a tűzbogár, köhögve, prüszkölve, míg én lerágtam idegességemben az összes ujjam. Az Atya néhányszor rám szólt, nehogy vérzésig rágjam, de mit számított.

– Atyám, gázpedál nincs ebben a szerkezetben? Hát, futva gyorsabb lennék! – fakadtam ki végül.

A pap elnevette magát.

– Lányom, te futva? Leköröznél egy olyan poloskát is!

– Mit?

– Olyan porskát!

– Porsche Atyám, Porsche!

És akkor gyorsítani kezdett. A bogár fuldoklott, én tikkeltem az izgatottságtól.

– Messze vagyunk még?

Kérdeztem századszorra, és ő kilencvenkilencszer is azt válaszolta, hogy: „ejj, a türelem rózsát terem”, de most a várt „ejj” nem érkezett.

– Már itt vagyunk – mondta.

Földút. A falu keleti része a miénk volt, övéké volt a déli. Körbenéztem, majd az ablakhoz nyomtam az orrom, hogy jobban lássak.

– Vadlovak, Atyám? – hunyorogtam a fehér jószágok felé, amik a távolban vágtatva hamar lehagyták a kocsit.

A pap elnevette magát.

– Nem kislányom, ezek nemesvérű lovak! Kisebb testű, szívós vérmérsékletű állatok és gyorsak, mint a szél!

– Hű! – ámultam a távolba.

A hófehér paripák olyan kecsesen vágtattak, mintha patáikkal még a földet sem érintették volna. Sörényük aranylóan csillogott a napfény alkonyhoz közeledő színeiben. Aztán tekintetem újra az előttünk fogyó útra fordítottam. Szerencsére.

– Atyám! – sikítottam, és lábam átlendítettem a térde fölött, rátaposva a fékpedálra.

A hatalmas állat az autó előtt ácsorgott, nyakszőrén rózsaszínben csillogott a fény. Megdermedve lihegtem felé. Majd mintha mi sem történt volna, tovább ballagott.

– Mi van magával? Megártott a misebor?! – rivalltam a papra.

– Mindig megjárom! Ezek itt úgy lófrálnak, ahogy kedvük tartja! A semmiből tűnnek elő, szabadon, át az úton, az ember meg rémüldözzön – bosszankodott.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd tüdőmbe szorult a lélegzet.

Mert elénk tárult a látvány. Egy hatalmas, égig érő, döbbenetes mértékű, gyönyörű palota! Tornyokkal, csúcsokkal, boltívekkel, szobrokkal. A tornyok az ég pink felhőit simították.

– Aszta! – hüledeztem. – Miért rólunk hiszik, hogy a leggazdagabbak vagyunk a faluban? – gondolkoztam hangosan.

– Gyönyörű, igaz? – tért magához az Atya is. – A tizenhetedik század óta a család tulajdona, a századforduló előtt lett renoválva.

– Te jó szagú úrist... – haraptam el a végét, miközben kiszálltunk.

Nem volt kapu, nem volt kerítés. A hatalmas előkert derékig érő sövényesből állt, ami labirintust alkotott, közepén fehér rózsabokrokkal és egy szoborral. Megkerülve a parkot, a fehér kavicsos részen rengeteg autó parkolt a miénken kívül. Körülbelül ötven lépcső vezetett a bejárati kapuig, melynek mindkét szárnya tárva-nyitva állt. Nagy volt a nyüzsi. Az Atya fújtatva bár, de tartotta lépcsőzésem iramát.

Belépve senkinek sem tűntünk fel. Emberek rohangáltak ember nagyságú virágcsokrokkal és vázákkal. Az előtermi lépcső olyan messze volt a kaputól, hogy egy nagyszabású bált, csak az előszoba elbírt volna könnyűszerrel. A padlón, mint sakktáblán váltakoztak a méterszer-méteres fekete-fehér burkolólapok. Leesett az állam.

Az Atya a lépcső felé grasszált, így követtem, bámészkodva forogva. Legalább tízméteres belmagasság nyúlt a galériáig, a korlátok alatt négy méteres szent képekkel. Elnevettem magam. Itt aztán vannak szentképek – jutott eszembe, amit Dávid hiányolt a szobámból.

Az előszoba közepén egy üveg körasztal ácsorgott, fehér rózsa csokorral, ami az egész házat behintette illatával. Bódulatos, bődületes döbbenet ragadott el. Az asztalnak majdhogynem minden sertepertélő ember nekiütközött, aki véletlenül mégsem, az sikkantva nyomta a padlóféket, kezében szerencsétlenül rázva kristályvázák hadát.

– Atyám, mondja, hogy ez egy múzeum, és Dávid szülei csak dolgozók! – rántottam meg a lépcső alján a csuháját.

– Nem, kicsim, a tulajok, ez az otthonuk.

A lépcső közepén – a lépcső, amely úgy tűnt, a mennyekig vezet – egy sötétbarna hajú, negyvenes nő ácsorgott, és akkor már biztosra tudtam, hogy ő Dávid anyukája, mivel a többi ember húszezer kérdéssel zaklatta. Mikor észrevette az Atyát, bájosan elmosolyodott, majd szeme felém siklott.

– Norci! – ujjongott a meglepetéstől, és vállon simítva az épp kérdezőt, faképnél hagyta, majd felém lépett. Farmer rövidnadrágot viselt és mezítláb volt – már akkor megkedveltem!

Amint a körülöttünk lévők meghallották a nevemet, döbbenten bámultak rám, és udvariaskodva távolodni kezdtek.

– Gyere, menjünk nyugodtabb helyre! – szólt, vállon érintett, és lementünk a lépcsőn, onnan jobbra egy otthonosabb méretű nappaliszerűségbe.

– Csücsülj le! Bocsi a felfordulásért, Dávid szülinapjára készülünk! – mondta, majd leültünk az egymással szemközti, fekete bőrkanapékra, az Atya az egyik fotelba.

– Jaj, de bunkó vagyok! – pattant fel újra, és a kezét nyújtotta felém. – Glinda vagyok, Dávid anyukája!

– Nora – mutatkoztam be, mire ajkai újra mosolyra húzódtak.

– Elképesztően gyönyörű a hajad! – ültünk le újra, majd néhány pillanatig még figyelte a fejemen lévő szénakazalt, aztán folytatta.

– Odaadta Dávid a meghívót?

Az Atyára pillantottam, és könnyek szöktek a szemembe.

– Jaj, ismét bocsánat – bosszankodott fejét rázva, majd elviharzott.

– Atyám, a pokolra jutok, igaz? – fordultam felé.

– Nem, lányom. Még nem láttam bátrabb tettet kamasztól, mint amire készülsz.

– Maga, túlságosan elnéző, Atyám – sóhajtottam felé.

Akkor Glinda lépkedett felénk újra. Egy nagy tálca süteményt tett az előttem lévő dohányzóasztalra. – Ágnes mindjárt hoz teát – hadarta, majd a pap felé fordult. – Drága Atyám, önnek pedig egy kis szíverősítőt.

Az Atyára néztem.

– Hát nem lesz túl sok, Atyám? Már nálunk is erősítette a szívét! Nem ám elpatkol itt nekem, hova futok majd, ha maga nem lesz?

– Belefér még, gyermekem – mosolygott.

– Isten óvja a lovak életét – motyogtam felé.

Majd Glinda felé fordultam.

– Nem hívott meg Dávid, és most már biztos nem is fog...

– Úgy örülök, hogy megismerhetlek végre – vágott közbe – , régóta szerettem volna már egy jót beszélgetni veled! – csicseregte, mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondtam.

– Azért jöttem, hogy bevalljak valamit.

– Várj! Majd' el is felejtettem, hogy sikerült a kórusverseny? – vágott közbe újfent.

– Kórházzal végződött – ráztam a fejem.

Meghökkent, és kérdően nézett rám.

– Hogy bevalljak – folytattam –, és hogy kifejezzem mérhetetlen, óceánnyi sajnálatomat.

– Tudom, Norci, hogy a fiam eléggé mufurc, és szókimondó...

– De én szemen hajítottam egy marcipán figurával, és a bátyám bevitte a szemészetre, ahol összevarrják a szemhéját. Talán az egész szülinapi buli ugrik miattam.

– El tudom képzelni, mennyire megbántott, hogy ezt hozta ki belőled – válaszolta.

Meghökkenve bámultam rá.

– Erre akkor sincs mentség. Sajnálom!

– Én biztos vagyok benne, hogy semmi komoly baja nem lesz, Norci! És nagyon szeretném, ha szombaton délután háromra átjönnétek a családoddal.

– A családdal? – rémültem meg.

Elnevette magát.

– Már ha épp itthon lesznek, úgy értem. De te és a bátyád, mindenképp gyertek el!

Szarul éreztem magam. Értetlenül néztem az Atyára, aki épp akkor kapta meg a löketet, én pedig a teát. Megköszöntem, és reszkető kézzel beleittam. Glinda a másik véglet volt anyámmal szemben. Büntetésre, leszidásra szomjaztam, erre csak sütit kaptam teával. Töprengésem közepette Ádám lépett be Dáviddal, akinek le volt ragasztva a bal szeme.

– Megvakult? – ugrottam fel, kidöntve a teát a térdemre, és a minden bizonnyal a drága szőnyegre.

– Nem, csak három öltés – sóhajtotta a bátyám. – De neked nem megmondtam, hogy...? Mindegy... – legyintett. – Kérjél bocsánatot, és menjünk!

– Azt már megtette, Ádi! Többször is, mint kellett volna! Igazán úri hölgy a húgod.

Ádám döbbenten bámult, és láttam az arcán, hogy kedve lett volna megcáfolni az ő gunyoros, szarkasztikus stílusában, de visszafogta magát.

– Anya, nem megmondtam, hogy ne kezdj el szervezkedni? Mondtam, hogy balesetem lesz! – nyavalyogta Dávid Glinda felé.

– Jól van, jövő szombatra nyoma sem lesz! Nem igaz, Ádi? – válaszolta Glinda.

– Jegeljétek, és majd én kiveszem pénteken a varratokat!

Dávid a bátyám felé fordult.

– Köszi, hogy elvittél!

Ádám megsimította a vállát, majd felém intett, hogy menjünk. Óvatosan lépkedtem feléjük.

– Igazán sajnálom, ne haragudj – súgtam Dávidnak.

– Kikísérlek – bólintott.

A kapun túl hihetetlen látvány fogadott. Körülbelül száz hófehér ló tolongott a lépcsők előtt és az előkertben. Megtorpantam. Dávid lépcsőzni kezdett, majd kérdőn felém fordult.

– Nem bántanak? – toporogtam.

Elnevette magát.

– Miattad gyűltek ide. Ne félj tőlük!

Bátortalanul léptem közéjük, és hunyorogva, összeszorított ajkakkal hagytam, hogy az óriás állatok nyakon prüszköljenek. Amikor a lépcső aljához értünk, Dávid hátranézett. Mikor látta, hogy Glinda, Ádám és Ferenc Atya még bőszen társalognak, újra felém fordult.

– Vért fakasztottál a szememből – kezdte.

– Úgy sajnálom, nem tudom, hogy tehetném jóvá...

– Láttad?

– Ne haragudj! – szajkóztam, és a könnycseppek végül kibuktak a szememből.

Megrázta a fejét.

– Vért fakasztottál Jézus sebeiből! Ugye te is láttad?

A szobor. A főoltár előtt lévő keresztre feszített Jézus-szobor.

Bólintottam.

– Úgy gondolom, kvittek vagyunk – folytatta hirtelen. – Én leszabtam az egyik szárnyad, míg te a szemembe vágtál egy mini angyalt – mondta és mosolygott.

Lesütöttem a szemem. Ádám mellém lépett.

– Szent a béke, fiatalok? – kérdezte.

Kérdőn néztem Dávidra. Mélyen nézett a szemembe, majd válasz nélkül visszasétált a kastélyba.

 

Kéztördelve léptem a szobámba. Leültem a nyálszékre, majd észrevettem a szőnyegen felejtett naplóm. Lehajoltam érte, és az íróasztal felé fordultam. Felkapcsoltam az olvasólámpát, és akkor vettem észre a borítékot az asztalon.

Kibontottam – egy pillanatra megreszketett a kezem, mikor eszembe jutott, hátha anyám küldte... Levélbomba mondjuk. Ám egy kemény lapos meghívó volt.

„Szeretettel meghívlak a tizenhetedik születésnapom alkalmából tartandó bálra, amely június 20-dikán (szombat) 15 órakor veszi kezdetét. "

A nyomtatott szöveg alá Dávid saját kezével írta oda: (Norci, ha tornacipőben jössz, nem foglak beengedni)

Elnevettem magam, majd bevéstem a naplómba: „Mégis van humorérzéke! ”

Azután kopogás az ajtómon. Fogtam a naplót, és a felső fiókba csúsztattam. Ádám lépett be. Felé fordítottam a gurulós, pink csodát.

– Ne haragudj! De képtelen voltam itt maradni, annyira rohadtul megbántam!

Ádám megrázta a fejét, majd a térdeimhez guggolt. Összevont szemöldökkel bámultam rá.

– Igazat mond Dávid?

Értetlenül meredtem rá, mire megszorította a térdem.

– Tényleg nem eszel? – kérdezte komolyan.

– A balerinák nem esznek – vágtam rá, majd kék szemeivel átvilágította az enyémeket.

– A drogot sem vettem észre, és most ezt sem?

Megrántottam a vállam.

– Hánysz? – kérdezte újfent.

Elfordítottam az arcom.

– Norci! Belekeveredtél ebbe az eszek-nem eszek-hányok dologba?

Felállt, és az asztalomra ült. Újra ránéztem.

– Tehát igen? – sóhajtott. – Mindenképp meg akarod ölni magad?

És akkor kibukott.

– Amióta csak megszülettél, Norci, a fél világ azért él és dolgozik, hogy életben tartsunk. A világ másik fele meg azért, hogy... – megakadt.

– Ugyan mit számítok én? – vontam meg a vállam, és a könnyek elárasztották az arcom.

Kínos nevetésbe kezdett.

– Így? Kergetve a halált, húgom... Minden reményünk hanyatlását.