A titkos napló

Lopva hátra-hátrapillantottam, ahogy távolodtunk egymástól. Először csak vigyorogtam, majd mikor már teljesen biztos voltam abban, hogy hallótávolságon kívül van, ugrálni és ujjongani kezdtem. Amitől aztán megint rám tört a köhögés, így összeszedtem magam, és megpróbáltam normális ember módjára viselkedni – nehéz volt. Csizmában és télikabátban rohantam végig az előszobán, majd fel a lépcsőn, és bezárkóztam a szobámba. Vagyis tettem volna, ha nem vették volna le az ajtóról a kulcsot, és a zárral is volt valami, csak úgy tudtam becsukni, hogy erőből becsaptam magam után. De jelen pillanatban ez sem számított! Hátast ugrottam az ágyamra, az sem érdekelt, hogy tiszta hó lesz. Kivettem a fejem fölül egy hófehér díszpárnát és öleltem, csak öleltem, mintha ő lenne.
– Mit csinálsz? – Ádám nevetése törte meg a csillámportól ragacsos pillanatot.
– Te mit csinálsz? – rezzentem meg, és leestem az ágyról. – Nem sétálhatsz be csak így! – nyögtem, amint újra feltápászkodtam.
– Mert, mi van? Eddig sosem zavart, ha bejöttem!
– Hát, most zavar – zártam le a vitát.
– Akkor most menjek, maradjak? – kérdezte tétován.
– Mindegy – huppantam vissza a habpuha ágyra durcásan.
Még néhány pillanatig furcsállva méregetett, majd hátralépett, és becsapta az ajtót.
– Na, emlékszel a szomszéd srácra? – kérdezte, miközben lehuppant ő is, az ágyam másik felére.
Akkor úgy éreztem, hogy körülbelül tíz liter nyál kövül sziklává a torkomban. Tudtam, ha elvörösödöm, akkor vége mindennek. De azt is tudtam, ha már ettől rettegek, már ha csak erre gondolok, akkor már rég ég a fejem.
– Nem vetnéd már le a kabátodat? – rivallt rám hirtelen.
– Hű, de, nagyon meleg van! – fújtattam. Elvörösödésem tökéletes alibijévé vált a kabát.
– Szóval, emlékszel a srácra?
Óvatosan bólintottam.
– Nem tudom, mondtam-e, hogy az ő csoportjába tettek az egyetemen?! – Világoskék szeme kérdőn meredt rám.
Csak ennyit örökölt anyánktól. Míg én?! Megszólalásig hasonlítottam a fiatalkori önmagához, a szemeket kivéve. Isten fenomenális humora...
– Nem tudom, Ádám! Amióta itt vagyunk mást sem hallok tőled, mint hogy tedd be a lázmérőt, vedd be a gyógyszert, „júj, tudod, mi lesz, ha csak egyet is kihagysz?!” Bla-bla-bla... Tegnap még azt is elmesélted, hogy ezek a baktériumok valami kókuszfajták cukorzsákban*?!
Ádám nevetni kezdett, és elterült az ágyon.
– Kókusz? Cukorzsákban? Jaj, Norci... – vihogott.
– Mit tudom én – nevettem én is. – Egyáltalán nem akarok tudni ilyesmikről!

Amiről tudni akartam, az Zsolti volt. Így hát összeszorítottam a számat, és hatalmasra tágult pupillával vártam, hogy folytassa. Felült, lábait törökülésbe húzta, és láttam, azon gondolkozik, hogyan kezdjen hozzá. A szívem a torkomban dobogott, mozdulni sem mertem, hátha lemaradok akár egyetlen szóról is.
Az ablak irányába pillantott, majd újra rám.
– Még szerencse, Norc, hogy még kicsi vagy hozzá... – kezdte, mire a gyomrom azonnal görcsbe rándult. – Mert ha kikezdene veled valaha is, péppé verném – fejezte be a gondolatot, és ezzel a világom megsemmisült... – Klassz veled beszélgetni, hol jársz? – kérdezte.
– Miért? – tettem fel a kötelező kérdést, mire Ádám vizslató tekintete mélyre ásott bennem.
Megesküdtünk egymásnak, még a kezdetek kezdetén, hogy egymás előtt soha, de soha nem vesszük fel az álarcot.
Az ablak felé néztem küszködve a könnyeimmel. Újra ránéztem, és tudtam, mire gondol. Tudtam, hogy milyen választ vár. Talán játékot kezdett ezzel a mű bevezetővel? Lehet, hogy látott minket. Vagy...
– Te elolvastad a naplómat? – sikítottam.
– Mi? Nem, dehogy!
Jézusom, Krisztusom. Végem. Így elcseszni!
– Azt sem tudtam, hogy naplót írsz! Jézusom, Norci, nem írhatsz naplót! Megőrültél? És ha megtalálják? Belegondoltál, mi lenne? Norci?
Ádám a kezemért nyúlt, és megrázta azt.
– Meglenne a nervus probandi**! A döntő! – hangsúlyozta újra. – Ha a koronatanúkat megtalálják... – Szinte hangtalanná halkult – Te, lány! – suttogta.
– Igen, sajnálom! Teljesen igazad van! Csak... – sírtam el magam.
– Csak mi? – Hangja enyhülni kezdett, érintése finomodni.
– Én miért nem lehetek olyan, mint a többiek?
– Nemsokára, kicsi – próbált vigasztalni, és megölelt.
Neheztelve eltoltam magamtól, és megtöröltem az arcom.
– Mert mi van Zsoltival, hogy ennyire nem bírod? – szedtem össze magam.
– Én nagyon bírom, jóban vagyunk, rendes tag, de amit a lányokkal művel, az kész kabaré... – nevette el magát, és ismét szünetet tartott. Nekem pedig betelt a pohár a szappanoperás tempótól, így sürgetve közbekérdeztem.
– Mert mi van? Kettővel jár egyszerre? – vonogattam a vállam, mire szélesen elvigyorodott.
– Kettővel, Norc?! Inkább huszonkettővel!

Órák sem teltek el a naplóm elégetését követően, de én újra írni szerettem volna. Kiönteni mindent egy papírra, de nem lehetett. Vagy mégis? És ha elégetném megint? Nem kockáztathattam. Ha a szüleim rajtakapnak, megölnek.
Alig aludtam ezen az éjen. Hófehér fénnyel szállt fel a telihold, fényköröket vibrálva szemem köré. Hajnalig forgolódtam, amikor zaj ütötte meg a fülem, egész közelről jött, a lépcső aljáról. Felkeltem, és hang nélkül nyitottam résnyire az ajtóm. Valaki lopakodott felfelé. Gyorsan visszacsuktam, vagyis csak próbáltam volna, de folyton kinyílt. Be kellett volna csapnom, de ezt nem tehettem. A lépések már a nyakamon voltak. Visszarohantam az ágyamba, az orromig húztam a takarót, és onnan figyeltem az ajtómat.
Az éj bevilágította a szobámat. Az ajtómat vakító fehérre kente, és minden holdszínűvé vált. A rés árnyéka feketéllett csupán. Minden agysejtemmel a rés szélességére koncentráltam, kiszáradt szemekkel lestem, mikor mozdul meg az ajtó. A lépések heves iramban értek a küszöb elé, és egy hatalmas csattanással azonnal bedőlt az ajtóm. Torkom szakadtából sikítani kezdtem.
– Csss... Én vagyok! – kapcsolt villanyt a bátyám.
Rettenetesen megijedtem, a mellkasom majd' szétszakadt a pániktól.
– Mi a frászt művelsz, tudják, hogy kint voltál? – vontam kérdőre elfojtott hangon.
Ádám csendre intve a szája elé emelte mutatóujját, és percekig néma csendben füleltünk, hogy felzavartuk-e a szüleinket.
– Te részeg vagy? – súgtam felé, amikor megcsapott a tömény piaszag, majd hirtelen rám tört a köhögés.
Részeg volt, de ekkor egy pillanat alatt kijózanodott.
– Válaszolj, hülye! – kezdtem kimászva az ágyból. – Csak valami isteni csoda lehet, bátyó, hogy nem lőttek le!
– Maradj már! Valami nem stimmel!
Még oda akartam szúrni, hogy: ja, a véralkoholszinted, de baljóslatú hangja megrémisztett. Megfeszült testtel álltam az ágyam mellett, és amilyen hirtelen a bátyám kijózanodott, múlt el a köhögésem is.
– Hozd! – utasított szigorúan.
– Nem! – vágtam rá, és visszabújtam a takaró alá.
Tényleg nem stimmelt valami. Azzal, hogy nem kezdett el velem vitatkozni, tudtam, hogy a színdarab eme felvonása ismeretlen előttünk. Kihúzta az éjjeliszekrényem fiókját, kipattintotta annak titkos rekeszét, és kivette a fegyvert, majd mindenféle „Hasta la vista baby” nélkül eltűnt a folyosó sötét szájában.
Rettegtem. Szavak nincsenek rá, milyen erővel csavarta gyomromat a félelem. Nyárfalevélként reszkettem, és zihálva vártam a rajtakapás, a dulakodás zajait. De néma csend lett. Halkan kattogott mellettem a balerinás ébresztőóra. Az ajtón túli sötét szinte hullámzott a folyosón. És akkor eszembe jutott egy fő szabály.
Istenem – nyekeregtem, és kirohantam a folyosóra, amely a szüleink hálójába ütközött a végen.
– Ádi! – suttogtam bele az orrom előtt masszává gyűlt feketeségbe, de már késő volt.
A fő szabály: éjfél után nem nyithatsz be a szüleink hálószobájába, mert tizedmásodpercen belül lövést kapsz. Apám fejre célzott, Anyám szívre. De a bátyámat nem védhettem meg. Nyolcévnyi fórja volt előttem ebben a csodás, felhőtlen, szinte unalmasnak mondható, teljesen átlagos családban. Tudta.

– Nincsenek itt – válaszolta. – Kapcsold le a villanyodat, és bújj el!

Tettem, amit mondott. A megbeszélt búvóhely nem a ruhásszekrény volt, mint a gagyi horrorfilmek tömkelegében. Bemásztam az ágyam alá, és kipattintottam annak titkos rekeszét, majd bemásztam a gerendázat közé. Óráknak tűnt a várakozás. Emlékeimben annyira élesen éltek a lövöldözős éjszakák robajai, így szinte alig tudtam megkülönböztetni a várt zajt a mostani néma csendtől.
– Jól van, lezártam a birtokot! – hallottam tompán Ádám hangját, majd előkúsztam.
– Lezártad? – kérdeztem döbbenten.
Lezárni – ez is egy főszabály volt. A szüleink eltűnése vagy halála esetén lépett érvénybe.
– Jel van? – kérdeztem.
Ha nem hagytak jelet, akkor mihamarabb költöznünk kellett újra. Az úti cél előre le volt fixálva. Rettegtem a válaszától. Csak Zsoltira tudtam gondolni, ebben a percben egyikőnk biztonsága sem érdekelt, vagy hogy mi van a szüleinkkel. Csak Zsolti.
– Van. Tessék! – Egy borítékot adott át, nekem címezve, anyám kézírásával – szigorú csúcsokba nyúló betűkkel.
– De, tudod a szabályt! Amíg vissza nem érnek, úgy kell tennünk, mintha mi sem lennénk itt. Csak a kutyák. Villany, ablaknyitogatás, kimászkálás kizárva. Tudod, végigcsináltuk egypárszor!
Bólintottam, és sírni kezdtem. Persze, nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kell itt hagynom őt, de el sem tudtam képzelni, hogy maradhatnék itthon, amikor ő látni szeretne. Ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem a szüleimet.
– Jól van, nyugi! Semmi baj nem lesz! – mondta, majd leültünk az ágyamra egymás mellé.
A szobát ismét csak a telihold fénye világította be. Köhögtem néhányat, majd hátrafordultam a balerinás órám felé, fluoreszkáló fénye negyed ötöt mutatott. Visszafordultam Ádám felé, és oldalba löktem.
– De hol a fenében voltál? Becsajoztál?
– Majd egyszer elmesélem – mosolygott.
– Találkoztok újra? – kérdeztem vigyorogva.
– Minek? – Arca elkomolyodott. – A vége mindig ugyanaz: ki vagy te? Honnan jöttél? Miért nem mondasz semmit a múltadról?
Hümmögve a pihe-puha plüss szőnyeg felé döntöttem a tekintetem. Majd ő lökött oldalba.
– Na és? Te kiről írtál a titkos naplódban?
A fejem majd' leesett a vörösödés súlyától, még szerencse, hogy félhomályban ültünk.
– Dávidról, igaz? – kérdezte.
– Mi?! – sikoltottam, és szembefordultam a mosolygó arcával. – Mi van? Úristen, dehogyis! Az egy kretén!
A bátyám szemei meglepődtek, mire elnevettem magam.
– Ne már, Ádi! Most komolyan ennyire kreténnek nézel, hogy egy ilyen kreténnel? – És akkor megköszörülte a torkát.
– Hát de, akkor kiről...?

Még a kérdés befejezése előtt tudta... A hatalmas légvétel egyenes testtartásba húzta gerincét. Tekintete ide-oda ugrált, ahogy szememet nézte. Néma csend szállt közénk, és nem tudtam a folytatást. Nem tudtam, hogy élhetek-e valaha igazán a szabad akaratom jogával. Mert ez nem helyzet volt. Annyira egyszerűbb lett volna hazudni neki... De azt soha nem tehettem!

Megjegyzés:

*Pneumococcus poliszacharid tokkal
**Döntő bizonyíték