Téli telihold

Sötét téli este volt. A hóból csak annyit láttunk, amennyit az autó fényszórója megvilágított: galambürülék-szürke kását. Oldalt, az ablakon tömény feketeség tükröződött. Sehol egy villanyoszlop, vagy a Hold, ami megmutatta volna a minket körülvevő egyre sűrűsödő fenyőerdőt.

Az ablakhoz dőltem, fehér párát leheltem az üvegre, és ujjaimmal betűket kezdtem rajzolni.
„R” - minden kunkorát és szárát mélyen belevéstem az emlékezetembe, majd letöröltem. „O” - leheltem, majd írtam újra – úgy, és olyan szabályos kört, mint még soha. Majd „N”.
- Hagyd már abba! - szólt rám apám. - Te takarítod az autót? - tekintetünk egy pillanatra találkozott a visszapillantó tükörben, aztán már újra az utat figyelte.
Már eltűnt az „N”. Ujjam titokban újra az ablakoz emeltem, amikor a másik kezemet megragadta a mellettem ülő bátyám. „Ne! ” - sugallták a szemei. Unottan szusszantottam egyet, majd az ablakra képzeltem az utolsó betűt is: „I”.
- Kisfiam, tessék! - fordult hátra anyám a bátyám felé, kezében kettő apró füzetkével.
Az egyiket átadta nekem. Új személyik.
- Kaphatnánk fényt? - kérdeztem.
- Nem! Apádat zavarja vezetés közben - vágta rá anyám.
- Akkor meg miért most adtad ide? - kaffogtam. Még be sem fejeztem a kérdést, a bátyám ujjai újra az enyéimet szorították.
- Hogy legyen mit kérdezned... - kurjantatta anyám, és csontos kezét rácsattintotta apám combjára, majd markolászni kezdte. Nevettek.
Apámmal újra összenéztünk. Vigyorgó tekintete megtört gyűlöletem súlya alatt.
- Nem tudnátok akkor csak megmondani az új nevünket? - kérdeztem alig hallhatóan, mire a bátyám újra rendre utasított.
- Roni! - morogta megreszkető hanggal.
Anyám hátrafordult.
- Többé ne hívd így, Ádám!

„Tehát Ádám” - ismételtem magamban.

- Nora az új neve.
- Mi? Miért nem Nóra? - húztam meg hosszan az „ó”-t.- Én miért nem kaphattam normális magyar nevet?
A bátyám ezennel feltűnően nagy mozdulattal vette el kezét az enyém fölül. Elfogyott a türelme, ezzel együtt a védelem is. A kérdésemre nem kaptam választ, de továbbra sem bírtam befogni.
- És a vezetéknév? Mi a vezetéknevünk?
- A tiéd Romanova. - válaszolta anyám alig hallhatóan.
- Mi? Most miért? Miért sújtasz a saját lányneveddel? - keltem ki magamból.
- Állítsd le a kocsit! - szólt apámnak.

Hangja halkabb lett, nyugodt, még kedves is. Apám szinte azonnal tövig nyomta a féket, nem emlékszem, hogy félreállt volna az útról egyáltalán. Anyám kimért, lassú mozdulatokkal gombolta össze leopárd-bundáját, majd jobb kezén megigazította a hatalmas kövű gyémántgyűrűt – kővel a tenyere felé fordította. A bátyámhoz ugrottam, de akkorra anyám már rám nyitotta az autó ajtaját, kezével utánam kapott és kirángatott a hóba. Az út menti árokba estem. Anyám tűhegysarkú bőrcsizmájával átugrotta az árkot, lehajolt értem, éles körmeit nyakamba mélyesztve húzott fel, majd minden erejével újra belevágott a jéghideg hóba. Aztán újra kiemelt és gyémántgyűrűs jobb kezével pofon vágott. Újra elestem. Szinte hallottam, ahogy az alsó ajkamból szökkenő vércseppek végiggurulnak a havon.
Lélegzetvisszafojtva, megsemmisülten feküdtem a hóban. Anyám terpesztő csizmái előtt szaporán, ritmusosan mozgott fel-alá a kabát. Kifulladt.
- Mégis mit képzelsz magadról? Itt hagylak a picsába! Fulladj bele a hóba! - zihálta, majd megkerült és beszállt az autóba.
A bátyám hangját hallottam és ismét őt, ahogy rikácsol. De tudtam, hogy vége. Felkászálódtam a földről, a pulóveremmel megtöröltem az ajkam és visszaszálltam én is a kocsiba.

Azután tovább indultunk. Néhány másodperc múlva a bátyám közelebb csúszott hozzám és megpróbálta lehúzni a felsőm, de ellöktem magamtól, így a vizes ruhámra terítette rá a száraz kabátot.
Az ablaknak feszültem. Minden porcikám gyűlölettől reszketett. A szüleim úgy kezdtek beszélgetni, mintha mi sem történt volna. Az új házról, ami valójában a régi házunk volt, hogy jó ötlet-e visszajönni, hogy vajon biztos, hogy nem élnek már itt a „régiek”. Hasonlókról. Amint kezdtem megnyugodni, éreztem, ahogy szivárog ajkamból a vér. Langyos volt, sós és sok ahhoz, hogy mindet lenyeljem. Hozzászorítottam a kabát ujját és megéreztem magamon a bátyám tekintetét.
- Apa, kapcsolj fényt! - hangja halasztást nem tűrően szólt.
Újra összenéztünk apámmal a tükörben, bár szinte azonnal elfordultam, újra a fekete ablak felé.
- Tudod, hogy zavar vezetés közben! - válaszolta, de még be sem fejezte a mondatot, már kapcsolta is.
- Vérzel? - kérdezte tőlem.
Először úgy tettem, mint aki nem hallja, majd elintéztem egy „Hozzám ne érj! ”- fenyegetéssel.
- Apa, állítsd le a kocsit! - szólt előre újra a bátyám.
- Ne állj le, mindjárt ott vagyunk, ez már a faluhatár. - közölte anyám.
A bátyámnak ebben a pillanatban durrant el végképp az agya. Kinyitotta a mozgó jármű ajtaját és kiugrott.

- Állj már le! - sikította anyám.

A bátyám meghalt - hasított belém a gondolat. A bátyám meghalt és én öltem meg. Elsírtam magam. Mindketten kiszálltak a kocsiból és torkuk szakadtából üvöltözni kezdtek egymással. Vagyis nem egymással, hanem a bátyámmal, aki addigra már a csomagtartóban kutatott. Hamarosan valamelyikük feltépte a mellettem lévő ajtót, és láttam, ahogy a fejem fölött vitatkoznak.
- Valamelyikőtök adja már be neki a plazmát! - kiáltotta a bátyám.
- Add be te, jövőre orvos leszel, csak csináltatok már ilyesmit...
Végül a bátyám adta be, ő volt az első, aki nem szurkálta szanaszét a vénáimat, aki elsőre is beletalált. Talán mert ő így akarta, talán ha a szüleim is így akarták volna, nekik is sikerült volna...
Tovább indultunk, és én nem bírtam abbahagyni a sírást. Egyszer csak kibukott belőlem megint valami, amitől anyámnak ismét gyilkolhatnékja támadt.
- Miért én vagyok az egyetlen vérzékeny a családban?
- Állítsd le az autót! - szólt apámnak, s kezével megérintette a combját.
- Nem, Rúsz. Majd otthon megkapja a magáét - dünnyögte apám, és éreztem, ahogy engem bámul a tükörből.
- Meg ám - válaszolta anyám, majd láttam, ahogy kezén újra a tenyere felé fordítja a gyűrűt.
A bátyámra néztem. Dühösen fújtatott maga elé, majd amikor érezte, hogy őt bámulom, felém fordult.
- Hülye vagy? Meg akarsz halni? - suttogott.
- Ne haragudj! - súgtam vissza és újra kezdtem a zokogást.
- Most már egy szót sem szeretnék hallani az út végéig! - dörmögte apám.
A bátyám magához vette a kezemet és az út végéig betűket rajzolt rá. „N”, „O”, „R”, „I”. Majd „R”, „O”, „N”, „I”. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg ő nevezett el, és emiatt aztán megkedveltem az új nevemet.
Amint leállt az autó, kivágtam az ajtaját és rohantam, ahogy csak bírtam. Nehéz volt, térdig érő hólepelben kellett anyám elől menekülnöm. Ha akart volna, utolért volna, mindig, minden egyes alkalommal így jártam. Végül csak hahotázva utánam üvöltött.
- Ne rohanj a végtelenségig, a szomszédban már laknak!

Nem érdekelt a ház, gondoltam, úgyis gyűlölni fogom. Minden házat gyűlölni fogok, amiben együtt kell vele léteznem. Ő mindig, mindenhol ott van. A pofon a folyosó kanyarban csattan a legnagyobbat, ahol váratlanul ér.
Erőn felül rohantam, bár ahogy fáradtam, már egyre inkább csak lépegettem, majd megfordultam. Nem követett. A ház innen már csak apró kockának tűnt, apró narancssárga ablak négyzetekkel. Csend volt, a mérhetetlen némaságba ziháltam tüdőm legmélyebb lélegzetét is, majd összeestem. A hóban fekve bámultam a testem fölé magasodó, hatalmas teliholdat – hát, előbújt végre.
Bárcsak rám zuhanna! – kívántam, s behunytam a szemem. Készen álltam a Hold-általi halálra. Amikor légzésem ismét elcsendesült, lépéseket hallottam meg a távolból. Nem anyám volt. Megismerem a járását, valószínűleg a szagát is kilométer távlatokból is. Kinyitottam a szemem és úgy tűnt, mintha a Hold mosolyogna rám, semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna ölni. Bántam és egyben meg is nyugodtam. Újra lehunytam a szemem, pihegve vártam, hogy a bátyám ideérjen, a vállára vegyen és visszacipeljen valami melegebb helyre. Fázni kezdtem, de nagyon.

A hóropogás egyre hangosodott, majd közvetlenül a testem mellett ért véget. A lépések megtorpantak. Kinyitottam a szemem. A Hold egy szeletét arca és vállai sötét árnyként takarták el. Egyikőnk sem mozdult.
- Hé, Királylány, nincsen baj? - kérdezte végül ő, aki nem a bátyám volt.
A ténytől nagyon megijedtem. Egyáltalán nem számítottam idegenre. Az arcomról a fagy nagyon hamar leolvadt a szégyenérzet forró vörösségétől. Igyekeztem felállni, de a lábaim teljesen elgémberedtek a hidegtől.
- Nincsen – válaszoltam azonnal, de felállni nem sikerült. A seggem nagyot huppant a hóban.
Ő kinevetett, majd utánam nyúlt és talpra állított. Megszédültem karja hihetetlen erejétől. Bár azt kívántam, bárcsak nyílna meg alattam a föld és nyelne el azonnal a pokol – ha már a Hold nem volt kegyes összezúzni, mit sem törődtem többé a beégésemmel, amikor a holdfény végre láthatóvá tette arcát. Azonnal beleszerettem.

Tizenöt éves voltam akkor. Előző nap Leonardo DiCaprio-ba voltam szerelmes, ma őbelé, holnap pedig valószínűleg valami gagyi pop-sztárba leszek. De halálosan!
- Minden oké? - kérdezte még mindig inkább nevetve, mint mosolyogva.
- Igen, képzeld, miért ne lenne?! - kaffogtam, mert kezdett iszonyúan idegesíteni, hogy én vagyok a röhögés tárgya.
- Hát, csak mert repkednek a mínuszok, neked meg fürdeni támad kedved, vagy nem tudom miért heverészel itt a hóban?! - kérdezte, miközben zsebéből cigit és öngyújtót vett elő.
Rágyújtott. Megbabonázva néztem a dohányzás művészetét, és abban a pillanatban döntöttem el, hogy ha belé nem is, a dohányzásba örökké szerelmes leszek!
- És a sérülésed sem mellékes. - lökte oda.
Akkor jutott eszembe a szám. Úristen! Mindkét kezemet az arcom elé húztam, megfordultam és sietni kezdtem a házunk felé. Nem volt túl okos ötlet, bevallom, ugyanis semmit nem láttam, így a bátyámat sem, aki épp akkor ért oda hozzánk. Nekirohantam és újra a földön találtam magam, így ismét én lettem a vihogás tárgya.
- Norci, Anya komolyan mondta, hogy szomszédaink vannak... Nem kellene magántulajdont sértened. - korholt le a bátyám.
- Norci?! - kérdeztem vissza ízlelgetve az új becenevemet.
- A kishúgod? - kérdezett hirtelen közbe a fiú, és az arcom lilára váltott a dühtől a „kis” jelző miatt. A bátyám bólintott.

- És nem tudja a saját nevét?
Lila arccal, fröcsögve fordultam felé.
- Nekem nincs nevem! - közöltem, majd igyekeztem otthagyni őket.
- Ú, Királylány, orvos látott már? - kiabálta utánam.
- Képzeld, a bátyám az! - fordultam felé dicsekedve, mire a bátyámhoz lépett és elismerően kezet fogott vele.
- Gratulálok akkor, nekem még van egy évem - mondta, majd eldobta a csikket és bemutatkozott. A bátyám torkán akadt a szó.
- Ádámnak hívják. - segítettem ki, mire a fiú összevont szemöldökkel nézett egyikünkről a másikunkra.
- Elég furák vagytok a saját neveitek tekintetében... - mondta végül.
- Igazából nekem is van még egy évem – hadarta. - Szóval elég kemény napunk volt, vissza kell mennünk a házba – szabadkozott a bátyám.
- Siessetek, Királylány így is fix, hogy tüdőgyulladást kap – mondta, majd ő is hazafele kezdett hátrálni.
- Az kizárt! - vágtam vissza és köszönés nélkül sarkon fordultam.