Jó otthon

Nem érzékeltem az idő múlását. A múltba mélyedve a jelenlét óramutatói végtelen időtlenségbe kattogtak.
Az ablaknál álltam. Az égre rózsaszín alkonysávokat szántott a nyugvó nap. Lángtestét a krematórium tisztító füstje lehelte szürkévé. Az este eljövetelével a színek mélyebbé váltak, míg végül mindent ellepett az ébenfekete.

Akkor az ablak már csak kettőzött tükörképemet mutatta. A kórteremben a halogén világított, kint az élet.
A szobában egy ágy volt, apám feküdt rajta, a gusztustalan, vadállat nevelőapám. Már nem élt. Agyembóliában halt meg, és tudtam, hogy mostantól imádni fogom ezt a kórképet. Bárkit imádtam volna, aki megöli őt.

Néha rápillantottam. Szemei még nyitva voltak. Utoljára engem látott, mielőtt opálos íriszei a végtelenbe nem révedtek.
Az érme jutott eszembe, amivel égetés előtt letakarták a holtak szemét kifizetve az alvilág révészét.
 - Érd be azzal, amit már elvettél – szóltam az ablakhoz félhangosan.

Órákat töltöttünk akkor kettesben: én és apám hullája. Az oszlás pedig megállíthatatlan. Csak egy valami fájt: ez neki már nem fáj.

Két kopogás után Tamás nyitott be. Megfordultam. Az óriási hájtömeg már elernyedt a hullamerevség elmúltával. Komor arccal pillantott rám Tamás, aztán lépett csak a halotthoz. Tenyerével megérintve örök sötétre zárta a szemeit.

 - A világ kevesebb egy mocskos féreggel – ömlött belőlem.
Bólintva hozzám lépett, és átölelt.
 - Bár mindig te lettél volna az apukám. Most nem lennék ennyire elcseszett – mormoltam a köpenyére.
 - Vége. Most már mindig csak én leszek az apukád – válaszolta megszorítva testemet. - Gyere, menjünk innen!

A kórterem előtt anyám ült. Feltételesen volt szabad és távoltartási végzése volt ellenem. Alig ismertem rá. Halottabbnak tűnt, mint a férje. Csupa csont, csupa bőr, fénytelen szemek. Egy pillanatra megálltam előtte. Tekintetemmel a pokolra küldtem, majd tovább indultam – nem nézve vissza.

 - Mit érzel? - kérdezte Tamás, miután leültünk az irodájában.
 - Nem mondhatom el. Félek, hogy azzal rád szabadítom a poklot. És ezt nem tehetem veled, hiszen te a mennyből vagy.

Nevetett.
 - A gyerekeim vannak a mennyből. A szemeteken át látom magam örökké fiatalnak. És valóban... Valóban megrémít az a mély gyűlölet, amit önmagad iránt érzel. Az autoimmunitásnak sem ismerjük az etiológiáját, csak annyit tudunk róla, hogy az immunrendszer a sajátja ellen termel ellenanyagokat. Te gondolati szinten is ezt teszed.
 - És ez már nem fog változni. Hiába halt meg, anyám hiába nem jöhet a közelembe, valahogy örökké belém vésték azt, hogy engem csak gyűlölni lehet. Lehetnek bármilyen távol, sosem fognak eltűnni belőlem. Sőt... - És itt abbahagytam.

A pokol csúszott a nyelvem hegyére.
 - Sőt? - kérdezett vissza rátámaszkodva asztalára.
Megráztam a fejem.
 - Képtelen vagyok döntést hozni. Minden, ami történik az életemben, egyszerűen csak rám tör. Benyomul. Rám telepszik, és sosincs választási lehetőségem.
 - A szabad akarat pedig Norci, az egyik legfőbb ismérve emberi mivoltunknak...
 - De hogy? Most már mit csinálhatnék?

Kétségbeesetten fordítottam felé arcomat.
 - Mire gondolsz? Mit szeretnél másképp csinálni? - kérdezett vissza.
 - Nem ez a kérdés – sóhajtottam. - Hanem az, hogy honnan tudhatnám, hogy mi a jó és mi a rossz? Halvány lila gőzöm sincs...
 - Sokat segítenél, ha elmondanád, mire gondolsz- kérte újfent.
 - Felvágnám az ereimet, Tamás! Ha azt kérdezed, mit szeretnék.
Elsírtam magam. Kezemmel össze-vissza hadonásztam kifejezve zavarodottságom.
 - De honnan tudhatnám, hogy van-e értelme élnem?

Nem lepte meg a kirohanásom. Még nem telt el egy egész év azóta, hogy csuklón szúrtam magam a slusszkulccsal. Ujjait szorosan egymásba fűzte. Talán legszívesebben ekkora erővel láncolt volna engem is az élethez.
 - Vannak napok, amikor én is szívesen felakasztanám magam – közölte.

Rosszul lettem. Valami mély mintha szétzúzott volna a belsőmben mindent.
 - És most mit érzel? - kérdezte.
Zokogásban törtem ki.
 - Hogy téged is elveszítelek!
Odasietett, és az ölelésébe húzott.

 - Akkor most már érted, milyen érzést váltasz ki ilyen gondolatokkal. - Az arcára néztem. - És tudod, hogy képes vagy szeretni. És azt, hogy én is pont ennyire szeretlek téged.
 - Szóval kamuztál? - kavargott bennem a szörnyű rettegés. - Csak szemléltetés volt?
 - Ha annyira szeretsz valakit, hogy a lelkedet is odaadnád, csak hogy élhessen... Akkor el kell tudnod dobni érte a halálvágyat is - válaszolta.

És én újra megnémultam. Nyilvánvalóvá tette, hogy mégsem tudok ennyire szeretni. Lelkiismeret-furdalással mardosott a tény, hogy mindennél és mindenkinél jobban vágyom a halálra. Arra, hogy örök kárhozatban szenvedjek az idők végezetéig. Nem érdemeltem meg az életet. Zsoltit, Tamást és a többieket. A halál menyasszonya lettem volna, a halál lánya abban a reményben, hogy végre kaphatok méltó büntetést az állandó ámokfutásaimért. A szabadság napkeltefényeit már nem látja meg az a szem, aki oly' sokáig volt rab...

 - Aludj ma nálunk, kérlek! - vetette fel az ötletet. - Zsolti ügyel, és nem szeretném, ha ma egyedül lennél abban a nagy, kísértetjárta házban!
 - Nem is tudom... - vonakodtam.
Hátrálva felült az asztal tetejére, és mosolyogva folytatta.
 - Pedig kicsim, amit ajánlani tudok, azt nagyon nehéz visszautasítani! - Ránézett az órájára. - Hat óra van. Fél hétkor betoppanunk, és a feleségemből csak annyit látsz majd, ahogy elrohan mellettünk aerobic-ra, vagy kocogni, vagy ilyesmi. De hamar rájöhetsz, hogy ez csupán menekülés a lakásban eluralkodó pokoli hangulat elől.
A hűtőre ugyan minden hajnalban írunk listát, de az estére már miszlikekben hever. Így elő kell venni valami földöntúli memóriát és kreativitást, hogy uszkve kilencven perc alatt Ákos és Anna megírja az összes házit, az le legyen ellenőrizve, ki legyen kérdezve. És ez nem ilyen egyszerű. Ákost rendszerint össze kell szedni valamelyik osztálytársától, rohangálva utána foci- vagy kosárpályán, míg a többieket sem hagyhatom egyedül otthon. Mire befognám Ákost, bedugnám az autóba, rádöbbenek, hogy a többiek már rég szélnek szaladtak onnan – nevetett.

Bennem pedig egyre mélyült az irigység, és törtek elő a rémemlékek, hogy nálunk mi volt a protokoll a régi időkben...
Nem barátkozhattunk senkivel. Estig különórák, balett. Késízű, feszült néma vacsora után ájulásig olvasni kellett anyám által előírt kötelező olvasmányokat. Nem mehettünk sehová. Ádámot néha elengedték könyvtárba, de akkor is lefigyelték, hogy vajon tényleg odamegy-e. Néha próbálta átverni őket, ám abból mindig iszonyú balhé lett, és még nagyobb szigor.

 - Aztán ha sikerül teljes létszámmal hazaszállítanom a csapatot, jön a szokásos hiszti Anna részéről, mert nem engedem telefonálni az osztálytársnőivel tanulás előtt. Hétévesen mi a fenéről akar beszélni velük, ami nem ér rá másnapig?! És közben a két kisördög már azt a rendet is szétbarmolta, amit a feleségem próbált megalkotni délután. Akkor még nincs bevásárolva, és nincs étel sem a hűtőben. Hát itt tartunk általában este fél kilenc körül...

Akkor hirtelen felugrottam.
 - Mennem kell, ne haragudj...
Döbbenettől csalódottan állt fel.
 - Megrémisztettelek, ugye? - legyintett. - Tudom, kicsim, hogy tizenhét évesen egész más az élet. Megértem – sóhajtotta. - Fuss csak nyugodtan!

Futottam. A belgyógyászat közepén hasra esve, aztán a földön kapálózva kutattam a telefonom a táskámban. Amikor megtaláltam, nyomkodni kezdtem, aztán feltápászkodva a fülemhez nyomtam.
 - Mondd, hogy tudsz főzni! - szóltam bele a telefonba.

******

 - Jézusom... - bukott ki Brigi, amikor kiszálltunk a hófehér Volvóból.
Szeme a körülöttünk tespedő gettóra dermedt. Aztán újra rám nézett, amikor lezártam a kocsit.
 - Nem tudtál volna kevésbé feltűnő autóval jönni? - rivallt rám.
 - Nem tudtam, hova jövünk, csak a címet árulta el a titkárnő – morogtam. - Egyébként meg ennél csak feltűnőbb kocsik állnak a garázsban...

Megkerültem az autót, és még jó néhány percig csak némán bámultuk a leforcant panelnegyedet.
 - De az tuti, hogy Tamás megkapja az egyiket karácsonyra... - dünnyögtem.
Brigi rám nézett vigyorogva.
 - Hm, és én mit kapok?
 - Talán neked adom Farkast – nevettem a grimaszoló arcába.

Elővettem a cetlit, amin a pontos cím állt, majd elindultunk.
Brigi volt az Univerzumban az egyetlen, aki még nálam is többet bírt beszélni. A szokásos módon haladtunk. Két lépés-egy kérdés-két lépés-egy kérdés:
 - Mondd már, mi volt, bementél a sebész igazgatóhoz?
 - Be -sóhajtottam. - Rendes volt, azt mondta, köztünk marad.
 - Hogy? Milyen alapon?
 - Ha a barátom leszel, Csillag-lány, akkor szokj hozzá az alaptalan elsikálásokhoz...
 - Ja! Mindig elfelejtem, hogy királylány vagy... Vagy mi... Tudod, mert egyáltalán nem úgy nézel ki! - csúszott ki a száján.

Megragadta a karom, és maga felé fordított.
 - Tornacsuka, rojtos farmer – kezével becsmérlően mutogatott felém - , és ez a kabát?! Semmit sem mutat a nőiességedből!
 - Mert nekem olyan nincs is...
És akkor cuki retiküljébe nyúlt, és elővett valamit, amivel pingálni kezdte a számat.
 - Epres szájfény – kommentálta. - Minden napos használata szigorúan kötelező!
 - Vez vost fomoly?
 - Tessék! - nyomta a kezembe.
 - A gettó közepén állsz neki sminkelni? - kérdeztem, miközben mutatta saját ajkával, hogy kell eloszlatni.

A szemétkupacoktól hemzsegő térről a szorosan egybeépített épületek felé siettünk. A legtöbb utcalámpa nem égett, ami mégis, az zizegve pislákolt csupán. A fényt a lakásokból kiszüremlő tévé villódzása adta. Vizeletszag csapta meg az orrunkat, amikor a kapuhoz értünk. Brigi fuldokolva köhögött, míg zseblámpát vettem elő a táskámból.
 - Zseblámpa? Mi minden nincs nálad! - ámuldozott.
 - Fontosabb is, mint a szájfény – nevettem felé.

A végtelennek tűnő lakólista közepén találtam meg Tamás nevét és a feleségéét: „Joó Tamás dr. Joó Enikő dr.”
 - Jesszus, a felesége is orvos? - fordultam Brigihez, miközben felcsengettem.
 - A te mostohaanyád. Neked kéne tudni, nem?
 - Még nem is találkoztam vele...
 - Ez lesz az első? - bámult rám. - Mit nem árultál még el?
 - Ja, ma meghalt az apám – vontam meg a vállam.
Torkán akadt lélegzettel meresztette rám világoskék szemeit.

 - Igen, tessék? - Női hang a kaputelefonban.
 - Őh... Csókolom... Nora vagyok... Én csak – dadogtam.
 - Norci? - lepődött meg a hang. - Végre! - Nevetés után nyílt a kapu.

 Csak álltam ott, szédelegve a zizegő ajtógomb felett. Végül Brigi keze úszott be a látóterembe, benyomva a kaput. Lassan emeltem rá a tekintetem.
 - Félsz? - kérdezte.
 - Mégsem megyek be! - meredtem rá.
 - Jaj, dehogynem, imádni fog! - mosolygott, és betolt a rohadó lépcsőházba.

 - Istenem, el kell égetnem a Gucchi ruháimat – nyávogta mögöttem.
 - És ha nem? - rémüldöztem, miközben kikapta kezemből a lámpát, hogy villanykapcsolót keressen. - Akkor majd Tamást is elveszítem!
 - Ezt te sem gondolhatod komolyan! - mormogta, miközben a lakólistát böngészte, hányadik emeletre kell menni.

Testen kívüli állapotban lépcsőztem felfelé. Néha ösztönösen a korláthoz nyúltam egyszerre visszarántva a kezem. Minden négyzetcenti ragadt a mocsoktól.
A másodikra érve a szint két lakásából az egyiknek tárva állt az ajtaja. Megtorpantam. A szívem hevesen zakatolni kezdett, és nem kaptam levegőt.
 - Ne pánikolj már! - húzott tovább Brigi.

És akkor ott volt. A teltkarcsú, barna hajú nő, akinél kedvesebb teremtéssel az életben nem találkoztam. Széttárt karral lépett felém, és magához húzott.
 - Édes kislányom! Végre megismerhetlek!
Mézeskalács-illatú volt az ölelése. Amikor elengedett, megölelte Brigit is.
 - Ugye nem vagy anorexiás, szentem? - kérdezte, miután behívott minket, és előre ment.

Akkor megint ledermedtem. A bordó, kígyóbőr-mintás szőnyeg foszlani kezdett alattam készen állva a föld-megnyílásra... Visszalépett, és komolyan tekintett rám.
 - Máris megbántottalak... - suttogta fejét rázva, és elém állt ujjait tördelve.
 - Tényleg nem szeretek enni – mosolyogtam.
 - Miért nem? - kérdezte.

A másodpercek hosszú percekké nyúltak, miközben egyikünk sem mozdult. Gondoltam majd megunja, és békén hagy, de nem így történt. Szemei olyan mozdulatlanul kerekedtek rám, mintha minden újabb perc a kérdés utáni első másodperc lett volna. Akkor az jutott eszembe, hogy csak történik már valami, ami megzavarja a farkasszem-nézést. Ám semmi sem történt.
 - Nem ízlenek az ételek – böktem ki végre.

Még néhány pillanatig csak szemlélt, majd széles mosolyra húzódott a szája. Az egész arca! Szeme egészen összeszűkült tőle, és nem lehetett nem viszonozni, annyira sugárzott lényéből a derű.
 - Nem akartalak így lerohanni! - simított karon, majd újra eltűnt.

Óvatosan lépkedtem beljebb. Valami furcsa rögeszme kerített hatalmába, ahogy a lakás minden négyzetcentinyi otthonosságát magamba szívtam. Valami olyasmi, mintha halkan ébredezni kezdett volna a falakból az, ami nem hagyhatja, hogy ittlétemmel bemocskoljam ezt a családias légkört.
Megugrottam, ahogy Enikő újra felbukkant.

 - Ugye, itt alszotok, lányok? - kérdezte közben kabátot húzva. - Nekem most el kell mennem, de a többiek valószínűleg most már mindjárt hazaérnek.
Vállára dobta a táskáját, és arcon puszilt, aztán elviharzott. Behunytam a szemem. Minden porcikám belereszketett az illatába.
 - Norci! Ideje hozzákezdenünk! Enyém a vacsi, tiéd a takarítás! - zökkentett ki Brigi.
Könnyekre nyílt a szemem.
 - Mi van? - Meglepődött arca egyből mosolyra váltott. - Mi van?! Hát, imád! - nevetett.

Bólintottam, aztán belekezdtünk a munkába. A lakás még hetven négyzetméter sem volt. A két háló közül a nagyobbikban kettő emeletes ágy nyomorgott a sarkokban. A másikban kihúzhatós kanapé, íróasztal és egy ruhásszekrények sorakoztak. Apró volt a nappali is, mely a folyosó végéről nyílt, csupán egy nagyobb kanapé volt az erkélyajtó mellé húzva. A szoba falai mentén plafonig érő könyvespolcok tolongtak, az egyik közepén egy tévével. És mindenhol ódivatú, de melegszínű szőnyegek sorakoztak, még a falakon is, amitől aztán még kisebbnek hatott az egész.

Már Brigi is rég elkészült, megterítve a konyhasarokba préselt asztalt.
 - Mikor jönnek már? - susogta a sötét ég alá. Az erkélyen álltunk, én cigiztem, ő párát sóhajtott a hidegbe.
 - Nagyon sajnálom az apukádat! - fordult hirtelen felém.
Beleszívtam a cigibe, és ránéztem.
 - Tamás az apukám! - mosolyogtam.
 - Igen, de mégis csak más nevelt fel... - folytatta.
Megráztam a fejem.
 - Tamástól többet kaptam az elmúlt másfél évben, mint attól a pszichopata baromtól egész életemben. Az csak elvett tőlem.

A késő őszi zimankóban akkor újra hálát adtam az égnek, hogy elvette őt az élők sorából. És hálát azért, hogy itt lehettem Tamás ölelő otthonában.
 - Mit tett veled? - faggatott. - És ha azt nézzük, Tamástól kaptad a hemofíliát...
 - A világ összes fájdalmát a szüleinktől kapjuk. Te is!
Összevonta szemöldökét, és megtekerte a fejét.
 - Ami elmúlt, az elmúlt, nem? Nem kell ennyire sötéten látni a dolgokat...

Elmosolyodtam gyermeki lelkének felcsillanásán. Brigi négy évvel volt idősebb nálam, mégis úgy éreztem, sosem voltam olyan gyerek, mint ő most.
 - Te hogy látod? - szívtam bele a cigibe.
Megvonta a vállát.
 - Szerintem nagyon kedves ötlet volt, hogy főzzünk a családodnak vacsorát, és segítsünk nekik a házimunkában egy kicsit. Minden nap történhetnek rossz dolgok, de jók is, Norci!
 - Persze... - forgattam a szemeimet. - De ha minden nap oltári gáz dolgok történnek, akkor nincs erőd már a jóra koncentrálni. Csak arra, hogy legszívesebben kinyírnád magad...

Megrettent szavaim súlyától. Csóválni kezdte a fejét.
 - Te elég fura vagy, hallod! Már akkor tudtam, amikor állatvédőt játszottál. Orvosként a halál ellen kellene tevékenykednünk. Te meg a sajátodat kívánod?
 - Khm! Aztán végül ki engedte szabadon az összes kis nyamvadtat? - nevettünk össze.
 - Ezért hordasz csak fekete ruhákat? Ilyen halálmániás dark gót vagy?

Arca gödröcskéket formázott szájszegleteiben, ha mosolygott. Ajka telt volt és még a krémszínű szájfény rétege alatt is sejthető volt, hogy élénkebb vörös, mint az átlagé. Arca kerek, bőre gyönyörű. Valamicskével alacsonyabb volt nálam és mindene gömbölyű volt. És mindene mosolygósan ragyogó.

 - Tavaly szilveszterkor meghalt a bátyám – közöltem.
Sűrűn bólogatott.
 - Mindannyian elvesztettük őket...
 - Hogy? - kérdeztem meglepetten, miközben rágót kerestem a zsebemben.
 - Én a nagybátyámat és unokatestvéreimet. Mások apákat, testvéreket...
 - Miről beszélsz?
 - A bátyád halálával lett vége a gyilkolászásnak. Neki a gyászunkat, neked az újrakezdést köszönhetjük – szikrázott a szeme.

Fogaim alatt megdermedt a rágó.
 - Egy szavadat sem értem, Csillag-lány!
 - A háború?! - rázta fejét kérdően.
 - A világ örül a bátyám halálának?
Brigi bátortalanul, de határozottan bólintott. Megragadtam az erkély korlátját, és áthajoltam rajta.

 - Azonnal lépjél hátra! - szólt valahonnan a mélyből egy hang.
Talpaimat újra a talajra támasztottam, és hunyorítva bámultam le a sötétbe.
 - Ott vannak! - mutatott Brigi kissé oldalra.
Egy kisebb hadsereg szállt ki Jani kocsijából.
 - Jaj! Remélem, nem hiszik azt, hogy le akartam vetni magam...
 - Akkor meg mit csingálsz?! - korholt le Brigi.

Jani és Jácint, egy barna és egy szőke fej fordult felénk, ahogy az erkély alá értek.
 - Ne is lássalak ott, azonnal menj be! - kiabált Jani.
 - Jól van már... - válaszoltam, majd visszamentünk a lakásba.
Most porszag helyett édes citrom illat keveredett – a tisztító szer – valami paradicsomos hús szaggal.
 - Ki ez a két srác? - kérdezte Brigi, mikor behúztam magunk után az ajtót.
 - Jácint belgyógyász, Tamással dolgozik. Jani meg Zsolti unokatesója – válaszoltam és már csengett is a kaputelefon.

 - Én rámelegítek a kajára – dünnyögte futva Brigi, én a telefonhoz rohantam.
Összeszorított szemekkel, magamtól a lehető legtávolabbra emeltem le a kagylót – hátha ott tovább folytatja a kiabálást -, és nyomtam azonnal a gombot.
 - Amúgy ne lepődj meg, sisteregnek, olyan melegek! - kiabáltam Briginek a konyha felé.

Akkor kétfelől jött a válasz...
 - Dehogyis! Teljesen kihűltek! - kiabálta Brigi.
És mivel a beengedő gomb helyett a beszélőt nyomtam meg, a kagylóból:
 - Kösz, Norci, eddig nem voltunk tisztában a homoszexualitásunk mértékével, de most...
Félbeszakítva Jácint monológját gyorsan rányomtam a másik gombra. És lüktetett az arcom a ráboruló beégés bíbor színeitől...

 - Na, mi van? - kérdezte Brigi megjelenve mellettem.
 - Csak azt próbáltam közölni, hogy melegek...
 - Igen? - kerekedett ki a szeme. - Hát, kár... És nincs Zsoltinak más, hetero rokona véletlenül? - vigyorgott.
Nyílt az ajtó. A két égimeszelő lépett be.

 - Cica... - húzott magához Jácint. - Részvétem! - ölelt át.
Majdnem megkérdeztem, hogy miért, de aztán csak vágtam egy „ez van” grimaszt. Aztán visszahajolt az ajkamhoz, és megszagolt.
 - Hmm! Eper! - mosolyodott el. - Csini szájfény!
 - Ő tehet róla – mutattam Brigi felé. - Brigi, csoporttárs.
 - Szia Brigi, csoporttárs, van még abból a szájfényből? - lépett beljebb Jácint.

Mögötte Jani rázta a fejét felém rosszallóan. Mosolyát összeszorított ajkai közé zárta. Megölelt.
 - Fogaid? Még meg akarok nézni valamit! - kérdezte a nyakamba sóhajtva, miközben elsuhantak mellettünk a gyerekek. Eltoltam magamtól, és utánuk mutattam.
 - Nézd meg az övükét! Négy gyerek! Annyi foguk van, amennyit csak akarsz! - morogtam.

És akkor Tamás lépett be. Vagy hat táska lógott a nyakában. Lehajolt, és egy mozdulattal dobta azokat a fogas alá.
 - Onnan jövünk – sóhajtotta, majd felegyenesedve rám nézett. - De te?! Azt hittem, sietsz valahova! - csillant fel a szeme.
 - Fogorvoshoz vitted a tesóimat?! Hát milyen apa vagy te! - nevettem felé.
Jani újra magához húzott.
 - Ennyi lyukas fogat egész héten nem láttam, mint ami a gyerekeid szájában van – mondta Tamásnak, aki bezárta az ajtót, annak öt darab zárját egyenként. - Kivétel a legidősebb lányodat! Gyönyörű, csodaszépek lettek a fogai! Büszke vagyok ám rád! - vigyorgott.
 - Igen? Pedig tök úgy hangzik, mintha magadra lennél büszke – vágtam hozzá. - Van egy rózsaszín és egy kék tömésem is. Nem bírt magával! - fordultam Tamáshoz.
 - De akkor is meg akarok még nézni valamit – ismételte.
 - Jó, de most?!
 - Most!

 - Te fogorvos vagy? - törte meg a pillantásunkat Brigi.
Kézen fogtam Janit, és a lány felé rántottam.
 - Brigi! Itt van Brigi! Az ő fogait még biztos nem láttad! Ott, jobbra van a fürdőszoba! - intézkedtem sebesen.
Tamás beljebb lépett. Végre ketten maradtunk a folyosón.
 - Te is fonendoszkóppal mászkálsz, és nyaggatsz mindenkit, hátha valami szívbetegsége van?! - mosolyogtam felé.
 - Örülök, hogy vagy egy Janink. Tőle a gyerekek sem félnek – válaszolta, majd belépett a konyhába.

 - Vacsora? És... - A levegőbe szippantott. - Citrom illat?
 - Gondoltam, segítünk egy kicsit! - vontam meg a vállam. Aztán megszólalt a tévé.
 - Jaj, ne! - sóhajtotta Tamás. Elsietve mellettem megszorította a kezem, és a fülembe súgta. - Te vagy a kedvenc gyerekem!
Egy ideig csak ácsorogtam ott. A mosoly könnyeket préselt a szemembe. Mérhetetlenül hiányzott a bátyám, de Tamás még mindig olyan volt számomra, mint egy valóra vált álom. És mint álom, szinte vártam a kegyetlen ébredést.

Amint a tévé elhallgatott, a két kicsi őrületes hisztibe csapott. Jácint rohant be a konyhába.
 - Na, hol az az epres szájfény? - kérdezte gyerekes csillogással a szemeiben.
Míg elfordultam, sikerült elszipognom a könnyeimet.
 - Na, gyere! - nevettem, és bekentem vele a szoborívű ajkait.
 - Köszi! - Ajkait összedörzsölve puszit cuppantott felém, majd kiabálva elrohant.
 - Jani-maci, most már az én számban matass!

 - Jesszus! - lépett be Brigi Jácint után tekintve.
 - Én szóltam előre! - nevettem.
A két kicsi ajak-biggyesztve somfordált be, és ültek le az asztalhoz. Durcásan tekintettek maguk elé. Eközben a két nagyobbik hangját hallottuk, ahogy vitatkoznak, nyávognak, könyörögnek, alkudoznak. Brigivel ételt szedtünk a gyerekeknek, de arra sem reagáltak.
 - Miért nem esztek? - kérdeztem.
Nándi, az öt éves emelte rám hatalmas, nagy szemeit.
 - Mert még apu nem könyörgött! Csak azután eszünk, miután könyörög! - közölte. Csillag-lánnyal összenevettünk.
 - Légy szíves, fiúk, legyetek jó gyerekek, és kezdjetek enni! - nyávogtam nekik.
Erre már a négy éves Tomi is felfigyelt. Egy pillanatig csak bámultak, aztán Tomi szólalt meg.
 - Azt hiszed, ennyi elég?!
 - Ez elég gyenge könyörgés volt! - kontrázott rá Nándi.
 - Tessék enni! Nincs vita! - szóltam rájuk szigorúan.
Aztán susmusolni kezdtek egymás között. „Ne egyél, ez még semmi volt” „De éhes vagyok, már könyörgött ő, most már lehet enni”.

Már majdnem elkezdték, amikor Ákos berohant, és elvette Nándiét.
 - Én ehetek a szobában, bibibiiii!!! - kiabálta elrohanva.
Erre a két kicsi utána.
 - Naa! - jött be nyávogva Anna, a hét éves, dörzsölve a karját.
 - Te eszel, Anna? - kérdeztem, miközben Brigi csak töltögette a tányérokba a sajtos makarónit.
 - Nem, csak az epres szájfényért jöttem – közölte tenyerét felém nyújtva.
 - Na, hát az nem úgy megy! - tekertem a fejem. - Először ráveszed a tesóidat, hogy mindenki leüljön vacsizni, de most!

Akkor Jani és Jácint sétáltak be. Már Janinak is epres illata volt. Szó nélkül leültek, és enni kezdtek.
 - Hm – csücsörítette Anna a száját. - Tetszik a fülbevalód! - ingatta előttem szoknyás kis csípőjét.
 - És melyik?
 - Butus! Ami egyforma! - gondolkozott egy ideig, aztán folytatta. - Ha ráveszed aput, hogy nekem is lehessen több lyuk a fülemben, akkor ráveszem Ákost, hogy írjon házit, mindenkit a fürdésre, fogmosásra, és egy szó nélkül fog mindenki aludni menni.
 - De az fáj ám! Egy tök nagy tűt szúrnak az ember fülébe! - próbálkoztam.

Jani és Jácint hümmögve nyeldekelni kezdték az ételt, minél hamarabb szóhoz akartak jutni.
 - Te hogy bírtad ki? - vigyorgott felém Jani. - Csak Lidocain spray-t használnak, az meg még annyit sem zsibbaszt, mint a kókuszos zselé.
 - Ismét egy újabb bizonyíték, hogy csak kamuzol a tűfóbiáról! - nevetett Jácint.
Annához léptem, és befogtam a füleit.
 - Nem volt sem zselé, sem spray. Anyám szúrta át ötször felforrósított tűvel – vetettem rájuk a tekintetem. - Ötször, mert egyszer öt gyíkot vittem be a házba.

Azonnal abbahagyták az evést. Mindkettejük arcán ugyanaz a döbbenet: haraggal kevert sajnálat tükröződött. Brigi lépett elém.
 - Kezdem érteni, hogy értetted az oltári gáz dolgokat. Úristen, ez tényleg giga-oltári gáz...
 - Ne haragudj, kicsi! - állt fel Jácint. - A helyedben én is rettegnék a tűktől.
Elengedtem Anna fülét.
 - Nem baj, ha fáj! Nem vagyok félős! - emelte felém barna szemeit az egyetlen húgom.
És akkor kint újra kezdődött minden. A tévé, a kicsik, Ákos „bibibiii”-zése. Sóhajtottam.
 - Egy hónapig minden este rend lesz, aztán elintézem.
Anna ugrálni kezdett, kirohant a folyosóra, és fél percen belül csend lett.

 - Ülj le enni! - mondta Jácint.
 - Te is Brigi! - adta át a helyét Jani, miközben elpakoltak a mosogatóba.
Hihetetlen volt, hogy ennyi ember egyszerre elfért ebben a kicsi konyhában, ennél az apró asztalnál. Szerencsére én már nem fértem oda, totálisan elment a kedvem az ételtől anyám megemlítése után.

 - Addig kimegyünk cigizni?! - kérdeztem a két Dzsiájdzsót.
Tamás felhorkant.
 - Te mióta cigizel??? - sikoltotta felállva az asztaltól.
 - Cigi? Most komolyan ezen vagy fennakadva? Nem emlékszel a... - Végignéztem a gyerekeken. Ennyi fület nem tudtam egyszerre befogni.
 - Herci-merci – dünnyögte Jácint a heroint becézve.
 - Én mikor cigizhetek? - kérdezte Ákos.
 - Soha! Norci sem cigizik, csak kikíséri a fiúkat... - Szemét forgatva biccentett a fejével, hogy beleegyezik.
 - Igen, apu! - vigyorogtam rá.
 - Sálat is veszel és sapkát is! - kontrázott rá nevetve.

Brigi is jött velünk.
 - Mi az a herci-merci? - kérdezte.
A fiúk rám néztek. Mindegyikünk toporgott a késő esti fagyos hidegben.
 - Heroin – válaszoltam.

Brigi hosszú percekig meg sem bírt szólalni. Én biztosra vettem, hogy ez volt az utolsó dobásom nála. Nem lesz a barátom. Ha szerinte nem lehet orvos az, akit érzékenyen érintenek a patkányok sorsai, a suicid-hangulat, akkor a tűfóbia és a drog után már tuti biztos, hogy nem fog velem többé barátkozni. Gondoltam, miközben farkasszemet néztünk egymással.

 - Akkor rendben vagy, kicsilány? - kérdezte Jani.
 - Hogy apuci kipurcant? Abszolút... - mosolyogtam.
Bennük bíztam. Tudtam, hogy ők megértik ördögi valóm mély okait. Ezt a részét talán Csillag-lány is elfogadta, bár ebben sem lehettem biztos.
 - Minden ilyen agresszív, gyerekeit bántalmazó fasz megdögölhetne – közölte Jácint.
 - És te, Brigike, hogy csöppentél a képbe? - kérdezte Jani. - Norcink nem az a barátkozós fajta...

Tudtam, hogy most elválik, Brigi mit gondol valójában.
 - Hát – mosolyodott el -, kiderült, hogy egyikőnk sem angyal. Norci, olyat tett értem, amit szerintem soha senki nem tett volna meg az életben.
 - Na, mit? Mesélj! - vigyorgott Jácint! - Szeretjük a pletyiket!
Brigi rám nézett engedélyt kérve.
 - Bízhatsz bennük – mosolyogtam cigizve.
 - A fogadott hugim - lökött oldalba Jani.
 - Én engedtem ki az állatokat. Norci meg magára vállalta az egészet – vallotta be Csillag-lány.
 - Te??? Én meg mertem volna esküdni, hogy ekkora őrültségre csak a királylány képes – hőzöngött Jácint.
 - Szóval úgy érzi, tartozik nekem, csak ezért van itt – sóhajtottam grimaszolva.
 - Dehogyis! Örülök, hogy itt lehetek, nagyon jó fejek vagytok! - vágta rá.
 - Én tényleg az vagyok! - mondta Jácint, miután beleszívott a cigibe.
 - Miért én nem? Én még nálad is sokkal jobb fej vagyok, nem Norci? - kérdezte tőlem Jani.
 - Mind a ketten szoktatok szurkálni, így erre nem válaszolhatok... De imádlak, mindkettőtöket! De nagyon!

Miután a fiúk hazamentek, a gyerekek valóban pikk-pakk megcsinálták a feladataikat, hiper-szuper gyorsan megfürödtek, és elhúztak csicsikálni. Csak pislogtam, mert halvány lila gőzöm sem volt arról, miben rejlik Anna varázsereje...

Tamás a nappaliban lévő kanapét húzta ki nekünk, és nagyon kinevettük, amikor automatikusan tőlünk is megkérdezte, hogy „biztos, hogy mostatok fogat, és nem csak bevizeztétek a fogkefét?”.
Sokáig beszélgettünk Csillag-lánnyal. Ám még ezek után sem hittem abban, hogy van valaki, aki őszintén a barátom szeretne lenni.

Az éjszaka közepén azonban sikítva ébredtem. Talán a hang az álomban ragadt, mert Brigi meg sem mozdult.
Annyira fájni kezdett a fogam, hogy úgy éreztem, leszakad az állkapcsom. Legszívesebben kiugrottam volna az erkélyről, de mégis Tamásék hálójába osontam. Szerencsére nem kellett hangosan szólnom – azt sem tudtam, hogy Enikő hazaért-e -, mert egyből felriadt arra, ahogy az ajtóban nyüszögtem.

 - Norci? - suttogta. Susogott az ágynemű, ahogy mozdult.
 - Tamás! - sírtam el magam.
Óvatosan húzta be maga után az ajtót, így biztos voltam abban, hogy Enikő is ott van.
Alig bírtam ki, hogy ne törjön ki belőlem egy hatalmas üvöltés. Minél halkabban próbáltam kinyögni, elfojtott zihálással, mennyire fáj a fogam.

 - Ezt nem értem – húzott be a fürdőbe. - Hetek óta ez van, Jani mégsem talál semmit.
 - Ne haragudj! - reszkettem. - Nem akartam gondot okozni! Itt van a millió gyereked...
 - A millió gyerekemmel átvirrasztottam az éjszakákat, ha fájt valamijük! Most hadd legyek melletted, ha eddig nem tudtam! - nézett mélyen a szemembe.
Szipogva bólintottam.

 - Melyik fáj? - kérdezte.
 - Nem tudom – estem kétségbe. - Itt alul – mutattam az arcom jobb oldalára.
 - A prednizolont mikor hagytad abba?
 - Mit? Nem tudom. Két napja talán. Miért?
 - Más nem fáj? A hasad?
 - Nem! A fogam nagyon-nagyon! - És akkor már nem bírtam zokogás nélkül.
 - Jól van, nyugi! Jani valamit meg akart ma nézni. Mit?
 - Nem tudom! Nem engedtem.
 - Semmi baj, kislányom! Ha a fogad az, akkor felhívom Janit! Tudod, hogy semmi baj nem lesz! - próbált megnyugtatni, visszahúzni a pánikból.

 - Hogy-hogy, ha a fogam? Az fáj! - hajtogattam.
 - Jó, oké, de most már én is szeretném megnézni! Nyissál, kicsim! - kérte, és a fény felé fordította a számat.
Belenyúlt, és végig nyomogatta az ínyem, és próbálta mozgatni a fogaimat.
 - Így semmi?
 - Nem.
A következő pillanatban viszont majdnem elájultam. Az államon nyomott meg egy pontot. Torkom minden erejével felsikoltottam, és zokogva a talajra huppantam.

Enikő nyitott be.
 - Mi a baj?
És abban a pillanatban hirtelen hason taposott a fájdalom. A földre dőltem, és alig bírtam felfogni, mi történik körülöttem. A fájdalom tíz ujjával szorította a testem.

 - Enci! Ez valami neuralgia! Okozhat SLE trigeminus fájdalmat?
 - SLE? Trigeminust? - Enikő keze a hátamon. - Talán, ha érintett a fossa pterygopalatina. Igen, akkor elméletileg, igen!
 - Azonnal kell szteroid i.v. Van itthon? Norci, van nálad gyógyszer?
 - Nincs...

Már nem sírtam. A fájdalom az álom-ébrenlét központomba kúszott egyre az ájulás felé ostorozva.
 - Hozok! - Tamás hangja.
 - Majd én hozok, te maradj a lányoddal!
Tamás felkapott, és bevitt az ágyukba.
 - Kicsi Norcim, mindig elfelejteted velünk, hogy beteg vagy. De ígérem, sokkal jobban fogok vigyázni rád, hogy ne kelljen állandóan olyan fájdalmakat megtapasztalnod, amik ki sem bírhatóak...

Norci! Ébredj! Tudom, hogy rossz! De muszáj még egy kicsit tűrnöd! Hallod? Nézz rám! Tudsz mondani valamit?

 - Azért fáj, mert örülök, hogy meghalt...

 - Itt vagyok! - Enikő hangja.

A halál fájdalma. Véna- szúrás. Tamás ölelése. Álom Tamásban. Tamás az álomban. A fájdalom halála. A halál halála.