Iskolafogászat

 

Két nap múlva újra iskolába kellett mennem. Utoljára ősszel jártam itt. Aztán közbeszólt a hetekig tartó hasfájás, utána pedig a megmagyarázhatatlan láz, a furcsa pillangóalakú kiütésekkel. Majd a hónapokig tartó őrület – elsüllyedve bármiben, ami meg tudta állítani az időt.

 

Egyelőre azt sem tudtam, nem rúgnak-e ki, vagy nem kell-e évet ismételnem... Nemhogy érettségi tizenhét évesen!

 

A téglavörös épület rács-udvarkapuját négy fegyveres őrizte. Megtorpantam, és hosszan elmélázva figyeltem őket. Eddig fegyvereseket nem lehetett látni a belvárosban.

 

- El fogsz késni! – sietett el mellettem Dávid, kizökkentve álmélkodásomból.

Futólépéssel értem csak utol.

- Te is – ziháltam mellette.

Amint beloholtunk a kapun, hirtelen nagy robaj zúgott fel mögöttünk. Megrémülve fordultam meg. Az őrök behúzták mögöttünk a rácsot.

 

- Gyere már! - ragadta meg a karom, és magával rángatott.

Automatikusan balra fordultam, az épület bejárata felé, amikor Dávid rám szólt.

- Állj már meg, itt az osztály!

Megperdülve láttam, hogy az osztályunk a beton focipályán gyülekezik.

- Mi folyik itt? - kérdeztem tőle megtorpanva.

- Fogászatra megyünk – válaszolta a legnagyobb természetességgel.

- Mmmi? Hogy hova?!

Azt hittem nem hallok jól. Az ég rám zuhant, és az összes fogam fájni kezdett.

 

- Nem kaptad meg az értesítőt?

- Szerinted itt lennék, ha megkaptam volna?! – sipítoztam.

Feszült arccal sziszegve lépett felém.

- Hát, még mindig nincsenek rendben a fogaid?!

- Ó, basszameg... - csúszott ki a számon, aztán hátat fordítva a kapuhoz rohantam.

Az őrök felém fordulva rázták a fejüket, és mutogattak, hogy menjek vissza. Szoborrá dermedtem jéggé fagyasztva cipőm alatt a talajt.

 

- Gyere már, még a végén lepuffantanak... - szólalt meg Dávid a vállam mögül. Szédülve fordultam felé.

- Istenem, bárcsak lelőne valamelyikük! - motyogtam.

És akkor a mozgolódó kamasz tömeg mellett az igazgatót láttam meg felém sétálni. Amikor közel ért, megérintette Dávid vállát.

 

- Dávid, csak rád várnak, menjél légy szíves az osztályhoz! - szólt tekintetét az arcomra tapasztva. - Nekem beszélnem kell Norával.

- És Norci marad? Ő az, akinek tényleg kell fogorvos!

- Gyűlöllek! - tátogtam felé.

- Jaj – torzult el az igazgatónő arca -, akkor menjél csak! Majd holnap megbeszéljük.

- Nem lehet! - vágtam rá. - Ma van a felvételi határidő. Le akarok érettségizni, és az orvosira felvételizni! Most kell beszélnünk!

 

Akkor egy hosszú pillanatra még a bolygó is megállt forgásában. Dávid vihogása indította végül újra az időt.

- Mire nem vagy képes... Csak hogy... - röhögött rám.

- Dávid! - szólt rá a nő az osztály felé mutatva hosszú karjával.

- Jó szórakozást! - nevettem utána, mire én is szembesülhettem az igazgató szigorú tekintetével.

 

Miközben az irodája felé gyalogoltunk, még pislogni sem bírtam a döbbenettől, hogy mit tettem. Hogy mit tett velem a helyzet kelepcéje. Minden egyes lépcsőfokkal azt kívántam, bárcsak ne pánikoltam volna be ennyire. Inkább bírtam volna ki bármilyen kezelést, mint hogy orvos legyen belőlem!

 

Mély megrendültséggel ültem le az igazgatóiban. Zúgó fejjel bámultam, ahogy az igazgatónő papírokat tesz elém. Alá kellett írnom azokat, miközben bőszen dicsért, micsoda tiszteletreméltó a döntésem, hogy a bátyám nyomdokaiba lépjek.

Minden tintavonal után egyre jobban gyűlöltem magam, a hazugságra épülő teljes lényem.

 

Megreszketett kezemben a toll, amikor Dávid hangja szólalt meg a fejemben: „ a világ azt hiszi, szent vagy, mint a dédnagymamád. De én átlátok rajtad, Olija. Hamis vagy. A bukott angyal valós mása.”

 

Nagy sóhajtva álltam fel az utolsó kénytelen tollvonás után. Halántékom ugrált Dávid szavai súlya alatt. Legszívesebben azon nyomban, puszta kezemmel téptem volna ki saját szívem. De nem lehetett. Annyira késő volt már mindenhez. Elrendeltetetten hazug lényem újra és újra bemocskolta a jelen tiszta lapjait.

 

- És az igazgatónő mit szeretett volna velem megbeszélni? - kérdeztem.

Összegyűjtve a lapokat borítékba tette, és futólag rám pillantott.

- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy viseled... De látom, találtál új célt – mosolygott.

- Ja – grimaszoltam. Még mindig nem hittem el, hogy ez az egész megtörténhetett...

- Most pedig siess, az osztály megvárt!

- Tessék? Megvárt?! - sikítottam hátralépve az asztalától. - Mégis mennem kell?

- Igen-igen, hamar végeztünk. Futhatsz! - mosolygott.

- Telefonálnom kell! – ziháltam.

 

Az igazgató megdöbbent, de sietve felém emelte a fekete készüléket, majd a vállamra tette a kezét.

- Sok sikert kívánok neked, Nora! És ha bármiben, bármilyen segítségre lenne szükséged, szólj nyugodtan! Felkészítünk az orvosira, ne aggódj!

- Szuper... - böffentettem oda.

- Nekem most mennem kell órára, te pedig igyekezz! - mondta. Búcsúzólag hosszan rám mosolygott.

 

Reszkető kézzel tárcsáztam a kórház számát, és teljes áhítattal imádkoztam azért, hogy Zsolti épp ne a műtőben rostokoljon. Felhevült fújtatásom kiszáradt ajkamra pattant vissza a telefonkagylóról, miközben a búgásokat hallgattam. Ám Isten meghallgatott, ugyanis Zsolti vette fel a telefont.

 

- Sebészet. Hercegh Zsolt.

- Zsolti, azonnal értem kell jönnöd! - hadartam rémülten. Egy másodperc csend után válaszolt.

- Norc! Mi a baj? - A hangja rémülten szólt.

- Óriási életveszélyes vészhelyzet van! - drámáztam.

- Mondd már! Mi történt?

Akkor egy másodpercre én némultam meg.

 

- Norci! - sürgetett idegesen.

- Iskolafogászatra megy az osztály... - sóhajtottam számítva arra, hogy kinevet.

- Menjél csak velük – mondta végül.

- Nem lehet! Ki fogják húzni öt fogamat, és elvérzek, és meghalok - pánikoltam.

- Öt fogadat? - kérdezett vissza, majd hallottam, ahogy a háttérben valami infúzióról magyaráz, aztán újra közelivé vált a hangja. - Melyik fogaddal van baj?

- Hát, melyikkel nincs...

- Jézusom, Norci - fújtatott –, pont ezért kell elmenned!

- Kérlek szépen... Kérlek-kérlek-kérlek! - sírtam el magam.

- De nem tudok érted menni! Itt vannak a népegészségügyiek, minden nővér takarít, még az ágytálakat is nekem kell cserélnem, na meg a telefont...

- Ha már úgyis csak telefonálgatsz, legalább hívd fel őket, hogy engem hagyjanak békén. Mondd, hogy szóbeli orvosi igazolás.

- Ó! - nevette el magát. - Azt nem lehet, kiscicám!

- Mi? Miért?

- Két napja fejtetted ki, hogy nem lehetek az orvosod.

- Ááá! Zsolti! Visszavonom! Nem hagyhatod, hogy valaki barbár vadállat meggyilkoljon!

 

És akkor egy pillanatra abbahagyta a nevetést.

- Várjál, mi ez? Iskolafogászat? Milyen nap van ma?

- Kedd.

- Még csak véletlenül is tudom, ki ott ma a doki. Kedvelni fogod, ne aggódj!

- Nem! Neeem! - sikítottam. Újra nevetni kezdett.

- Jól van, elintézem. De akkor...

- Tudom-tudom! Még ma elmegyek Janihoz.

- Az nagyon helyes! Maradj az iskolafogászaton, elmegyek érted.

- Köszi-köszi-köszi! - ujjongtam.

- Később pedig írásba foglaljuk, hogy a te kérésedre lettem az orvosod! - nevetett.

- Jól van... - sóhajtottam.

 

Amikor leértem az udvarra, Dávid annyira kárörvendően vigyorgott felém, hogy gondolatban azt kívántam, fúrják szét a nyelvét is.

Gyalog mentünk a fogászatra. Próbáltam mindvégig elkerülni őt. Iszonyúan pánikolós napom volt, féltem attól, hogy a végén még úgy felcukkol, hogy kárt teszek benne.

 

A rendelő várójában azonban már nem tudtam elbújni előle, mert ABC-sorrendbe ültettek le minket. Az én nevem pedig közvetlenül utána következett.

Miután leültünk, az asszisztensnő rikácsolva jött ki a váróba. Elkéstünk.

 

Az osztályfőnök hiába próbált szabadkozni, az ő fejét is egyből leüvöltötte a középkorú, alacsony, sovány, zsíros hajú nő. A névsor elején álló két osztálytársamat szinte úgy rángatta be maga után.

 

Síri, klórszagú, sikító csend lett. Mindenki engem bámult. Ha tekintettel gyilkolni lehetne, akkor sortüzet kaptam volna, hiszen miattam késtünk el.

 

- Nagyszerű, Norci! Most már az is retteg, aki soha nem is félt. Gratula! - sziszegte a fülembe Dávid.

Alighogy befejezte a pusmogást, újra kivágódott az ajtó. A hisztérika asszisztens kiáltotta el magát.

- Nora Romanova?

Próbáltam elbújni Dávid mögött, de amint észrevette szándékom, megfogta a kezem, és lehúzott a székről. Botladozva álltam a lábamra.

 

A nő odajött.

- Telefonált az orvosod, hogy vérzékeny vagy – vette vissza a hangerejét, de még így is elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki hallja. - A doktor úr azt üzeni, hogy ez nem mentesít fel téged a kezelés alól. Úgyhogy nincs kibúvó, természetesen te is sorra kerülsz.

Lesápadva, megsemmisülve ültem vissza Dávid mellé. Szemével követte minden mozdulatom.

 

- Félsz? - kérdezte.

- Nagyon – reszkettem.

- Akkor hogy akarsz orvos lenni? - vágta hozzám a kérdést.

Felpattantam, de az osztályfőnök azonnal rám szólt.

- Norci! Ülj vissza azonnal, nem okoztál még elég galibát?

 

Galibát? Dehogynem. Rajtam sosem múlt volna egy befejezett öngyilkosság, de úgy tűnt, a világomnak ez sem lett volna elég a bűnbocsánathoz. Maradnom kellett, és tűrnöm a szenvedést.

 

- A tűt sem bírod, a vért sem... - kezdett neki ismét. - Mégis hogy jutottál erre a döntésre? - fordult felém.

- Nem vetted még észre, hogy mindent elrontok? - vontam meg a vállam.

- És feltetted már magadnak a kérdést, hogy miért?

- Ez van. Egy szerencsétlen lúzer vagyok, akinek nem kellett volna megszületnie.

És akkor eszembe jutott anyám. Anyám és Tamás. Végre leesett a tény, miért gyűlöl annyira az, aki a világra hozott. Nem a férje az apám. Ez volt a legelső dolog, amit elszúrtam...

 

- Olyan vagy, mint egy süketnéma. Évek óta magyarázom neked, mégsem fogsz fel belőle semmit. - Egy csomó ember van, aki nem hívő, mégsem basztatják a vallásosak! Mikor esik már le végre, hogy szabad akarat van, szabad hitgyakorlat?

Pupillái egy pillanatra sárgán villantak felém.

- Már mindent elmondtam. Már láttál mindent. Majd akkor szólj hozzám legközelebb, ha készen állsz tudni a válaszokat.

 

Ezután békén hagyott. Másra sem vágytam épp, mint hogy tovább rágja a lelkem, ami aznap nélküle is olyan volt, mint egy szita – hatalmas lelkiismeret-furdalás kráterekkel.

 

Az osztálytársaink kettesével váltották egymást. Fogytak a lyukas fogak, szaporodtak a tömések. De az óra nagyon lassan vánszorgott. Le sem bírtam venni szemem a karórámról. Egyetlen reményem még mindig Zsoltiban volt. Hogy ideér még az R-betű előtt. De nem így történt.

 

Dáviddal már az ajtóban ácsorogtunk, amikor az asszisztensnő kiszólt, hogy engem utoljára akarnak. Nem akarják, hogy a többiek lássák a vérfürdőt – gondoltam. Mindenesetre nagyon jól jött még egy kis időhúzás.

A több órás halálfélelem már mindenemet görcsbe rántotta. Annyit feszengtem, hogy már olyan izmaim is sajogtak, melyek létezéséről nem is tudtam. Amikor végre tényleg csak én voltam hátra, elküldtem az osztályt. Mondtam, hogy itt hagyhatnak, jönnek értem.

 

Miután egyes-egyedül maradtam a váróban- ami gyakorlatilag egy folyosó volt- egész testemben reszkettem. Tekintetem hol az kezelőajtóra tapadt, hol a bejáratira. De nem ért ide. A kezelőajtó nyílt.

Halálra vártan indultam el, amikor is szembetaláltam magam Janival.

A lábam egyszerre földbe gyökerezett. Egyáltalán nem értettem, mit keres itt. És amennyire pánikoltam, még azt is elfelejtettem, én mit keresek ott.

 

- Na. Se puszi, se semmi? - vigyorgott felém, hintázva az ajtókilincsen.

De semmi. Talán sokkot kaptam a rettegéstől, mert se szólni, se mozdulni nem bírtam.

- Na?

 

Arca komollyá vált, és elém lépett. A könnyek hangtalanul hullani kezdtek a szememből. Ahogy átölelt, kitört rajtam a zokogás. Egyszer csak az asszisztens szólt ki bentről.

- Gondoltam, hogy nem ússzuk meg a napot bőgés nélkül...

- Fogd be a kicsi szádat, Juditka! Ő a fogadott húgom.

Akkor sikerült végre felfognom, hogy tényleg Jani az! Ő volt bent egész végig...

 

- Te vagy az iskolafogorovos? - néztem fel rá.

- Legalábbis keddenként - mosolygott.

- Órák óta itt pánikolok, és gyötröm magam, hogy valami vadbarom lesz az, aki majd kihúzza a fogaimat! - vágtam hozzá ébredezve a transzból.

- Most ezek öröm könnyek, vagy...? Vagy engem is vadbaromnak tartasz? - vigyorgott. Válaszként megkönnyebbülésem határtalan erejével öleltem át.

- Viszont ha eltöröd a gerincem, nem tudok ám dolgozni! - kuncogott.

 

- És Zsolti? - kérdeztem, miközben elengedtem, és bementem az ajtón.

- Igen, hívott. Azt mondta, öt fogadat húzzam ki.

- Mi?! - szédültem felé újra.

Vihogott, és megsimította a vállam.

- Jól van, nem szívatlak többet...

- Tudta, hogy te leszel - döbbentem rá. - Nem hiszem el, hogy ezt tettétek velem!

Megkönnyebbülésem egyszerre sértődésbe csapott.

- Az egész napomat elrontottátok, az egész életemet! - jutott eszembe a pánik határán születő döntésem. Jani arcára kiült az értetlenség.

 

- Na, csücsülj le! - utasított.

Leültem, ő pedig mellém, aztán folytatta.

- Meséld csak el, mit is rontottunk el?! - vont kérdőre.

Tekintetem sértődötten fordítottam felé, majd újra az ölemben egymást tördelő kezeimre ejtettem. Hirtelen megfogta azokat.

- Elmondom, cica, én hogy látom... Na, nézz rám!

Felpillantottam rá, majd folytatta.

- Megijedtél, hogy idézlek... Valami vadbarom nyúl bele a szádba. Egész végig azon gyötörted magad, miért nem engedted, hogy én kezeljelek.

Lángvörös lettem igazsága súlya alatt.

- Azt kívántad, bár én lennék itt, és esküdöztél az égnek, hogy mostantól minden nap fogsz jönni hozzám, csak megúszd a vadbarmot.

Nem bírtam ránézni.

- Na, igazam van, vagy igazam van? - Szigortól pattogó hangja kedvessé lágyult. - Jó, szenyaság volt tőlünk, igen. De van jobb ötleted, hogy lehetne rád vigyázni?

 

- Nem kell rám vigyázni, nem vagyok már gyerek - suttogtam az ölem felé.

- Azt nem az éveid száma határozza meg, hanem a viselkedésed.

Szavai újra keményen csattogtak. Ránéztem.

- Nagyon gyorsan futsz – sóhajtotta elmosolyodva. - Nem tudunk elkapni, hacsak nem kergetünk vissza magunkhoz - szusszant. - Mondd meg, ki vigyázzon rád, ha nem mi?

Zárta le a beszélgetést, és felkapcsolta a fogászati lámpát.

- Na, dolgozzunk, Juditka! - szólt a nő felé.

- Végre... - lökte oda a nő, Jani kezébe eszközöket adva.

 

Hosszú, nagyon hosszú ideig nézegette a fogaimat. Próbáltam leolvasni az arcáról valami elborzadásfélét, de komoly vonásai meg sem rezdültek. Néha át-átállította a fényt, innen-onnan vizsgálódott nem érve hozzá a fogaimhoz. Még akkor sem hagyta abba, amikor Zsolti két kopogás után belépett.

 

- Uram! Kint várakozzon! Éppen dolgozunk, nem látja? - sikoltott felé Juditka.

- Uram-uram – morogta Jani. – Ő az unokatesóm. Anyám néhai ikernővérének második gyermeke. Nora orvosa és párja. Világos, vagy magyarázzam tovább? - hadarta.

- Elnézést, doktor úr! – csitult le végre az asszisztens. - Akkor mit írhatok? - kérdezte Jani mögül szinte suttogva.

 

A másik oldalamon jelent meg Zsolti. Lehuppant az asszisztens székére, és ő is bebámult a számba. Akkor nyögtem egyet, és eltoltam Jani kezét.

- Te ne nézd! - förmedtem Zsoltira.

- Miért? - döbbent meg.

- Mert... Nem tudom, csak ne! - hebegtem.

- Doktor úr, mit írjak? - sürgette újra az asszisztens.

- Istenem... Nők... - sóhajtotta Jani Zsolti felé. - Juditkám, túlórát írjon! Itt leszünk estig.

- Te meg nyissál! - szólt rám, és újra belematatott a számba.

 

Zsolti is újra belenézett, mire felmorrantam, és szembesült dühös tekintetemmel.

- Ennyit arról, hogy az orvosod vagyok – sóhajtotta, majd felállt. - Rágyújthatok?

- Gyújtsál. Érezd otthon magad – válaszolta Jani. - Mi van, gyerekek, kapcsolati hullámvölgy? - kérdezte még mindig turkálva.

Zsolti kitárta az ablakot, és dohányzott.

- Mindenkivel baja van – mondta végül Zsolti. És akkor Jani végre kimászott a számból.

- Melyik fáj? - kérdezte. Nem válaszoltam. Zsoltit figyeltem. Dühös voltam rájuk amiatt, ahogy ma megszívattak.

- Zsolti? - fordult hátra Jani.

- Én nem tudom. Nekem semmit nem mond el – sóhajtott, majd kihajolt az ablakon nekünk hátat fordítva.

 

Jani tekintete hosszan a szememre tapadt.

- Juditka, hazamehet! - szólalt meg végül, és lekapcsolta a fogászati lámpát. - Zsolti, te meg köpd már ki azt a rohadt halálrudat! - fordult az ablak felé.

- De mit írjak a kartonra? - akadékoskodott az asszisztens.

- Adja, majd én! - vette ki a kezéből a lapot. - Most menjen!

Miközben írogatott, Zsolti visszajött az ablaktól. Levette fekete bőrkabátját, és leült mellém. Figyelt.

Miután a nő elviharzott, síri csend ült közénk. Csak a toll sercegése és a nyitott ablakon át becsicsergő madárdal hallatszott. És csak nézett. Jani néha lopva ránk pillantott, aztán újra írt.

 

- Norci nagyon zokon vette, hogy megvicceltük – szólalt meg végül Jani nem nézve fel a papírról.

- Nagyon nem volt vicces! - morogtam Zsoltira.

Arca még komorabb lett.

- Csak bíznod kellett volna bennem – válaszolta. - Mondtam, hogy ismerem a dokit.

- Na, elég – szólt közbe Jani, és a pultra hajította a lapomat, az ott tornyosodó papírtorony legtetejére.

 

- Hülye vicc volt, Zsolti! - bólintott Jani. - Tudod, hogy mennyire fél. És bízik benned, te tökfej! Te vagy az egyetlen, aki maradt neki ezen az elbaszott világon. Hogyne bízna benned?! - kelt ki magából. Aztán felém fordult.

- Te meg... Hát nem volt elég az az egy hónap tök egyedül? - rázta a fejét. - Ideje, hogy újra beengedj minket. Minket és az egész világot.

Megszeppenve tűrtük Jani hegyi beszédét.

- Te eddig csak szórakoztál a csajokkal – fordult ismét Zsolti felé. - Ha valami nem tetszett, már léptél is tovább. Fogalmad sincs a nőkről, Zsoltikám... Azt akarja, hogy szépnek lásd! Nem állandóan betegnek. Ezt vagy elfogadod, vagy el fogod őt veszíteni!

 

Zsolti közbe akart szólni, de Jani intően felemelte mutatóujját.

- Te pedig – fordult felém -, ha nem akarsz beteg lenni, ahhoz meg kell gyógyulnod. Elmenekülni nem fogsz tudni a betegség elől, úgyhogy jobb, ha beletörődsz, hogy meg akarunk gyógyítani. Különben meghalsz! - És akkor Zsoltira mutatott. - Abba meg ő hal bele. Felfogtad?

- Te is felfogtad? – kérdezte Zsoltitól.

Akkor Zsolti keze az enyémért nyúlt, és megszorította azt. Jani elmosolyodva tette hozzá.

- Norcinak mást jelent a sok orvosi cécó. Ő nem orvos. És nem úgy néz ki, mint aki valaha az akar lenni.