Édesapa

Ha annyi forintom lett volna, ahányszor a fejemhez vágták: „kiköpött anyád vagy”, a világ leggazdagabb embere volnék. Ebben nőttem fel.

Megszólalásig hasonlítottam a sátánra. Így aztán nem csoda, ha az egész életemet önelemzéssel töltöttem. Minden tettem, gondolatom, megnyilvánulásom mögött anyámat kutattam.

Orrvérzésig erőlködve küzdöttem azért, hogy a külsőmön kívül, semmi másban ne hasonlítsak rá. Sokáig azt hittem, hogy belső egyezést azért nem találok, mert nem is ismerem. Folyton távol voltak, ő és a vadbarom apám. Ha hazajöttek, napokig vertek, terrorizáltak, majd újra leléptek.

Sosem találtam a helyem, önmagamat a világban. A bátyám halálával pedig végérvényesen megszűnt bennem a remény, hogy valaha is ép önértékelésű, életszerető emberré válhatok.

Ádi volt az egyetlen családtagom, aki az első tizenhat évemben példaértékű jövőképet vetített elém. Aztán ez is megszűnt.

Tökéletes súlytalanságban lebegtem eztán a semmi közepén. Minden kietlen bizonytalanságba fulladt. Ezután csakis a saját bőrömet érő tapasztalások taposhatták utamat.

De azon a napon, azon az iszonyú csípőfájós napon újra megtaláltam istent. Faktorhiányos vére félrészt keringett bennem.

És ha anyámé a külsőm, felcsillant bennem a remény, hogy mi van akkor... Ha a belsőm teljes egészében apámé. Az igazi, a valódi, a biológiai génkészlet-donor édesapámé. De ha nem is teljesen, ha csak egy picurkát is hasonlíthatok rá – gondoltam - akkor az életem újra értelmet nyer.

Ha korábban - még mielőtt minderre rájöhettem volna -, kívánhattam volna magamnak álomapát, akkor is Tamást választottam volna.

Már az első perctől fogva, valami megmagyarázhatatlan és különleges kapcsolat fűzött hozzá. Bármikor és bármilyen körülmények között találkoztam vele, mérhetetlen nyugalmat árasztott felém lénye. Örökké derűs kedve biztonság érzettel töltött el. Egyszerűen csak szerettem őt. Rajongva, feltétel nélkül.

Úgy éreztem magam akkor, mintha az összes szülinapi kívánságom egy pillanatban vált volna valóra.

Miután felesküdtem a mennyország összes szentjére, hogy nem zajongok, nem csapkodok, nem ugrálok, nem mocorgok, egyszersmind sóbálvánnyá válok, megkaphattam Ferenc Atya kórtermében a szomszédos ágyat.

Mivel nagyon fájt a csípőm, úgysem volt kedvem mozogni. Csacsogni pedig azért nem, mert mélyen át akartam élni az új szerepemet, Tamás lányaként.

A múlt útját újrajárva, át akartam írni minden olyan eseményt, ahol kitaszítottnak éreztem magam. Meg akartam nyugtatni azt a kislányt, aki a végletekig kétségbe volt esve a rengeteg támadástól, a valóság rettenetesen rideg zordságától.

Rá akartam döbbenteni, hogy van apja. Valaki más az, mint akit annak vélt. Valaki, aki csodálatos és fantasztikus, akinek a lányaként lesz majd kedve élni. Élni... Még akkor is, ha elsüllyed a világ, benne a rajongásig imádott bátyjával.

Sosem ismert békébe süllyedtem a kórházi ágy valójában. A fénynek is más színe lett, ahogy az ablakon át becsicsergett világosságával a tavasz. Még a kórházi szorongásom is egész normális szintre csillapodott, hiszen mindenkim itt volt, aki csak számított.

A nap végén Zsolti kerekes székben tolt ki a kórteremből.

- Várj! - állítottam meg, amint elhaladtunk a belgyógyászat előtt.

- Hm?

Az előtér sötétszürkeségében hajolt felém. A nyaka mentolesővel áztatott harmatillatú volt. A délutáni kórház árnyékossága a szemét is sötétebbre színezte.

- Tamás még bent van? - kérdeztem, mélyen magamba szippantva közelségének aromáját.

- Biztos. Miért?

Hogy pontosan miért, arra nem tudtam válaszolni. Egyszerűen csak látnom kellett. Most már mindig látnom kellett őt.

- Csak meg akarom neki köszönni, hogy fogta a kezemet.

Aprót rezzent szürkeségbe burkolózó arca.

- Megköszönni? Azt hittem, dühös leszel ránk – egyenesedett ki, majd elém lépett.

A belgyógyászat felől szökkenő fény most beszínezte valóját. Középkék farmer, sötétszürke, ölelős garbó. Arcát mosolyogva döntötte oldalra.

Összeszorított ajkak közül morogtam a választ.

- Rád dühös is vagyok! Te szúrtad a tűt, ő csak ölelt közben.

- Értem – nevette el magát. - Mit gondolsz, hány bocsánatkéréssel tudom majd tisztára mosni magam?

- Kezdetnek jó lesz, ha megkeresed őt nekem.

A kórház kihalt volt. A néhány percnyi várakozás alatt csupán egy-két embert láttam lézengeni. Ám amikor megláttam őt közeledni a fotocellás ajtón át, hirtelen minden megváltozott bennem.

Távoli örömfényből zuhant bele az árnyék-lepte valóságomba. Őrületes félelem vágott torkon. Azonnal szétporladt az egész napos felhőtlen boldogságom.

Akkor döbbentem rá, hogy nem lehetek a lánya úgy, hogy ő nem is tud róla.

- Na, hogy érzed magad? - kérdezte leguggolva a kerekes szék elé.

Köpni-nyelni nem tudtam. Hatalmas rettegés szorította össze hangszalagjaimat. Akkor döbbentem rá, hogy sosem tudhatja meg. Amint a lánya lennék, többé már ő sem szeretne. Mert a szülők ilyenek – gondoltam.

- Norci? Minden oké? - kérdezte mosolyogva.

Bólintottam kerülve a tekintetét. Zsolti felé fordultam. Értetlen pillantása kérdően mustrált.

- Haza szeretnék menni – nyökögtem felé. Még jobban ráncolni kezdte homlokát.

- Várj, hadd mutassak be neked valakit – állt fel Tamás, és elviharzott. Vissza a távoli fény felé, oda, ahol újra az apám lehetett...

- Ez meg mi a frász volt? - suttogta felém Zsolti. Megvontam a vállam. - De mi a... Norci, ugye megmondanád, ha rosszul lennél? - szólt felém szigorúan. Mosolyának hűlt helye sem maradt.

- Jól vagyok, csak fáradt... Érted?

Bólintott, és megsimította az arcom.

- Hazamegyünk, beraklak az ágyba, és kifulladásig horrorfilmet nézünk, jó? - mosolygott újra.

- Jól hangzik – válaszoltam belezuhanva a mosolyába, aztán eszembe jutott Ádi levele és az Olga-naplók. De nem volt idő visszakozni, mert Tamás újra megjelent. Egy gyerekkel.

- Csá Pajti! - pacsizott le Zsolti a tíz év forma kis sráccal.

A világ akkor újra darabokra hullt... Tudtam, hogy van egy tucat gyereke, de csak most, a fiát látva szembesültem az apalétével. Gyomorszorongató érzés volt.

- Norci, ő a legidősebb fiam, Ákos.

A fiú megszólalásig hasonlított Tamásra. Talán még az övénél is dúsabb, sötétbarna haja volt. Vékony orr és tündérien kedves mosoly. De a szeme barna volt.

- Szia! - köszönt felém a fiú. - Lebénultál? - kérdezte ijedten.

- Nem, fiam – válaszolt helyettem Tamás. - Ilyet amúgy sem illik kérdezni.

Pedig valójában tényleg lebénultam. A csípőmben érzett konstans fájdalmon kívül minden porcikámból elszállt az élet. És akkor végre találtam valamit, amit tuti fix, hogy anyámtól örököltem.

Rettenetes gyűlölet vágott gyomrom. Iszonyú mély, irigy féltékenység, amiért ő hivatalosan is Tamás gyereke lehet.

- Miért? - kérdezte apjától. - Miért ülsz akkor ilyen székben? - fordult felém.

Nem válaszoltam. Gyűlöletem egyre burjánzott.

- Látod, meg is sértetted Norcit. Kérj bocsánatot! - nézett rám Tamás.

- Ha nincs is semmi baja, akkor miért kell tologatni? Talán ennyire lusta? - folytatta a gyerek.

És akkor nem bírtam tovább. Tízezer nyíllal a csípőmben álltam fel, és szó nélkül sántikáltam a kapuhoz. Bár hallottam mögöttem a nagy felhördülést, mégis, mielőbb el kellett onnan tűnnöm.

Nem bírtam elviselni a gyötrelmesen sötét érzést. Hiszen szegény gyerek semmiről sem tehetett. Ahogyan én sem.

Már nyitottam a főkaput, amikor a padló és a plafon helyet cserélt egymással. Tüdőmbe szorult a lélegzet, ahogy Zsolti az ölébe kapott. Egy szót se szólt, míg be nem ültetett az autóba. A könnyek lassan, visszafojtva buggyantak ki a szememből. Megkerülte a kocsit, beült ő is, és felém fordult.

- Ez mi volt? - kérdezte.

- Semmi - válaszoltam az ablaknak, miközben próbáltam elfojtani a sírást.

- Norci... - Karja az államért nyúlt, és óvatosan, de erősen maga felé fordította az arcom. - Mondd el... Bármi is van, mondd el! - kérte, aztán elengedett.

Kezemmel ledörzsöltem a könnyeket.

- Nagyon sok volt ez így egyszerre... - válaszoltam. És újra dőlni kezdtek a könnyek.

- Igen - válaszolta. Szeme várta, hogy folytassam. - De Tamással mi volt ez az egész? Ez nem megköszönés volt, hanem... És miért álltál fel? Biztosan nagyon fáj...

- Ő és Jácint azt akarják, hogy érettségizzek le idén, és felvételizzek az orvosira – ferdítettem egy óriásit a valóságon.

- Támogatom – vágta rá lelkes mosollyal.

- Már te is ellenem vagy? - morogtam csalódott arccal. Sóhajtott, és beindította az autót.

- Senki sincs ellened, Norci... Egyedül csak te magad. Hogy segíthetnék abban, hogy egy kicsit kibékülj önmagaddal? - kérdezte, miközben elhagytuk a kórház parkolóját.

- Miattam halt meg Ádi – bukott ki belőlem. Rám nézett.

- Ha valaki hibásnak érezheti magát, az én vagyok. Talán tehettem volna valamit a helyszínen... - Szavai súlya áthasította alattunk a belváros autókkal zsúfolt betonútját.

- Azonnal meghalt, Zsolti, mit tehettél volna? - próbáltam rögtön megnyugtatni.

- Amit ma te Ferenc Atyáért...

- Jácint ott volt – vágtam rá.

Tekintete egy pillanatra ott hagyta az előttünk haladó forgalmat, és rám nézett. Talán akkor, látva szívszaggató pillantását... Talán akkor szembesültem először a ténnyel, hogy másnak is iszonyúan fáj. Percekig nem szóltunk egymáshoz.

A faluba vezető főút kereszteződésénél csak balra lehetett haladni. Jobbra: fegyveres katonák tobzódtak, ameddig csak a szem ellátott. Fekete páncéljukon úgy pattogott a tavaszi nap éles sugara, mintha éji csillagok szikráznának felénk. Belefájdult a fejem.

Amint az egyikük meglátott minket, a többiek felé fordult. Akkor a többség újra felénk kezdett mozgolódni, miközben mintha intettek volna.

- Kicsilány... - vonta magához tekintetem, aztán padlógázzal vette be a kanyart, és úgy gyorsított, ahogy az autó csak bírta. Hátrafordulva figyeltem a sebesen távolodó őr rajt. - Rengeteg medikus és rezidens dolgozik a kórházban – folytatta -, és hidd el nekem, több éves gyakorlattal sem lettek volna képesek arra, amit te megtettél az Atyáért.

- Jaj, semmi különöset nem tettem – fújtattam. - Csak próbáltam helyettesíteni a tüdejét, meg a szívét.

- Még mindig nem érted? - rivallt rám. - Hát pontosan ezt csináljuk!

Tekintete innentől egészen hazáig az útra tapadt. Rettenetes sebességgel száguldottunk a falu felé, majd azon át – csak ahogy általában.

- Te igen – vitatkoztam. - Valami csővel helyrehoztad a beszűkült szív-koszorúját...

Elvigyorodott.

- Koszorúér... Coronaria... - javított ki, aztán folytatta. - Sokkal kisebb lenne az esélye a túlélésre, ha nem csináltál volna semmit.

- Kérlek, ne mondd ezt csak azért, hogy megjöjjön a kedvem az orvosihoz... - sóhajtottam.

- Csak azért? Biztos Jácint és Tamás is elmagyarázta már!

- Jó, és ha valami összeesküvés? - kérdeztem nevetve.

Ezen a ponton már valóban elhittem, hogy valami fontosat tettem az Atyáért.

Hangyalábnyi lelkesedésem azonban azonnal összetörte rádöbbenésem: semmiképp sem lehetek orvos, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy ezek után rá sem bírok majd nézni Tamásra.

- Azért ez jó hír... - zökkentett ki az újra rám telepedő letargiából.

- Mi? Ja, a felvételi - válaszoltam mély lemondással, miközben beértünk a faluba. - Nem, Zsolti, dehogy. Nekem még az sem menne!

- Mi? Ne viccelj! Kirázod a kisujjadból – vonta meg a vállát.

- Jaj, de elegem van ebből, hogy zseninek hisztek, csak azért, mert Ádi az volt... Amúgy meg nem a fizika aggaszt, hanem az a rengeteg vér! - fintorogtam felé.

- Majd megszokod - nevetett.

A karjában vitt be a házba, egyből fel a hálóba.

- Most csak beadod, aztán szeptemberig még lesz időnk eldönteni, hogy... - mondta, miközben óvatosan betett az ágyba. - Esetleg elkezded, aztán ha nem tetszik... - folytatta, miközben lehúzta a farmerom.

Megbűvölt keze mozgása a sliccem felett.

- Vagy, nem muszáj ám vérben tocsogni, lehetsz éppen rákkutató is. – Betakart, és ő is levette a pulcsiját, aztán a nadrágját.

Mozdulatait lassítva érzékeltem. Magamon éreztem bőre forróságát, még akkor is, ha két-három méter távnyira vetkőzött tőlem. Ledobta a ruháit, és mellém, a takaróra huppant.

Nézett. Gyönyörű, mélybarna szemekkel. Minden alkalommal zavarba jöttem közelségétől, pont ugyanúgy mint legelőször. Tőlem karnyújtásnyira, arcát kezére támasztva, oldalt fekvésben figyelt.

Mosolya ellapult, amikor meglátta arcomon a pírt, melyet csókízű lélegzete festett rám.

- Ne nézz így rám - szólt.

Éreztem, ahogy nagyobbakat dobban a szíve. Egyre erősödő pulzusát, mely megvibrálta a köztünk lévő levegőt.

- Norci! Elég! - nevetett, de tekintetét nem bírta levenni a szememről.

Az ajkát figyeltem. A fogait, ahogy orra mellett finoman megreszketett egy izom.

Nyelt egyet, és tenyerét a szememre tapasztotta. Elkaptam csuklóját, és nevetve a takaróra szorítottam. Egy pillanat alatt fonódott méllyé újra a pillantásunk.

- Mit művelsz? - kérdezte vigyorogva.

- És te mit művelsz?

- Megyek, bekapcsolom a tévét – válaszolta, de visszarántottam a kezét. Közelebb gurult.

- Ne tedd ezt velem... - sóhajtotta.

Elengedtem, és ujjaimmal akarón beletúrtam a hajába. Hosszan pislantott felém. Kínlódva fekvőhelyzetbe tornáztam magam.

- Jaj, ne mozogj – morgott rám halkan.

Testem mellkasa alá csúsztattam. Kezét puhán az oldalamhoz szorította. Fölém hajolt, és mélyen a szemembe nézett. Nem mosolygott. Nem mozdult. Akkor sóhajtva megrázta a fejét.

- Teljesen megőrjítesz, de pontosan tudom, mennyire fáj a csípőd!

- Nem érdekel, akarlak... - suttogtam megragadva a tarkóját, és magam felé húztam. Elnevette magát, kibontva nyakát a szorításomból. Aztán megcsókolt.

Mélyen, felkavarva a cseresznyevirágos világunkat... Majd hirtelen mégis elhajolt.

- Állandóan a kísértésbe viszel – zihálta, majd messzebb gurult tőlem, egészen az ágy másik szélére.

- Ááá – jajgattam, ahogy utána fordultam. – Jól van, felfogtam. Nem gerjedsz a béna, rákos csajokra – gurultam vissza a hátamra.

A plafont fixálva vártam, hogy enyhüljön a csípőm hasogatása, és az egész testemet felborzoló, forró éhség. Zsolti újra mellém mászott, párnákat rendezett, és ülőhelyzetbe húzott.

- Rák? - kérdezte magyarázatkövetelőn.

- Az, nem?

Nem válaszolt. Tekintete a szememben ugrált.

- Leukémia – böktem ki.

- Honnan...? - megdöbbent. Közelebb csúszott, és kezébe vette az enyémeket.

- Mindig elfelejted, hogy Ádival nőttem fel.

- Én ezt sosem fogom elfelejteni... - válaszolta halk szavakkal. - Két hétnél előbb nem lesz eredmény, úgyhogy addig ne gondoljunk rá, jó?

Ajkamba haraptam, és megrántottam a vállam.

- Úgyis gondolsz rá - böktem oda. Bólintott.

- Nem gondoltam volna, hogy bármit sejtesz majd belőle, kicsi. - Szavai mély lélegzettel törtek felém.

- Többet sejtek, mint azt gondolnád...

És akkor feszülten törökülésbe húzta a lábait.

- Beszélnünk kell. Végre meg kell szólalnod!

Értetlenül bámultam rá.

- Beszélned kell róla. Tudnom kell, hogy mitől félsz. El kell mondanod, hogy mit érzel, hogy mi fáj. Annyira kétségbeesett, rohadt zsákutcában járunk, hogy el sem hiszed.

- Nem állok készen erre, Zsolti - suttogtam összeszorult szívvel a szavakat.

Ujjaival megdörzsölte ajkát, és oldalra döntötte fejét.

- Ma azt mondtad nekem, hogy nem akarsz a betegem lenni - mondta, mire bólintottam. - Csak a barátnőm. Norci, a helyzet az, hogy én nem lehetek csak... Én nem lehetek csak ennyi... Csak a.... - kereste a szavakat, ölébe ejtve tekintetét.

- Csak a szerelem? - mosolyogtam fájdalmas szemeibe.

- Csak a szex – bökte ki végül.

Ledermedtem.

- Szeretlek téged – vágtam rá, mire nagyot sóhajtott.

- Én nem tudom - húzta a száját.

- Most szakítani akarsz? - meredtem rá gyűlő könnyekkel. - Nem gondoltam volna, hogy tudsz ma még nagyobb fájdalmat okozni a csontszurinál!

- Nézd, akárhányszor beszélgetni szeretnék...

- Rád mászok - bólogattam. Akkor még közelebb ugrott, és szorosabban tartotta a kezemet az övében.

- Őrületesen vonzódom hozzád! Tudod, hogy így van! Ugye tudod?

Sírni kezdtem. Aznap sokadszorra. Maga felé fordította az arcom.

- De ugyanennyire vágyom a lelkedre is, meg tudod ezt érteni?

Elhúzódtam tőle. Letöröltem könnyeimet, hogy felöltsem magamra a kőkemény álarcomat. Választ várva figyelte az arcomat.

- Azt akarod, hogy beszéljek? Hát tessék, beszélek. Meg akarok halni. Nem akarom, hogy kiderítsétek, mi bajom van, mert nem akarok meggyógyulni. Míg más gyerekek el voltak tiltva a lövöldözős filmektől, én abban nőttem fel, hogy segítettem eltakarítani a szüleim által lepuffantott embereket, akiket a szemem láttára nyírtak ki. Szétdurrant az agyuk. Fröcsögött, ömlött a vér. Idegen emberek teste ömlött az arcomra. Még hat éves sem voltam, amikor én is lepuffantottam valakit, és nekem kellett kimosnom a vérben úszó plüssmackókat. Gyilkos vagyok. Egy antikrisztus. Bűnös, és most bűnhődnöm kell. Isten ezért szabadította rám a halál lovasait. És ebbe nem nyúlhattok bele! De jól van ez így. Ennek így kell lennie - zokogtam.

- Erről beszélned kell Tamással...

- Miért? Miért vele? Miért kell beszélni? Állandóan csak beszélni? Jó helyen van az a mély múltban. Most már vége lesz, Zsolti. És azt akarom, hogy vége legyen, hogy újra Ádival lehessek...

- Mert Tamás... - akadt el a szava.

- Tudom – reszkettem -, Tamás az apám.

- Mi? Hogy micsoda?