Ruszlana

 

Az ég tüze mindig napnyugta előtt égetett a legerősebben. A süllyedő alkony magába szívta fűszálaink kilélegzett páráját. Magamhoz gyűjtve könnyeiket, végigfuttattam tenyerem simogató élükön.

 

A legtöbb este ott ültünk. Ketten, a lemenő nap vér-arany színeiben. Órákon át beszélgettünk, míg arcunkon a fény szürkületbe nem hajlott.

 

Aznap este kértem, hogy vigyen a falu határán túlra. A saját szememmel akartam megbizonyosodni arról, milyen pusztítást vitt véghez anyám akarata.

Nem vitt. Nem akarta, hogy szembesüljek a hullafertőzött ingovánnyal, de megígérte, hogy mindent elmesél, amiről Ádi soha nem akarta, hogy tudjak.

 

– Semmit nem csinálnak addig, amíg te nem beszélsz – mondta. Karjával térdein támaszkodott, ujjaival a rét füvét fésülgette.

– Nekem mi közöm az egészhez? – kérdeztem hangomra nyugalmat erőltetve.

Széles mosollyal fordult felém.

– Anyád.

– De neki mi köze az egészhez? – szusszantam rá fogyó türelemmel.

– Hát, hogy Romanov...

 

És csak ennyi volt a válasz. A világom haldokolt. Egy ember, egy családi örökség döntésének súlya alatt. Egyetlen kőkemény szív szívta magába bolygónk létkönnyeit. És én e páncélszív alatt fogantam – megpecsételve sorsommal.

 

Egyik szememből a másikba tekintett.

– Nem azt kérem, hogy magyarázd el az agysebészet alapjait – sóhajtottam fejtekerve. – Csak mondd el, mi közünk van a háborúhoz, ha van egyáltalán... – tettem hozzá kételyekkel telten.

 

Itt, a földi mennyországunk mélyén, egyszerűen képtelen voltam hinni nekik, hogy milyen borzalmak zajlanak a határokon túl. Burokban tartottak, akárhol is éltünk. A bátyám féltve őrzött apró ékszere voltam, díszdobozba rejtve.

 

– A világ megváltozott. Nagyon rossz irányba mozdult el. A családod mindig is vissza akarta venni az egyeduralmat ahhoz, hogy helyreállítson mindent, amit az emberiség szabad akarat jogcímen barmolt szét.

 

Vonásai akkor megrémisztettek. Bár mindig is tudtam, hogy anyám emberei közé tartozik. Tudtam, hogy cárnői parancsra őrzi ablakom alatt az álmomat...

Ám mint a háború tényét, őt sem tudtam elképzelni, ahogy anyám akarata szerint gyilkol, csak azért, mert nem működik tökéletesen a világ.

 

Azokban a pillanatokban, amikor kikukucskálhattam pici ékdobozomból, a világomra azonnal sötét lepel hullt. Nem tudtam, ki az igazi... A vadállat szüleim, akik valójában csak egy jobb világért harcolnak?! Szigoruk pedig csak azért ennyire kegyetlen, hogy biztosan ne másszak ki a védett, pasztellszínű, habos-babos burokból?!

Ezzel együtt Zsolti szerelmében is állandóan kételkednem kellett. Csak egy testőr volt? És míg a szüleim kegyetlenséggel tartottak fogva, ő érzelmekkel manipulált? Vajon miért, és mennyire fontos az én életem?!

 

Igyekeztem az ékszerdobozban maradni... Ott tiszta haraggal gyűlölhettem a szüleimet, és igaz szerelemmel szerethettem Zsoltit. Színességében a világom mégis fekete-fehér volt. Átlátható, laboreredményekkel igazolható, egyszerű.

Létezésem megkövetelte a válaszokat, és csak úgy élhettem, hogy ismerem azokat – még az sem volt igazán fontos, hogy mekkora igazságtartalommal bírnak.

 

Ádi halálával azonban minden megváltozott. Felszakadt a határ a kamasz- és felnőttkor között, a világok egybe olvadtak. A túlélésért azután a teljes igazságra volt szükségem. Az abszolút szembesüléssel, a felnőtté válással.

 

– Te mit gondolsz? – suttogtam felé.

A nap pink gőzcsóvákat lehelt arcunk közé. Elmosolyodva rázta meg a fejét.

– Én egy senki vagyok. Te mit gondolsz?

– Hogy nem lehet anyám kezében a világ...

Elnevette magát.

– Az övében sosem lesz! Téged akar vezetőnek – válaszolta barna hangján.

– Ő? Ő engem? Kizárt, Zsolti – hitetlenkedtem. Lopva megérintette alkarom.

– Nézd... Tudod, hogy én nem hiszek Olga dédmamád jövendölésében...

Mielőtt folytatta volna, kezem a kezére tettem.

– Én azt sem tudom, mit jövendölt!

 

Mélyen a szemembe nézett, és közelebb csúszott hozzám.

– Nem találtad meg a naplókat?

– Félek – suttogtam – , hogy akkor megtalálom Ádi búcsúlevelét.

Zsolti az ég felé nézett. Hátunk mögül egyre hangosabban mormogott az ég. Rekkenő, dohos, vihar előtti csendbe zavarodtak a nyár madarai.

– Az nálam van – válaszolta újra a szemembe nézve.

 

A torkomon akadt a lélegzet. Borzalmas fájdalom vágott gyomron.

– Gyere ide – suttogta, és az ölelésébe húzott.

Még akkor sem mozdultunk, amikor a felhevült felhők zokogni kezdtek felettünk. Az ég forró nyárkönnyei egymásba áztattak minket.

– Nem akarok hazamenni – suttogta a fülembe.

– Én sem – motyogtam esőillatú pólójába.

 

Ahogy távolodott a zápor, halkult a zokogás, szívem felett éreztem szívdobbanása lassulását – az enyém inverz szaporázását. Amikor végre egymásra néztünk, az alkonyat szürkére festette körülöttünk a mezőt. Az eső lábnyoma fekete-fehérre pecsételte a tájat. A rét teljes tüdővel, színtelen lélegzett.

 

– Te mit akarsz? – kérdezte.

– Amit Ádi akart volna...

Tekintete ajkamra tapadt, aztán a szemembe nézett.

– Holnap odaadom – mondta.

– Most akarom – dobbantam felé.

– Abból tudod, hogy mi lesz... – A hangja elhalkult.

– Szeretem ezt... – zuhantak a könnyeim, mint vihar utáni végcseppek. – Ami most köztünk van.

 

Bólintott.

– Én is – mosolygott. – Csak félek, hogy így sosem foglak tudni elengedni – mart szíven.

– Van valakid? – kérdeztem ömlő könnyek közt szipogva.

– Hát, nem pont úgy nézel ki, mintha hidegen hagyna.

– Jaj, ne hagyj el megint – próbáltam elviccelni.

– Én? Na álljunk csak meg – tolt el magától. Felállt, és felhúzott az egyre hűlő fűszálak közül. – Te szakítottál velem!

 

Kezem a kezeibe fonódott. Fentről csillagporos sötét hullt ránk.

– Azt mondtad, tönkreteszek benned mindent. Ez mégis mi mást jelent?! – vontam kérdőre.

– Kétségbeesést, Norci! Hogy mindennél jobban megnehezíted azt, hogy vigyázni tudjak rád. És nem csak én várom a döntésed. Az egész világ áll. Romokban áll Ádi halála óta... És nekem minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Még Tamásban bíztam, hogy szót tud érteni veled, de épp csak megemlítettem neked, te mindjárt felvágtad az ereidet...

– Még szeretsz?

– Sokkal jobban vagy azóta, hogy szakítottunk.

– A klinikai halálra gondolsz? – gúnyolódtam.

 

Rosszallóan tekergette a fejét.

– Az lesz, amit te akarsz – A homlokomhoz hajolt, és forró puszit lehelt rá, majd a szemembe nézett. – Nem, nem, hülyeséget mondtam... Az lesz, ami a legjobb neked. A halálmániád miatt ez a két ügy merőben különböző – fintorgott.

– És te mit akarsz?

– Hát ezt – vágta rá. – Ami most van köztünk. Ez neked a legjobb...

Közelebb léptem. Bokáink között hűvös szellő támadt.

– De neked mi lenne a legjobb...?

 

Mintha csak erre a kérdésre várt volna. Megragadta a derekam, és szorosan magához húzott. Akkor nagyot lélegzett a méregzölddé alkonyodott rét. Szeme feketén ragyogott, haját szürkén simogatta az eső illat. Mondott volna valamit, vagy talán megcsókolt volna...

Keze fülem mögött rezzent meg, ahogy reflektorfény villant közénk.

 

– Menj haza, nagyon gyorsan! – mormogta a házamhoz érkező autót bámulva.

Lábam reszketve gyökerezett földbe. Rám nézett.

– Bízz bennem! Menj!

Bólintottam, és rohanni kezdtem.

– Norci! Norci, ne! – kiabálta utánam elfojtott hangon.

– Most mi van? – léptünk újra egymás felé.

A háta mögé mutatott, ahol az ő háza állt.

– Hozzánk haza!

 

„Hozzánk” – tépte fel a szó múltunk ajtaját.

Vitatkoztam volna. Nem akartam menni, három hónapja nem jártam ott. Szíven vágott a rengeteg pillanat emléke, melyet együtt töltöttünk ott. Megannyi szeretkezésünk összes orgazmusa egyszerre futott át megborzongó testemen.

– Gyerünk! – szólt, vitát nem tűrve. Megragadta karom, és a ház felé lökött.

 

Futni kezdtem. Bele a vak fülledt párába. Távolodva tőle egyre harapni lehetett a teret belepő ködöt.

Megtorpantam. Semmit sem láttam szemem előtt a fehéren gomolygó párakísérteten kívül. Egy pillanatra megfordultam. Arra tiszta volt a lég. Épp hogy megláttam Zsoltit, ahogy rohan a másik ház felé, őrült iramban vágott nyakon a hirtelen feltámadt szél. Göndör hajam a szemem előtt cikázott, és kis híján térdre lökött, akkorát taszított rajtam a hűvös áramlat.

 

Gondolkozás nélkül fordultam vissza, követve őt. A házhoz érve a mögöttem orkánló, megvadult szél mennydörgésként csapott anyám parfümszagába. Az udvarlámpák sárga fénye elzöldült anyám kegyetlen kék szaga alatt.

 

Csak a hangját hallottam, ahogy a nyitott ajtóhoz bújtam. De pontosan tudtam, mi folyik itt. Sosem hallottam olyan halálos csendet, mint akkor, ha valakire ráfogta a fegyvert...

 

– A fiam meghalt. Miattad – pattogott kristálytiszta hangja. – A lányomat megrontottad. Aztán majdnem meghalt. Miattad. Nincs szükségem rád.

 

Aztán a másodperc, amikor még a csend is elnémult. Pontosan tudtam, mennyi időm van. Egy másodperc. Ennyi elégtételt követelő mosolyra volt szüksége a gyilkolás előtt.

Én az ezredtöredéke alatt rontottam be, és fogtam fel, hogy Zsolti szívét vette célba. Odaugrottam, és a fegyver elsült.

 

Nem sikerült. Zsolti megrázkódva esett össze a hátam mögött. Mellé estem. Kezem reszketve lebegett a szíve fölött, majd az arcához ért. Akkor éjsötétre és vérvörösre nyitotta a szemét. Kikerekedett szemhéjakkal bámulta mellkasom bal felét, ahonnan súlyosakat cseppent rá a vér. Valahonnan.

 

– Édes kislányom! – térdelt anyám mellénk, arcát ujjai közé szorítva.

 

Zsolti felült, lerántotta magáról a pólóját, és a testemre tekerte, majd ugyanezzel a mozdulattal kapott fel, és vitt anyám kocsijához. Beültetett az anyósülésre. Semmit sem értettem.

Anyám szédelegve botladozott ki a házból kapaszkodva az ajtófélfába.

 

Zsolti újra mellém ért, és valamit a mellemhez nyomott, amit újra körbetekerés követett. Aztán újra eltűnt. Anyám a kocsihoz botladozott. Közben Zsolti bepattant mellém. Tűzforró kezével maga felé feszítette a karom, és az udvarlámpák ködfénye alatt szúrt rá a vénámra. Nem éreztem.

 

– Üsd el... – suttogtam anyámat bámulva. A motorháztetőn támaszkodott, és onnan bámult. Arcán fekete esőmaszatban folyt el a smink. – Hajts át rajta! – fordultam felé. A vértasakot ragszalagozta az ülés fejtámlájára.

 

– Ne beszélj, ne mozogj! – szólt rám, majd áthúzta testem felett az övet.

Sebességbe tette az autót, és anyámra nézett. Anyám rá. Senki nem mozdult. Aztán indított... Néhány centit előre, majd rükvercbe rántotta, és fénysebességre gyorsította a kocsit.

 

Az út egy pillanat alatt nyelte el a pergő tölgyfákat. A falu apró házai föl-alá hullámoztak, majd egyesével zuhantak bele a sötétség torkába.

 

– Norci, Norci!

Motoszkálás a karomon. Újra fény. Országút és merev villanyoszlopok. Egymásból kieső ködfoltos tér darabok.

 

– Norci! Norci! Nézz rám!

Zsolti. Majd a mély.

– Figyelj! Nyisd ki a szemed!

Zsolti és a mellette eldőlő Olga hegy-távol. Sötét.

– Meséld el az első találkozásunkat! Mondd el, hogy volt! Hallod?

– Nem... – szuszogtam felé.

– Mi? Mi az, hogy nem? Beszélj hozzám!

– Azt mondtad, ne...

– Hogy ne beszélj? Igen, de most beszélj! Meséld el! Jó?

– Jó...

 

Véreres örvény hurrikánok... Pörgő pestis-foltok...

– NORCI!!!

– Hó... Hold... Fázom, Zsolti, nagyon...

– Mit látsz még? Látod az eget? Milyen?

– Ezüst és szúr...

És akkor hirtelen rám zuhant múltunk teliholdja. Egy pillanat alatt roncsolta szét mellkasom, lapította össze tüdőm.

 

– Kicsim! Nézz rám!

– Fáj a... Hold... Megfagyok...

– Érzed a kezem? Fogom a kezed! Érzed?

– Szeretlek...

– Én is szeretlek! Norci! Bassza meg!

 

Hordágybukkanás. „Zsolti, megsérültél!” „Ezt vegye fel, doktor úr!” Csúszásgátlós tűhegykanyar. „Vért, vért, vért, rengeteg vért!” Műtőasztal-koppanás, hematómaáramlás.

 

– Norci? Norci, hallasz? – vonatzuhogó fényalagút.

– Itt van Ádi...

 

„Még vért!” „Az utolsó kettő csoportazonos” „Azonnal szóljatok Tamásnak!” „De az övéből hiányzik a IX-es!” „De ő az apja!” „És az anyja?” „Ő lőtte le, küldjétek a különlegeseket a házhoz, de ne a rendőröket!”

„Altassátok már el, ébren van!”

 

Sikítva ébredtem. A ködös éjt hirtelen váltotta fel a kórházi fehér – közepén zöldben Zsolti. Felugrott mellőlem, és a vállamhoz lépett.

– Vége van! – mondta.

 

Szemem ide-oda cikázott a fehér csempéken, Zsolti közeledve próbálta elkapni pillantásomat. Minden sarkot többször szemügyre vettem, majd a plafon zugait is – anyám után kutatva.

 

– Nincs vége! Soha nem lesz vége! Majdnem megölt téged! Legközelebb sikerülni fog! – zakatolt az agyam. Egyszerre élt bennem a fegyver csattanó – és a jelen Zsolti hangja.

 

Leült, és átölelt. Reszketve kapálóztam a vállain. Tekintetem akkor megtalálta az ajtót, gondolatban szélesre tárta, és ott találta anyámat a folyosón, gyilkolásra készen.

 

– Vége van! Lecsukattam.

– Te nem csukathatod le! Őt soha senki nem kaphatja el! – ziháltam el-elakadó szavakkal.

– Csss... Lélegezz...

– Nem akarok lélegezni! – toltam el végre magamtól. – Míg él, én nem akarok lélegezni! Visszajött! És majdnem megölt! – hajtogattam pánikzihálással.

– Nyugodj meg! Ne ugrálj már, fel fognak szakadni a varratok– szusszant rám, majd folytatta. – Börtönben van! Nem fog kijutni! – hajolt közelebb rémült arcomhoz.

– Mi? – fogtam fel végre szavait. Még utoljára átnéztem a szobát, biztos nem rejtőzik-e mégis itt valahol...

 

– Döntöttem helyetted – közölte ajkába harapva.

– Meg kellett volna ölnöd! Miért nem tetted? Azt akartam, hogy megöld! – tetőződött testemben akkor a pánik. Kocsonyaként reszketett minden porcikám.

Akkor megszorította kezeimet.

– Még sosem öltem embert, és nem most akartam elkezdeni...

Tovább fuldokoltam.

– Hogy lehet harcolni egy háborúban gyilkosság nélkül?!

– Nehezen.

– Gyűlölöm az életemet! – borultam ki, de légzésem lassan nyugodni látszott.

– Vége! Érted, vége! – hangsúlyozta. – Szabad vagy! – nevetett rám.

– Zsolti, te ezt nem értheted, neki mindenhol vannak emberei.

– Kicsim, nekem is.

– Akkor sem hiszek neked – suttogtam.

 

Szeme színe akkor haragos barnává vált.

– Elment az eszed, hogy utánam jöttél?!

– Mégis mi a franc történt? Téged lőtt le! Nem neked kéne itt feküdnöd?

Ujjával megsimította vállam alatt a kötést.

– Itt ment át a golyó – Majd megragadta a kezem, és a szíve fölé nyomta a tenyerem. – És itt állt meg.

– A szívedben van a golyó? – rettentem meg. Elnevette magát.

– Akkor tényleg én feküdnék a helyeden, bár inkább a patológián. Itt van a bőröm alatt, valahol a kötőszövetben.

– Úristen, és mikor veszik ki? – rémüldöztem még mindig.

– Hm – rántotta meg a vállát. – Zavarna, ha megtartanám? Gyűjtöm őket.

 

Kezemet a nyakához nyomta.

– Érzed? – kérdezte.

– Nem – nyomogattam, aztán ujjaim mégis kitapintottak valami keménységet.

– Váá! – kaptam el a kezem. – Nem fáj?

Nevetve megvonta a vállát.

– Majd ha sebész leszel, kiszedheted.

– Ne szórakozz, addig elfertőződik!

– Jól van, na! Egy kicsit mást is hagyj a halállal barátkozni!

 

Néhány pillanatig csak mosolyogtunk egymásra, majd újra ráeszméltem.

– Száz százalék, hogy anyám ki van iktatva? – És nem bírtam ki, hogy még egyszer körbe ne nézzek.

– Ezer – bólintott.

– És apám? Mármint, tudod...

Kezeivel megdörzsölte arcát.

– A nevelőapádról semmit sem tudunk. A biológiai... – mosolyogva felnézett. – Nos, ezt is eldöntöttem helyetted...

 

– Hogy?! – A pánik újra szorongatni kezdte mellkasom.

– Vér kellett, és nem értette, miért ő volt a legelső gondolatom.

– Elmondtad?!

– Muszáj volt. És bejött – tette hozzá – , azonos a vércsoportotok.

– Jézusom! – hulltam a párnára. Felszisszentem a vállamba szúródó fájdalomtól. – És mit szólt?

 

– Mondtam, hogy ne ugrálj! – pirított rám. – Már tudta – húzódott mosolyra az ajka.

– Te jó ég! Nagyon szédülök... És-és – néztem rá a párnáról –, mióta tudja?

– Ne haragudj, cica, de a második és harmadik szívleállásod között nem igazán volt alkalmam ezt megtárgyalni vele.

– Micsoda? Megint leállt a szívem?

– Emlékszel, miért féltettelek annyira a foghúzástól? Hát most nagy artéria és véna sérült. Ha csak néhány centivel magasabb lennél, tüdőn lőtt volna. Életemben nem láttam ennyi vért – Szemében tükröződni láttam a mindenfele spriccelő vérgejzíreket.

 

– Szóval megint megmentetted az életem? – kérdeztem, miközben próbáltam elpislogni a szörnyű vérzés iszonyatos rémképét.

Megrázta a fejét.

– Te mentetted meg az enyémet! – Arca elkomolyodott. – Elém ugrottál. Te! Kis negyven kilós, vérzékeny tizenhét éves! Most a halálba vagy ennyire szerelmes, vagy...