Újraéledés

Még akkor sem bírtam abbahagyni az imádkozást, amikor az autó megállt. Először csak miatta suttogtam a szavakat, tudtam, neki mennyit számít. Neki, aki Isten szolgája volt.

Majd azon kaptam magam, hogy a szavaknak súlya lett. Akaratlanul is, őszinte imába sodortam magam.

Miután a mentősök kigurították a kocsiból, a nyelvem újra kiszáradt. Egyedül már nem tudtam hinni abban a felsőbb hatalomban, aki elvette a bátyámat. Megnémultam.

Amikor kiszálltam a mentőből, Zsoltival találtam szemben magam. Hirtelen, mintha mindent elzártak volna bennem: a könnyeket, a hangokat.

Pedig ő sürgetve várta, hogy megmagyarázzam a kötést a karomon. Az egyik mentős világosította fel, hogy nem komoly, a plazmát is megkaptam, viszont Ferenc Atya továbbra is életveszélyes állapotban volt.

– Nora élesztette újra... – csíptem el a valóság néhány szavát, a mély sokkból kizökkenve.

Zsolti kikerekedett szemekkel bámult rám néhány pillanatig, aztán elsietett a másik mentős után, aki gurította Ferenc Atyát.

– Én öltem meg... – mormoltam utána.

Hosszú percekig csak álltam ott. Hát, újra ott voltam. A vajszínű, klasszicista épület előtt, és újra rám tört az érzés, hogy a bátyám most is ott van bent, és dolgozik...

Az a kényszerképzetem támadt, hogy ha soha többet nem lépek be a belgyógyászati szárnyba, akkor továbbra is él. Ott él, és dolgozik – csak én nem láthatom.

Bárcsak becsaphattam volna magam annyira, hogy ne kelljen szembesülnöm újra a halálának tényével. De nem sikerült megőrülnöm. Nekem még ez sem sikerült.

Így hát lépkedni kezdtem, mert egyre hülyébben éreztem magam a tétova ácsorgás közepette.

Még hosszú percekig toporogtam az előtérben, mert fogalmam sem volt, mihez is kezdhetnék. Nem mertem belegondolni abba, hogy Ferenc Atyát is elveszíthetem. Mindennél jobban szerettem volna megállítani az időt, hogy senki ne mondhassa végül: ő is halott. Nem bírtam volna ki.

Az élet eddig szimplán szar volt, a kegyetlen szüleim és a betegségeim miatt, de most, hogy Ádám is meghalt, olyan érzés volt létezni, mintha az űrben két bolygó közt kifeszített hajszálon egyensúlyoznék.

Egyszer csak Tamást vettem észre, ahogy a fotocellás ajtó mögül lépked felém. Sietett, mintha attól félt volna, hogy hónapokig megint nem láthat majd. Én mint egy zombi, egy érzelmi hulladék, lemerevedett arccal néztem rá, amikor közel ért hozzám.

– Norci – mondta a nevem, és hosszú másodpercig nem is bírta folytatni.

Kezével óvatosan megérintette az alkaromon lévő kötést.

– Ja, semmi, csak Dávid ellökött – bukott ki belőlem végre.

– Micsoda? – kérdezett vissza meglepődve.

– Ferenc Atyának szívrohama volt, és ott feküdt haldokolva, és próbáltam, én próbáltam – szöktek a könnyek a szemembe, míg soroltam egymás után a szavakat – , de én nem tudom, hogy kell újraéleszteni valakit.

Tamás a kötés felett simította meg a karom. Zöld szeme fölött aggodalomtól ráncolódott a homloka.

– És most hol van az Atya? – kérdezte nyugodttá erőltetve a hangját.

– A sebészeten. Mentővel jöttünk és... De azt hiszem, megöltem őt...

Egy ideig hallgatott, majd magával vitt a belgyógyászati szárny felé. Leültetett az egyik kezelőbe, és letekerte karomról a kötést.

– A faktort megkaptad? – kérdezte. Bólintottam, és tekintetem a sebre tévedt.

– Fúj! – nyögtem, és émelyegni kezdtem a roncsolt, véres bőröm láttán.

– Újraélesztetted Ferenc Atyát, de elájulsz itt nekem egy sebtől? – mosolygott felém.

Elrántottam a kezem, és a vizsgálóágy felé szédelegtem.

– Nem élesztettem újra, hanem megöltem! Már mondtam!

Tamás az ágy mellé gurult, és az arcomat nézte.

– Jobban vagy? – kérdezte végül.

Ránéztem, nagyot sóhajtottam, és bólintottam.

– Nem bírom a vért. Sem a sebeket, meg a felszakadt bőrt, és... – borzongtam.

– Tudom – mosolygott, majd törölgetni kezdte a sebet valami kórházszagú cuccal – Miért gondolod, hogy megölted? Mi történt?

– Széttörtem a mellkasát – válaszoltam.

Tamás mozdulatai néhány pillanatra megálltak a levegőben, majd elmosolyogta magát.

– Miközben masszáltad a szívét, eltörött a bordája?

– Nem tudom. Gondolom.

Felállt, és egy nagyméretű ragtapaszt nyomott az alkaromra.

– Az nem baj! Majd összeforr! A lényeg, hogy pumpáltad a szívét!

– De széttört benne minden, nem? – értetlenkedtem továbbra is, majd felültem.

– Csak a bordája, Norci, nem lesz következménye – mosolygott, és megsimította az arcom. – Utána kérdezek, mi van vele, jó?

Bólintottam. Egyedül hagyott. Mire ismét belemerültem volna a bátyám iránt érzett borzalmas veszteségpánikba, Jácint sietett be az ajtón.

– Édes Istenem, Norci! – Szinte futott, majd megölelve álló helyzetbe húzott. – Nagyon hiányoztál, kislány! Jól vagy? – tolt el magától, hogy az arcomra nézzen.

– Basszus, mi történt a karoddal? – emelte magához a kezem.

– Semmi, elestem.

– És hogy vagy? Tízezerszer kerestünk! – faggatott, és ismét a mellkasához szorított.

– Hát, tudod... Sehogy... – dünnyögtem a köpenyébe, mire elengedett, majd az ágyhoz húzott, és leültünk.

Annyi minden volt a szemében, annyi tőle ismeretlen érzés csillogott az arcán, hiszen megszoktam Jácint bohókás stílusát – mély tekintetűnek még sosem láttam.

– Mi van a hernyóval? – kérdezte szemrebbenés nélkül.

Először elvörösödtem, majd lepörgött előttem a mai nap. Ahogy kiléptem a házból, máris valaki haldokolt...

– Kár volt abbahagyni – válaszoltam végül.

Jácint feszülten fújtatott egyet, majd beszélni kezdett.

– Valami nagyon elromlott benned, picike!

– Meghalt a bátyám – válaszoltam. A szavak fuldokoltak a dühtől.

Jácint bólintott.

– A bátyád volt, de nem az életed. Tudod, mit csinálna, ha látta volna, mit művelsz? – A hangja szigortól pattogott.

– Mégis mit számít? Már nincs itt és soha nem is lesz.

– Aha – vonta meg flegmán a vállát. – Akkor ennyi volt? Minden nevelőszándékú, erkölcsi példamutatása hiába volt? Hiába volt a bátyád, Norci?

– Baszd meg! – bukott ki belőlem, és zokogni kezdtem.

Minden szó igaz volt. Dávid szavai is. És most az övé is. Gyűlöltem, hogy én mégsem találhatom meg a saját igazságomat, de legfőképpen azt, hogy még semmilyen igazsággal nem akartam szembesülni. Főleg most, hogy az Atya is haldokolt.

– Értsd meg, hogy semmi sem történik hiába! – Folytatta úgy, mintha bármilyen joga lett volna keresztül gázolni a gyászomon. – Rettenetesen kikészült mindenki, aki ismerte őt, de csak úgy élhet bennünk továbbra is, ha tiszteljük a befolyását, az életünkre gyakorolt hatását. És ez főleg rád vonatkozik.

Tartott néhány másodperc szünetet, majd halkabban folytatta. Látta, hogy felfogom a mondandója súlyát, még akkor is, ha jelenleg nem tudok vele mit kezdeni.

– A legjobb barátom volt. Erre a húga! Drága, kicsi királylány! Nem veszthetlek el téged is vele együtt! Meg tudod ezt érteni?

Bólintottam, letörölve a könnyeket az arcomról.

– Az a sok szar, Norci! Azt sem tudjuk, miért borul fel a szervezetedben az ingerület-vezetés, hogy miért súlyosbodik a hemofíliád. Sok baj van a testedben, te meg még rápakolsz ezerrel...

– Befejeztem, Jácint – suttogtam felé.

– Az nagyon helyes! Csak akkor ne mondj ilyet, hogy kár volt kijönni belőle, és hogy semminek semmi értelme. Kell legyen, te lány! Meg fogjuk találni a válaszokat, ígérem!

– De én jól vagyok... Most már rég nem volt semmi!

– Szerinted érezted volna a heroin fájdalomcsillapító hatása alatt?!

– Szóval gondolod, hogy vagy drogfüggő leszek, vagy újra visszatér a fájdalom?

Nem válaszolt, de a szeméből pontosan ki tudtam olvasni a választ.

– Abbahagyod a drogot, és folytatjuk a vizsgálatokat. És persze nem tűnsz el!

Nem válaszoltam, de a rettegést ő is pontosan látta az arcomon.

– Na! – mosolyogta el magát. – Nem kezdünk el pánikolni! – lökött oldalba. – Érezd magad izgis kísérleti nyúlnak!

– Nyúl? – nevettem el magam, majd körbenéztem a vizsgálóteremben. – Addig nem szállsz le rólam, míg le nem csapolod a vénámat, mi?

– Hát, nem ártana...

Miután Jácint levette a véremet, Tamás érkezett vissza.

– Jó hírek, srácok, jó hírek – mondta, majd megdöbbent, hogy megint félájultan fekszem az ágyon.

– Nem halt meg? – kérdeztem vissza meglepődve.

– Ilyenkor a következő napok kritikusak. – Arca komolyra vált, majd újra enyhült. – De vehetjük úgy, hogy megmentetted az életét!

Jácint ragtapaszt tett a könyökhajlatomra, majd meglepődve Tamás felé fordult.

– Miről maradtam le? – kérdezte.

– Amíg a mentők kiértek, Norci szorgalmasan csinálta az újraélesztést – újságolta büszkén Tamás. Így aztán még nagyobb lett a bűntudatom a bordatörés miatt.

Jácint úgy fordult vissza felém, mintha szellemet látott volna.

– Ugye kamupara részedről ez a tűfóbia, meg a vérfóbia... Meg a fogorvos fóbia? Ugye csak szórakozol velünk, amikor ájuldozol?!

– Ja, Jácint, mert baromira élvezem ezeket a sokkreakciókat – grimaszoltam felé.

– Komolyan újraélesztetted? – faggatott. Felültem, és megvontam a vállam.

– Levegőt fújtam az orrába, és nyomkodtam a mellkasát. Nem lélegzett és... Hát azt nem is tudom, hogy vert-e a szíve. Talán inkább én okoztam a rohamot is...

– Norcikám, ezt hívják resuscitatio-nak... – vágott közbe Tamás.

– Egészségedre... – nyögtem felé.

Jácint még mindig hitetlenkedve nevetett Tamás felé.

– Ez hihetetlen – sóhajtotta, és akkor hirtelen megváltozott a tekintete. – Várjunk csak, mi is a felvételi jelentkezések határideje? – kérdezte, majd először rám, majd Tamásra nézett.

– Még csak harmadikos vagyok – válaszoltam.

– Március 31 – szólt közbe Tamás –, holnap.

Jácint felállt, gondolkozva lépett néhányat, majd mellém lépett.

– Be kell adnod az orvosira!

Elmosolyodtam, majd nevetni kezdtem.

– Mi van? Heló, én vagyok az, aki egy sebtől is elájul! Vagytok ti, akiket orvosnak szánt az ég, és vagyok én, akit nagyon... Nagyon-nagyon nem!

Nem mozdult, és nem reagált. Szeme továbbra is komolyan tekintett felém. Akkor Tamás felé mosolyogtam.

– Rám ne nézz, én már mikor megmondtam neked, hogy orvos leszel – nevetett.

– Na állj! – felálltam én is. – Még van egy évem eldönteni.

– Lópikulát! Simán leérettségizel idén! – szajkózta Jácint.

– Minek?

– Mert nem csinálsz semmit, Norci! – emelte fel a hangját ismét. – Színkitűnő vagy, és nem is tanulsz...

– Dehogynem!

– Unatkozol, az a baj! Neked nem kihívás a gimi, és a drogba kerget a semmittevés...

Jácint a sarokba szorított. Szó szerint.

– Most mondtad, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, lehet, hogy meg sem érem a nyarat – próbálkoztam.

– Na! – Tamás felhördülve állt fel. – Kérlek, hagyj magunkra Jácint! Valakinek úgyis dolgoznia kellene, nem?

Jácint még bólintott egyet felém nyomatékosításként, majd az ajtó felé sétált.

– Leviszem Norci vérét a laborba – mondta Tamásnak, aztán felém fordult. – Ne menj már sehova, kettőkor végzek, aztán összeszedlek.

– Nem megyek sehova, amíg Ferenc Atya nem gyógyul meg.

Amint Jácint kiment, Tamás az ágy mellé gurult. Tétován visszaültem az ágyra.

– Itt az ideje, hogy a tieid legyenek az Olga-naplók.

– Meghalt az anyám? – kérdeztem vissza megdöbbenve.

Tamás megrázta a fejét.

– Ádámnál voltak mindvégig – kezdte, majd kezét az enyémre tette. – Tudod, hogy csak meg akart védeni az egésztől...

Bólintottam. Nagyot sóhajtott, mielőtt újra folytatta volna.

- Én biztosra veszem, Norci, hogy hagyott neked levelet arra az esetre, ha... - elcsuklott a hangja -, szóval erre az esetre. Úgy érzem, hogy most állsz készen arra, hogy elolvasd.

- És ha mégsem állok készen? Ha soha nem is fogok?

Tamás megrázta a fejét.

- Bízz bennem! Most kell elolvasnod azt, amit elmondani már nem tud.

- Be kell mennem a szobájába? - kérdeztem lesápadva.

Meghatódottan elmosolyogta magát.

- A te szobádban rejtette el.

- Az enyémben? Az én szobámban voltak? De hiszen az egész házat felforgattam értük...

Elnevette magát.

- Pontosan tudta, hogy csak a saját szobádban nem keresed majd.