Dávid

A hetekig tartó iszonyú kín a következő reggelen már csak szörnyű rémálomnak tűnt. Másodszorra ébredtem azon a hajnalon – most fájdalom nélkül. Minden idegsejtemmel a hasamra koncentráltam várva, mikor hasít belém a szokásos halálos érzés. Nem mertem mozdulni. Testem minden porcikája lesben állt, mikor feszít meg újra. De a fájdalom egyszer csak elszállt. Tompa lüktetést sem hagyott maga után, mintha soha nem is létezett volna.
Talán egy óráig is feküdtem, mozdulatlanul, várva a testemet szétszaggató vihart, de végül a csendet nem a fájdalom, hanem egy hang törte meg.
– Jobban vagy? – kérdezte.
– Dávid! – A hang irányába mozdultam, kissé oldalra.
A hajnali sötétkék derengés fekete árnyként világította meg lényét. Az ablak előtt ácsorgott, onnan az ágyamhoz lépve kapcsolta fel az éjjeli fényt.
– Dávid! – mosolyogtam felé.
Nem viszonozta, csak szemét a szemembe mélyesztve, leült mellém.
– Hol voltál, mi történt? – kezdtem faggatni. Lassan csóválta a fejét.
– Nehéz volt visszajönnöm. A harag, amit érzek irántad, szinte felemészt – sziszegte.
Nem válaszoltam. Elegem volt mindenből és mindenkiből. Dávid állandóan engem hibáztatott mindenért, amikor semmi rosszat nem tettem szándékosan.
– A világ gyomrát fegyvereitek hangja rázza. Több százezer halomra kínzott lélek vére csorog feszítve a mélyet. Bomlanak a testek, szerteszét fertőzik anyaföldünk méhét. Beteg a bolygó, dühödt erőszakkal mérgezitek az összes rétegét. És ez fáj, Norci. Rettenetesen, halálosan fáj! Ismerős ez a fájdalom, királylány?
– Ez őrültség, Dávid! Nem fájhat a hasam azért, mert...
Hatalmas hévvel közbevágott.
– Most komolyan...? Emlékeztesselek a vérző Jézus-szoborra? Vagy a hátadon felszakadt sebre, amin a vér magától megalvadt? Ez is mind őrültség volt, nem?
Belém fojtva a szót folytatta.
– Vagy esetleg... – gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Találtak valamit az orvosok, ami okozhatja a fájdalmaidat?
– Te tudod, hogy mi bajom van? – kérdeztem suttogva. Bólintott.
– Jó helyen tapogatóznak a doktor bácsik, csak nem látnak az önteltségüktől – válaszolta.
– Vagyis? – kérdeztem a fejemet rázva.
– Ne várj tőlem pontos diagnózist – mosolygott–, nem vagyok én orvos. Jelenleg az üzenettovábbítással van a legnagyobb gond.
Sóhajtottam.
– Tudom. Te tudsz valamit Zsoltiról?
– Norci, néha olyan buta tudsz lenni, hogy az már nekem okoz fizikai fájdalmat. Én a testedről beszéltem!
Sértődötten forgattam a szemem.
– Zsolti meg... Tudod, elég vicces – vigyorogta el magát.
– Mi? Mit tudsz róla? – ültem fel azonnal.
– Hát szerinted nem vicces, hogy ő a hadvezér abban a háborúban, ami téged pusztít? Egy sebész, aki életeket ment, közben meg kegyetlen gyilkos?!
– Te vagy a kegyetlen – sziszegtem. – Hogy? Mégis hogy ömölhet belőled ennyi kegyetlenség, ilyen rövid idő alatt? – meredtem rá. Felállt, és elnevette magát.
– Rám haragszol, amikor én szüntettem meg a fájdalmad?
– Na, ezt mégis hogy csinálhattad úgy mégis, amikor semmilyen fájdalomcsillapító nem használt?
Megvonta a vállát.
– Inkább a bátyádat kérdezd meg erről, vagy az apádat, tudod, én nem vagyok orvos – válaszolta, majd az ajtó felé kezdett lépdelni.
– Várj! Hogy-hogy az apámat? Neki mi köze van úgy mégis az orvosláshoz?
Megtorpanva fordult meg. Egy ideig csak bámult, mint aki szellemet lát.
– Gyógyulj meg, Norci! – sóhajtotta végül. Kinyitotta az ajtót, ahol beleütközött a bátyámba.
Ádám Dávidra nézett, majd rám, azután ismét a fiúra.
– Dávid! – suttogta felé. – Visszajöttetek?
– Szia! Igen, vissza.
– Hol voltatok? Nem esett bajotok? – kérdezte, miközben visszatolta a kórtermembe.
– Nem, minden rendben. Ruszlana végül úgy látta jobbnak, ha mi is eltűnünk egy időre.
Ádi bólintott, majd rám nézett. Fáradt tekintete pillanatról pillanatra enyhült.
– Elmúlt, igaz? – kérdezte halkan.
– Igen! – nevettem.
Hozzám sietett, meg akart volna ölelni, ami szerencsétlen simogatásba torkollt – mintha félt volna, hogy összeroppant. Aztán leült mellém az ágyra, majd óvatosan megnyomkodta a hasamat. Vigyorogva ráztam a fejemet. Arca szigorúvá vált.
– Nincs ugrálás, rohangálás, mászkálás, elesés – sorolta. – Nincs könnyes, kiskutya-szemes könyörgés hazamenetelért, továbbá...
Nevetve ugrottam a nyakába, és nevetett ő is.
– Ez már ugrálásnak számít! – szorított magához. – Úgy örülök, hogy jobban vagy!
– Minden jó, ha a vége jó – szólalt meg hirtelen Dávid, hangjában mérhetetlen gúnnyal. – Kár, hogy ez nem a vég, csupán a kezdet.
Ádámot figyeltem. Összeszorított fogsora megrángatta arca oldalán az izmokat, ahogy Dávid fele fordult.
– Mit értesz ez alatt? – dörrent rá.
Dávid közelebb lépett.
– Te jó vezető leszel, Ádi, de fölötte sosem uralkodhatsz – mutatott felém.
Ádám komoly tekintettel bólintott.
– A bátyja vagyok, én csak vigyázni próbálok rá – válaszolta meglepő nyugodtsággal.
– Igen és az orvosa is.
Ádám kérdően ráncolta szemöldökét.
– Mi baja van? – kérdezte végül Dávid.
– Nem tudom – sóhajtotta a bátyám.
– Hiszen, ismered őt! Ugrál, rohangál, csapong, csapkod, hadar. Sír, zokog, drámázik, retteg, és az egész világ gondját a szívére veszi. Állandóan valamiféle felfokozott érzelmi állapotban izzik. Ugyanakkor – akkor rám nézett, majd újra Ádira – , gyűlöli önmagát.
– Jobb, ha mész – reszkettem felé, ahogy elnéztem a bátyám egyre feszülő izmait.
– Igen – válaszolta Dávid, és még visszaszólt az ajtóból. – Vigyázz rá nagyon!
Miután Dávid elment Ádám magába zárkózott. Világoskék szemével az arcomat vizslatta. Állát dörzsölte, a szőke borosta sercegett ujjbegyei alatt.
– Na jó... Mit tud, amit én nem?
Megrántottam a vállam.
– Norci? – nyaggatott. – Drogozol megint? – kérdezte nyugodt tónusban.
– Persze, Ádi! Hetek óta itt kínlódok, honnan szednék drogot, úgy mégis?!
– Akkor is tud valamit ez a kis kretén, amit én nem! Mi az?
– Nem tudom, Ádi! – nyafogtam.
– Akkor mi a fenéről beszéltetek ennyi ideig? – vont kérdőre. – Az éjszakás nővér szerint órák óta bent volt nálad!
– Zsoltiról beszélt. Hogy mekkora gyilkos sebész létére...
– A kis kretén! – morogta maga elé, majd tekintetével újra belemászott az arcomba. – Valami akkor is bűzlik nekem. Sumákolsz! Elég gyanús, hogy hetek óta semmit nem tudunk kezdeni a hasfájásoddal, erre megjelenik ő, és egyből semmi bajod. Mi folyik itt, Norc?
Nyeltem egyet és megpróbáltam megértetni a tudós bátyámmal azt, ami megérthetetlen.
– Szerinte a háború miatt vagyok beteg – nyökögtem halkan.
– És amiatt vagy? – kérdezett vissza.
– Mi van Ádi? Te is megbolondultál? – Erre megrázta a fejét, ujjaival rövid haját dörzsölte.
– Igen – mosolygott felém kínosan. – Nem tudok én már semmit!

Zsolti kivételével tehát mindenki előkerült. Felszabadultnak tűntek még akkor is, ha a levegőben ott ugrált a világ szétszakadásának veszélye.
Nekem újra suliba kellett járnom, de többé már nem csúfoltak, ahogy Dávidot sem. Néha elméláztam a tanórák végeláthatatlan unalmában, és őt figyeltem, mindannyiszor azonnal viszonozta pillantásom. Fekete szemei kérdőn meredtek felém, egészen addig, míg újra bele nem temetkeztem a tankönyveimbe. A szünetekben gyakran maradtunk kettesben az osztályteremben. Én rendszerint szívecskékkel rajzoltam tele a füzetem, belemélyedve Zsoltival töltött esték emlékébe, amikor egyszer csak a padom előtt termett. Lassan néztem fel rá, míg ő a rajzaimat fürkészte, amit aztán azonnal eltakartam előle.
– Jól rajzolsz – bökte ki végül.
– Kössz – válaszoltam bizonytalanul, aztán csak néztük egymást.
Már kezdtem zavarba jönni átható pillantásától, amikor váratlanul enyhe mosolyra húzódott az ajka. – Szóval, hogy vagy? – kérdezte végül.
– Jól – válaszoltam.
– Az jó – mosolygott tőle szokatlan módon.
Kínos csend szállt közénk. Rágni kezdtem a cerkámat, ő pedig tétován lesimított néhány radírszemcsét az asztalról.
– És – kezdte ismét –, jössz ma gyakorolni a karácsonyi éneket?
– Nem lehet, ma fogorvoshoz kell mennem.
– Értem – hümmögte, majd lelkesen hozzátette –, az nagyon helyes! Úgy értem, ha fogorvoshoz jársz.
– Jár a halál, csak ha már nagyon fáj – válaszoltam elhalkítva a mondat végét. Dávid arca hirtelen gerjedt haragra.
– És ha kicsit fáj, mit gondolsz, magától meggyógyul? – morogta.
– A hasam is meggyógyult – rángattam a vállam, mire rádobbantotta tenyerét a padomra.
– Gyulladás van a szervezetedben! Azért, mert nem fáj, attól még ott van! És nem használ, Norci – fújtatta –, nem használ, ha a fogaid is be vannak gyulladva!
– Jól van! Jézusom – dőltem hátra a széken. – Mit érdekel ennyire amúgy is? Hetek óta hozzám se szólsz! – förmedtem rá. – Most épp mi van? Újabb háború? – gúnyolódtam.
– Hát, így is fogalmazhatunk – válaszolt, majd hirtelen feltűrte karomon a pulóvert.
Egy lepkealakú, vörös foltra pillantottunk a bőrömön. Kérdően néztem fel az arcába.
– Tele vagyok ilyenekkel, Dávid. Nem tűnt még fel?
A fejét rázta, és a foltra mutatott.
– Ez nem hematóma, Norci!
– Hát, mi a nyavalya? – kérdeztem vissza, mire Dávid hezitálni kezdett.
– Én... Én nem tudom – dadogott, és tett egy fél lépést hátra a padomtól. – Én csak azt tudom, hogy ez valami más, valami rossznak a kezdete.

Igaza volt. Nem sokkal később ismét belázasodtam. Ágyban töltöttem a szentestét, és az egész karácsonyi szünetet. Aztán a szilveszter előtti napon hirtelen elmúlt a láz, és úgy ébredtem megint, mintha mi sem történt volna.
Dörzsölve a szememet lépkedtem le a lépcsőn. A közepénél tartva belém nyílalt a gondolat, hogy a konyhából kiszűrődő hangos zsivaj talán azt jelenti, megérkezett Zsolti is. Így aztán annyira akartam sietni, hogy valahogy összegabalyodott a két lábam. A sietésből pedig zuhanás lett... Volna, ha két erős kar el nem kap...
– Ó-hó-hó, Norcicica!
Jani volt. Kábultan szedtem össze magam alatt a lábaimat, majd ránéztem.
– Nehogy kitörd nekem a fogaidat, szilveszterkor nem dolgozom! – vigyorgott rám hófehér mosollyal.
– Ne hozd rám ilyenekkel a reggeli émelygést – morogtam, majd újra hókon vágott a gondolat, hogy hátha Zsolti... – Itt van? – kérdeztem reménykedve.
– Hogy? – vigyorgott még mindig. Ádám sietett oda hozzánk.
– Megmentettem a húgodat egy-két csonttöréstől – mondta a bátyámnak, miközben elengedett.
– Csúcs vagy! – válaszolta, majd felém fordult.
– Hogy érzed magad? – kérdezte. Ekkor már biztos voltam abban, hogy Zsolti itt van.
– Hogy? Hogy érzem magam? Te hogy érzed magad? Üvöltöznöd kellene, hogy miért keltem fel, aztán meg azért, hogy miért vagyok ennyire béna, hogy majdnem lezúgok a lépcsőn... blablabla – képedtem el. – Ahogy szoktad. Szóval, mi folyik itt?
– Semmi! – vágták rá egyszerre vigyorogva.
– Itt van, ugye? Ugye itt van? – ugrándoztam tovább a lépcsőn berohanva a konyhába, mit sem törődve Tamással és Jácinttal. Aztán kifele majdnem feldöntöttem a felém lépkedő Ferenc Atyát, végül Dávid állított meg.
Kezei megszorították a vállaimat, tekintete mélyen villant felém, majd „nem”-et intett a fejével.