Éjféli varázsvilág

Sikítva ébredtem. Legalábbis úgy éreztem, de valószínűleg a hangom még az álmom része volt. Az ágyamban feküdtem, és anyámat pillantottam meg, ahogy sürög-forog a szobámban. Csak felfigyelt volna, ha meghallja a hangom?! Bár ki tudja...
Egy ideig csak bámultam, de arca rezzenéstelennek tűnt. Talán csak egyszer nézett felém, azt is futólag. Villámgyorsan hunytam be akkor a szemem, alvást színlelve, és közben szép lassan eszembe jutottak az este emlékei. Emiatt aztán úgy éreztem, hogy a túlélésért játszom az alvót. Hosszú percekig feküdtem ebben a mímelt állapotban, de egy idő után már nem bírtam a kíváncsiságommal, meg kellett lesnem, mit művel az anyám.
Lazán hunyorogva kitekintettem szempilláim közül. Az ajtóm nyitva állt. Ki-be mászkált, és könyveket cipelt be, majd letette az asztalomra azokat. Amikor épp a folyosóra lépett, szememet az asztalom felé nyitottam. Megdöbbentett a látvány. Majd' a plafonig tornyosodtak ott a könyv-stócok. Akkor hirtelen bevágódott az ajtóm. A csattanástól nagyot ugrottam, és a fejemre rántottam a takarót. Anyaparfümszag lett. Fuldokolva másztam ki a párnák közül, amikor Ádit pillantottam meg magam mellett. Megint megrázkódtam az ijedtségtől, és sziszegve káromkodtam egyet az ajtóm működésképtelensége miatt.

– Mi volt? – suttogtam szinte hangtalanul, mire ő fennhangon kezdett beszélni, így azonnal lepisszegtem.
– Halkabban! Azt hiszi, alszom!
– Most hajtanak ki a kapun... – sóhajtotta, majd lehuppant mellém az ágyra. – Két hétig lesznek most távol.
Szemem felcsillant, vonásaim ellazultak, és vigyorogtam, pont addig, amíg újra rám nem törtek az emlékképek.
– Mi volt? – ismételtem meg a kérdést, talán még halkabban.
– Ügyes voltál! – kezdte.
Ezek szerint sikerült elbújnom akkor, ott a szüleim elől.
Ádám szünetet tartott, kérdően nézett rám. Utáltam, amikor ezt csinálta. Harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót!
– Tényleg? – kérdeztem sürgetve.
– Nem, Norci, nem! – kelt ki hirtelen magából kiabálva, majd felállt. – Te nem vagy ép, húgom! Te egy tökfej vagy! Egy-egy...
– Meggondolatlan, szófogadatlan, lobbanékony, makacs, önfejű, hisztis?! – vágtam közbe, és hiába küzdött ellene, elmosolyogta magát.
– Na! – erőltette vonásaira újra a szigort. – Vérzékeny vagy, most volt tüdőgyulladásod, ráadásul a bronchoszkópia miatt is lehet utóvérzés, Zsolti nem mondta?
– Nem, hál' Isten – motyogtam.
– Úgy tűnt, hogy valahogy ő jobban szót ért veled. Most, hogy kamaszodsz, talán inkább barátokra van szükséged, mint családra – szavai kimérten csattantak a sértettségtől.
És ez fájt! Sűrű, forró lávaként bugyogott bennem a lelkiismeret-furdalás.
– Azt gondoltam, hogy talán orvosként is jobban tud rád hatni – folytatta, miközben egyre mélyebbre süllyedtem az ágyban. – De hogy is mondtad? Önfejű, meggondolatlan, szófogadatlan, hisztis?! Nála is kihúztad a gyufát!
És már megint szünetet tartott, és még mindig nem árult el semmit az egészből, de nyikkanni sem mertem.
Újra leült az ágyamra, és kék szemei egyre nagyobbra nőttek, ahogy valamiféle magyarázatot várt.
– Mit kellett volna tennem, Ádi? Jöttek anyáék.
– Ez igaz. Egy kútba is beleugrottál volna? Vagy egy vonat elé? Egyszerűen csak okosabbnak hittelek... – sóhajtotta csalódottan.
– Ne haragudj! – pislogtam rá bociszemekkel.
Morgott egyet megbocsátóan, majd újra mosolygott.
– Mi volt? – kérdeztem harmadszorra is, már csak tátogva.
– Semmi – vonta meg a vállát, még mindig sértődötten.
– Ádám! – kiáltottam rá türelmetlenül. Kiugrottam a takaró alól, és a hátára ugrottam.
– Jól van, jól van! – nevetett. – Zsolti kocsiját észrevették, de őt nem látták.
– Rászállnak? – kérdeztem, de Ádi megint hezitált. – Mondd el! – lemásztam a hátáról, és mellé ültem szembefordulva vele.
– Valószínű – válaszolta komolyan.
– Most mit fogunk csinálni? Várj! Hogy keveredtem haza? És Dávidot sem látták?
– Dávid is ott volt? – fordult felém rémülten.
– Ja, megjelent, mint egy pszichopata! – válaszoltam mély megvetéssel, és akkor még idejében lenyeltem a gondolatfolyamomat, mert tudtam, a végén még azt is kiszedné belőlem, hogy meg akartam csókolni... Vagyis ő engem, vagy mi.
– Na, most pedig szépen elmondasz mindent pontról pontra! – követelte. Egyik lábát felhúzta az ágyra, hogy ő is felém tudjon fordulni. Szemei szigortól szikráztak.
Szuper. Óriásit nyeltem, de nagyon gyorsan bele kellett kezdenem ahhoz, hogy ne sejtsen titkolózást.
– Hát, az úgy volt, hogy eleredt a hó... – kezdtem, és egyből rám is morgott.
– A lényeget, Norc!
– Ezt pont te mondod?!
A vita kezdetét kettévágta az ajtócsengő hangja. Mindkettőnkben megfagyott a vér. Felpattantam, de a bátyám nyomban visszalökött az ágyra.
– Maradj itt! – utasított halkan, de amint kilépett a folyosóra, utánalopóztam. Most hasznomra vált, hogy nem működött az ajtóm.
Ádám is magas volt, körülbelül egy magasak Zsoltival. Apa testalkatát örökölve viszont sokkal nagyobb darab volt. Igazi izomkolosszus. Fehér pólót viselt, sötét nadrággal. Ám nem létezett akkora póló, ami ne feszült volna izmain. A galéria másik feléig sétált, ott az ablakból rá lehetett látni a bejárati ajtóra. Lepillantott, majd hátrafordult, felém.
– Nem megmondtam, hogy maradj... – kezdte. – Mindegy, csak Zsolti az – mondta, és már sietett is le a lépcsőn.

Csak Zsolti – agyaltam a szavakon. Mikor lett Zsoltiból „csak”? És mi a fene történt tegnap? Töprengésem azonban nem tartott sokáig, mivel belém nyílalt a tény: itt van Zsolti...
Hanyatt-homlok rohantam a fürdőszoba felé. Mikor odaértem, rohantam azonnal vissza a szobámba, hogy kikapjak a szekrényből valami ruhát, majd újra a fürdő felé robogtam. Azonban ott eszembe jutott, hogy a sminkkészletem a szobámban maradt, így vissza... – ide-oda dobogva a folyosón. Akkor értek fel, amikor már épp újra elértem a fürdőt.
– Norci, én most már leszíjazlak esküszöm, mit rohangálsz fel-alá?! – dörgött felém Ádám hangja a folyosó végéről.
Fújtam egyet, mikor végre sikerült bezárnom magam mögött az ajtót. Meg is szédültem hirtelen, majdnem nekiestem a csapnak. Óvatosan emeltem fel tekintetem, hogy szembenézzek a tükörrel. A fél homlokomat beszőtte a vérömleny, és még örülhettem, hogy nem az egész arcomat, na meg a szememet. A hajammal próbáltam eltakarni a foltot, de a tincseim mindig oda göndörödtek, ahova csak akartak. Sietve levetettem a tegnapi ruhámat, hogy gyorsan lezuhanyozzak, de bár ne tettem volna. Amerre csak pillantottam, mindenütt vérömlenyek voltak: sötétbordó, hullámos szélű foltok, hol kisebbek, hol nagyobbak, de testem felületének jóval nagyobb részét árasztották el, mint amennyi ép bőröm maradt. Durvábban néztem ki, mint a Crush Test Dummies klipből a lila anyajegyes csaj. Zokogásban törtem ki, és a zuhanyzástól is végképp elment a kedvem. Magamhoz vettem a tiszta ruhát – rövid gatya és póló –, majd ugyanezzel a lendülettel ejtettem újra a földre. Visszavettem a hosszú farmert és pulcsit, amik eltakarták testem foltjait. Csak annyi lelkesedés maradt bennem, hogy megmossam az arcom és a fogam. A mentolos cucc köpködése közben azonban eszembe jutott, hogy én voltaképpen haragszom Zsoltira!
Fogkrémhabos arcom a tükörképem felé fordítottam, és akkor jutott eszembe, ahogy azon vihogott, hogy esetleg Dávid és én... Így aztán a szemem festegetésével sem bajlódtam.
Tehát húsz perc elteltével ugyanúgy léptem ki a fürdőszobából, ahogy beléptem oda.

– Azért átöltözhettél volna! – szólt be Ádám, amikor visszaértem a szobámba. A pillantásommal gyilkolni tudtam volna.
Az ágyamon tespedt, Zsolti az íróasztalomhoz tartozó pink széken. Még azóta sem tudtam feldolgozni a barbi stílusú szobámat!
Összenéztünk. Arcán leheletnyi mosoly a megszokott széles vigyor helyett. Ajkában gyönyörködve eszembe jutottak Dávid szavai: „szerelmes beléd.”
Éreztem, hogy ez a pillantás csak nekem szól. Nem tudtam nem viszonozni, Ádám meg nem tudta nem észrevenni. Beleköhögött a kettőnk pillanatába, majd ránk fagyott a szoba.
– Hoztam neked sütit. – Végül Zsolti törte meg a csendet.
– Nem ehetem meg! – válaszoltam, miközben az ágyamhoz sétáltam, és leültem odébb söpörve a bátyám bokáit.
– Mi? – kérdezett vissza, és ajka a tőle megszokott széles mosolyra húzódott.
– Táncolok, és nem csúszhatok ötven fölé – rántottam meg a vállam. Közelebb gurult hozzám a ciki, pink széken.
– Ötven kiló? Nekem úgy tűnt, hogy még negyven sem vagy – válaszolta, és volt valami nagyon furcsa a szokásos gúnyolódó vigyorgásában.
– Úgy tűnt? – kérdeztem vissza, mire Zsolti Ádámra nézett. – Most már igazán elmondhatnátok, hogy mi volt tegnap!
Egy kukkot sem szólt egyikük sem. Ádám a vállát rángatta, Zsolti meg úgy nézett rám, mintha minimum haldokolnék.
– Nem fáj a fejed?
– Hát most már nagyon kezd megfájdulni tőletek! – közöltem, de semmi reakció.
– Na, nekem mennem kell – állt fel Zsolti.
Alig bírtam ki, hogy ne kezdjem marasztalni könyörögve, hisz' csak most jött. Ha tudtam volna, hogy ez a búcsúnk pillanata, biztos megtettem volna, de nem árulták el, hogy mit terveznek. Miután Zsolti elment, Ádi leültetett a konyhába, és kérte, hogy egyem meg a sütit. A csomagban valóban volt egy tortaszelet, tetején marcipánszívvel és egy apró mackó figura „Isten Veled” kis táblával...
Gyomron vágott az üzenet, és elsírtam magam. Képtelen voltam tartani magam, hiszen minden véget ért akkor, amikor el sem kezdődött. Ádi nem akadt ki. Mellém húzott egy étkező széket, és átölelt.
– Beleszerettél, ugye? – Kérdésére nem várt választ.

A kérdésére órák múlva sem tudtam volna válaszolni, mert még mindig ugyanúgy bőgtem. Álomba sírtam magam azon az estén. Az éjjeli hold gyarlóan vad, vakító fényére ébredtem. Gyilkos korongként emelkedett fel, jeges hiányt pulzálva ablakom felé. Erővesztetten térdeltem fel az ágyban, és az ablakpárkányra könyököltem. Szemem a telihold hatalmas testére ragadt, majd lejjebb, az ezüstben ázó, végtelen hómezőre. Elmosolyodtam a gondolaton, ahogy most is kedvem szottyant volna messzire rohanni, az élet kemény csapásai elől... Felrémlettek a szavai: „Tudom, hogy vonz a hó, a hideg” – mosolyom újra könnyekbe csorgott, tekintetem egészen az ablakom előtti hólepelre tévedt.
És ott állt ő... Az ablakom alatt. Tekintete rajtam, egészen hátrahajtva a fejét.
Képzelődöm! – gondoltam, és elhajoltam az ablakból. Megtöröltem a szemem, majd reszketve az izgalomtól, újra visszadőltem a párkányhoz.
És ott állt. Háttal a holdnak. Fejét hirtelen oldalra döntve. Villámgyorsan és puha léptekkel futottam ki a folyosóra. Hangtalanul suhantam le a lépcsőn, szinte repültem. Reszkető ujjakkal ütöttem be a bejárati ajtó riasztókódját, aztán úgy, ahogy voltam – térdig érő hálóingben és mezítláb – léptem ki a tél éjféli varázsvilágába.
Kettő kanyart kellett bevennem, hogy a ház háta mögé érjek. Egyet megtett helyettem. A ház oldalánál találtunk egymásra. Megtorpantam, ő nem. Sietve hozzám lépett. Reszketve ziháltam, bőröm égett, arcom izzott. Széthúzta a kabátját, és átölelt vele. Lángolt köztünk a jeges levegő. Felnéztem az arcára, mosolygott, és tudtam, hogy ez csak nekem szól. Egészen közel húzott magához, és én azt kívántam, bár itt lenne vége az életnek. Itt, Őbenne.
Arcát az arcomhoz érintette, majd újra a szemembe nézett. Már nem mosolygott. Ajkával végigsimította az enyémet. Feljebb emeltem az arcom, és megcsókolt.

Másfél évig nem hallottam felőle. Másfél év... Mialatt kislányból nővé értem. Beilleszkedtem az új sulimba, barátkoztam, flörtöltem, néha megcsókoltak, néha én csókoltam. Egyre keményebben tűrtem a szüleim terrorját, mialatt én is kezdtem önmagam ellen fordulni. Gőzerővel, kényszeresen próbáltam betölteni az űrt, amit maga után hagyott. Elhittem anyám szidalmait. Elhittem, hogy negyvennyolc kilósan még mindig kövér vagyok, azt, hogy „rosszak a lábaim”, ha pliébe guggoltam, hogy sosem leszek olyan szép, okos és életrevaló, mint Ruszlana. A másfél év ezzel telt. Halálos erőlködéssel. Jobbnak lenni. Szebbnek lenni. Tökéletessé válni.
Az is voltam, jól megtanított megfesteni az álarcomat. Jól megtanultam a szerepem, a színjátékok premier plánját többé sosem szúrtam el. Szebben nem mosolygott nálam senki sem.
A hisztis, kényes, morcos drámakirálylányból egy betört, megtört, jól nevelt úri hölgy lett.
De azokon a napokon, amikor az éji eget a telihold vonta uralma alá, tükörképem az ezüst testen megtöredezni látszott. Olyankor vágytam leginkább őutána, bámulva az eget, szorítva az apró mackót. És ahogy teltek a kínos, megfeszített holdhónapok, teljes feladással leginkább a halálra vágytam.