Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Amatőr Írók Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Éjféli varázsvilág
Sikítva ébredtem.
Legalábbis úgy éreztem, de valószínűleg a hangom még az álmom
része volt. Az ágyamban feküdtem, és anyámat pillantottam meg,
ahogy sürög-forog a szobámban. Csak felfigyelt volna, ha meghallja
a hangom?! Bár ki tudja...
Egy ideig csak bámultam, de arca
rezzenéstelennek tűnt. Talán csak egyszer nézett felém, azt is
futólag. Villámgyorsan hunytam be akkor a szemem, alvást
színlelve, és közben szép lassan eszembe jutottak az este
emlékei. Emiatt aztán úgy éreztem, hogy a túlélésért játszom
az alvót. Hosszú percekig feküdtem ebben a mímelt állapotban, de
egy idő után már nem bírtam a kíváncsiságommal, meg kellett
lesnem, mit művel az anyám.
Lazán hunyorogva kitekintettem
szempilláim közül. Az ajtóm nyitva állt. Ki-be mászkált, és
könyveket cipelt be, majd letette az asztalomra azokat. Amikor épp
a folyosóra lépett, szememet az asztalom felé nyitottam.
Megdöbbentett a látvány. Majd' a plafonig tornyosodtak ott a
könyv-stócok. Akkor hirtelen bevágódott az ajtóm. A csattanástól
nagyot ugrottam, és a fejemre rántottam a takarót. Anyaparfümszag
lett. Fuldokolva másztam ki a párnák közül, amikor Ádit
pillantottam meg magam mellett. Megint megrázkódtam az ijedtségtől,
és sziszegve káromkodtam egyet az ajtóm működésképtelensége
miatt.
– Mi volt? – suttogtam szinte hangtalanul, mire ő
fennhangon kezdett beszélni, így azonnal lepisszegtem.
–
Halkabban! Azt hiszi, alszom!
– Most hajtanak ki a kapun... –
sóhajtotta, majd lehuppant mellém az ágyra. – Két hétig
lesznek most távol.
Szemem felcsillant, vonásaim ellazultak, és
vigyorogtam, pont addig, amíg újra rám nem törtek az emlékképek.
– Mi volt? – ismételtem meg a kérdést, talán még
halkabban.
– Ügyes voltál! – kezdte.
Ezek szerint
sikerült elbújnom akkor, ott a szüleim elől.
Ádám szünetet
tartott, kérdően nézett rám. Utáltam, amikor ezt csinálta.
Harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót!
–
Tényleg? – kérdeztem sürgetve.
– Nem, Norci, nem! –
kelt ki hirtelen magából kiabálva, majd felállt. – Te nem vagy
ép, húgom! Te egy tökfej vagy! Egy-egy...
– Meggondolatlan,
szófogadatlan, lobbanékony, makacs, önfejű, hisztis?! – vágtam
közbe, és hiába küzdött ellene, elmosolyogta magát.
– Na!
– erőltette vonásaira újra a szigort. – Vérzékeny vagy, most
volt tüdőgyulladásod, ráadásul a bronchoszkópia miatt is lehet
utóvérzés, Zsolti nem mondta?
– Nem, hál' Isten –
motyogtam.
– Úgy tűnt, hogy valahogy ő jobban szót ért
veled. Most, hogy kamaszodsz, talán inkább barátokra van
szükséged, mint családra – szavai kimérten csattantak a
sértettségtől.
És ez fájt! Sűrű, forró lávaként
bugyogott bennem a lelkiismeret-furdalás.
– Azt gondoltam, hogy
talán orvosként is jobban tud rád hatni – folytatta, miközben
egyre mélyebbre süllyedtem az ágyban. – De hogy is mondtad?
Önfejű, meggondolatlan, szófogadatlan, hisztis?! Nála is kihúztad
a gyufát!
És már megint szünetet tartott, és még mindig nem
árult el semmit az egészből, de nyikkanni sem mertem.
Újra
leült az ágyamra, és kék szemei egyre nagyobbra nőttek, ahogy
valamiféle magyarázatot várt.
– Mit kellett volna tennem,
Ádi? Jöttek anyáék.
– Ez igaz. Egy kútba is beleugrottál
volna? Vagy egy vonat elé? Egyszerűen csak okosabbnak hittelek... –
sóhajtotta csalódottan.
– Ne haragudj! – pislogtam rá
bociszemekkel.
Morgott egyet megbocsátóan, majd újra
mosolygott.
– Mi volt? – kérdeztem harmadszorra is, már
csak tátogva.
– Semmi – vonta meg a vállát, még mindig
sértődötten.
– Ádám! – kiáltottam rá türelmetlenül.
Kiugrottam a takaró alól, és a hátára ugrottam.
– Jól
van, jól van! – nevetett. – Zsolti kocsiját észrevették, de
őt nem látták.
– Rászállnak? – kérdeztem, de Ádi
megint hezitált. – Mondd el! – lemásztam a hátáról, és
mellé ültem szembefordulva vele.
– Valószínű –
válaszolta komolyan.
– Most mit fogunk csinálni? Várj! Hogy
keveredtem haza? És Dávidot sem látták?
– Dávid is ott
volt? – fordult felém rémülten.
– Ja, megjelent, mint egy
pszichopata! – válaszoltam mély megvetéssel, és akkor még
idejében lenyeltem a gondolatfolyamomat, mert tudtam, a végén még
azt is kiszedné belőlem, hogy meg akartam csókolni... Vagyis ő
engem, vagy mi.
– Na, most pedig szépen elmondasz mindent
pontról pontra! – követelte. Egyik lábát felhúzta az ágyra,
hogy ő is felém tudjon fordulni. Szemei szigortól szikráztak.
Szuper. Óriásit nyeltem, de nagyon gyorsan bele kellett
kezdenem ahhoz, hogy ne sejtsen titkolózást.
– Hát, az úgy
volt, hogy eleredt a hó... – kezdtem, és egyből rám is morgott.
– A lényeget, Norc!
– Ezt pont te mondod?!
A vita
kezdetét kettévágta az ajtócsengő hangja. Mindkettőnkben
megfagyott a vér. Felpattantam, de a bátyám nyomban visszalökött
az ágyra.
– Maradj itt! – utasított halkan, de amint
kilépett a folyosóra, utánalopóztam. Most hasznomra vált, hogy
nem működött az ajtóm.
Ádám is magas volt, körülbelül egy
magasak Zsoltival. Apa testalkatát örökölve viszont sokkal
nagyobb darab volt. Igazi izomkolosszus. Fehér pólót viselt, sötét
nadrággal. Ám nem létezett akkora póló, ami ne feszült volna
izmain. A galéria másik feléig sétált, ott az ablakból rá
lehetett látni a bejárati ajtóra. Lepillantott, majd hátrafordult,
felém.
– Nem megmondtam, hogy maradj... – kezdte. –
Mindegy, csak Zsolti az – mondta, és már sietett is le a lépcsőn.
Csak Zsolti – agyaltam a szavakon. Mikor lett Zsoltiból
„csak”? És mi a fene történt tegnap? Töprengésem azonban nem
tartott sokáig, mivel belém nyílalt a tény: itt van
Zsolti...
Hanyatt-homlok rohantam a fürdőszoba felé. Mikor
odaértem, rohantam azonnal vissza a szobámba, hogy kikapjak a
szekrényből valami ruhát, majd újra a fürdő felé robogtam.
Azonban ott eszembe jutott, hogy a sminkkészletem a szobámban
maradt, így vissza... – ide-oda dobogva a folyosón. Akkor értek
fel, amikor már épp újra elértem a fürdőt.
– Norci, én
most már leszíjazlak esküszöm, mit rohangálsz fel-alá?! –
dörgött felém Ádám hangja a folyosó végéről.
Fújtam
egyet, mikor végre sikerült bezárnom magam mögött az ajtót. Meg
is szédültem hirtelen, majdnem nekiestem a csapnak. Óvatosan
emeltem fel tekintetem, hogy szembenézzek a tükörrel. A fél
homlokomat beszőtte a vérömleny, és még örülhettem, hogy nem
az egész arcomat, na meg a szememet. A hajammal próbáltam
eltakarni a foltot, de a tincseim mindig oda göndörödtek, ahova
csak akartak. Sietve levetettem a tegnapi ruhámat, hogy gyorsan
lezuhanyozzak, de bár ne tettem volna. Amerre csak pillantottam,
mindenütt vérömlenyek voltak: sötétbordó, hullámos szélű
foltok, hol kisebbek, hol nagyobbak, de testem felületének jóval
nagyobb részét árasztották el, mint amennyi ép bőröm maradt.
Durvábban néztem ki, mint a Crush Test Dummies klipből a lila
anyajegyes csaj. Zokogásban törtem ki, és a zuhanyzástól is
végképp elment a kedvem. Magamhoz vettem a tiszta ruhát – rövid
gatya és póló –, majd ugyanezzel a lendülettel ejtettem újra a
földre. Visszavettem a hosszú farmert és pulcsit, amik eltakarták
testem foltjait. Csak annyi lelkesedés maradt bennem, hogy megmossam
az arcom és a fogam. A mentolos cucc köpködése közben azonban
eszembe jutott, hogy én voltaképpen haragszom Zsoltira!
Fogkrémhabos arcom a tükörképem felé fordítottam, és akkor
jutott eszembe, ahogy azon vihogott, hogy esetleg Dávid és én...
Így aztán a szemem festegetésével sem bajlódtam.
Tehát húsz
perc elteltével ugyanúgy léptem ki a fürdőszobából, ahogy
beléptem oda.
– Azért átöltözhettél volna! – szólt
be Ádám, amikor visszaértem a szobámba. A pillantásommal
gyilkolni tudtam volna.
Az ágyamon tespedt, Zsolti az
íróasztalomhoz tartozó pink széken. Még azóta sem tudtam
feldolgozni a barbi stílusú szobámat!
Összenéztünk. Arcán
leheletnyi mosoly a megszokott széles vigyor helyett. Ajkában
gyönyörködve eszembe jutottak Dávid szavai: „szerelmes beléd.”
Éreztem, hogy ez a pillantás csak nekem szól. Nem tudtam nem
viszonozni, Ádám meg nem tudta nem észrevenni. Beleköhögött a
kettőnk pillanatába, majd ránk fagyott a szoba.
– Hoztam
neked sütit. – Végül Zsolti törte meg a csendet.
– Nem
ehetem meg! – válaszoltam, miközben az ágyamhoz sétáltam, és
leültem odébb söpörve a bátyám bokáit.
– Mi? –
kérdezett vissza, és ajka a tőle megszokott széles mosolyra
húzódott.
– Táncolok, és nem csúszhatok ötven fölé –
rántottam meg a vállam. Közelebb gurult hozzám a ciki, pink
széken.
– Ötven kiló? Nekem úgy tűnt, hogy még negyven
sem vagy – válaszolta, és volt valami nagyon furcsa a szokásos
gúnyolódó vigyorgásában.
– Úgy tűnt? – kérdeztem
vissza, mire Zsolti Ádámra nézett. – Most már igazán
elmondhatnátok, hogy mi volt tegnap!
Egy kukkot sem szólt
egyikük sem. Ádám a vállát rángatta, Zsolti meg úgy nézett
rám, mintha minimum haldokolnék.
– Nem fáj a fejed?
–
Hát most már nagyon kezd megfájdulni tőletek! – közöltem, de
semmi reakció.
– Na, nekem mennem kell – állt fel Zsolti.
Alig bírtam ki, hogy ne kezdjem marasztalni könyörögve, hisz'
csak most jött. Ha tudtam volna, hogy ez a búcsúnk pillanata,
biztos megtettem volna, de nem árulták el, hogy mit terveznek.
Miután Zsolti elment, Ádi leültetett a konyhába, és kérte, hogy
egyem meg a sütit. A csomagban valóban volt egy tortaszelet,
tetején marcipánszívvel és egy apró mackó figura „Isten
Veled” kis táblával...
Gyomron vágott az üzenet, és
elsírtam magam. Képtelen voltam tartani magam, hiszen minden véget
ért akkor, amikor el sem kezdődött. Ádi nem akadt ki. Mellém
húzott egy étkező széket, és átölelt.
– Beleszerettél,
ugye? – Kérdésére nem várt választ.
A kérdésére
órák múlva sem tudtam volna válaszolni, mert még mindig ugyanúgy
bőgtem. Álomba sírtam magam azon az estén. Az éjjeli hold
gyarlóan vad, vakító fényére ébredtem. Gyilkos korongként
emelkedett fel, jeges hiányt pulzálva ablakom felé. Erővesztetten
térdeltem fel az ágyban, és az ablakpárkányra könyököltem.
Szemem a telihold hatalmas testére ragadt, majd lejjebb, az ezüstben
ázó, végtelen hómezőre. Elmosolyodtam a gondolaton, ahogy most
is kedvem szottyant volna messzire rohanni, az élet kemény csapásai
elől... Felrémlettek a szavai: „Tudom, hogy vonz a hó, a hideg”
– mosolyom újra könnyekbe csorgott, tekintetem egészen az
ablakom előtti hólepelre tévedt.
És ott állt ő... Az
ablakom alatt. Tekintete rajtam, egészen hátrahajtva a fejét.
Képzelődöm! – gondoltam, és elhajoltam az ablakból.
Megtöröltem a szemem, majd reszketve az izgalomtól, újra
visszadőltem a párkányhoz.
És ott állt. Háttal a holdnak.
Fejét hirtelen oldalra döntve. Villámgyorsan és puha léptekkel
futottam ki a folyosóra. Hangtalanul suhantam le a lépcsőn, szinte
repültem. Reszkető ujjakkal ütöttem be a bejárati ajtó
riasztókódját, aztán úgy, ahogy voltam – térdig érő
hálóingben és mezítláb – léptem ki a tél éjféli
varázsvilágába.
Kettő kanyart kellett bevennem, hogy a ház
háta mögé érjek. Egyet megtett helyettem. A ház oldalánál
találtunk egymásra. Megtorpantam, ő nem. Sietve hozzám lépett.
Reszketve ziháltam, bőröm égett, arcom izzott. Széthúzta a
kabátját, és átölelt vele. Lángolt köztünk a jeges levegő.
Felnéztem az arcára, mosolygott, és tudtam, hogy ez csak nekem
szól. Egészen közel húzott magához, és én azt kívántam, bár
itt lenne vége az életnek. Itt, Őbenne.
Arcát az arcomhoz
érintette, majd újra a szemembe nézett. Már nem mosolygott.
Ajkával végigsimította az enyémet. Feljebb emeltem az arcom, és
megcsókolt.
Másfél évig nem hallottam felőle. Másfél
év... Mialatt kislányból nővé értem. Beilleszkedtem az új
sulimba, barátkoztam, flörtöltem, néha megcsókoltak, néha én
csókoltam. Egyre keményebben tűrtem a szüleim terrorját, mialatt
én is kezdtem önmagam ellen fordulni. Gőzerővel, kényszeresen
próbáltam betölteni az űrt, amit maga után hagyott. Elhittem
anyám szidalmait. Elhittem, hogy negyvennyolc kilósan még mindig
kövér vagyok, azt, hogy „rosszak a lábaim”, ha pliébe
guggoltam, hogy sosem leszek olyan szép, okos és életrevaló, mint
Ruszlana. A másfél év ezzel telt. Halálos erőlködéssel.
Jobbnak lenni. Szebbnek lenni. Tökéletessé válni.
Az is
voltam, jól megtanított megfesteni az álarcomat. Jól megtanultam
a szerepem, a színjátékok premier plánját többé sosem szúrtam
el. Szebben nem mosolygott nálam senki sem.
A hisztis, kényes,
morcos drámakirálylányból egy betört, megtört, jól nevelt úri
hölgy lett.
De azokon a napokon, amikor az éji eget a telihold
vonta uralma alá, tükörképem az ezüst testen megtöredezni
látszott. Olyankor vágytam leginkább őutána, bámulva az eget,
szorítva az apró mackót. És ahogy teltek a kínos, megfeszített
holdhónapok, teljes feladással leginkább a halálra vágytam.
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó hírek:
Nora 62.
Nora 61.
Nora 60.
Nora 59.