Szűz hólepel

Másnap reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a bátyám berontott a szobámba. Arra sem emlékeztem, hogy jutottam be a saját ágyamba. Semmire. Zúgott a fejem, fájt a szám és émelyegtem.

– Kelj fel gyorsan, itt a falupap! – ébresztett, és fordult is volna már ki a szobából, ha nem kezdtem volna rekedt hangon nyöszörögni.

– Jaj, ne! Aludni akarok még! Vagy inkább elaludni örökre! – nyafogtam, és átfordultam a másik oldalamra.

Bejött, bevágta maga mögött az ajtót, majd halkabb hangon kezdett el beszélni, miközben az ágyam mellé sietett.

– Ne csináld, Norci! Ez most hivatalos! – nyomatékosította az utolsó szót.

Hivatalos – így hívtuk azokat az eseményeket, amelyek a szüleink életéhez tartoztak. A megjelenést, a bemutatkozást, magunk között pedig csak kötelező seggnyalásként említettük. Valóban kötelező volt. A legszigorúbb protokollal megírt forgatókönyv szerint kellett eljárnunk, amelyre minden alkalommal alaposan felkészítettek a szüleink. Színészek voltunk egy olyan világban, amelyben ők írták azt a bizonyos forgatókönyvet, és ők írták magát a darabot is, ezzel együtt a világtörténelmet. Mindig, mindenhol, mindenki alájuk tartozott. Vajon a mennyország is?! Mert a pokol eleve elrendelten, egész biztosan.
Így hát azon a reggelen, egy hangyányi reményfoszlány ébredt bennem a pap személyét illetően. Nagyon-nagyon naiv voltam ismét, természetesen...

A bátyám arca beúszott a látóterembe, majd megkönnyebbülten mosolygott, amikor éber tekintetemmel nézett szembe.

– Na, gyere, be kell mutatkoznunk! – Hangja megbocsátó volt, majd amikor látta, hogy nagy szenvedve, végre kimászom az ágyból, elsietett.

Körbenéztem. Hányni tudtam volna a szoba berendezésétől. A fejem majd' szétszakadt a baldachinos, csipkefertőzött, habos babos stílus miatt. A bőröm égett, miközben vacogtam. Nagyot nyögve feltápászkodtam a rózsaszín díszlet közepébe, majd készülődni kezdtem.

Néhány perccel később izgatottan lépkedtem le a lépcsőn, miközben imádkoztam Istenhez, hogy a pap ne a szüleim, hanem a valódi Jóisten szolgája legyen. Tévedtem. Az elcsípett beszédfoszlányokból világosan kiderült számomra, hogy ezen az új helyen, ő az első számú kulcs a védelmünk tekintetében. Aki pedig a szüleimet védi, az engem ugyan nem. Így hát reményvesztetten, de már felvéve az álarcot haladtam egyre le, újabb játékra készen állva.

Anyám, a bátyám és a pap ácsorgott az előtérben. Aki ismerte anyámat, pontosan ilyennek ismerte, amilyen most is volt. Gyönyörű, művelt, intelligens, etikett-tudatos, csilingelő hangú nő, aki egy szempillantás alatt gyűrte maga alá, láthatatlan nyomásával a világot. Egy pillanatra sem pislantott ki önnön álarca mögül, talán szerettem is a hivatalos Ruszlánát.

– Gyere, kincsem, Ferenc Atya van itt! Gyere, hadd nézzen meg közelebbről! – emelte felém gyémántgyűrűs karját, és én vidám, angyali kamaszként ugrándoztam az ölelésébe.

Anyám makulátlan színész volt, de én még jobb voltam, hiszen a túlélésemért játszottam. Egyből éreztem, hogy valami nem stimmel. Ádám arca sem árulta el, de a tény, hogy nem invitálta beljebb az Atyát, aggodalomra adott okot.

– Leányom, hát mi történt az arcoddal? – meredt rám aggódva a pap.

Hát, erről volt szó. Tudtam, ha jól szereplek most, akkor talán napokig is békén hagy, de az is világos volt, hogy ha ezt elszúrom, akkor eltesz láb alól.

– Szívem, ne félj! Ferenc Atyának bármit elmondhatsz! Meséld csak el bátran azt a csúnya incidenst! – provokált anyám. Csilingelt a hangja fel, egészen a kristálycsillárig.

– Anya miatt van – kezdtem, majd anyámra néztem.

Maximálisan megbízott bennem. Vagyis nem bennem, hanem a tökéletes sikerben, amit a terrorjával, tizenöt év alatt elért. Minél jobban szaggattam a határokat, annál jobban élvezte ezeket a játékokat. Anyám nem ilyenkor félt, csak akkor láttam őt rettegni, amikor azonnal költöznünk kellett. Újra és újra. Olyankor embernek tűnt, egy normális, megrettent nőnek.

Csak olyankor.

Továbbra is mosolygott, és Ádámnak sem rezdült egyetlen vonása sem.

– Hogy-hogy? De hát mi történt? – vette át a szót Ferenc Atya.

– Verekedés volt – feszítettem tovább a húrt. Az Atya kikerekedett szemekkel bámult, hol rám, hol Ruszlánára.

– Egy lánnyal a suliban, mert le mocskos-ruszkizta anyát. – böktem ki végül.

Nem mertem anyámra nézni, tudtam, hogy utalásnak venné, és később megölne. Így viszont? Vastaps!

Az Atya magához húzott.

– Lányom, meg kell bocsájtanod az ellened vétkezőknek! Nem szabad kezet emelni Isten bárányaira, mert azzal magát Jézus Krisztust bántod!

Bla-bla-bla... Angyalian bűnbánó arcot vágtam. A glória szinte ott csillogott a fejem fölött, miközben arra gondoltam, hogy ez a pap valóban semmit, de semmit nem tud Istenről, és az ő állatkertjéről.

Hirtelen csengettek. Anyámban megfagyott vér, amikor az Atya kérdés nélkül ajtót nyitott.

– Ez csak Dávid lesz – mondta nyugtatólag, és korombéli, fekete hajú, fekete szemű fiút engedett be. – Dávid az első számú ministránsom – mutatta be őt, miközben elénk tolta.

A fiúnak már a szeme se állt jól. Még Anyámban sem éreztem akkora sötétséget, mint amekkora belőle áradt. Perceken belül be is bizonyította.

– Neked meg mi bajod van? – intézte felém a kérdését, nem túl ministránsfiúhoz illően. Az Atya ráciccent, de én megelőztem bármiféle nevelő célzatú példabeszédet.

– Nem láttál még szájon sebet?! – kaffogtam, és anyám rám szólt úgy, ahogy a jó anyák csinálják.

– Nora, légy szíves, modor!

– Nem arra gondolok. Lázas vagy – közölte a fiú.

Anyám mellém lépett, és megfogta a homlokom, ahogy a jó anyák csinálják...

– Igen, valóban, igazad lehet, Dávid! Így most, ha megbocsájtanak... – tessékelte ki őket sürgetve.

Amint kiléptek a házból, anyám megperdített, és hozzálökött a lépcsőnek. Üvöltözni kezdett, hogy velem állandóan csak a nyűg van.

Tüdőgyulladásom lett, és szerencsére kórházba kellett mennem. Két hét szabadulás a horrorházból... Aztán Isten mégsem volt kegyes hozzám, ezúttal sem, a kórház után újabb két hetet viszont otthon kellett töltenem. Legszívesebben ki sem másztam volna az ágyam alól, de nem szabadott feküdnöm, így aztán főleg rabszolgamunkára voltam fogva, de legalább nem vertek annyit.

Míg házi őrizetre kényszerültem, az Atya és Dávid többször is meglátogattak. Ferenc Atya balgaságait mindig elengedtem a fülem mellett, mert végtére is, ki az a barom, aki ilyen szülőkkel még hisz Istenben?! Dávidot figyeltem, és rettenetesen idegesített a puszta jelenléte is. A vesémbe látott a srác. Nem tudom, hogyan, de éreztem, hogy mindent tud rólam, rólunk, a valóság minden egyes szeletét. Bár soha nem szólt egy kukkot sem, így még csak esélyem sem volt egy jót veszekedni vele, viszont az Atyát egyre inkább megkedveltem. Nem bántottam volna meg erős hitében, a világért sem.

Pusztánkon a tél még mindig javában tombolt. A hólepel magassága mit sem változott a négy héttel korábbi állapothoz képest. Apám két nappal az érkezésünk után hozta utánunk a kutyákat, a három medveölő juhászkutyát, akiket gondosan elzárt a ház bejáratához tartozó előkertbe.

Betegségem negyedik hetének végén kirugdostak a házból, mondván, hogy újra vissza kell szoknom a téli levegőhöz. Vágytam már én is a friss levegőre, és a kutyák is nagyon hiányoztak már. Az előkert tele volt a hatalmas lábnyomaikkal, míg hátul a hó szűz érintetlenségtől csillogott, ahogy a vakító, téli napfény végigpásztázta. Alig vártam, hogy a kutyákat hátraengedjem, és összerohangáljam velük az egész telket. Még akkor is, ha félpercenként még mindig köhögtem.

– Nem engeded hátra a kutyákat, és nem rohangálsz, mint egy őrült! – szakította félbe álmodozásomat apám, mintha csak olvasott volna a gondolataimban...

Akkor végre abbahagytam a sálam igazgatását. Apámnak szánt grimaszt az előszoba tükörben saját magamra irányítottam, és lesújtva kicammogtam az ajtón – vigyázva arra, nehogy becsapjam magam után. Kedvetlenül szambáztam át a boldogan csaholó kutyák között, majd úgy bevágtam a kertkaput, hogy majdnem kiszakadt az egész kerítés...

Néhány másodpercig lélegzet-visszafojtva füleltem, hogy meghallják-e bűnös tettem, de szerencsére nem követte retorzió. Köhögtem néhányat, majd ott hagytam a nyüszítő állatokat. S mivel apám gondosan elzárta őket, fél perc sem telt bele, hogy szép sorban, minden erőfeszítés nélkül átugrálják a kerítést. Elfojtott nevetésem köhögésbe fulladt, így úgy döntöttem, tényleg nem fogok rohangálni, csak nézem a hatalmas kutyáinkat, ahogy felszabadultan játszanak a hóban. Pillanatokon belül magamra hagytak, ahogy sebesen elvágtattak a fehér messzeségbe. Elgondolkozva lépdeltem utánuk bele-belesüppedve a szűz fehérségbe, ám röpke álmodozásomat hirtelen fenyegető ugatásuk szakította félbe. Felkaptam a fejem, és láttam, ahogy veszetten száguldanak egy emberi alak felé. Rohanni kezdtem én is, miközben ordítani próbáltam, hol a kutyáknak, hol az embernek, de minden hasztalan volt. A fullasztó köhögés térdre lökött, és rémülten vergődtem az oxigénhiánytól. Ám akkor belém hasított a felismerés, hogy csak a szomszéd srác lehet az, akit a kutyáim éppen holtra marcangolnak. Mit sem törődve testem kínjaival, újra két lábra tornáztam magam, és futni kezdtem. Mire odaértem, Zsolti már a földön feküdt, a három medveölő alatt. Zihálva mértem fel a helyzetet, majd az agyamban zakatoló rémképek egy pillanat alatt szálltak messzire. Kénytelen voltam hinni a szememnek: a kutyák össze-vissza nyalogatták az arcát, és hízelegve ugráltak körülötte. Csak álltam ott, vadul köhögve, könnyekkel az arcomon, míg próbáltam felfogni a helyzetet. Amint meglátott, arcáról lefagyott a kutyanyálas vigyor. Gyorsan eltolta magától a három juhászkutyát, és felpattant a földről. Odalépett hozzám, és erőteljesen felfelé nyomta a mellkasom, miközben a másik kezével a hátamat támasztotta. Egy ideig semmit sem szólt, csak mozgatta a testem, légzőmozgásokat erőltetve a mellkasomba. Majd mikor fuldoklásom már egész jól, normál légzésbe csitult, a belégzésnél annyit mondott: be – miközben mellkasomat felfele nyomta, majd halkan: ki.

– Jó, most már levennéd a kezed a mellemről? – szúrtam oda, amikor végre kaptam levegőt.

– Bocs! – emelte el azonnal a kezeit hátralépve. Arca még mindig aggódóan figyelt.

– Miért nem öltek meg a kutyák? – kérdeztem. Hirtelenjében le sem esett, milyen hülyén jött ki a dolog...

– Ja, hogy ez lett volna a cél? – nevette el magát.

– Nem, csak... Ne röhögj már, be vannak idomítva! – A szavaim gondolkozás nélkül ömlöttek ki a számon.

– Jól van már! – emelte fel a kezeit bocsánatkérően. – Végül is, ők is hibázhatnak, nem? – vigyorgott rám újra.

Hátranéztem, szememmel megkerestem az egymáson ugráló ebeket, és ahogy pillanatról pillanatra vált nyugodtabbá a légzésem, én is elnevettem magam. Magamon.

– Nem úgy értettem – kezdtem magyarázkodni, és ismét földmegnyílásért könyörögtem gondolatban.

– Jobban vagy? – kérdezte. Bólintottam.

– Szóval, rég láttalak errefelé, beteg lettél, mi? – vigyorgott, és bennem megint kezdett felmenni a pumpa.

– Igazad volt, igen. Örülhetsz! – böfögtem oda kamaszkrízisem minden indulatával.

– Tüdőgyulladás?! – meredt rám meglepődve. – Nem, nem örülök! – Arca komolyra váltott, én pedig azon lepődtem meg, hogy ilyet is tud. – Akkor meg mit rohangálsz itt megint? – vont kérdőre.

– Már meggyógyultam – vontam meg a vállam.

– Na, azt látom... – válaszolta szigorúan, és rágyújtott.

Néhány másodpercig ide-oda rugdostam a havat a csizmáimmal, majd megkérdeztem azt, amit megint nem kellett volna.

– Adsz nekem is cigit?

Karja azonnal megállt a levegőben és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.

– Az előbb még majdnem megfulladtál! – kezdte. – A tüdőd meg olyan lehet, mint egy sziget, amit letarolt a cunami! És egyébként is, mennyi vagy? Tizenhat-tizenhét? – eldobta ő is a cigit.

És akkor! Akkor tűzijáték robbant! Győzelmi himnuszt harsonázott az ég! Hogy akár tizenhatnak, és akár tizenhétnek is kinézek! Na, abban a pillanatban gyógyultam meg.

– Jól van, mit tudjam én, nem vagyok orvos! – vetettem oda csalódottan, mire még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Öngyilkos akarsz lenni, vagy mi van? – bukott ki belőle.

S akkor minden lelkesedésem összeomlott. Beletrafált. Idáig nem jöhetett be, idáig soha, senki nem jöhetett be! És akkor egyszer csak tudta. Látta a szemeimben, hogy túl messzire ment. Másnál talán nem így alakult volna, de nálam igen.

Sarkon fordultam, és ott akartam hagyni.

– Ne haragudj! Hé, Norci, ne menj el! – Utánam lépett, és óvatosan meghúzta a kabátom.

– Ti orvosok mind egyformák vagytok! – pördültem vissza. – Nagyképű, egoista barmok, akik Istennek képzelik magukat!

Tudtam, hogy túl messzire megyek, hogy a kamaszkori melodráma már elvette az ép eszemet, de gyűlöltem élni, és valakin le kellett töltenem a feszkót. A feszkót, amitől otthon levegőt venni sem lehetett.

– Hogy mindenhatóak vagytok – folytattam –, hogy mindenről mindent tudtok, hogy mindenkinél okosabbak vagytok! Miért nem otthon cigizel, miért itt bujkálsz a mi telkünkön?

– Ne haragudj! – ismételte komoly arccal, majd folytatta egyre szélesebb vigyorral. – De ez a mi telkünk! Nézd meg, melyik ház van közelebb!

– Na, mindegy... – sóhajtottam. – Megyek betegnek lenni...

– Holnap ugyanekkor? – kérdezte a távolodó hátamnak.

Megálltam egy pillanatra, és csillogó szemeimmel az égre vigyorogtam, majd közömbösséget tettető arccal visszafordultam.

– Nem lenne öngyilkosság?

Szemei alig láthatóan, de megremegtek a döbbenettől. Magába nézett, és őszintén válaszolt.

– De lehet.