Meseszép motorcsődör

Másnap valami őrületes robaj rázott fel álmomból. Amint felültem, tudtam, mi az. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha leesett volna az első hó – annak örültem még legalább ennyire rettenetesen. Az emeleti galériaablakhoz rohantam, a bátyám már ott ácsorgott.

– Motorok... – grimaszolt felém.

– NEEE! – ugráltam vigyorogva. – Ez Isten hangja! – sikítottam, majd orrom az üveghez nyomtam, hogy jobban lássam őket. – Apriliák, csodaparipák! – fordultam Ádi felé, aztán újra az ablakhoz.

– Ja – húzta a száját.

Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy leszállnak a motorokról, és leveszik bukósisakjaikat. Ádám rám nézett.

– Szőke herceg fehér lovon? – kommentálta, amikor megláttuk Zsolti szőkés haját.

– Jaj, Ádi, olyan ünneprontó tudsz lenni! – hunyorogtam rá álmos szemmel a reggeli, nyári napfényben. – A fehér lovak Dávidhoz tartoznak, ő meg soha nem lesz a hercegem! – vihogtam.

Először furcsán méregetett, majd helyesbített.

– Értem. Lassan itt a huszonegyedik század, most a motorszerkó a menő, meg a piros Aprilia...

– Igeeen! – ugráltam tovább, majd újra kifelé tekintettünk.

– Az ott Szilvi! – ugrott meg a bátyám, és egymásra néztünk.

– ENYÉM A FÜRDŐ STIP-STOP! – kiáltottuk egyszerre, aztán futóversenyt rendeztünk a fürdőszobáig.

Természetesen én győztem. Futásban még soha nem hagyott le senki. Még utánam zörgetett.

– Hiába rohansz, olyan Isten nincs, hogy felülhess a motorra!

Dühömben hatalmasat sikoltottam, egy törölközőt csavartam magamra, hogy ne pucéran üvöltsem le a fejét. Amikor résnyire kinyitottam az ajtót, és dühösen fújtatni kezdtem felé, váratlanul azonban belökte azt, valahogy kihúzott, és már csak azt vettem észre, hogy a folyosóról pislogok a bezárt ajtó előtt.

– ÁÁÁGHrrr!!! Öt perced van, Casanova! – üvöltöttem.

– Addig engedd be a vendégeket! – kiáltotta pöffeszkedően.

– Legalább a fogkefémet dobd ki!

Résnyire nyílt az ajtó, bicepszig nyúlt ki Ádi keze a rózsaszín, csillámporos fogkefémmel, fogkrémmel gondosan megkenve. Majd az ajka jelent meg a résben, miközben kikaptam a kezéből.

– Nehogy békává változtasd a herceged a szájszagos csókoddal! – vihogott, majd bevágta az ajtót.

– Úgy utállak! – dühöngtem.

– Tudom! – válaszolta idiótán énekelve, miközben megengedte a tust.

Amint beraktam a fogkefét a számba, őrületesen nyáladzani kezdtem, így sietnem kellett a lenti mellékhelyiségbe, ahol ha kád nem is, legalább egy csap volt. Lépcsőzés közben egy kézzel tartottam a törölközőt, a másikkal szerencsétlenkedtem a fogkefével, miközben csöngettek. Berohantam a csaphoz, sikáltam ezerrel, amikor Ádám üvöltött, hogy menjek már, mert elmennek. Visszakiabáltam, hogy nincs rajtam ruha, mire ő azt, hogy rajta sincs, és én közelebb vagyok...

Ráharaptam a fogkefére, és megfordult bennem a világ is, mikor eszembe jutott, hogy elromlott a távzár, a kovácsoltvas kódját csak a kapun lévő gombokkal lehetett kinyitni.

– Fe fi fell memmi a papuhof! – sikoltottam, fogkrémet köpködve és nyeldekelve.

– Norci! – kiabálta vissza. – Ki kell menni a kapuhoz! – ismételte meg. Nyilván nem hallotta, amit kinyögni próbáltam.

Hümmögve forgattam a szemem, és úgy ahogy voltam, számban a fogkefével, két kézzel szorítva hátamon a törölközőt kicaplattam a kapuig. A motorozásért bármit...

Igyekeztem nem nézni rájuk... Igyekeztem süketté zárni a füleimet, és villámgyorsan beütni a kódot. Harmadszorra sikerült is, minden gombnál egyre jobban lángoló fejjel. Persze hallottam a röhögést, meg a poénkodások hangsúlyát, de szemem a feladatra tapasztottam, majd sarkon fordultam, és visszabotorkáltam a házba.

Ádám már a lépcsőről jött.

– Fefévt finyívvlak! – morogtam, mire vihogni kezdett.

– Fefefefefe, semmit sem értek!

Már nem siettem a zuhannyal. Az arcomra kentem a legvilágosabb alapozót, mert tudtam, hogy szanaszét ég majd a fejem, ha újra lemegyek közéjük.

Mire felöltöztem, és újra az emeleti ablakhoz léptem, már az udvarunkon álltak. Három meseszép motorcsődör. A látvány kissé megvigasztalt. Nézelődni nagyon nem volt időm, mert Zsolti felfelé pillantó széles vigyora szinte azonnal betalált az üveg mögé. Lágy mosollyal válaszoltam, majd sóhajtva lementem.

A bátyámat kutattam, akire mindent foghattam volna, de elvonultak beszélgetni Szilvivel. Zsolti állt az egyik motor mellett, Jani – aki Zsolti unokatestvére, a fogorvos – a másiknál, és egy harmadik srác a sajátjánál.

Álltam ott néhány másodpercig, mint egy rakás szerencsétlenség, hagyva, hogy a poénhegyek mint sortűz, átlyuggassanak. Jani szólalt meg végül.

– A fogmosás fontos dolog, bár mindenki ilyen lelkes volna, hogy még akkor sem hagyják félbe, ha kaput kell nyitni – bólintott vigyorogva.

– Igen – helyeselt Zsolti – , és a zuhanyzás is fontos dolog! – fordult felém. – Ruha nélkül amúgy is jobban tetszel – vihogta, mire sikerült felengednem, és jól bokán rúgtam, majd a motorja felé fordultam.

– Uhh, jó ég! – húzta fel a lábát. – Balerina lábak, tudjátok, milyen erős?! – sziszegte a többiek felé.

– Úristen, ez egy SXV, ilyen nem is létezik, csak a mesékben! – vigyorogtam Zsolti felé. – Jaj, de szép vagy – simogattam meg, akár egy valódi pónit.

Nevettek.

– Látod, te meg azt mondtad, rózsát hozzak! – mondta Zsolti Janinak.

– Nem, öcsi, én azt mondtam, hogy énekeld el neki a Kiss from a rose-t! – vigyorgott felém Jani.

– Az olyan buzis – ciccegett Zsolti.

– Buzis-buzis, pedig van hangja a srácnak, még gitározni is tud! – mondta rám nézve Jani.

– Na, ne égess! – szólt vissza.

– Ha már a buziknál tartunk – nevette el magát Jani –, bemutatom a páromat, Jácintot.

– Hoppá! – bukott ki belőlem. – Mármint bocsi! – Köpni-nyelni nem tudtam, azelőtt csak filmekben láttam férfit férfival...

Kezet fogtam a sráccal, ő és Jani valamivel még magasabbak voltak Ádinál és Zsoltinál. Mintha valami égimeszelő találkozón lettünk volna.

– A két dzsí áj dzsó – kommentálta Zsolti.

– Te is fogorvos vagy? – böktem ki végül.

– Nem, kettő is bőven sok a családban! – mosolygott.

Nem értettem.

– Ki a másik? – kérdeztem alig hallhatóan.

– Szilvi – szólalt meg mögöttem Ádám, miközben bőszen ölelgették egymást Zsolti nővérével. Hátraugrottam, mint aki szellemet lát.

– Figyelj, Norci – szólt hozzám a csaj – , én a helyedben rögtön elkezdenék azon gondolkozni, hogy bosszuljam meg ezt az incidenst – vigyorgott Ádám felé.

– Ó, ezt nagyon meg fogja bánni, azt elhiheted! – sziszegtem, de mintha nem is hallotta volna, súlyosan elvesztek egymás tekintetében.

– Ádám, vigyázz, nagyon erőset rúg! – szólt Zsolti a bátyám felé, de hasztalan.

Csak bámulták egymást, ezen aztán összenevettünk Zsoltival.

– Egyáltalán mi visz rá embereket, hogy más szájában turkáljanak? – szólalt meg végül Jácint.

– Jácint is belgyógyász – pusmogta felém Zsolti.

– Seggekben turkálni jobb, Jácint? – vágott vissza Szilvi, mikor sikerült kilépnie a bátyám bűvköréből.

– Óh, igen... – hümmögte Jácint.

– Szakmát váltok! – vihogta Jani.

– Fúj, perverz homók! – gúnyolódott Zsolti.

– Mégis mi visz rá embereket, hogy bárkiben turkáljanak? – kérdeztem, a hirtelen leült csend közepébe.

Úgy láttam, mindenkinek lett volna komoly válasza is, de a befelé tekintés pár másodperce után még nagyobb vihogás tört ki.

– És itt a pont! – mutatott felém Zsolti.

– Na, majd meglátjuk, húgom, te miben fogsz turkálni!

– Turkálhatna az államkasszában például!

– Ott több a kaki, mint bármelyik seggben...

És így tovább... Úgy tűnt, már soha nem fogunk motorozni. Sóvárogva tekintettem a gyönyörű gépezet felé.

– Figyelj, Norc, azért hívtam el Janit, hogy ne félj tőle annyira! – zökkentett ki Zsolti az álmodozásból, és juttatta eszembe a fogászatot. Paprikavörös lettem.

– Nem-nem-nem! – szólt Jani. – Mi már kibékültünk! Azt mondta, hogy tőlem már nem fog félni – Ijedten lépett felém. – Szent ígéretet tettél!

Torkomra fagyott a szó. Zsolti elnevette magát.

– Mert volna szegény mást mondani?

Jani nagyot sóhajtott, majd megérintette az alkarom.

– Mikor is jössz legközelebb? – kérdezte.

– Holnap...– sóhajtottam.

– Látod? Ez a sóhaj semmi jót nem jelent – kommentálta Zsolti.

– Mennyi ideig tartott, mire kifúrtam a fogad? – kérdezte tőlem Jani.

– Hm... Óráknak tűnt – grimaszoltam, mire a bátyám felé fordult.

– Ádi? Te ott voltál.

– Öt perc – vonta meg a vállát.

– Jó, és mennyi ideig könyörögtem?

– Tíz percig? – haraptam meg az ajkam.

– Na, az tűnt óráknak, Norc! – mondta a bátyám.

– Könyörgök én neked szívesen órákat, csak akkor úgy alakítom a holnapot – mosolygott.

– Szerintem nyugodtan mondd le a többi beteget! – vágta rá Ádi vigyorogva.

És akkor tömegvita alakult ki a fogaim állapota fölött...

– De miért fél ennyire?

– Miért, mindenki fél!

– Én nem félek!

– Jaj, mi volt múlt karácsonykor?

– Volt egy brutál állat fogorvos...

– Jani, biztos te is brutál állat voltál!

Az égre néztem. Égkéken vigyorgott rám Isten. Ádám orvosi szarságai is a rémületbe szoktak kergetni, de ennyi orvos közé hogy a francba keveredtem?! Hangosan hahotázott az ég. Mikor újra odafigyeltem, még mindig én voltam a téma.

– Hogy bízna meg bennem, ha már egy brutál állat fogorvos megkínozta? – kérdezte Jani. – Teljesen jogos akkor, hogy fél...

– Megbízom benned – döntöttem el hirtelen.

– Tényleg? – kérdezett vissza meglepetten.

Bólintottam, de nem volt elég. Indokot könyörgött tőlem a mély csend.

– Nagyon türelmes voltál – kezdtem, mire elmosolyodott –, kedves, és ezt senki nem tette volna meg – kerestem a szavakat –, ennyit könyörögni... És ennyire megértő sosem lett volna senki.

– Még sosem kaptam szebb dicséretet – suttogta felém, őszintén csillogó szemekkel. – De valld be nyugodtan, hogy a kókuszos zselé volt a tuti! – nevetett.

– Az epres sokkal finomabb! – vágta rá Jácint.

– Emlékszel, mi volt, amikor megkóstoltad, egy óráig ömlött a nyálad?

– Az nem azon az esküvőn volt?

– Esküvőn? Mit keres esküvőn érzéstelenítő zselé?

– Gondoltam, hátha szar lesz a kaja!

– Rányálzottál a vőlegény vállára!

– Amúgy is összenyálaztam volna, amilyen cukorfalat volt!

Zsolti odébb húzott. Mélyen a szemembe nézett, amitől elolvadtam...

– Bízol bennem is? – kérdezte végül, és tudtam, hogy most már a mocizás a téma.

Bólintottam ujjongva, majd a kezembe nyomta az egyik bukósisakot.

– Ültél már motoron? – kérdezte közben.

– Na állj! – lépett oda hozzánk Ádám.

– Ádi, kérlek-kérlek-kérlek, ne tedd tönkre az életem!

– Nem vihetlek el, ha Ádi nem engedi! – szólt rám Zsolti.

Ádám kissé feljebb húzta a vádliig érő halásznadrágját.

– Na, sebészkém, ehhez mit szólsz? – kérdezte a bátyám.

Mindkét térde környékét átlóban és félkörben egymást szelő hegek hasították. Kissé előredőlt, és megmozgatta jobb térde közepét. A porckorong úgy lötyögött, mint egy gyümölcskocsonya.

– Hát hol vannak a keresztszalagjaid? – kérdezte Zsolti.

– A balban még porc sincs. Elszállt az is.

– Hogy-hogy nem hozták még helyre?

Ádám megvonta a vállát.

– Talán azért, hogy mindig emlékezzek a napra, amikor majdnem megöltem az akkor tíz éves húgomat, aki mögöttem ült.

Akkor az összes szem rám szegeződött.

– Jézusom, és te a fogászattól félsz? – rivallt rám Jani.

– RSV Mille, ezer köbcenti – folytatta Ádi – , pedig én is előbb motoroztam, mint jártam...

– Uhh – sóhajtott nagyot Zsolti – , én ebbe nem szólhatok bele, Norc! – nézett rám.

Csend szállt közénk.

– Akkor nem mehetek, ugye? – kérdeztem végül a bátyámat, aki Zsoltira nézett.

Hosszú ideig nézték egymást, majd Ádám bólintott.

– Menj!

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor megértettem, a bátyám mennyire bízik Zsoltiban. A pillanat, amikor megértettem, hogy engem mennyire szeret. Hogy Zsolti mennyire bízik önmagában, abban, hogy tud rám vigyázni. És én? Én kiszálltam a testemből! A motoron ülve csupán az első másfél másodpercig tartózkodtunk a világban, utána a gyorsulás kitépett belőlem mindent. A moci három másodperc alatt szakította a százat! Száznegyvenig még csak bírtam követni, hogy körülbelül merre megyünk. Akkor még Jani ment előttünk, Jácint pedig legelöl. Mikor tüdőm hozzászokott volna a bukósisak nyomta oxigénhez, hirtelen, mint ágyúgolyó lőtte ki magát a moci. A hegyek felé mentünk. Még százhetvennél is a két srác ment elöl, aztán Zsolti levette egyik kezét a kormányról, megszorítva mellkasába kapaszkodó kezeimet. Pontosan értettem, mit szeretne: hogy bújjak még jobban, gyorsítani fog.

Akkor a „pillanat” mint fogalom elvesztette értelmét. Semmi idő alatt hagytuk le őket. A motor eleje felemelkedett, és nem is tudom, visszadőlt-e egyáltalán. Úgy éreztem, mintha a hátulja is lebegett volna, mintha nem is érintené az aszfaltot.

A táj eltűnt, az ég szintén. Nem volt távolság, sem idő. Dimenziók estek egymásba, és minden sokszorozódásban csak ketten voltunk. Megszűnt a világ, minden mocskával együtt. Reszketni kezdett a bokám, újra és újra meg kellett szorítanom a mellkasát, hogy tudjam, nem lebegtem-e el messze tőle, a súlytalanság hideg végtelenségébe.

Akkor lassítani kezdett. De a mindenség tetején voltunk már. A gázszabályzó olyan érzékenyen reagált Zsolti keze alatt, mint szűz lány clitorisa... Ugrált, és belehátrált az előretoluló időmúlásba. Újra összecsúsztunk, majd megállt, és letámasztotta a gyönyörű gépet.

Akkor már combig reszketett a lábam. Amikor levette a sisakot a fejemről, aggódó arca egyből széles vigyorra váltott.

– Azt hittem, rosszul vagy, de úgy tűnik, nem! – nevetett.

Továbbra is csak vigyorogtam. Mindenem reszketett, de nem bírtam abbahagyni a belső ujjongást.

– Jól vagy? – röhögött.

– Ez! – próbálkoztam, mire leszedett a motorról, és leültetett a fűbe.

– Hallgatlak! – vihogott.

Vigyorogva néztem körbe. Az ég fölött voltunk, a hegy legtetején. Eufóriától könnyező szemekkel fordultam felé.

– Jó volt? – próbálkozott szóra bírni.

– Hű... – reszkettem, majd újra a tájat ölelte tekintetem.

– Az Olga-hegy – mondta váratlanul. – Gyönyörű, mint a névadója...

Szavai megdöbbentettek. Rá akartam kérdezni, hogy mit tud minderről, de akkor ránéztem, és akartam őt. Minden részem őt és csak őt. Felé hajoltam, magam felé húztam a nyakát. Felhőízű volt a csókja.

– Mégis mennyivel mentünk...? – kérdeztem számtalan felhőpuszi után.

Mosolyogva vonta meg a vállát.

– Az Ádi-nem-tudhatja-verzióra vagy kíváncsi? – nevetett.

– Olyan rossz vagy! – nyávogtam. – El fog tiltani tőled! Múltkor már pedzegette Rómeót meg Júliát!

– Rómeó és Júlia... – ismételte bólintva. Arca elkomorodott.

Felállt, és engem is felhúzott.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Vonásai fájdalmasan rángtak felém.

– Kétszáznegyven – szeme mélyen tekintett rám.

Értetlenül ráztam a fejem. Elfordította arcát, a felhőket felkavarta valami ismeretlen, mégis eleve elrendelt, sötét erő. Majd újra rám nézett.

– A mocim végsebessége: kétszáznegyven. – Ajka félmosolyra húzódott.

– Ne! Brutál! – szörnyülködtem borzongva.

– Az a baj, kicsi, hogy az anyád még ezt is beelőzi...

Pukkadoztam a nevetéstől, ahogy anyámat elképzeltem egy motoron. Magassarkúban, bársony szoknyában. Már a bukósisakkal is komoly problémái akadnának. Tönkreteszi a haját, a sminkjéről nem is beszélve.

– A Bugattival talán, Zsolti, de nem tud autót vezetni. Persze, ő azt hiszi, hogy igen...

Kinevetett.

– Balerina kóristalány, aki adrenalin függő, és néha beszippant egy kis port – rázta meg a fejét. – Első pillantásra beléd szerettem... – sóhajtotta.

És ez a vallomás megint olyan volt, mint a Lidocainos csókunk. Nem zengtek felettem tűzijáték csóvák, helyettük átokfelhők kanyarodtak a bokáink közé. Majdnem elsírta magát, de nem meghatódott érzelmi túlcsordulástól. Valami baj volt.

– Hogy lehet első látásra belém szeretni?! – faggattam, mert eszembe jutottak Dávid szavai arról, hogy szerinte mennyire romlott a belsőm. – A szőke hajam? A zöld szemem? A didkóim?

Összeráncolta homlokát.

– Már akkor tudtam, hogy zakkant vagy! – rázta meg nevetve a fejét. – A Holdhoz beszéltél, miközben mínusz tízben ölelted a havat. A legtöbb lány bele sem mer lépni a hóba, mert tönkremegy a csizmájuk, nyafognak a hidegtől, félnek a náthától. – Beszélt, majd arcán újra megjelent a korábbi fájdalom. – Te úgy feküdtél ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És talán az is.

– Tüdőgyulladásom lett – vágtam közbe.

– Az hát! Zakkant vagy! – Végre egy pillanatra felvillant a mosoly az arcán.

– Szóval lehet engem a belsőmért is szeretni...?

Értetlenül nézett hol az egyik, hol a másik szemembe.

– Dávid azt mondta, hogy semmi szerethető nincs bennem a külsőmön kívül.

Amint befejeztem a mondatot, nagyot sóhajtott, és elsétált egészen a fennsík széléig. Ujjait belemártotta a mélybe zuhanó légfodrokba, aztán újra felém fordult.

– Zsolti, mi a baj? – kérdeztem ismét, majd felé sétáltam. Melléléptem a rettenetes mély párkányára.

– Az, hogy – A szakadékba tekintett, aztán újra rám. – Nekem csak te kellesz!

– Na jó, ez most nagyon nehezen megy – sóhajtottam. – Pedig elolvadnék ám... Minden szavadtól – bújtam a nyakához, mire azonnal odébb tolt a meredek földszéltől, aztán ő is beljebb lépett.

Kezei felkaromat simították.

– Találgassak? Oké. Mégiscsak tudtok valamit, ugye? Valami halálos kór. Meg fogok halni heteken belül, igaz?

– Nem – válaszolta, majd megölelt. – Norci, az anyád... – kezdett beszélni végre, bár azonnal belé akadt a szó.

Elhúzódtam tőle.

– Jaj, ne aggódj, anyám épp pingvineket gyilkolászik valahol északon – mosolyogtam.

Nem jött be ez sem.

– Hm, bár azokat gyilkolászna inkább...

Szavai ereimbe fagytak.

– Mit tudsz anyámról?

– Én egy senki vagyok – ködösített megint –, már mondtam neked. Egy senki!

Nagyot sóhajtottam, és a szakadék szélére léptem. Mielőtt lenézhettem volna, hirtelen szél csapott homlokon, idegen szagú légáramlat. Megfordultam, és beljebb léptem.

– Én is első látásra szerettem beléd – vallottam én is.

– Tudom.

Előttem állt, a füvet piszkáló cipőjére tekintett, majd újra rám.

– A naplód. Anyád elolvasta, és megfenyegetett, hogy maradjak távol tőled.

– Anyám sok mindent megtehetett az életemmel, de előbb ölöm meg, mint hogy ezt is elcsessze.

Kikerekedett szemekkel bámult rám.

– Kicsi Norci, tudod, te egyáltalán, hogy ki az anyád? Hogy mi mindent tehet, és fog megtenni az életeddel?

Választ várva meresztettem rá a szemem. Sóhajtott.

– Neked herceghez kell férjhez menned, Romanov herceghez! Hiszen, miatta költöztetek vissza.

– Ki miatt? – kérdeztem értetlenkedve.

– Hát, miatta... Aki letépte a szárnyadat...