Erkélyjelenet

Alig tudtam megkülönböztetni a tüneteket egymástól. Égett, csípve mart az alsó szemhéjam, ahogy órák óta bámultam a plafonomra ragasztott, foszforeszkáló kis csillagokat. Minden légvételem izzott, szinte párát leheltem a nyáréji sötétbe. Lángolt az ajkam, a torkom, a mellkasom, talán lázas voltam. Vagy csak végtelenül, őrülten, menthetetlenül szerelmes! Sosem ismert panaszokat produkált a szervezetem. Mint apró kolibri-szárnycsapkodás, reszkettem. Borsózott a bőröm, ahogy a takaró beborított. Minden kicsiny szegletemmel őt éreztem. Fájt a csuklóm. Vagy csak olyan erősen emlékezett a keze szorítására. Az ujjaim jégcsappá hűltek, mint hófésű - túrtam bele a hajamba. Szétrobbanni készültem és mégis léteznem kellett.

Ádi a szobájában aludt, a szüleim Sehol ország partján üzérkedtek – kivételesen tudtam, hogy Grönlandon vannak. A bátyám a lelkemre kötötte, hogy bármi furcsát is érzek, azonnal szóljak.
Hát, furcsát. Tűzvonalakban repedt szét a testem, miközben belelebegtem a képzeletbeli ölelésébe. De többé nem mertem orvosi könyvet a kezembe venni, féltem, hogy még egyszer, talán az elektrosokkot sem úsznám meg... Vacogva izzadtam, és nem kaptam levegőt. De ez más volt most. Legalábbis nem tudhattam biztosan, még sosem voltam ezelőtt szerelmes.
Lihegve ültem fel. Mintha hegedűzenét hallottam volna. Szívbillentyűim húrokat pengettek, csontjaim zongoraütemeket kopogtak. Éltem. Nem érdekelt, milyen betegségem lehet, ahogy a hülye anyám terrorja sem. Nem számított, hogy reggel, és másnap is kitűnő nagydolgozatot kellett írnom, ahogy a röplabda sem. Hiszen tudtam repülni... Több ezer műtéti sebbel is képes lettem volna!
Feltérdeltem és kinéztem az ablakon. Ott állt a házuk. A másfél kilométernyi táv, most több ezer fényévre volt. Elképzeltem őt, ahogy alszik... Közelebb kúsztam az ablakhoz, arcomat a tenyeremre támasztottam, a másik karomat szórakozottan kilógattam, és néztem, ahogy a könyökömre göndörödik néhány tincsem.
Magam előtt láttam alvó arcát, ahogy éleit félénken simítja a holdfény. Ujjaim lágyan ringattam a mélység felett. Telt ajka barázdáit láttam, ahogy minden légvételnél mozdul, s mozdul a nyaka, kiugró ádámcsutkája körül hűs illatú bőre, válla. Gondolatban mellé bújtam. Érintésem megreszketett füle felett, ahogy a hajába simítottam ujjaimat...
És akkor, a legmélyebb sóhaj közepette, fejem hirtelen kicsusszant a tenyeremből, állam súlyosat zuhant a párkányra, fogsorom fájdalmasan összecsattant, és nagyot reccsent az egyik hátsó fogam. Ááá – jajgattam, és megpróbáltam behúzni a karjaimat, amikor elfojtott nevetést hallottam a mélyből.
– Pszt! Királylány! Ki ne ess az ablakon!
– Mmm – nyekeregtem az állkapcsomat tapogatva, és lepillantottam.
Ott ácsorgott, és akkorát dobbant a szívem, mintha mellkason lőttek volna... Ezer foggal vigyorgott felém. És én úgy éreztem, hogy valóban, menten kizuhanok az ablakon. Nem érdekelt volna, ha meghalok. Apró vulkánok morogtak bennem szerteszét, kitörésre készen.

Visszamosolyogtam, és elfordultam az ablaktól. A lépcsőn minden foknál kapaszkodnom kellett, lábaim reszkettek, térdem erőtlenül rogyadozott. Elhűlt ujjakkal nyomtam be a kódot. Ott állt az ajtóban. Kiszáradt torokkal húztam be magam mögött a kilincset.
Mosolygott. A mellkasom szét akart nyílni.
– Miért nem alszol, szöszi? – kérdezte végül.
És csak remélni mertem, hogy rendesen becsuktam magam mögött az ajtót, mert testem egész súlyával nekitámaszkodtam. Reszkető térdem csak megfeszítve tudtam nyugalomra bírni.
– Hát – kezdtem és akkor nyelvemre keveredett a letörött fogdarab. Elfordultam, és kiszedtem a számból, majd a földre ejtettem.
– Ez meg mi volt? – vigyorgott. És a betonon pattogó darab felé nézett.
– Azt hiszem, eltörött az állkapcsom... – grimaszoltam.
Szusszanva mosolygott.
– Láttam, hogy nagyon szenvedsz valamin odafönn – mondta, és hirtelen közellépett hozzám.
Nagyon közel. Nagyon-nagyon közel! Feszült mögöttem az ajtó, vérvörös lett az arcom, meg mertem volna esküdni rá, hogy ezen az éjjelen még az intenzíven kötök ki heveny szív-felrobbanással...
Mezítlábas lábfejeim terpesze fogta közre, combunk összeért. Ujjai az arcom felé emelkedtek. A szemem rezzenéstelenül tapadt mosolygó tekintetéhez.
És akkor hozzám ért! Keze gyengéd volt és forró. Elképzelésem sem volt, mit csinál. Végiggörgette ujjait az állkapcsomon, majd a fülemtől az orromig.
– Na? – kérdezte végül. Karjait leengedte, de nem lépett hátrébb!
– Mit na? – nyögtem ki nagy nehezen.
Elnevette magát.
– Fájt?
– Miért fájt volna?
Zsolti értetlenül összeráncolta a homlokát.
– Nem azt mondtad, hogy baja van az állkapcsodnak? – mosolygott ismét, és végre hátralépett. Végre levegőhöz jutottam, na meg ép észhez...
– Nagyon beütöttem – válaszoltam, visszatérve a jelenbe.
– És az? – mutatott a föld felé. – Eltörött a fogad? – fordult felém vissza, meglepetten.
– Nem, semmi... – nyökögtem.
– Hát, figyelj, ha öt méterről, tök sötétben is látom, akkor elég nagy darab törött le, kicsilány...
Nem válaszoltam, csak gyűlöltem, hogy megint valami bajom van. Ahelyett, hogy itt csókolóznánk ezen a gyönyörű, érzéki, nyári éjszakán, mindjárt bevisz a szájsebészet ügyeletre!
– De nem fáj? – kérdezte enyhülő hangon. Válaszként megráztam a fejem. - És akkor sem fáj, ha hozzáérsz a nyelveddel?
Nyelvemmel megkerestem a letörött fogat, és ahogy hozzáértem, mintha villám csapott volna bele. Felsikkantottam, és megbénult a nyelvem. Egyszerre elment a kedvem a csókolózástól...
– Gondoltam – sóhajtotta. – Mi a frász történt? – kért számon.
Most mit kellett volna válaszolnom? Hogy róla álmodoztam? Annyira, hogy összetörtem magam?!
– Annyira béna vagyok, Zsolti. De annyira! – Ajkam sírásra görbült.
– Elcsúsztál, vagy mi volt? – faggatott tovább.
– Hagyjál már! Igen, valahogy nekiestem a párkánynak – És akkor sikerült megint bőgnöm előtte. – És most mi lesz? Mi lesz, ha ki kell húzni a fogamat? Én elvérzek!– estem kétségbe.
– Na, ne pánikolj! – nevette el magát, és magához húzott. – Az unokatesóm fogorvos, reggel elviszlek hozzá!
– Most aztán megnyugtattál! – sírtam. – Félek a fogorvostól! Utálom őket! – hisztiztem, és kibontottam magam az öleléséből. – Nálatok talán mindenki orvos? – bukott ki belőlem.
Bólintott, arca komollyá vált.
– Csak ezért nem tudott anyád kirúgatni...
Gyomromba mart a lelkiismeret furdalás, és azonnal abbahagytam a gyerekes viselkedést.
– Azért akart kirúgatni, mert a kocsid a birtokunk előtt állt? – szipogtam.
– Nem, Norci. Olvasta a naplódat.
– Mit tudsz a naplómról? És legfőképpen, mit tudsz az egész családomról?!
A naplóm. A múlt. A kezdet. Olija. A gyilkosság. A koronatanuk. A bizonyíték. Zuhantak agyamban a szavak és nem sok kellett, hogy ájultan essek utánuk.
Ráadásul hezitált. Nem válaszolt. Az ég megnyílt, és ránk zúdult mennydörögve a júniusi zápor. Most, itt, egy másik dimenzióban, egy másik Zsolti és Norci vadul csókolózik. Fájó fogak és sötét titkok nélkül...
– Norci, kérlek... – szólalt meg végül.
– Válaszolj! – sikítottam.
Próbálta megérinteni a kezem, de elkaptam előle, és újrakezdtem a bőgést. Nem bírtam elviselni, hogy halálosan szerelmes vagyok valakibe, aki nem őszinte velem. A bátyámtól kénytelen voltam eltűrni, na de tőle?! Pont tőle!
Zokogva hagytam őt faképnél, és becsaptam az orra előtt az ajtót. Még épp csak elkezdtem a lépcsőzést, Ádi már a tetején állt.

– Mi van? Mi baj van, Jesszus? – kérdezte rémülten, ahogy látta a kétségbeesett arcomat.
Zokogva rohantam el tőle is, de az ajtómat soha nem csaptam volna be előtte. Így hát utánam jött. A hófehér párnámba temettem az arcom.
– Mi az Isten van, húgom?!
– A húgod vagyok egyáltalán?! – emeltem felé az arcom.
Egy ideig csak álldogált az ágyam mellett, majd feltérdelt rá.
– Igen, Norc, sajnos én is anyánk gyereke vagyok...
Emiatt azért kissé megnyugodtam, de a szívem továbbra is szanaszét hasadozott.
– Mondjad már, mi van! – dörögte rám türelmetlenül, amitől megrezzentem.
– Fáj a fogam! – bukott ki belőlem valami köztes megoldás...
Ádám meglepetten bámult rám.
– Fáj a fogad? – kérdezett vissza. – Ennyire?!
– Igen, jó? Letörött belőle egy nagy darab, és most fáj, mit nem lehet ezen megérteni?! – hazudtam.
– Hogy törött le? – A hangja higgadtabbá vált.
– Már te is kezded?! Nem kurvára tök mindegy?
– Hogy-hogy én is? – És akkor az ajtó felé mutatott. – Itt volt Zsolti?
Na, erre már nem találtam köztes megoldást.
– Mi történt köztetek? – Hangja újra idegessé vált.
– El kell mondanod, hogy Zsolti miért ment el! – rivalltam rá.
– Én sem tudom pontosan. Amit tudok, azt meg pláne nem mondhatom el! – ugrott fel az ágyról, majd én is a másik oldalra.
– MIÉRT? Megölöm magam, ha nem mondod el! – sikítottam elvesztve az ép eszemet.
Ádám néhány másodpercig csak nézett, és semmit, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Lemondó tekintettel az ajtó felé sétált. A hátát látva őrületes sikoltozásba kezdtem, és felkaptam egy tollat az asztalról, majd a nyakamhoz nyomtam.
– Most azonnal átszúrom az aortámat, Ádám! – üvöltöttem felé.
Egy pillanatig csak bámult, majd elnevette magát... Nem hittem a fülemnek! És egyre jobban hahotázott!
– Mi van? – kérdeztem, és leengedtem a tollat tartó kezemet.
– Cica, az aorta a mellkasban van... – pukkadozott.
Szörcsögve vágtam földhöz a tollat.
– Tudom!
– Szóval, mit szúrsz át?
– Artériát.
– Az artéria carotis communis-t – bólogatott.
– Ki nem szarja le! – kaffogtam.
Néhány pillanatig csak álltam ott, hol reszketve a kiborulástól, hol erőtlenül letargiába zuhanva, de erősen fújtatva. Ádám felém lépett, arca tükrözte érzelmeim háborgó viharát – aggódott, megértett, elfogadott és együtt érzett. Végül megölelt, tenyerét a fejem tetejére nyomta.
– Mindent megteszek azért, hogy te boldog lehess – kezdte –, legyél az, kicsi!
Fejem elfordítottam, és felnéztem rá.
– Ádi, én nem tudok már kételyek között élni. Tudni akarom, hogy kik a rokonaink, hogy miért menekülünk, hogy mit művelnek anyáék, amikor távol vannak! Tudnom kell, hogy Zsolti veszélyben van-e!
Ádi grimaszolva tolt el magától. Megragadta a vállaimat, és mélyen a szemembe nézett.
– Lehetnél szerelmes! Élhetnél valódi kamaszként, az őrködést bízd rám!
De csak ráztam a fejemet...
– Nem lehet! Én is vigyázni szeretnék rád! Zsoltira! De ehhez mindent tudnom kell!
Elengedett, az ablakhoz sétált. Karjait elmerengve keresztezte a mellkasa előtt.
– Ádám! Már nem vagyok kicsi, meg tudnám védeni magamat! – nyaggattam.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz – a szavak erősen sziszegtek fogai között –, hogy mivel állsz szemben, hogy a család kivel és mivel áll szemben! – Villogó szemekkel fordult vissza rám. – Zsolti családjáról sem tudsz semmit...
Akkor le kellett ülnöm, akkor végre meg tudtam különböztetni a tüneteket. Vad szédülés-forgószél ragadott el. Ádám leült a pink forgós székre, és az ágyhoz húzta magát.

„Ugye nem vagytok igazi Romanov-ok?” – rémlettek fel Zsolti szavai. – „Csak nem vagy „igazi” királylány?!””
– De én miért nem tudhatok semmiről? Mindenki ismeri töriből a Romanov dinasztiát! Én miért nem?
Ádi felszisszent, amint kiejtettem a számon a nevünket. Néhány pillanatig hezitált, majd sóhajtva válaszolt.
– Anya kivetette a töri tananyagból...
Továbbra is kérdően néztem rá.
– És Zsolti családja?
– A Rómeó és Júliát is töröltethette volna...