Kórháziszony

– Megmondanád légy szíves, édes drága bátyám... Te, akit zseninek teremtett az ég, hogy ezzel mégis mit kezdjek?

Szinte égetett a boríték, amikor a kezembe vettem. Már a hófehér íróasztalomon is füstöt bocsátott ki magából – persze nem, de csak így tudtam elképzelni anyám írásba foglalt mondandóját...

„Soha többé nem jövünk haza, vigyázzatok egymásra!
U. i.: tartsd be a diétát, ügyelj a kinézetedre, hozd helyre a pliéidet*, legyél színkitűnő, folytasd a röplabdát, lépj be a templomkórusba, menj hozzá a miniszterelnök fiához, vagy más országban, az annak megfelelőhöz, ne lébecolj, viselkedj Romanov-lányhoz méltóan, dolgozd végig keményen az életedet!”

Képzeltem el, miközben ide-oda forgattam kezemben a borítékot. Ahogy nekiálltam feltépni a papírt, hirtelen jeges fuvallat csapott az ujjaim közé, lefagyasztva torkomat, tüdőmet. A levélpapír bűzlött anyám méregdrága parfümjétől. Öklendeztem egypárat, majd olvasni kezdtem. Szememet végigfuttattam a nyomtatott betűkön, és szinte azonnal idegrohamot kapva rongyoltam át Ádám szobájába. Megálltam az ágya előtt, és a mellkasához hajítottam a lapot. Felébresztve őt, feltettem neki a kérdést.
– Mi van már? – kérdezte félálomban, miközben felkönyökölt.
Elvette a papírt, belenézett, majd vigyorogva bámult bele vérben forgó szemembe.
– Legalább nem fogsz unatkozni! – nyújtotta vissza a papírt.
– Igen, Ádi? – rivalltam rá. – Ennyi erővel szemüveget is mellékelhetett volna, vagy inkább vakoknak való fehér botot!
Ádám arca kérdően meredt rám, miközben még feljebb tornázta magát.
– Haló! Tél van, és nem kapcsolhatunk villanyt?! – őrjöngtem továbbra is, mire végre leesett neki.
Majd újra magam elé vettem a papírt, és sorolni kezdtem az olvasmánylista főcímeit. Csak a főcímeket!
– Az orosz irodalom a tizenegytől a tizenötödik századig, a tizenhetedik század, a tizennyolcadik századi orosz klasszicizmus: vígjátékok és költészet, a tizenkilencedik századi orosz romantika, realizmus, a huszadik századi OROSZ – üvöltöttem a szót – költészet, a szimbolisták, akmeisták, futuristák...
– Ateista matricidákat** miért nem említ?! – fújtattam, és köhögni kezdtem.
Majd az oldal legaljára futtattam a szememet.
– „U. i.: eredetiben” – sikítottam, amitől szinte megrepedtek az ablakok, és kiszakadt a tüdőm. – Nem is tudok oroszul!
– De tudsz! – javított ki Ádám.
– De nem akarok tudni! – dühöngtem, és köhögésem csillapíthatatlanná vált.
– Norc! – Ádám rémülten ugrott ki az ágyból. – Elég!

Elém lépett, és én éreztem, amit ő látott: vércsíkokat az arcomon. Az éjjeliszekrényhez fordult, amiről egy zsebkendőt adott a kezembe. Három élénkpiros cikk-cakk a fehér papíron.
– Be kell mennünk a kórházba! – mondta szigorúan úgy, mintha bárhova is kimehettünk volna...
– Nem lehet! – A köhögés bár csillapodott, de minden alkalommal vér jött. – Ott a faktor! Add be, és elmúlik! – értetlenkedtem.
Megszorította a felkarom, szemei kemény kékre váltak, nem volt benne sem engedékenység, sem bizonytalanság.
– Húgom, ez a tüdőd! Tudod, azzal vesszük a levegőt! Nem gondolom, hogy hagyni kéne vérben tocsogni.
– Fúj, inkább menjünk, csak hagyd már abba! – borzongtam.
– Előbb a plazma! – emlékeztette magát, és ahogy elindult, megszorítottam a karját.
– Várj! És ha pont most jönnek haza?
– Hagyok jelet! – vágta rá, és az íróasztalához lépett, ahonnan papírt vett elő.
Tekintete sietve pásztázta végig az orvosi könyvektől roskadozó asztalt – tollat keresve. A „Belgyógyászat gyakorló orvosoknak” című rettenet alól húzott ki végül egyet, majd idegesen mozgatta a lap felett – nem tudta, mit írjon.
– Na, majd én! – löktem félre, és kivettem a kezéből a tollat.
Gyorsan, hanyagul firkáltam a lapra – persze anyámra célozva: „Bernanos: A sátán Napja alatt (francia lélektani thriller).” Írás közben úgy vigyorogtam, hogy majd' kiestek a fogaim. Ádám a vállam fölé hajolt, olvasta a szavaimat, majd összenéztünk.
– Ebből nem tudlak kirángatni! – válaszolta komolyan.
– Ezért megéri meghalni! – A vigyorgásom köhögésbe csapott.
Hiába tettem kezem a szám elé, a lapra így is hullt néhány vércsepp. Összehajtottam, és a bátyámnak adtam.
– Így a tökéletes!
Tekintete egyáltalán nem enyhült, karon fogott, és a konyhába sietett velem, hogy beadja a faktort. Miután túlestem a kellemesnek semmiképpen sem mondható tortúrán, elhelyezte a jelet, majd elindultunk.
Az ajtón úgy léptünk ki, mintha börtönből szöknénk. A kocsifelhajtón úgy lépkedtünk, mintha taposóbombákkal lenne telehintve a hó-takarta föveny. Még be sem szálltunk a hófehér Volvóba, amikor Ádám nagyot sóhajtva, baljós pillantást vetett a főkapu felé.
– Itt vannak – közölte.

Ki tudtam volna köpni a szívemet, miközben a kapu felé fordultam. A kovácsoltvas mögött Ferenc Atyát sejtettem a fekete csuhás alakban, és mellette egy szintén feketébe öltözött, alacsonyabb alak – Dávid. Mire újra a bátyám felé fordultam volna, már a kapu felé loholt. Tíz másodperc múlva pedig visszafele, majd láttam, ahogy az Atyáék tétován eloldalognak. Sietve beszálltunk az autóba, csúszkálva a havon megfordultunk, s már nyílt is a kapu, amelynek távirányítója a kezemben volt.
Ádám lassított, majd szinte leállt, hátrafordultam, és a kapcsolóval a kovácsoltvasra céloztam.
– Jó, most engedd ki a kutyákat! – utasított.
Még a három behemótnak is automatikus ajtaja volt, egyedül az enyém nem működött sehogy – és ez annyira jellemző volt!
Még a kapunál lehagytuk váratlan vendégeinket. Ferenc Atya komótosan lépdelt, maga elé nézve, kénytelen rugdosva fekete lepelét, de Dáviddal összeakadt a tekintetünk. Ilyen távolságban is élesen láttam, ahogy vibrál felém éjfekete írisze. Az arcán semmi érzelem nem tükröződött. Semmi. És ez még jobban idegesített, mintha csak szimplán csúnyán nézett volna.
De nem volt időm sokat töprengeni a srácon: a világ tárult elém. A szűk földutat itt is hó takarta, ez körülbelül egy kilométer hosszú volt, és a falu főutcájában folytatódott. Mindkét oldalon vén tölgyek sorakoztak, ágaik csupaszon meredtek a tér minden irányába. Távol az úttól egy tó terült el, állt a messzeség kék fagyában. Az ég koszos fehéren csüngött felette. Havazás készülődött. A bátyám oldalán a táj havas tisztásként húzódott egy távoli erdő felé. A tölgyeket arra bükkös váltotta fel, majd ott, ahol a felhőpárnák a hegyek csúcsán ágyat bontottak maguknak, most feketének tűnő fenyves hullámzott – le, a lankákba, majd fel. Fel? Talán egész a mennyig nyúltak, karácsonyfákká válva, ahogy az éji ég megcsillagozta tetejüket.
– Ha miénk lenne az a tó, egész nap koriznék rajta! – sóhajtottam. A köhögésemet messzire szívta a végtelen tér látványa.
Ádám elnevette magát, ránéztem.
– Miénk a tó – jelentette ki.
– Ja persze! Meg a bükkös is, ami a hegy mellett van, mi? – finnyogtam, majd egy pillanatra felém mosolygott.
– Aha, és a hegy is a miénk – válaszolta komolyan.
– Vér ömlik a tüdőmben, és ennyire gyökér vagy, hogy itt szívatsz? – Ádi nem válaszolt, csak mosolygott.
– Ne! Komoly? – rökönyödtem meg. – Kit nyírtak ki ezért? – néztem újra körbe, ahogy még mindig a földúton zötyögtünk.
– Semmire sem emlékszel akkoriból, amikor még itt laktunk? – kérdezte, válaszként megcsóváltam a fejem.
– Mit gondolnak rólunk az emberek?
– Hát, mit gondolsz, miért hív Zsolti királylánynak? – vigyorgott, mire az arcomon végigszaladt a rémület jeges fuvallata.
– Igazi királylánynak hisznek? – rivalltam.
– Ja, nem! Nem, dehogy! Csak azt tudják, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Nagyon.
– Értem – hümmögtem, majd Ádám újra vigyorogni kezdett.
– Na meg azért, mert úgy is viselkedsz – Kérdőn néztem rá. – Kicsi drámakirálylány...
Amikor elindultunk, eszem ágában sem volt megkérdezni tőle, hogy mit fognak velem csinálni a kórházban, egyszerűen nem bírtam volna végighallgatni. De akkor láttam, hogy másodperceken belül ki fog bukni belőle a nagy báty-kishúg beszélgetés első felvonása. Éreztem, hogy Zsoltin jár az esze és azon, hogy távol kell-e tartania tőlem, vagy engem tőle. Már vette a mély lélegzetet:
– Figyelj… – kezdte, de még idejében sikerült közbevágnom.
– Mi lesz a kórházban, Ádi?
Egy pillanatra újra rám nézett, majd a főútra, amire éppen rákanyarodtunk.
– Kell egy röntgen, CT, bronchoszkópia... – vágta rá gondolkozás nélkül, mintha vizsgázna.
– Na, állj-állj-állj! – szakítottam félbe. – Brocho-izé, az mi? – kérdeztem, és semmi jót nem sugallt számomra ez az idegen kifejezés.

Egy fia autó sem közlekedett rajtunk kívül ezen a szombat reggelen, a behavazódott utakon. Egy rövid családi házas részt követően, az országút egészen a városig nyúlt. A falu, amit már magunk mögött hagytunk, olyan volt, mint Aprajafalva. Hol alacsony, hol kissé magasabb rozoga házak, egymás torkába építve sorakoztak, rendszertelen tájolással és kerthatárokkal. A köztük lévő szűk, kis ösvény labirintusként kanyargott, és úgy tűnt, hogy minden út a templomhoz vezet. Nem nehéz ezen a környéken gazdagnak lenni – gondoltam.
Egy lelket sem láttam mozogni a házak körül, ahogy áthaladtunk a falun. Kísérteties csendet nyomtak a felhők az apró otthonokra.
Kiérve az országútra, még nagyobb havasi síkság vett körül minket, mint amekkora a mi birtokunkhoz tartozott. Az ég komor szürkéje még fehérebbé tette az érintetlen hóleplet. Határtalan volt. A látvány békés némaságát csupán a fekete elektromos vezetékeken trónoló varjak zavarták károgásukkal.
Mintha tényleg valami orvosi könyvből olvasta volna, úgy folytatta Ádi:
– Egy ujjnyi vastag, hajlékony optikai műszert vezetnek a tüdőbe, a szájon át, le a légcsőbe, a főhörgőkbe, a lebenyhörg...
– Állj! – sikítottam közbe. A vér is megfagyott bennem a szavaitól, még az is, ami jó helyen keringett bennem. – Egy csövet tolnak a tüdőmbe?!
Ádám futólag rám pillantott, majd folytatta. Bár ne tette volna, bár el se kezdtük volna. Bár ne lennék vérzékeny és ne hemperegtem volna vizes ruhában a hóban... És-és, bárcsak meg se születtem volna!
– A mellkasröntgen körülbelül harminc százalékban negatív, a CT-n nem biztos, hogy lesz hely, mellesleg a bronchoszkópia is lehet néhány százalékban fals negatív.
Egy szavát sem értettem a bátyámnak. Csak sorolta az orvosi cuccokat, de csak a torkomra tudtam gondolni. Szinte már most éreztem, ahogy keményedik ott valami cső, majd ahogy letolják, és szétreped az egész mellkasom, miközben elkékülve vonaglok, levegőért kapkodva fuldokolva, és kétméteres betegszállítók lefognak és leszíjaznak... – lovaltam bele magam a rémképek sorába.
– Azonnal állítsd le a kocsit! – kiáltottam zihálva, sűrűn kapkodva a pánik levegőjét. Gondolatban már a műtőasztalon láttam magam, ahogy a tüdőmet vagdossák, és spriccel a vér, egyre csak ömlik, le a padlóra.
– Jaj, ne félj! Rutin vizsgálat! – Csak most vette észre, hogy már az egekig tetőződött bennem a pánik.
– Állj már meg! – kiabáltam ellentmondást nem tűrően.
Félreállt. Továbbra sem járt az úton senki, pedig már sokkal közelebb jártunk a városhoz. Sípolva, zihálva, könnyezve, gyomrot szurkáló rettegéssel ugrottam ki a kocsiból, és belerohantam az érintetlen hótömegbe.
– Most meg mit csinálsz? – kiáltotta utánam Ádám.
– Nem megyek kórházba, inkább meghalok! – üvöltöttem vissza.

A hangok, melyek elhagyták a számat, fehér gomolyként párálltak a téli levegőbe. Nagyon féltem, kizártnak tartottam, hogy kibírnék egy ilyen tortúrát. Ádám még utánam kiáltott ezt-azt, kifejezve felháborodását. De tényleg nagyon féltem. Jobban, mint a lövöldözős éjszakáktól, és ez még jobban megrémisztett.
Ádám csak néha gyújtott rá. De akkor, ott, rágyújtott. Minél nagyobb lépésekkel igyekeztem távolodni tőle, és reménykedtem abban, hogy rám zuhan valami meteor, vagy repülőgép, vagy bármi, ami megsemmisít. Amikor úgy éreztem, hogy kellő távolságba értem, megfordultam. Akkor valóban a szívembe hasított egy villám – legalábbis pont ilyen érzés volt: Zsoltit láttam meg közeledni felém az út felől, ahol most már két autó parkolt.
Reszketve sóhajtottam, és körbenéztem. A határtalan fagy világa vett körül. Hova, meddig menekülhetnék még – őrlődtem, és azonnal beláttam, hogy vége a játéknak. Földbegyökerezett lábbal vártam, míg odaért hozzám.
– Hát – kezdte még kicsit távolabbról –, köszi, hogy..., nem tudom, meddig kellett volna rohannom utánad...
És én nem tudom, pontosan ezt mondta-e, mert így elég értelmetlennek tűnik, de valami ilyesmi volt.
– Hú, jó kis edzés volt! – fújtatott egyre közeledve. Ajka körül hófehéren kanyargott a pára.
– Hm... – nyökögtem valamit köszönés helyett.
Akkor rádöbbentem, hogy az iránta érzett hatalmas fellángolásomat most lehűtötte ez a rengeteg hó. Itt állt előttem ő: egy orvos. Nem volt más, csak egy orvos. A bátyám haverja. Mi más is lehetne? És én gyűlöltem az orvosokat. Mindig is és most is.
– Na, királylány! – Hangja még mindig kifulladt volt, ahogy az utolsó lépést is megtette felém. – Látom, ez a kedvenc hobbid. Rohanni a hóban, miközben tuti, hogy megint mínusz van!
– Azt hiszed, hogy vicces vagy – kezdtem, és éreztem, ahogy tolul és tolul fel az a szörnyű kegyetlenség, amit talán anyámtól örököltem. – Mi a frászt keresel itt? – vontam kérdőre, és még én is megrendültem a kritikán aluli modoromtól.
– Gondoltam, hogy kérdezek tőled valamit! – válaszolta.

A szám már nyílt, hogy közbeszóljak, de akkor hirtelen közel lépett hozzám, és megragadta a kezem. Hozzám ért! – zakatolta az agyam. Megdermedve gyúltam lángra újra, tarig olvasztva a szántó havasát, el a hegyig és azon túl is. Futótűz! – nyílalt belém, és elképzeltem, ahogy lángokban áll a világ, csak minket nem ér el.
A szeme barna. Sötét, csokoládéédes-barna. A nyakam szinte elmeszesedett a feszültségtől, ahogy a cirka száznyolcvanöt centi magasba emeltem a tekintetem. Éreztem, hogy ő is érzi. Talán minden lány iránt ezt érzi, de ez most nem számított.
Feltűrte a kabátom ujját a könyökömig. Tűszúrás nyoma.
– Ez mi? – kérdezte végül.
– Én nem... Én ne... – dadogtam, és próbáltam kinyögni, hogy nem vagyok drogos, vagy ilyesmi, nem esett le, hogy hova akar kilyukadni.
Ajka mosolyra húzódott.
– Tudok a hemofíliáról, Ádi elmondta.
– Örülök – grimaszoltam.
– Tehát egypárszor kaptál már szurit – kezdte, és kezdett újra orvossá válni.
– Igen, egypárszor – Én pedig kezdtem újra normális emberi lénnyé válni, még mosolyogni is hajlandó voltam – cirka százhuszonötezermilliócsillióbilliószor...
– Oké, azt hiszem, nincs olyan, hogy csillió, de értem – mosolygott.
Miközben gondosan visszahúzta a kabátomat a csuklómig, tekintete megállt a vérömlenyen, ami szinte beborította az alkarom kézfeji részét, így ő csak a szélét láthatta, azon részét, ami a tenyerem felé nyúlt.
– Ne nézegess! Nem vagyok cirkuszi mutatvány! – rántottam el a karom.
Nem szólt semmit, csak rágyújtott. Figyeltem. A füst szinte megállt a levegőben, alig halványult, lassan kanyargott, míg végül beleolvadt a téli párába. Rám nézett, mosolygott, mire elkaptam a tekintetem, és sóhajtva az égre néztem, majd újra rá.
– Szóval azt szerettem volna kérdezni tőled, hogy ha nem félsz a szuritól – kezdte –, szóval nem félsz a szuritól, ugyi?
– Egyenesen imádom, gondolhatod! – fintorogtam, amit ő nemnek vett, és nem volt kedvem kiábrándítani, hogy bármilyen szuritól padlót fogok.
– Akkor most... Most mit pánikolsz? – kérdezett rá végül.
– Én nem – kezdtem –, én nem – dadogtam megint –, Ádi már beadta a faktort.
– Királylány, elmondjam én, hogy mi fog történni?
– Ezt már elmondta a bátyám! A cső, amit a torkomba nyomnak, és letolják egészen a tüdőmbe!
– Jól van, el ne ájulj itt nekem! – szólt rám, amikor újra kezdtem a reszketést. – Kapsz egy szurit, megnyugszol tőle, vigyorogsz majd, mint a tejbe tök, majd elálmosodsz, és elalszol.
Akkor leesett, hogy Ádi csupán csak egy aprócska, kicsi részletet felejtett el közölni...
– Szóval altatásban csinálják?
– Igen! – vágta rá a legnagyobb természetességgel.
– És Ádi ezt miért nem mondta? – hörögtem.
– Miért-miért? Mert elrohantál a világ végére, kicsi lány!
Ennyi dráma a semmiért?! – puffogtam magamban.
– Ott legyek veled? – kérdezte hirtelen.
– Kérlek, ne! Ígérd meg, hogy nem nézed végig, ahogy belém nyomják! Fúj! – nyafogtam, mire nevetni kezdett.
– A felvételt megnézhetem?
– Ti, orvosok, teljesen perverzek vagytok! Hát, ha komolyan érdekel az, ahogy ott a nyál, meg a nem tudom, a porcok, vagy mik...
– Na, gyere, menjünk már! – nevetett, és óvatosan meghúzta a kabátom ujját.
Sosem felejtem el Ádám tekintetét, ahogy akkor Zsoltira nézett. Szélesre tárt karokkal vonogatta a vállát, kérdően bámulva, hogy ezt mégis hogy?!
Tudtam, hogy ezek után sok mindent átgondol...

Megjegyzés:

*Klasszikus balett: térdhajlítás, guggolás kifelé fordított lábbal, a sarok csak a legvégén emelkedik fel a földről.
**anyagyilkos