A második bál és az első műtét

 

Aznap reggel még az intenzíven ébredtem. Ültem az ágyon, és valami súlyos dolog törött bennem szilánkokra. Hajtincset csavargatva számláltam magamban, hányszor léptem át élet és halál határvonalát.

 

A határ. Hajszálon egyensúlyozó határérték voltam. Időzített bomba, mely bármikor kivérzésbe robbanhatott. Tehettem bármit, vizsgálhattak halomra, pótolhatták hiányzó vérfehérjéimet, én akkor is újra és újra meghaltam. Az idő sem nem segített. Nem tűnt belőlem az, aminek a hormonokkal együtt csitulnia kellett volna.

 

Elegem lett. Végérvényesen beleuntam. Szabadulni akartam a fájdalomtól, a rettegéstől. Attól, hogy nem tudják, mi bajom van. Mindez semmit sem számított, amikor állandóan újra kellett indítani a szívemet.

 

Önmagamat kerestem mind e mögött. De én nem az az angyalka voltam, aminek a többiek láttak. Hogy mi, arról fogalmam sem volt. Mindez mögött senkit sem találtam.

 

A szüleim áldozata voltam. A bátyám nevelése. Ferenc Atya báránya, Zsolti játékszere, Dávid céltáblája, a többieknek pedig csak egy medikus. Akkor, ott, miután a ködös hajnal napsütötte reggelre tisztult, letéptem láncaimat a vénámba kötött infúzióval kezdve.

 

– Szia! – Gyula lépett be, az egyik sebész szakorvos.

Fekete szemöldöke homloka tetejéig szaladt, amikor meglátott felöltözve, indulásra készen.

– Szia – köszöntem vissza, miközben gyorsan végignéztem a termen, nem hagyok-e ott valamit. Aztán bevillant: mégis mit számítana.

– Az infúzió...? – kérdezte az ágy felé mutatva. – És CT-ről volt szó, én úgy tudom... – nézett bele a kartonomba, majd rám kerek szemekkel.

– Inkább vigyél el randizni! – bukott ki belőlem.

 

Néhány pillanatig vártam, hátha sikerül kizökkennie döbbenetből, aztán elsiettem mellette az ajtó felé.

– Randiznál velem? – kérdezte végül.

– Igen – válaszoltam, majd ott hagytam a kórteremmel együtt.

Aztán persze Hercegh doktorba is belefutottam. Már a folyosó végéről észrevett. Megtorpant, és nagy kargesztusokkal fejezte ki mély felháborodását.

 

– Norc! Mit művelsz? – kérdezte, amikor mellé érkeztem.

– Nem várok rád többet! – közöltem, és megnyomtam a lift hívógombját.

– Nem mész el addig, amíg nem biztos, hogy nincs belső vérzésed! – szikrázott felém a szeme.

– Ó, gondolod?! – sziszegtem hátat fordítva, és a lépcső irányába siettem.

Elém ugrott, és megfogta a vállaimat.

– Bármelyik percben meghalhatsz! Mi ütött beléd?! – fröcsögte.

– Hát, pont ez... – nyögtem, és ott hagytam.

 

Akkor még nem tudtam, hogy a láncokhoz – amiket lerázni próbáltam – bilincsek is tartoznak. Bilincsek, amelyeket kulcs nyit. Azok hollétéről pedig csak az ég tudhatott.

Nem ráztam én le semmit, csupán a szőnyeg alá söpörtem, amitől szabadulni vágytam. És erre még akkor sem jöttem rá, amikor új tünetek kezdtek megjelenni a szervezetemben.

Teljesen biztos voltam abban, hogy így is-úgyis meghalok. A maradék időmet nem akartam tovább az álszent életemre fecsérelni.

 

Aggódtam anyámért. Még mindig a halálát kívántam, de csak azért, mert akkor az aggódás nem nyomta volna a gyomromat. Kerültem Tamást, és vele együtt a többi orvost is, amennyire csak a helyzet kínossága lehetővé tette. Ám bujkálásban is legalább olyan jó voltam, mint futásban.

 

Lassacskán azonban ezt is abbahagytam. Ezt a láncot is igyekeztem ledobni. Bár laborértékekkel alátámasztva is igyekeztem negligálni a betegségemet.

Tudtam, hogy haldoklom, ahogy azt is, hogy valójában Zsoltit szeretem, mégis Gyula ágyában ébredtem reggelente. Ha ő szórakozhatott Lillával, én miért ne tettem volna?! Bár ezt is nagyon benéztem akkor.

 

Szerencsére a múltból senki nem bukkant fel, így kaptam néhány hetet, hogy igazán kitomboljam gyerekkorom börtönét.

 

– Lillát hozod a bálra?

 

Pillantása a szemembe ugrott. Nem válaszolt, csak tovább nyomkodta a nyakamat. Arca sápadt és nyúzott volt.

– Választhatnál mást is, akit csak ismerek, mind beléd van zúgva – csacsogtam.

 

Hosszan rám pislantott. Aranybarna szemeiből kiveszett a csillogás. Érintése a vállam felé haladt. Felszisszentem.

– Az összes nyirokcsomód meg van duzzadva – közölte. – Nem jó ez így...

– Nem bírom a csajt. Olyan, olyan... – kerestem a szavakat. Egyszer csak elemelte kezét megigazítva pólómat.

– Olyan, milyen? – A hangja fájdalmasan szólt.

– Olyan, vörös... – rántottam meg a vállam. Arca keserűen rángott.

– Vérvételhez mit szólsz? – kérdezte, és a fiókokhoz lépett fecskendőért.

– Hát, szóhoz sem jutok – nyeltem egyet, majd folytattam. – Ő akkor is egy kígyó! – bukott ki belőlem.

 

Hátat fordítva a pultra támaszkodott, és hosszú másodpercekig meg sem mozdult. Ijedten ugrottam le az ágyról, és odasiettem. Kezem a hátára tettem, és a pult lapját fixáló arcát figyeltem.

– Hé, jól vagy? Csak nem vagy beteg?! – kérdeztem aggódva.

 

Felém fordította fejét. Arca beesett és fásult volt. Felegyenesedve mélyen a szemembe nézett. Elém lépett, és kézfejét homlokomhoz nyomta.

– Legalább harminckilenc fokos lázad van. És te aggódsz értem? – meredt rám, majd fejével a vizsgálóágy felé intett. – Feküdj le!

– Nem kell lefeküdnöm a vérvételhez! Már több százat csináltam! – vágtam vissza, miközben visszasétáltam.

– Ahogy gondolod – motyogta utánam lépve.

 

Arca még mindig nem fejezett ki érzelmet, miközben rám húzta a gumiszíjat. Feljajdultam, amikor óvatosan maga felé fordította a karom. Futólag az arcomra pillantott, majd belém szúrta a tűt.

– A csuklód fáj? – kérdezte, miközben figyelte az ampulla telődését.

 

Bizsergő arccal néztem fel rá. Hiába bírtam egyre jobban elviselni az emberek testneveit, a sajátomtól még mindig, változatlanul rosszul voltam.

– Feküdj le! – sóhajtotta. – Lassan! – morogta ujjai közt a tűvel.

– Kész vagy már? – nyávogtam elfordított arccal.

Nem válaszolt. Vattát ragasztott a karomra.

– Szorítsd! És maradj fekve! – utasított.

 

Aztán kezébe vette a kezem, és nyomogatni kezdte a csuklóm.

– Fáj?

– Fáj – válaszoltam felé fordulva.

Közelebb hajolt.

– Nekem is – suttogta.

– Hogy? – kérdeztem értetlenül, majd felültem.

Keserű vonásokkal rázta meg a fejét, majd ajkába harapott.

– Láz, nyirokcsomó duzzanat, ízületi gyulladás. Diagnózis?

– A csuklómat biztos csak megerőltettem – próbálkoztam.

– Sántítasz. A térded fáj, vagy a csípőd? – szúrt meg tekintetével.

 

Edzőcipős lábait terpeszbe támasztotta, karjait mellkasa előtt keresztezte.

– Reumás láz, lymphoma, juvenilis idiopathiás arthritis, vagy Lyme-kór… – soroltam a tankönyv szavait.

– Négyötöd – vágta rá.

– Mi? Mit hagytam ki? – kérdeztem.

– Hát, így belegondolva, elég sok mindent. Azt is, amire én gondolok.

– Na, ne! – álltam fel, és magamhoz szorítottam a köpenyem. – Egyáltalán nem akarom tudni!

Zsolti felém lépett.

– Nem is mondanám el, amíg nem biztos!

 

Hosszú percekig álltunk egymással szemben. Tekintete alatt megrogyott frissen támadt öntudatosságom, és rádöbbentem, hogy ez sem én vagyok. Ez is csak egy megjátszott szerep, egy álarc.

Végül ő mozdult. A gyógyszeres szekrényhez lépett, és kipattintott egy lázcsillapító tablettát, majd felém nyújtotta.

 

– Nem válaszoltál – mondtam, miközben lenyeltem a gyógyszert.

– Én nem megyek. Ügyelek.

– Hogy-hogy ügyelsz? – meredtem rá fintorogva a keserű íztől. – Hány éjjelt ügyelsz már zsinórban?

– Cseréltem Gyulával, hogy elvihessen téged a bálba.

– Kössz – válaszoltam közömbösen.

Akkor végre megjelent arcán egy apró mosoly.

– Ennyi? Csak egy morcos kössz?

– Én veled mennék... – sóhajtottam félhangosan, majd otthagytam.

 

Egy ideig az udvaron ácsorogtam. Egyik kezemben cigi, másikban egy üveg bor. Késett. Míg a kaput bámultam eszembe jutott életem első bálja.

Könnyes szemekkel mosolyodtam el, amikor felrémlett Ádi vihogó arca, ahogy meglátta a gusztustalanul habos, rózsaszín ruhámat. Akkor is magas lázam volt, anyám meg itatott velem valami pezsgőt, amitől kihánytam a jövő hetet is. Maga a bál azzal kezdődött, hogy elájultam. Azzal folytatódott, hogy Zsolti szakított velem, majd lövöldözéssel zárult, és azzal, hogy eltűnt fél évre.

 

Meghúztam az üveget, majd rágyújtottam még egy cigire. Talán a bortól, talán a múlt emlékeitől, vagy mindkettő miatt, de nem bántam, hogy Gyula késik. Úgy döntöttem, nélküle megyek.

Bőrszoknyában szerencsétlenkedve motoroztam be a városba. Már a parkoló vége is zúgott az egyetem aulájából kiszűrődő báli hangulattól.

 

Néhány csoporttársamat pillantottam meg az épülethez közeledve. Örültek nekem. Mindannyian évekkel voltak idősebbek nálam, mégis megdöbbentett gyerekes sikítozásuk. Az egyikük belém karolt, aztán a fülembe duruzsolta:

– Azt hittem, együtt vagytok Gyuszival! A nyelve egész este Lilla szájában van – lihegte felém.

Megtorpantam, és kikaptam a kezéből a poharat. Megszagoltam. Whisky-kóla. Felhajtottam, aztán betrappoltam otthagyva a lányokat.

 

Nem kellett sokat keresgélnem... Akkor is épp nyalták egymást a táncparkett szélén. Átmasíroztam a tömegen, egy mozdulattal választottam szét mellkasukat. Még mielőtt bármelyik is bármit mondhatott volna, karom minden erejével pofon vágtam. Lillát. Aztán, ahogy jöttem, úgy távoztam – sietve. Hát, így zajlott életem második bálja.

 

Visszarohantam a parkoló végében várakozó motoromhoz, és elszívtam egy cigit. Nem bírtam volna hazamenni. És csak egy helyre mehettem.

 

Fent, az erkélykorláton támaszkodott. Amikor meglátott közeledni a téren át, felegyenesedett, aztán eltűnt. A sebészet nővérpultjánál futottunk össze.

 

– Mi ez a csend szombat éjjel? – A szavakat nehézkesen gyúrta össze a nyelvem.

Megragadta a kezeimet.

– Mi a baj, vérzel? – kikerekedő szemei közel hajoltak arcomhoz.

– Csak részeg vagyok – vigyorogtam felé.

– És motorral jöttél?! Jézusom! – döntötte arcát ujjai közé, aztán röpke mosollyal újra rám nézett. – De mi történt? Azért dolgozom, hogy te...

– Hogy boldog legyek azzal a faszfejjel? – kiabáltam felé.

– Csss – nézett körbe, de senki nem volt látóhatáron belül. Viszont azt pontosan tudtuk, hogy a falnak is füle van. A kórházban különösképp.

 

– Mi történt? Bántott? – villant rám a szeme.

– Összejött a Lilláddal – suttogtam.

Egész közel lépett, és mélyen rám nézett.

– Kiborultál?

– Én? Inkább te! – böktem hason.

Megragadta a kezem, és elnevette magát.

– Csak kiheverem valahogy – válaszolta vigyorral az arcán.

– Nem is szereted? – tettem fel a kérdést, melyet alkohol befolyásoltság nélkül sosem mertem volna.

– Nem volt köztünk semmi.

– Ezt hogy érted?

 

Rám zuhant a szokásos érzés. A talpam alatt repedezni kezdett a talaj.

– Hát pont így – bólintott lassan.

– Semmi? Még az sem? Meg sem dugtad? – kiabáltam el magam megint.

– Jézusom, Norci... – morgott, és bevitt az orvosi szobába.

– Nem, nem feküdtem le vele! – fordult ismét felém, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Úgy érted, hogy én voltam az utolsó, akivel...?

 

Bólintott. Az ajtóhoz rohantam. Megragadta a kilincset tartó kezem.

– ÁÁÁ! – nyavalyogtam a gyulladt csuklómat feszítő keze felé.

– Jaj, ne haragudj... Be kéne rögzíteni, nem? – Óvatosan elengedett. – De akkor sem mész sehova!

– Miért nem mondtad, mielőtt...? – fordultam arca felé, könnyes szemekkel.

– Azt hittem, hogy szereted Gyulát!

– Csak téged szeretlek! És... – nyúltam újra a kilincs felé. – El kell engedned, mert ezt nem viselem el! – zokogtam.

 

Magához rántott.

– Nem fogsz részegen motorozni! Jobb, ha belenyugszol!

– Abból tudod, mi lesz... – ziháltam.

– Semmi! – vágta rá. – Te lefekszel szépen aludni, én meg kimegyek dolgozni. Vagy ha szeretnéd, még rád is kötök egy vitamin infúziót, hogy kijózanodj!

– Egy fia beteg sincs – léptem hozzá simulva.

Az órájára nézett.

 

– Mert még tart a bál, még nyitva vannak a diszkók, még nem elég részegek az emberek a kocsmai verekedésekhez, és még nem ültek az autójukba, vagy fel a motorjukra! – emelete fel a hangját a mondat végére.

– Tehát még van időd – suttogtam az arca felé, míg ő bizonytalanul tartotta a vállaimat.

– Norci! Norci, nem! Ez most nem fog megtörténni! – szólt rám.

Sértődötten léptem hátra.

– Akkor engedj el – kértem hangok nélkül, szinte tátogva.

– Nem tudlak! Próbáltam, de nem megy!

Akkor ő lépett hozzám. Az ajkamhoz hajolt. Ajkam simította az övét.

– Hívok egy taxit, ha nem akarsz maradni – súgta.

– JÓ! – rántottam el dühöngve a fejem.

*****

 

– Te, most hogy van ez, hogy mindkettő szakra felvettek? – kérdezte, miközben a számban matatott. Próbáltam nyitott szájjal nyökögni a választ, de értetlen arckifejezéssel pillantott rám, majd folytatta.

– És most hogy van ez? Csinálod mindkettőt? Egyáltalán hogy és miért, ha utálod az összes orvosi cécót?

Ismét nyökögtem. Ismét nem értett egy szót sem.

– És most akkor milyen orvos leszel? És melyik fogad fáj? Semmit sem látok a gyönyörű szép töméseimen kívül.

 

Nem válaszoltam. Kérlelőn pislogtam rá, hogy pakolja ki végre cuccait a számból.

– Na?

Nagyon sóhajtottam.

– Az osztályfőnököm elszúrt valamit, ezért vettek fel mindkét szakra – magyaráztam. – Természetesen meg sem fordul a fejemben, hogy fogorvos legyek. De mivel a beiratkozást is elcsesztem, ezért majd csak a következő félévben törlik a másik szakot.

– Akkor meg már nem tök mindegy? – vonta meg vállait. – Harmadévig ugyanaz a tananyag. Addig ráérsz eldönteni.

– Ezen nincs mit eldönteni, Jani. Hetek óta fáj itt jobb alul valami – mutattam az arcomra – , aztán néhány napja bal alul is, a hétvégén meg el kezdett bal felül fájni. De nagyon! Gyűlölöm a fogakat! Ez ugyan nem fog megváltozni!

 

– Jól van, na! – emelte engesztelően a kezeit, majd ismét belemászott a számba. – Az még soha nem jutott eszedbe, hogy ne szenvedj heteket, mielőtt eljönnél?

Nyögve tekertem meg a fejem.

– Jó, ha fogorvos nem akarsz lenni... – sóhajtott. – Szólj, ha fáj! – piszkálta közben gőzerővel a fogaimat. – Akkor? – rám pillantott, majd kiszállt a számból.

– Mindegy, mert úgysem fog menni – ráztam meg a fejem. – Múlt héten megint rosszul lettem, mikor Zsolti lecsapolt.

– És milyen lett a vérképed?

– Valami célzottat csinált, de nem mondta el, hogy hova küldi.

– Bőrgyógyász látott már? – kérdezte.

– Igen, de nem nagyon tűnnek el a foltjaim a kencéitől – sóhajtottam.

– Figyelj, én sem látok semmit. Menj el egy röntgenre, hozd vissza, és próbáld meg kitalálni, melyik fáj.

– Szuper, gyűlölöm az életem – szusszantam, miközben kiszálltam a székből.

 

– Na, és mi a helyzet amúgy...?

– Az is legalább olyan bonyolult, mint a szervezetem. Már ha kedvenc unokaöcsédre célzol.

– Rá, hát...

– Rohanok, az ő gyakorlatáról csak nem késhetek el.

Mosolygott.

– Jó műtögetést!

– Inkább gyilkolászást...

 

Alig jutottam el a kórházig, pedig már a tömegközlekedést használtam, annyira fájt a bal csuklóm, jobb csípőm és a bal térdem. Ráadásul, amint beértem az épületbe, egyből rohannom kellett hányni.

Ahogy kezdett újra maga alá gyűrni a mindenemre kiterjedő fájdalom, a szőnyeg-alá-söprő mechanizmusom úgy csökkent, átvéve helyét a rettegés. De akkor volt valami, amitől még a halálnál is jobban féltem: tanrend szerint gyilkolni.

 

Azon a délutánon át kellett vágni az állatok aortáját, majd összevarrni. Tudtam, ha a kezemben hal meg a kis szerencsétlen, abba én is belepusztulok. Így aztán sejtésem sem volt arról, miért hányok. Ez is egy tünet volt, vagy csak a stressz? Minden folyamat bennem – akár fiziológiás, akár kóros, mint farkába harapott kígyó tekergett.

Vele szombat éjszaka óta nem találkoztam. Plusz stressz, újabb ok a hányásra.

 

Szerencsére elértem a korábbi buszt, így volt időm fogat és arcot mosni, aztán magamra kenni egy kiló sminket elfedve vele a kiütéseimet. Csak így tudtam felvenni azt az álarcot is, ami társadalom-kompatibilis volt.

Mert amint beléptem a gyakorlatos terembe, rendszerint még az óra kattogása is azonnal megnémult...

 

A teremben három évfolyam tartózkodott egyszerre. A medikusokkal, gyakorlatvezetőkkel, technikusokkal, boncmesterekkel együtt ez több mint száz embert jelentett.

Amikor még táncoltam, nem voltam lámpalázas. Tudtam, mit figyelnek rajtam az emberek, és az is világos volt, hogy én mit fogok adni cserébe. Egyszerű volt, tervezett, és ami talán a legfontosabb, ott volt köztünk a színpad. Onnan nem mentem közéjük, ők nem jöttek fel. De most?

 

Fogalmam sem volt, miért bámulnak. Talán túl világos volt a hajam. Túl göndör. Talán mégis látták a kiütéseimet, vagy a véraláfutásaimat vizslatták. Vagy ha mindent láttak? A kóros véremet, gennyet az ízületeimben. De ami a legfélelmetesebbnek hatott: mi van, ha engem akarnak látni? Ha az álarc alatti Norcira kíváncsiak?

 

Nem néztem senkire, csak gyorsan lehuppantam az utolsó asztalhoz, ahol csak egy csoporttársam ült. Mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy a magánéletem is reflektorfény megvilágítás alatt zajlik.

– Miért bámulnak? – suttogtam Briginek, amikor a szokásos, néhány másodperces hatásszünet már kezdett a végtelenségig nyúlni.

 

Kuncogott, és fejével a terem végében álló tanári asztal felé intett. Lopva követtem tekintetét. Gyula és Lilla ácsorgott egymás mellett. Mindkettő tekintete villámokat szórt felém. Mindkettő szeme alatt monokli díszelgett. Döbbenten fordítottam vissza tekintetem a lányra.

– Mindkettőt te verted el? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Tudod, mit? Nagyon is megérdemelték! – érintette meg a karom.

Lillát én pofoztam fel, igen, de Gyulát?! Ám nem volt időm tovább agyalni a szituáción, mert Zsolti sietett be.

 

– Mnya! – rágózott látványosan. – Elsősök, patkányra fel! – mondta, majd lelketlenül elénk dobálta az elkábított állatokat. Aztán elvonult a tanári asztalhoz a többi gyakorlatvezetőhöz.

– Nem mond semmit? Hogy mit kell csinálni?! – suttogott felém Brigi.

– Hát, gondolom, ami a tanrendben áll...

– És te elolvastad? – meredt rám.

Nem hogy elolvastam... Hetek óta rémeket álmodtam az egészről. Pontosan bevágtam a patkányok anatómiáját és a műtét-technikát.

 

Bólintottam.

– A legfontosabb, Brigi, hogy amint ébredezni kezd, ebből nyomj a combjába! – mutattam a fecskendő felé. – Nehogy felébredjen a műtét közepén!

– És szerinted muszáj megcsinálnunk? Nem úgy néz ki, mint akit érdekel... – mutatott Zsolti felé, aki valami magazint tartott a kezében. Pillantásunk találkozott.

 

Nem csak ő vette félvállról a gyakorlatot. A cirka száz hallgatóból csak az egytizede állt neki a feladatának. A többiek úgy viselkedtek, mintha nem is lenne tanóra. Őrjöngtek, egymást kergették, hangosan vihogtak. Pedig a felsőbb évesek már valóban sok évvel voltak idősebbek nálam.

Megrántottam a vállam.

– Én megcsinálom – mondtam, és gumikesztyűt húztam.

– Oké, ha te is... Én is! – mosolygott.

 

Mielőtt felvágtam volna az állatot, újra felé néztem. Kezemben megreszketett a szike, mert Lilla ismét ott tekergett körülötte.

Amikor újra az állara néztem, eldöntöttem, hogy kizárom a külvilágot, és minél gyorsabban próbálom véghezvinni, amit a tanrend előírt.

 

A kicsi állatka ott szuszogott, leborotvált és fertőtlenített mellkassal. És tudtam, amint átvágom az aortáját, és leáll a szíve, senki másra nem számíthat majd, csak rám.

Vágtam. Szövetelválasztóval beletúrtam, míg meg nem sejtettem a nyakizmokat.

 

Egyszer csak Zsolti hangját hallottam meg magam mellett.

– Mit látsz?

– Megvan a musculus sternocleidomastoideus.

– Jó! Vágd át a többi nyakizommal együtt!

Tekintetem döbbenten emeltem felé.

– Mi?! Vágjam át?! De akkor hogy fogja utána mozgatni a fejét?

– Azt sehogy.

– Hát akkor nem vágom át, hanem kikötöm...

– Ha szarakodni akarsz egyesével – szusszant rám, majd ott hagyott.

– Jó ég, ha már nem ölöm meg, csak nem akarom lebénítani sem, nem? – néztem Brigi felé.

 

Döbbenten láttam, ahogy már nincs a helyén, és a patkánya sem lélegzik.

Körbe néztem. Akik egyáltalán nekiálltak, már azok sem dolgoztak. Az első percekben kinyírták a patkányokat...

 

Tudtam az okát, és én is féltem tőle. Az aorta közvetlen közelében futott a szakadékony véna. A damil vastagságú aorta mellett a vena jugularis – még mikroszkóp alatt is – szinte láthatatlannak tűnt. Ha az megsérül, akkor vége. Egyből elvérzik az állat, azt összevarrni nem lehet.

Mivel már régóta csak én ügyködtem, a hangzavar még nagyobb lett.

 

Összenéztünk.

– Menjek? – tátogta, miközben Lilla a nyaka körül tekergett.

 

Az állat fölé fordítottam a mikroszkópot. Elkötöttem az aortát, majd átvágtam a leszorítások között.

Spriccelt a vér. Felfordult a gyomrom. Nyílalt a csuklóm, égett a bőröm, és egyszerre lüktetett számban az összes fogam. Aztán pár pillanat alatt csend lett. Körülöttem és a testemben is.

 

A szív leállt, a vérzés elállt. Vattával nyomogattam a szívét. Megszűnt a világ. Semmi sem létezett akkor, csak a halál közeledése mozdulataim alatt. Összevarrtam az aortát, és elbontottam a kötéseket. Folytattam a kompresszálást... Minden másodperccel egyre jobban lüktetett az én mellkasomban is az aorta.

Amikor elengedtem a szívét, láttam, ahogy a patkány ere is rendben működik. A megkönnyebbülés szédüléssel távozott a tüdőmből.

 

Felálltam, és akkor vettem észre, ahogy mellettem állt. Szeme csillogott, szája ezer foggal vigyorgott.

– Milyen érzés? – nézett rám mélyen. – Érzed, ugye?

 

Ahogy a plafon felé emeltem tekintettem, egyszerre járta át testem minden porcikáját az Istentől származó katartikus extázis. Szemem könnyel telt meg.

És a szabadság, amit egész életemben veszettül kutattam – a mozgásban, az éneklésben, a tanulásban, a heroinban, a sebességben – , akkor egyszerre csak megtalált.

 

Hozzá léptem, és megcsókoltam. Tudtam, hogy pontosan tudja, érzi és érti, mi zajlik bennem. Még azt is elfelejtettem, mekkora volt a nagyközönség...

 

Lassan kúsztak felém a külvilág hangjai...

– Le kéne őket fotózni!