A keleti boszorkány

Az erkélyajtón át, fejét csalódottan forgatva lépett felém, kezében váltásruhát hozva. Még mindig a talajon ültem, de ez meg sem közelítette azt a mélységet, ahova vágytam volna.
Elém guggolt, és felém mozdította a ruhát, várva, hogy levegyem a vértől tocsogó pólóm.

- Thoracotomia? Ez komoly? - meresztette rám a szemét.
- Nem embólia volt, a fibrinolízis segített volna – sírtam el magam. - Volt, hogy bevált a belső szívmasszázs!
- Ja. A hetvenéveseknél aligha – rázta a fejét. - Felesleges volt, Norc! Három beteg szeme láttára fűrészelted szét a szegycsontját! A régi főnök megbüntetett volna ezért – közölte.
- És mikor érdekelt engem az valaha? - zokogtam. - Mi az Isten baja volt, azt mondd meg!
- Tudod, hogy mennyire csehül állunk a gyógyszerekkel – folytatta. - Honnan a pokolból kerítsek a jövő hétre? Kábé annyit fecséreltünk el...
- Veszek – hüppögtem.
Nyaka megfeszült, ahogy döbbenten rezzent az arca.
- Tessék?
- Szoktam, ha fogyóban van... - szipogtam, mire Zsolti vonásai dühtől szikráztak.
- Szóval rezidens vagy, nővér, másodéves, és még az OEP is?! - kiáltotta. - És ilyen húzások után, már kezdem azt hinni, Istennek is hiszed magad. Meg Jézusnak... - fakadt ki egyre jobban. - Téged kellene ellátnunk, sérültek a csuklóid, és nyilván visszatért az SL...
- Ki ne mondd! - sikítottam. - Csak... Ne mondd ki... - vettem vissza a hangerőmből. Felálltam, és lehúztam a pólóm. Zsolti visszanyelve az utolsó „E”-betűt, nyújtotta felém a tiszta ruhát.
- Szóval – folytatta, arcát az ujjai közé dörzsölve -, csak azt akartam mondani, hogy még akkor is akutabb vagy, mintha bejönne egy motorbalesetes! - Felállt, és rágyújtott. - Nem hogy tutujgatni a posztoposokat – mondta szájában a cigivel -, magadra vállalva mindenki nyűgét, baját, amikor te sokkal rosszabbul vagy.
Amikor felöltöztem, rám nézett, és folytatta.
- Holnap elaltatlak, és szétszedem a kezeidet. Látnom kell mikroszkóp alatt, hogy mi mennyi, az annyi.
- Nem fogsz látni semmi extrát – böktem oda.
- Itt sírsz, mert meghalt valaki, egy a millióból, és a padlón fetrengsz, mert nem érted az okát – korholt le. - Megértheted, miért vagyok már hosszú ideje én is a padlón. Fogalmam sincs, hogy mi bajod van! Talán valójában sosem tudtuk, csak próbálkoztunk... Kísérletezgettünk, találgattunk. De nekem már elegem van abból, hogy mindig itt vagyunk. - Az órájára nézett. - Hat órája végeztünk, Norci! De ebből megint bent alvás lesz...
- Zsolti, nem altathatsz el – szakítottam félbe a kesergését.
- Lázas vagy, mi?!
Bólintottam.
- Szuper – nyögte, aztán cigizett. - Figyelj, iszunk egy kávét, és rád szánjuk az éjszakát.
- Hmmm, jó – bújtam hozzá, mire elnevette magát.
- Mármint a csuklóidra!
- Áú – néztem fel rá csalódottan.
- A csuklóidra, a véralvadásodra, a rágóízületedre, gyulladásos paraméterekre... És kínos kérdezz-feleletre az evéssel kapcsolatban.
- Talán inkább levetem magam az erkélyről – sóvárogtam a korlát felé, tekintetemmel követve a zuhanó cigicsikket, amelyet ledobott. Aztán magához húzott, és elnevette magát.
- Holnaptól pedig egy hétig nem jössz dolgozni – hallottam hangját a mellkasán át. Rémülten elhúzódtam tőle.
- Felfüggesztesz a thoracotomia miatt? - kérdeztem ijedten barna szemei felé.
Egy pillanatra megdöbbent, halvány mosoly futott át az arcán, aztán újra elkomolyodott.
- Igen.
- Ne... De, hát ott voltál, megtilthattad volna, de még segítettél is! - szabadkoztam.
Sűrűn bólogatott.
- Akkor nincs más választásom, mint magamat is felfüggeszteni.
- Hogy? - meredtem rá.
Elnevette magát.
- Eltűnünk néhány napra innen, jó? - sóhajtotta, aztán átölelt.
- Szabadság? - döbbentem meg még jobban. - Még sosem voltunk szabin?!
- Még sosem...

Nem létezett más fény, mint a topázsárga. Hátát nyaldosta, szőkésbarna tincsei közt közénk csúszott, haját világossá szőve, aztán szétterült körülöttünk a mezőn. Rám nyitotta szemét, arany cseppekkel cikázott fentről barna pillantása. Minden halvány volt, még a csend is. Nyúlánk, habfejű pitypangágyban feküdtem. Puhán lélegzett a rét, lágyan fújva meztelen testünkre cseppnyi piheszirmait.
Ahogy Zsolti mellém huppant, szirmok ezrei dobbantak a légbe. Fölém nyúlt, letépett egy virágot, és nevetve az arcomba fújta. Kitártam a karom, én egy csokort szabtam, amit az orrába dörzsöltem. Hunyorogva tüsszentett, és hasra fordult. Kinevettem.
Újat tépett, a halántékomhoz érintve a hideg, tejet nedvedző szárat, a hajamba tűzte.
- Szép vagy – mosolyogta.
- Te nem – dugtam csúfolódva felé a nyelvem.
Közelebb könyökölt, ajkával elkapta a nyelvem. Magamra húztam, aztán tovább gurultunk. A csípőjén ülve kiegyenesítettem hátam, és körbenéztem.

- Félsz, hogy meglátnak? - vigyorgott alattam, kezeivel a derekam simítva.
- Olyan hirtelen jöttek múltkor is a lovak.
A topázsárga fényt akkor szürkésbarna árnytakaró vonta be. Felült, és arcát mellkasomhoz szorította. Ő is körbenézett.
- Oké – szólt, aztán felnézett arcára göndörödő tincseim közül. - Menjünk, ha félsz.
Még feljebb húzta magát, és megcsókolta a hasam, aztán kezeivel felemelt a csípőmnél fogva.
- Várj! - Kezemmel újra a virágágyra nyomtam a testét. - Még nem félek annyira... - pihegtem felé bizsergő lélegzettel.
- Szeretlek – suttogta, miközben egymásba siklottunk.
- Én is kedvellek – nevettem. Felmordulva támasztotta meg a hátam, aztán maga alá fordított.

Egymásba függeszkedett tekintetünk. Az árnyszürke topázfény vágyhidat vont szemem zöld tavából barna avarszín írisze közé.
Az esti ég utolsó bárányfelhői játékosan táncoltak tova, ahogy az árnyékos rét egyre szürkületbe hajlott. Torkom legmélyéről szökkent a testemben szétáradó robbanás sikolya. Ő nevetett. Érdesen zihálva hulltam ölelésébe.
Hosszú percekig feküdtünk egymáson, egymásban.

- Hol van a testük? - kérdeztem. - A kórházi...anyagok közt?
Nem mozdultam. A méhem üresen korgón rándult össze.
- Eltemettem őket – válaszolta mozdulatlanul.
Akkor fölé hajoltam. Súlyos könnyek hulltak mellkasára.
- Köszönöm.
Méla mosollyal emelte kezét az arcomhoz.
- Egy kislány, és egy kisfiú – mondta. Bólintottam.
Szavak nélkül emelt le magáról, és leültetett a szétzilált pihe takarónkra. Feltérdelt, és előásta a néhol púppá gyűlő szirompárnák alól a ruháinkat.
- Gyere! - szólt, miután felöltöztünk, és ujjait kezem köré fonta.
Sétálni kezdtünk. Térdem – neki lábszára – hasította szabaddá a pitypang fejek pihehaját. A stég felé húzott. Kezem megrezzent ujjai közt. Rám nézett, amikor a végére értünk.
- Van valami Norc... Valami, bármi a világon, amitől nem félsz? - ugrott arca pillanatnyi mosolyra.

A víz felé néztem. Az alkonyba merült nap aranyhídja mélysárga utat vont a tó tükörsima, sötétszürke felszínére. Tökéletes szélcsend volt. Az este lágy volt, kellemesen testmeleg.
- A magasságtól – mosolyogtam felé -, és a mélytől. A kettő közti távtól. A sebességtől.
- Mármint a zuhanástól? - vonta össze szemöldökét.
- Hm... Igen.
Akkor hirtelen elengedte a kezem, és beleugrott a tóba. Teste széles örvényt mártott a víz felszínére. Amikor haját hátratolva újra feljött a mélyből, apró hullámok kezdtek fodrozódni válla körül. Vigyorgott.
- Ugorj! - kérte, kezét felém nyújtva.
- A víztől rettegek, Zsolti! - nevettem rá. - Nem tudok úszni!
- Nem azt kértem, hogy ússz, hanem, hogy ugorj! Zuhanj ide! Elkaplak.
- Kizárt! Nagyon félek – nyávogtam.
- Miért? Mitől félsz? - kérdezte, miközben úszkálni kezdett.
- Hogy nem látom, mi van a tó fenekén – vontam meg a vállam. - Úgy értem, bármi lehet. Óriás harcsa, sikló, vagy szörny!
- Szörny?! - meredt rám, miközben megint egy helyben taposta a vizet alattam.
- Szörny – nevettem bólintva.

Akkor rémült arccal kiáltott egyet, megpördült, és eltűnt. Vihogva bámultam a felbuggyanó tavat, ahogy elnyelte Zsoltit. Tekintetem a távolra emeltem. Mint egy festmény, olyan mozdulatlanul állt a táj. A tó túl felén galagonyafák karolták egymást, mögöttük hatalmas olajfák, aztán a távolba vesző bükkerdő, és a hegy.
Újra a vízre néztem. Megdöbbentem tükörsimaságán.
- Zsolti! - kiáltottam lehajolva.
A saját portrém úszott alattam tükörként. A szürkület beárnyékolta az arcom, és olyan volt, mintha a hajam tömény sötétséget keretezne. Elmosolyodtam rémületemen.
- Még a saját tükörképemtől is félek?! - motyogtam, aztán újra aggódni kezdtem.
- Zsolti! - üvöltöttem. - Kurvára nem vicces! Nem lesz szex egy hétig, tökfej! - remegett meg a hangom.
Néhány rekkenően néma másodperc után sikoltozni kezdtem.
- ZSOLTI!!!
Lihegve szorítottam ökleimet gyomorszájamra. Leguggoltam, tekintetem a vízre meredt. Ajkamba haraptam, és leugrottam.

Lassulva süllyedtem alá. A víz sötétzöldből hamar feketébe váltott. Megugrottam, amikor mindkét kezével megragadta a derekam, de aztán megnyugodva, minél hamarabb a felszínre kapálóztam magam. Szinte azonnal kicsúsztam szorításából. A víz felszínére nevetve lélegeztem magam, és alig vártam, hogy újra megfogjon, hogy biztonságban legyek a vízben. Még az sem zavart, hogy újra elsüllyedtem. De csak nem jött! Amikor újra a felszínre szívott a felhajtó erő, először az a gondolat villant át az agyamon, hogy egyszerre tud két helyen lenni, ugyanis, fent állt a stégen...
Aztán újra elsüllyedve az, hogy valaki más van a víz alatt. Őrült-mód vergődni kezdtem, amikor nagy robaj után végre kiemelt, és rárakott a stégre. Sikítozva álltam fel, és kezdtem el rohanni.

- Norci! - futott utánam, de én a tölgyektől övezett útig meg sem álltam...
- Ne haragudj, ne haragudj, eszembe nem jutott volna, hogy utánam ugrasz! - ragadta meg a testem, amikor pánikolva toporzékoltam az úton. - Norci! - szorított meg, és a karjaiba zárt.
- Van valaki a vízben! - ziháltam felé.
Távolabb tolt.
- Mi? - meredt rám.
- Volt valaki a vízben, valaki megfogta a derekam! - zokogtam.
- Ez biztos?! - döbbent tekintete az enyémbe fúrt.
- Igen! - reszkettem.
- Visszamegyek, lehet, hogy még él!
- Ne! - ragadtam meg a pólóját. - Meg fogsz halni! Meg fogsz halni!
- Norci! - lépett vissza, kezeivel megfogta az arcom. - Valaki fuldoklik ott, érted? Meg kell mentenünk! Egy ember!
- Nem, nem az! Nem ember! Valami sötét! - hisztiztem még mindig pánikolva.
- Rohanj haza, és hívd a mentőket és a rendőrséget! Mondd el, hogy valaki fuldoklik! - bontotta ki Zsolti ujjaimat a pólójából, aztán visszarohant.
- NEEE!!!
Legszívesebben Zsolti után futottam volna, de szavai lassan eljutottak az orvos énemhez. Rohanni kezdtem a házunkhoz.

Órákkal később üvegből ittam a bort.
- Most már elég lesz. Szteroidra nem túl jó alkoholizálni, doktornő – vette ki a kezemből, aztán ivott belőle ő is, majd felállt.
- Hova mész? - rikkantam fel.
A szoba közepén remegtem a szőnyegen. Megtorpant.
- Csak a hűtőhöz. Visszateszem a bort, és... Enned is kéne valamit.
- Ne hagyj itt! - ugrottam fel, és szorosan a nyomában, átölelve a hasát tipegtem utána.
Megfogta a kezem, és a konyhaasztalhoz húzott.
- Norci... - szólt a hűtőnek, én pedig rágyújtottam. - Mit szeretnél enni? - nézett ki az ajtó mellől.
- Semmit, nem bírok enni, egy kő a gyomrom.
- Sajt?
- Blehh...
- Akkor joghurt – fújt elégedetlenségében egy nagyot, aztán elém tette. Ő pedig szendvicset csinált magának.
- Norci – sóhajtott megint, miközben kettévágta a zsemléket.
Az ujjamat rágtam, aztán cigiztem, majd ránéztem.
- Nem volt ott senki... - mondta halk hangon.
- Csak több száz csontváz, szétesve... Volt egy kádunk, lent a pincében.
Mozdulata megakadt, és felém fordult, kezében a késsel.
- Anyámék ott maratták szét a hullákat, aztán bedobták a tóba a csontokat – sírtam el magam.
- Kicsim...
- Csak most jutott eszembe! Zsolti, én nem akarok emlékezni! Nem megyek többet Barnához. - Reszkettem, aztán felugrottam. - Úristen, hová temetted a babákat?
- Csss – letette a kést, elvette a cigimet, és megölelt. - Oda, ahol először találkoztunk...
- Az jó, az jó, az messze van... - ziháltam, aztán újra a pánik. - És ha tele ásták a kertet is? Ki kell ásnunk őket! Nincsenek biztonságban...
Nem válaszolt, szusszanva lépett a konyhaszekrényhez, és kipattintott egy tablettát, amit felém nyújtott. Tudtam, hogy vagy nyugtató, vagy altató.
- Ha beveszem, meg kell ígérned, hogy egész éjjel ölelni fogsz, és egy percre sem hagysz egyedül!
- Csak ha megeszed a joghurtot.
- Holnap megeszem...
- Fáj még az állkapocsízületed? - kérdezte.
Bólintottam.
- Ha nyikkanás nélkül végig tudod csókolózni velem a napot, akkor csak le bírsz nyelni egy kis doboz joghurtot – rázta a fejét.
- Rendben. De Zsolti! Egy másodpercre sem...!

Ajtócsapódásra ébredtem. A következő pillanat égette a szemem, még akkor is, ha a vastag, bronz sötétítőfüggöny résmentesen volt behúzva. Felültem. A sarkokban árnyak kuporogtak, mozdulni sem mertem. Belém hasított a tó emléke. És tudtam, mit kell tennem.
Talpam a parkettra dobtam, és hallottam, ahogy az ágy alatt kísértetek morrannak. Ahogy végiglépdeltem a szobán, bokám köré kanyarodott sarkokból a sötét.
Ahogy a kilincshez nyúltam, magától mozdult, és nyílt felém az ajtó.
- Szia – Zsolti mosolya.
- Fel kell ásatnunk az egész birtokot. Erdőstül, hegyestül. Ki kell tarolni a mezőt, fel kell égetnünk az egészet. Fel kell túrnunk az egészet, és eltemetni az utolsó csontokat is.
Zsolti rémülten nézett rám. Folytattam.
- Beszélek a rendőrökkel és aztán... Ferenc Atyával. Meg kell áldania a birtokot, egészen délig, és északig! A lelkeket fel kell juttatnunk a mennybe.
Hosszú másodpercekig nem lélegzett, csak állt előttem. Nem pislogott, egy arcvonása sem rezdült. Aztán óvatosan a homlokomra emelte a kezét, majd nyelt egyet.
- Lement a lázad.
- Le, hát! Jól vagyok! - mondtam, aztán körbenéztem a parkettán lefelé mutatva. - De a réseken át felszivárognak. És eltévednek, és... A víz alatt Zsolti, belém kapaszkodott. A segítségemet kérik!
- Jó, jó... - lihegte ide-oda pislogva. - Oké, Norc – mondta halk, megreszkető hanggal. - Gyere, szívjunk el egy cigit! - harapott ajkába.
- Nem dohányzom – vágtam rá értetlenkedve.
- Nem?
- Vagyis de, de nincs rá időnk! Ki kell szednünk a csontokat az elfertőződött földből, Zsolti! Tudod, mi lehet ott? Ennyi hullából? Óriás mételyek, fogakat növesztő férgek... Gennyzöld talajvíz, fekélyes földmagma.
- Norci! - tette vállamra kezeit. - Tudom, mennyire megijedtél a víztől, és tényleg gáz, hogy ennyi csont lapult alul... De talán, ha elmennénk Dávidékhoz, nekik van egy nagy medencéjük, ott megtaníthatlak úszni...
Kezem a szívéhez nyomtam.
- Máskor! Meg kell tisztítanunk a földet, ki kell vágnunk, ami gyulladt és fertőzött, hogy tiszta vérrel fejlődhessen ép, egészséges földszövet! Mérgezett a mély, hát nem érted? Az Olga-hegy! Úszik a fertőben, Zsolti! A lelkek beszorultak két világ közé, talán úton van minden a pokol felé! Süllyed a világ!
- Szóval nálad vannak mégis az Olga-naplók – sóhajtott. - És valamiért a víziszony most ezt hozza ki belőled, hogy elhiszed a dédmamád szavait... Pedig azt hittem, elégettem azokat, a házzal együtt.

Mellkasomba fájdalomnyíl állt. Kezem tüdőm fölé kaptam.
- Elégetted a naplókat, a házamat, és... Anyámat...? - hörögtem cérnahangon.
- A te érdekedben – bólintott. - Csak azért, hogy téged megvédjelek. Hogy életben tartsalak. Hogy nehogy elhidd a jövendölést. Hogy anyád ne kergethessen bele... Mert szeretlek... De hiába – engedett el, és kihúzta magát. - Olvastad, és... Amennyire labilis vagy...
- Labilis?
Zsolti fintorogva fordította el a fejét.
- Nem, figyelj! A rózsákig kell megcsinálnunk! A rózsák szentvíz talaján nőttek! Dávidék déli kastélya már biztonságban van. Az enyém kelet, a tiéd észak, de... Zsolti! - Arcát csalódottan fordította rám. - De, mi van nyugaton? Mi van nyugaton? - ismételtem.
Erősen megragadta a vállamat, és közel hajolt az arcomhoz. Barna szemei elsötétedtek.
- Nyugaton a nap nyugszik. Sötét van. Nincs hold, és nincsenek csillagok, még egy fia szentjánosbogár sem, szívem. Odakint, ott valóban szörnyek járnak...
- Tényleg...? - meredtem rá reszketve.
- Ja. És december hatodikán a télapó rakja tele a csizmidet cukorkával, karácsonykor meg a Kisjézus hozza a fát... Vagy az angyalok, vagy mitomén... Norci! - rázott meg. - Mi az Isten van veled?
- Az, hogy volt valami a vízben, ami megfogott – suttogtam felé.
- Valami rohadt hal körözött ott.
- Lehet – sóhajtottam, miközben kezdtem hinni neki. - De akkor is, hogy-hogy nem motoroztunk még nyugat felé sosem?

Szemforgatva fújt egyet, és magával húzott a lépcsőn.
- Nem akarhatod tudni...
- Megölted anyámat – motyogtam magam elé, még mindig hitetlenkedve.
- Rázuhant a házad, így kipurcant a keleti boszorkány – dünnyögte a hátam mögül, a nyakamhoz hajolva.
Megtorpantam, és felé fordultam.
- Volt ezüst cipellője is – közöltem. - Talán voltam egyszer Dorothy is, csak nem emlékszem. Egy mesében létezünk, Zsolti? - meredtem rá komolyan.
Elvigyorogva rázta meg a fejét, miközben tovább toloncolt, le a lépcsőn.
- Inkább egy regényben. Királykisasszony vagy, én meg a szőke herceg – mondta.
- Ez még inkább mese!
- A beteg kislány beleszeret a szívdöglesztő sebészbe!
Ismét megtorpantam. Keserűen néztem fürkésző tekintete felé.
- Ez a regény, Zsolti... – Szusszanásom mélyről tört fel. - Ez a regény nem rólunk szól, szívem – sóhajtottam.
Vigyorogva ugrott a korlátra, majd átvetette magát azon, így elém dobbant.
- A szexi rezidens a nagy tudású főorvosba? - hunyorított felém széles mosollyal.
- Inkább az egoista főorvos a haldokló bányarémbe! - grimaszoltam.
- Jó-jó... Na, ezt figyuzd! - Mutatóujjávval elgondolkozva dobolt az ajkán. - A halálvágyó angyal az életvédő hadvezérbe?
- Ó, alakul! - mosolyogtam.
- Szóval? Szerinted miről szól?
- A pokol elszabadulásáról... - válaszoltam.
Arcáról lefagyott a mosoly, szeme megrezzent, amikor csengettek.
- Maradjunk inkább a csodák csodájában – lágyult el a hangja, aztán kinyitotta az ajtót.
- Na, a Madárijesztő és a Bádogember – nevetett felém.

Jani és Jácint meglepődve néztek össze, aztán beléptek.
- Én vagyok a Bádogember – mutatott Jani szigorúan Jácint felé.
- Nem! Nem-nem-nem, a fogorvosoktól mindenki fél, úgyhogy te vagy a Madárijesztő!
- Norci, kishúgi, tegyél rendet! - szólt rám Jani.
- Én nem félek a... A... Szóval a madárijesztőktől! - Jani nagy sóhajtva rázta meg a fejét.
- Öcsém, bátrak bátra? - fordult Zsoltihoz.
- Én a fogorvosoktól sem félek, csak tőled! - vigyorgott rá.
- Szóval Norci velem, Zsolti ellenem - meredt ránk Jani.
- Miért jobb bádogembernek lenni, Jay? - kérdeztem tőle.
- Jaj, ici-pici, kicsi, kis mimózalelkecském – lépett közel hozzám, megérintve a karom. - Ezt pont te kérdezed? El tudod képzelni, milyen könnyű lenne az élet szív nélkül?
Hosszan rám pillantott, aztán kezét a derekához szorította.
- És áh – jajdult fel. - Az ízületeim állandó olajozásra szorulnak! Ez a rohadt szakma!
- Szívesen megmasszírozlak – mondtam.
- Van még abból a rózsaillatú masszázsolajból? - nyögte kényeskedve, nyomogatva a hátát.
- De csak miután ettél – szólt közbe Zsolti.
- És hol van a Madárijesztő? - kérdeztem, gyorsan témát váltva.
A konyha felé léptünk, és a reggeliző Jácintra néztünk.
- Ész nélkül zabál, a kis hájas! - morgott Jani.

Aztán mindannyian leültünk az asztalhoz.
- Minek köszönhetjük a kedves látogatást? - kérdezte Zsolti.
Jácint megakadt a rágásban, és a szendvics többi részét le is tette a tányérra. Összenéztek Janival, aztán rólam hamar elkapták pillantásukat, és Zsolti felé fordultak.
Én felálltam kávét főzni.
- Már megint a címlapon vagytok - sóhajtotta Jani, Jácint pedig az asztalra tette az újságot.
- Gárdonyi Úr! - villant belém a gondolat, miközben a kiöntővel a kezemben oda léptem.
- Kicsoda? - kérdezte Jácint, még mindig teli szájjal.
- Egy beteg – legyintett Zsolti.
- Ja, nem, nem – folytatta Jácint. - Még mindig a régi lemez. Ruszlana mészárszéke, ez alkalommal a tó fenekén hemzsegő csontvázakkal.
Jani az arcomat vizslatta. Ránéztem, aztán folytattam a kávé főzést. Ám a hátamon éreztem a három pár szemet. Hirtelen fordultam vissza, és ők ugyanígy kapták el rólam tekintetüket.
- Hogy-hogy ez alkalommal? Hány ilyen cikk volt még? - Bekapcsoltam a készüléket, majd rájuk meredtem. - Hol találtak még tömegsírokat?
Egymáson ping pongozott a tekintetük.
- Az van nyugaton, mi?
Jácint felém fordult.
- Nyugaton nincs semmi! – közölte kérdő szemekkel.
- Hát, valaminek csak kell lennie – morogtam.
- Norci... - mutatott Zsolti az asztalra, ahová előzőleg kipakolta a hűtő tartalmát.
- Mmm, majd a kávé után! - nyávogtam.
- Milyen hülye szokás ez? - rivallt rám Jácint, miközben újra falatozott. - Először kell enni, aztán kávézni!
- De te kávézás előtt is eszel, és utána is – fintorgott rá Jani.
- Mit cseszteted már állandóan? Én örülnék, ha Norci ennyit enne, sőt, már annak is örülnék, ha bármikor, bármennyit – szúrt meg tekintetével végül Zsolti.
- Jó – sóhajtottam egy hatalmasat.

Körbenéztem az asztalon, és összeszorult a gyomrom. Felálltam, és kivettem a hűtőből egy joghurtot.
- Joghurt-királylány... - folytatta Zsolti.
- Cicám, ehetnél te is reggelente joghurtot – meredt Jani megint Jácintra. - Ez az öt tojásos rántotta, és sült kolbász, meg málnaszószos palacsinta hegyek... Lassan a sírba visz.
- Eper! Eperszósz! - vitatkozott Jácint.
- Ha megnézzük a vérképét, végre békén hagyod? - morgott Janira Zsolti.
Nem válaszolt, nagyon fújva ő is enni kezdett.
- Norci nem csak reggelire eszik joghurtot, hanem csak azt eszik. Bár inkább azt sem – közölte Zsolti.
- És te mikor hagysz ezzel végre békén? - vágtam hozzá, miközben a joghurttól is elment az étvágyam.
A kávés kannához léptem, és bögréket vettem elő.
- Csontváz hegyek vannak a tó mélyén – kezdtem, miközben töltögettem a kávét. - És ti azon pörögtök, hogy ki, mit, mennyit mikor...
- Norc! De a fogaid rendben vannak? - szegezte nekem a kérdést Jani.
Dühtől szikrázva néztem rá.
- Múlt héten nézted meg!
- Jól van, na!
- Én nem fél évente járok fogorvoshoz, hanem hetente! - folytattam, aztán eléjük tettem a kávét.
- Ti mikor voltatok utoljára fogorvosnál? - szegeztem nekik a kérdést.
Jani ajakbiggyesztve nézett a két férfira. Majd rámutatott Jácintra.
- Hétfő kettő óra!
Aztán Zsoltira.
- Hétfő három óra!
- Én Norcihoz szeretnék járni – vágta rá Zsolti.
- Én is! - követte azonnal Jácint.
- És honnan veszitek, hogy nem egy brutál állat?
Az ablakhoz mentem cigizni. Kérdően néztek felém.
- Nem finomkodik, ha ízületeket kell visszarakni – súgta Zsolti Jácintnak. - Meg végtagokat lefűrészelni...
Újra rám néztek.
- És te Jay? - kérdeztem. - A te fogaiddal mi a helyzet? - rántottam meg a vállam.
Nem válaszolt, csak tétován középbarna hajába túrt. Zsolti és Jácint vihogni kezdett.
- Hétfő egy óra – dünnyögtem felé.
- Most akkor meddig nem dolgoztok? - kérdezte Zsoltitól Jácint. Belekortyolt a kávéba, aztán rám nézett. - Süti nincs?
Jani rámorrant, aztán Zsoltira nézett.
- Egyáltalán mi van, hogy van időtök ásatásokat végezni?
- Felfüggesztett egy hétre, mert megöltem valakit – válaszoltam helyette, aztán a szekrényhez léptem, és Jácint felé nyújtottam egy zacskó csokis nápolyit.
- Epres nincs? - kérdezett vissza, azért megbontva azt is.
- Az mitől jobb? - kutattam tovább, amikor hirtelen egy boríték hullt a pultra, aztán tovább, a padlóra.
- Mert az rózsaszín – közölte.
Zsolti felugrott, és a boríték elé guggolt, felvette, nekem tele volt a kezem: az egyikben cigi, a másikban Jácint epres nápolyija.
- Csak akkor ehetsz belőle, ha Norci is eszik! - szólt rám Jani, mikor az asztalra dobtam a zacskót, és visszaléptem a hamutálhoz elnyomni a cigit.
- Nem tudok! Fáj az állkapocsízületem!
- Még mindig? - meredt rám Jácint tele szájjal, majd Zsolti felé fordította arcát, aki visszatette a borítékot oda, ahol volt, aztán mellém lépett az ablakhoz, és ő is rágyújtott. - Mióta szedi a prednisolont?
- Öt napja – válaszolta Zsolti.
- Akkor ez nem genny, hanem vér. Kiszívod, és kész.
- Úristen... Tű a tokba? Az arcomba? Váá... - nyávogtam.
- Semmi! - morrant rám Zsolti. - Ez aztán igazán nulla...
- Inkább nem eszek többet – puffogtam.
Jácint abbahagyta az evést, és ő is rágyújtott.
- Akkor beszélni sem fogsz többet – mondta.
- Nagyszerű. Köszi, vámpír! - dühöngtem. - Mégis milyen tanácsot is várhat az ember egy vámpírtól... Szííívd ki a vérét! - nevettem felé.
- Te mit tudsz, angyalka? - vigyorgott. - Varázsolni? Vagy mit csinálnak a glóriások?! - meredt kérdően Jay felé.
- Mit? - vágtam rá. - A halálba segítik az embereket...
- Na, jó! - Jani felállt, felült a pultra, aztán ő is rágyújtott. - Ha én vagyok a berozsdált Bádogember, Jácint az eszetlen Madárijesztő... - vigyorgott felé, mire ő válaszként kidugta a nyelvét. - Akkor Zsoltink a Gyáva Oroszlán, te pedig Dorothy.
- Kösz, Jay bácsi – fintorgott rá Zsolti. - Ismerjük a mesét.
- Dorothy kinyírja a gonosz keleti boszorkányt, így kezdődik. Szóval ezért függesztett fel az unokatesóm?
- Nem – vágott közbe Zsolti -, csak egy vén pasas volt, aki nem bírta ki a műtétet.
- Kibírta a műtétet – szóltam közbe. - Semmi baja nem volt, egészen addig, míg angyalnak nem hitt, aztán valósággá meséltem neki a túlvilágot.
- Mi van? - kérdezett vissza Jácint, miközben elvette a hamutartót az ablakból, és az asztalra tette.
- A homlokára tettem a kezem, és elaludt. Örökre.
- Erre harmincöt percig próbálkoztunk, siker, és bármiféle részeredmény nélkül.
- Megesik – vonta meg a vállát Jácint. Elnyomta a cigit, és ijedten nézett rám. - Norci! Megesik! Nem ő volt az első halottad.
- Hát, nem... - jutott eszembe a gyerekkorom, és az a kisfiú.
- Jó, akkor ki nyírta ki a gonosz keleti boszorkányt? - bökte ki Jani.
- Szóval létezik egy nyugati boszorkány is? - meredtem rájuk, és Jani arcát szemlélve, biztos voltam abban, hogy csak Zsolti és én tudjuk kérdésére a választ.
- Nyugaton nincsen semmi, Norci – sóhajtotta Jani.
- Mi az, hogy semmi? - keltem ki magamból. - Olyan nincsen, hogy semmi. A semmi nem létezik! Végetér a bolygó, és páff, leesek az űrbe?!
A vállaikat vonogatták.
- Valami olyasmi, kicsim – válaszolt végül Zsolti. - Az Olga-hágó húzódik nyugatra, de onnan halandó még nem tért vissza.
- Valami szakadékos, balesetes hely?
A szemöldökeiket rángatták.
- De! Ádi járt már ott! - vágott közbe Jácint.
- Mondom, halandó... Ádi több volt annál – válaszolta Zsolti. - Ő is csak annyit mondott, amikor faggattuk, hogy „nem akarhatjátok tudni”.
- Mi? Ádi? És ez mikor történt? Két műszak között úgy döntött, hogy kirándul kicsit? - meredtem rájuk.
Értetlenül néztek rám. Zsolti az ölelésébe húzott, majd a többiek felé szólt.
- Alig emlékszik valamire akkoriból.