Jézus újra vérzik

Miután megkaptam az utópikus zsibbadás hosszú hatású szuriját, az események emlékei úgy kavarodtak fel gondolataimban, mint valami vad örvény. A folyosóra kirohanva az első dolgom mégis az volt, hogy felhívjam Janit. Nem, nem! - mormoltam magam elé, miközben berontottam a vécébe. Az első dolgom megint egy jó kis hányás volt...
Térdelve a kagyló felett, reszkető kézzel nyomtam rá a hívás gombra. Amikor beleszóltam, még én is megijedtem a saját hangomtól, mintha valami horrorfilmbeli szörny hörgött volna.

- Norc? - kérdezett vissza Jani. Köhögtem párat, aztán rázúdítottam az életem.
- Mi volt Tomival? Jaj, Jay, bekrepált a fogam, vagyis gennyben tocsog a fél állkapcsom, és nem alvad a vérem, és Zsolti! Zsolti meg fogja kérni a kezem, vagy már megkérte, és... telehánytam a bemosakodót az egész személyzet előtt, és Enikő meg... Várj egy kicsit!

Újra hánytam. Aztán újra hörögtem.

- Mi van Tomival? - És újra köhögtem.
- Basztál visszahívni, pedig tudtam, hogy elszabadult a pokol, bff-megérzés...
- Az semmi, holnapután le kell államvizsgáznom! Hogy tanuljam meg két nap alatt az öt év anyagát? És Zsolti nem fog vigyázni a babára, tele akar nyomni antibiotikummal. De mi van Tomival?
- Nem akarsz bejönni hozzám? Ennyi szar másnak egy élet alatt nem történik, nem egy reggel? Vagy várjál, mit mondtál? A csontban van a genny?
- Osteomyelitis...
- Ne bassz... Akkor nem mész sehova, ki nem lépsz a kurva kórház kapuján, megértetted?
- Pfff... Jay? - nyávogtam. - Akkor bejössz te? Halálosan félek.
- Persze, viszem a tankönyveidet.
- Hm – morogtam, aztán mellkason vágott újra az aggodalom. - Mi volt Tomival?
- Nem tudom, miről beszélsz... Várj, akkor valami helyettest kell kérnem.
- Le ne rakd! - sikítottam. - Reggel odaadtam Tomit az asszisztensednek, mert fájt a foga!
- Kivagyok a fogaitoktól – szusszant, aztán hallottam, ahogy az asszisztens értetlenkedik a háttérben.
Míg Jani nem velem beszélt, gondoltam, hányok egyet...
- Nincs itt, mire én beértem, eltűnt – válaszolta végül. - Norc?
- Eltűnt a gyerek??? - sikítottam.
- Én felhívom a sulit, te meg Encit.

A gyerek eltűnt... Nem volt az iskolában, és Enikő sem tudott róla semmit. Így aztán minden saját nyavalyám háttérbe szorult. Egyik testvére sem tudott semmit, miután körbejártam az iskoláikat... Nem volt otthon, a kád is üresen kongott.
Behunytam a szemem, és mielőtt újra idegösszeomlást kaptam volna, ismét nekivágtam a városnak. És csak egy helyre mehettem...
Értetlenül szálltam le a motorról, miután szembesültem a templomkert előtti nyüzsgő tömeggel. Csak egy dologra gondolhattam...

Sikítva rohantam be a kapun: „Atyám!” - de aztán fordultam is ki. A steril csap után a szenteltvízbe már igazán nem akartam belehányni...

- Gyermekem! - szólalt meg mögöttem Ferenc Atya rég nem hallott hangja. Idegesen kutattam zsebeimben zsepi után, mire az Atya göcsörtös ujjai nyúltak felém egy csipkeruhával. Tétován elvettem, megfordultam, és testem minden erőtlen erejével átöleltem őt.
- Kislányom!
- Atyám, mi ez a rengeteg ember – szuszogtam a csuhájára -, azt hittem, hogy... Hogy talán...
Elhúzódtam tőle, és rég nem látott azúr szeme felé könnyeztem.
- Hogy elpatkoltam? Nem-nem... Egészséges vagyok, mint a makk! - mosolyogta felém.
És tényleg jól is nézett ki, inkább csak fiatalodott az évek alatt.
- Jaj, úgy örülök, annyira megijedtem! - szorítottam meg ismét.
- A Jézus-szobrot vizsgálják, lányom! A kövezet, amiből van, valami nedvet izzad magából – próbálta magyarázni.
- Vérzik? Már megint vérzik? - meredtem rá. Mire legyintett.
- Lányom, nem lehet vér, te még nálam is jobban tudod, azt próbálják meg kideríteni, hogy milyen anyag – Hirtelen megakadt a hang a torkán. - Beszélek itt össze-vissza, itt van az öcséd! - mutatott lassan a templom felé.
- Tomi??? Jaj, hála az Istennek, Atyám, már mindenhol kerestem!
- Mi történt? Vigasztalhatatlanul sírdogál, csak nemrég jött, és nekem annyi a dolgom most, még nem tudtam felhívni az iskoláját.
- Dávidról tud valamit, Atyám? - kérdeztem, miután lépkedni kezdtem a templomkapu felé, és villámgyorsan körsms-t írtam.
- Hát, nem találkoztatok? - kérdezett vissza.

Amikor beléptem, újra felfordult a gyomrom, futhattam ki ismét...

- Kislányom? Veled meg mi van? - lépett felém az Atya.
- Az nagyon hosszú, Atyám – sóhajtottam. - Kihozná Tomit? Úgy tűnik, nem tudok hányás nélkül belépni oda.
- Hogyne, lányom – bólintott aggódva.
Amikor újra megjelent a tízévessel, folytatta.
- Itt járt egy, talán két hónapja, rólad kérdezett, és nagyon zaklatottnak tűnt.

Tomi könnyáztatta arccal fordult felém.
- Elszöktem – mondta alig hallhatóan.
- Ne haragudj, kicsi, ha tudtam volna, hogy ennyire félsz, lekéstem volna az első műtétet – húztam az ölelésembe.

És akkor mellkason vágtak saját szavaim. Zsolti mondta ugyanezt sok-sok évvel ezelőtt. Zsolti! - jutott eszembe, aki akkor biztosan azt hitte, hogy én is leléptem. Elővettem a telefonomat, és ahogy a híváslistára kattintottam, végeláthatatlan lajstromban gördült le a neve...

- Mondtam neki, hol dolgozol, mert azt sajnos nem tudtam, hogy hol laktok most... - beszélt az Atya.
- Még jó, amennyire mostanában őrülten féltékeny Zsolti, jobb is, ha nem állított be hozzánk. Valamiért mindig is utálták egymást – hadartam, aztán Zsoltinak is írtam sms-t.
- Jaj, lányom, ez a mobil világ – sóhajtotta az Atya a kezemet nézve. Ránéztem, miután elküldtem az üzenetet. - Apropó, mobil! Dávid meghagyta neked a számát! Mindjárt kihozom! - mondta, majd eltűnt.

- Norci! Ugye nem viszel vissza Janihoz? - fordította felém arcát Tomi.
- Ó, dehogyis nem! Hogy tíz év múlva neked is osteomyelitised legyen?!
- Mi??? - rémüldözött felém.

Az ég felé fordítottam az arcom: „Rettenetes anya leszek!” - suttogtam.

Szerencsére Jani jobban értett a gyerekek nyelvén... Játszott Tomival is vagy ötven percet, mielőtt öt másodperc alatt kihúzta a tejfogát. És szerencsére Tomi sokkal jobban viselte a cécót, mint azt én kiskoromban szoktam. Miután Jani megnézte az én számat is, a kezembe nyomta a könyveket, és azonnal a kocsijához rángatott, aztán beszáguldott velünk a kórházba.
- Ugye, bemész szépen? Nem kell utánad is rohangálni? - meredt rám szigorúan.
- Nem vagyok már kicsi... - szusszantam, és kiszálltam az autójából.
- Norci? - szólt utánam, mire visszahajoltam. - Hazaviszem Tomit, aztán én is jövök, jó?
Bólintottam, és besiettem.

Zsolti a nővérpultnál állt. Szeme villámokat szórt, ahogy felém lépkedett.
- Hol az istenben... - kezdte, aztán ujjait szusszanva a homlokomra tette. - Felment a lázad is!
Reszketni kezdtem jéghideg érintése alatt.
- Gyere, nyomjunk egy plazmát... Zsibbadsz még? - kérdezte, miközben a kis lépcső felé húzott.
- A nagy lépcsőn menjünk! - torpantam meg, majd kifordultam karja szorításából.
- Mi? Norci? Nem tök mindegy? Mit húzod az időt?
- Nem húzom az időt, csak itt életre kel a pók az órámból – mormoltam.
- Tessék? - kérdezte utánam sietve.
- Kiugrik az órámból, és megfojt a hálójával – soroltam a szavakat barna szeme felé úgy, hogy még én sem értettem a jelentését.
- Norci, most aggódnom kellene? - kérdezte halkan.
- Azért akarsz elvenni feleségül, mert féltékeny vagy Dávidra – ömlöttek belőlem a szavak gondolkozás nélkül.
Már nem válaszolt, csak egyre aggódva fürkészte az arcom, markolva a könyököm.
- Jézus újra vérzik, és amikor vérzik, akkor nekem alvad a vérem, ne aggódj! Mint akkor, a kórusverseny után. Alvadni fog, meglátod.
- Na, gyere – szusszant, és az ölébe kapott.
Fejem jeges nyakához döntöttem.
- A lovasokkal kell vigyázni, Zsolti. Négyen vannak. A vörös, a sárga, a fehér, és a fekete. Az ötödik Dávid. Ő azt mondta, tud segíteni, és azt mondta, hogy te nem. Talán fel kellene hívnod, hogy megkérdezd, nem vakult-e meg, mert szemen dobtam a...
- A marcipán angyallal, tudom, kicsim.
- Ő pedig letépte a szárnyamat, csak hogy ne merjek kiugrani az ablakon. De én tudok repülni, Zsolti! Ugye, tudod, hogy tudok? Már rengetegszer ugrottam le a hegyről!

Akkor letett, és lehúzta a pulcsimat.
- Enikő rákos. Mellrákja van.
Tűszúrás a vállamban. Összekoccanó fogaim. Forró lepel. Zsolti mozgó alakja fölöttem.
- Ne menj el, ne tűnj el megint!
Tűszúrás a vénámban. Aztán Zsolti mellém fekvő teste.
- Jól van, mindjárt lejjebb megy...

- Földrengés van az Olga-hegyen! Genny csorog a fák törzsein. Trombocitát izzad a hold. Te ott vagy, Zsolti?
- Ott vagyok, én mindig veled vagyok – Szavai a nyakamban.
- Nem voltál ott. Olyan sokszor vártalak! Másfél évig sehol sem voltál. Megcsókoltam Dávidot.
- Megcsókoltad Dávidot? - mosolygó hangja, aztán keze a homlokomon.
- Száraz volt a nyelve, és hideg, mint egy meztelen csiga.
- Aha. És Barnát is megcsókoltad?
- Azt akarja, hogy lítiumot szedjek. Ha ráírja a lapomra, akkor vége. Talán nem írja rá, ha megcsókolom.
- Kivágom a nyelvét...
- Akkor elvérzik. Vagy ő nem? Csak nekem van vérem, vagy csak nekem nincs? - könyököltem fel, de aztán Zsolti újra magára nyomott.
- Majd mindjárt rájössz, már hűlsz... - simogatott tovább.
- Zsolti?
- Hm?
- Nem akarok több embert megölni, úgyhogy nem baj, ha megölsz.
- Jézus, Norc... - Karja megdermedt körülöttem, aztán szorosan magához ölelt.
- Én Olga vagyok, nem Jézus! Jézus vérzik, én nem!
- Tudom, mondtad már – sóhajtotta, aztán fölénk emelte az óráját.

Másnap reggel ott ültem a kedvenc műtős székemben, mindennél jobban vágyva egy jó kis foghúzásra...
- Most komolyan, miket mondtam?
Nevetett.
- Hogy megcsókoltad Dávidot – válaszolta, miközben levette a véremet.
Nem válaszoltam. Közel hajolt hozzám.
- Mi? Te tényleg megcsókoltad? Mikor???
- Ő csókolt meg – ráztam a fejem.
Leült.
- De mikor?
- Az oviban szerelmesek voltunk egymásba – nevettem.
- Mi? - meredt rám. - Ezt eddig miért nem mesélted? - kérdezte sértődötten.
- Egy csomó minden csak Barnánál jutott eszembe. Amikor visszaköltöztünk, akkor még semmire nem emlékeztem régről. Dávidra sem.
Sértődött arca dühössé vált.
- Barnánál, mi?
- Légyszi, ne bosszantsd fel magad, így is baromira parázok tőled! - próbáltam kizökkenteni az állandó Barna-ellenszenvből. - A végén még eldurran az agyad, és a nyelvemet is kiszeded.
- Hm. Rólam miket mondasz doktor hálivúdnak?
- Hooogy... Te vagy a legjobb pasi a világon, és hogy mennyire jó vagy az ágyban, és...
- Jaj, Norc! - állt fel felvidíthatatlanul, aztán a kezében lévő ampullámmal az ajtó felé sietett.
Utána üvöltöttem.
- Ja, és kiderült, hogy a te himbilimbid a nagyobb!

Az információ az ajtóban a főnököt, és nyolc-kilenc medikust talált telibe... A főnök feje akkor színváltóssá vált. Lila és zöld között villódzott. A nyelvem bénultan ugrott a torkomba...
Nagyon hosszú ideig nem tért magához. A hallgatók óvatosan nézegették az arcát, hogy nem-e fagyott katatónná. Mindennél jobban utálta, ha komolytalansággal szembesült a medikusok előtt.
Azonnal kiugrottam a székből.
Aztán vett egy mély lélegzetet, belépett, a medikusoknak meg karjával a szék köré mutatott, hogy állják körbe. Akkor már kezdtem rádöbbenni, mennyire rosszkor vagyok, rossz helyen.

- Nórikám, nem értesítettél a nőgyógyászati vizsgálatodról!

A hallgatók torkuk szakadtából röhögni kezdtek...

- Még nem volt időm, főnök – suttogtam felé.
- Hát nem az egészség az első? - dörrent rám.

Akkor megint hosszú, néma, kínos csend szállt a kis műtőre.

- Egyébként meg nagyon rendes tőled, hogy bejöttél segíteni, már mindent át is néztél? - kérdezte.
- Ó, hogyne...

Akkor végre berohant Zsolti. Rám nézett, és a szék felé mutatott. Kikerekedett szemekkel ráztam felé a fejem, és a főnök felé rángtam.
- Zsolti? - bámult rá a főnök. - Gyakorlat van, hol vannak a betegek?
- Kihúzom Norci fogát – sóhajtotta.
Vörös fejjel fújtam felé.
- Mi? - dörrent ránk a főnök, aztán kitépte Zsolti kezéből a papírt.
- Ülj már le! - suttogta felém. Lassú mozdulatokkal ráztam a fejem.
- Na, nem, nem, nem ÉS NEM! - üvöltötte végül. - Hányas INR-t kell elérni foghúzáshoz? - emelte fejét a hallgatók felé. Azok szerencsétlenek néztek ide-oda.
- Nóri? - szólt rám a főnök.
- Kettő-három... - suttogtam.
- És mennyi a tiéd?! - kiabálta, mintha fejből tudnom kellene az eredményt.
- Öt? Gondolom... - tátogtam.
- Helyes a válasz! - szólt, majd Zsolti felé fordult. - Nem lesz itt foghúzás! Kinyírod a legjobb rezidensemet!
- Nórika... - morogta Zsolti. - Csüccsenj be, a főnök megnézi!
Akkor már nem érdekelt, hogy a főnök mit szól, erőteljesen tekertem a fejem.
- NÓRA! - vágta ki karját a főnök, a szék felé.
- Felejtsd el az esküvőt! - sziszegtem Zsolti felé, ahogy megkerültem a széket, és leültem.
- Jobb alsó nyolc – szusszant Zsolti a főnök mellett, miközben felkapcsolta fölöttünk a fényt.
- Utállak – suttogtam felé, aztán úgy tapasztottam össze az ajkaimat, mint ahogy Tomi öcsém Janinál.
- NÓRA! - De a főnök úgy üvöltött rám, hogy egyből kinyitottam. - Nagyra hát!
- Inkomplett szájzár – morogta mellette Zsolti, miközben a haját túrta. - Nem tudja nagyobbra.
És akkor a sikolyom az univerzum legtávolabbi pontjáig is elért. Zokogtam, ahogy a főnök erőteljesen megnyomkodta a gennyben tocsogó ínyemet és fogaimat.
- Mi az úristen redvás öreganyja történt a szádban? - meredt rám, miközben döbbenten kivette kezét a számból. - Miért nem jársz fogorvoshoz? Nem költői kérdés volt! - üvöltötte.
- Gyűlölöm a fogorvosokat! - bukott ki belőlem.
A tömeg felhördült Zsolti mögött. „Fogászok” - tátogta maga mögé mutatva.
- Ömlik a genny a szádban! Ömlik! De ömlik! - hajtogatta, rosszallóan rázva felém a fejét. - Zsolti, ezt ki kell szedni azonnal. Vérfürdő lesz, de ki kell szedni.
- Tudom, főnök.
Aztán megérintette a felkarom, és még közelebb hajolva az arcomhoz, csalódottan tekerte felém a fejét. Aztán kiment.
- Most ezt miért kellett? - nyávogtam Zsolti felé. - Tudod, mennyire kibaszottul vandál állat! - dühöngtem.
- Mi is megnézhetjük? - kérdezte az egyik hallgató.
- Na, elmész a picsába! - dühöngtem. Zsolti némán röhögött. Miközben mellém lépett a tűvel.
- De ez oktatókórház!
- Na, mit érzéstelenítünk el? - lépett hátra az akadékoskodó medikushoz, hogy megnézze a névtábláját. - Zolika?
- A nervus lingualist?
Zsolti mellém lépett, és benyúlt a számba.
- És még? - kérdezte, miközben beszúrta a szurit.
Amikor végzett, ledobta a fecskendőt a tálcára, és közel lépett a hallgatókhoz. Válasz azonban hosszú másodpercek után sem érkezett.
- Az alveolaris inferiort, te ostoba! - szólaltam meg én végül szerencsétlen Zolika felé.
- Ha a beteg jobban tudja a szakmátokat, az elég ciki ám – kacsintott rám Zsolti.