Ítéletidő

A karomat figyeltem, a különösen forró nyár karamell barnára színezte. Mozdulatok nélkül lengett a mély felett. Fent a vakító ég, lent a felé nyújtózkodó mező. Alkony illat volt és lélegzet fény. Hibátlan bőrömről a távolba siklott a tekintetem. Zsolti közeledett a házunk felé, át az ösvényen, mely összekötött minket.
Észak és kelet. Köztük csupán kettőnk lépteinek emléke. A halott gyermekeink sírhantja. Az a temérdek halott fűszál, melyet találkozásaink tiportak az elmúlás repedezett földjébe. Melyek még mindig élnének, ha mi sosem találkoztunk volna. Ha azon a téli éjszakán nem zúzom át a hólepel szűziességét, nem hágom át a határt, és rohanok a végtelenségig – ahogy anyám fogalmazott.
Betörtem hozzá, átgázoltam az életén, és most a megannyi porrá égett rom felett hozzá megyek feleségül.
Észak és kelet vérző sebekkel ég eggyé a tűzben. Felengedő fagy és olvadás? Avagy önnön hamvaink vagyunk?
Észak és kelet eggyé válik. Észak és kelet eggyé válik, így aztán mély szakadék választ majd el dél- és nyugattól. Védelem, avagy börtön. 

Felsóhajtva életem tragédiáit zuhantam újra kamaszkorom rétjére. Közeledett. A naplóm betűi írták szerelmünket valóssá. Egy ártatlan tininapló miatt vált a sátán főellenségévé, akit végül legyőzött. Talán ez már valóban a happy end. Lényegében megölte a szüleimet. A kulcsok hozzá kerültek, melyekkel kiszabadított múltam rabságából.

Aztán bezárt a sajátjába. Talán megtehette. Talán valóban ő volt Isten hercege, az angyalok védelmezője, talán jogos volt minden korlát, melyet állított. Talán kikerülve a védelme alól valóban azonnal megöltem volna magam – akár akaratlanul is.

Az ablakom alá érve oldalra biccentette fejét, rám mosolygott, aztán eltűnt. És vele eltűnt a mező is. Lángeső perzselte végig az otthonunkat, hamuvá gyújtva az ablakban álmodozó kamasz Norcit. És nem csak őt, Zsoltit is. Azt a kedves szomszéd fiút, akinek minden egyes megnyilvánulása a hülyéskedés jegyében szólt. Az a mérhetetlen nyugodt lazaság, a könnyed mosoly ajka szegletében… Ez is, és az a magabiztos szenvedély is köddé vált. Már jó ideje állandóan félt. Többször és jobban, ahogy azt én tettem. Csak remélni mertem, hogy az esküvővel bebizonyíthatom neki újra, ahogy a kamasz Norci a kedves szomszéd fiút szerette, most én… Mindenek után, mindenek árán is én, a felnőtt Norci a megkomolyodott, felelősségteljes Zsolti mellett akarja leélni az életét. Hiszen tudtam, hogy ez nem lehet kérdés, ennek így kellett lennie.

Ádám utolsó parancsolata.

Megugrottam, ahogy a térdemet érintő kezére fordult a tekintetem. Aztán a szemébe néztem, előttem guggolt. Mögötte, a váró ablakán túl hatalmas vihar dúlt. Szerelmünk összes nyara véget ért. Eljött az ősz, annak is visszafordíthatatlan haldoklása – sötétséggel, köddel, nyirkos párával, hideg esőzésekkel.

- Félsz? - vonta újra szemeibe pillantásom.
- Nem – mosolyodtam el. - Nincs bajom, Jay megígérte, hogy nekem is kifehéríti a fogaimat. Már csak én vagyok hátra, még Ferenc Atya is új fogsort kapott – válaszoltam, és a kezébe nyomtam a röntgent.
Felállt azzal a kezében. Szemei végigfutottak a felvételen, majd visszaadta.
- Úgy értem, az esküvőtől – suttogta.
Felálltam, közel léptem hozzá, szabad kezemmel megfogtam az övét. Aggódó tekintetét figyelve újra rámosolyogtam.
- Te félsz? - kérdeztem vissza, mire megszorította a kezem.

- Én nem félek semmitől – közölte, aztán megrezzent a mennydörgéstől.
Elnevettük magunkat.
- Jó, a hirtelen robajok természetes ijedség reakciót okoznak – szabadkozott vigyorogva.
- Na persze – nevettem ki.
- Szó…
- Szóval…? - kérdeztük egyszerre.
Szusszanva maga mellé húzott a fehér bőrkanapéra.
- El kell mondanod, mit érzel – szavai a padlóra pottyantak, aztán fordult csak felém.
Lassú mozdulatokkal nyújtottam vállam és nyakam mellkasa felé. Orrommal végigsimítottam állkapcsa alatt a bőrét.
- Hmmm, mentoleső áztatta hajnalt – búgtam a nyakához, aztán emeltem csak tekintetem az arca felé. - Áú – Akkor keze túl erősen fogta át csuklóimat.
- Hm – hökkent meg, majd megsimogatta a kezeimet.
Értetlen sértődöttséggel fürkésztem az arcát.
- Csak… Nem bírnám ki, ha megint elrohannál – válaszolta. - Inkább most mondd meg, ha bizonytalan vagy, Norci!
Újra felálltam, és elé álltam.
- Hozzád kell mennem – válaszoltam. Szemöldöke megrezzent.
- Kell…?
- Chjaj – sóhajtottam, aztán az ölébe ugrottam. - Igen, kell! - nevettem. - Bár szerintem óriási bajba keveredsz, Zsolti.
- Már rég… Réges-rég nyakig benne vagyok, szívem – mosolygott bizonytalanul.
- Inkább te fuss, amíg még lehet! - vigyorogtam.
- Nem, már nem lehet – ingatta a fejét. - Akkor sem sikerült, amikor anyád fegyverrel kergetett el tőled. És most? - tette fel a költői kérdést. - Most mindened úgy vonz, mint még sosem – súgta komoly tekintettel.

És nekem mindenem beleremegett szavai mélységébe. Aztán nyeltem egyet, és muszáj volt elrontanom.
- Talán beteg leszek, azért – vigyorodtam el.
- Khm – kapott a torkához. - Ha te nem is, én biztos, hogy benyeltem valamit kedvenc alvilágodban… - húzta grimaszra ajkait.
Tudtam, hogy mi következik. A rendelő ajtajára pillantottam, és életemben először alig vártam, hogy bemehessek Janihoz.
- Az a sok TBC-s, hepa C-s drogos… - kezdte szidni az SB-t, ahogy azt hetente többször menetrendszerűen tette.
- Ó, de jó is a drog! - szóltam közbe vigyorogva, de tekintete sötétebbé vált, mint amilyen vihar odakint dühöngött. Megszeppenve tapasztottam össze ajkaimat újra a kezelő ajtaját fixálva. - Mi van már, doktor Jay nagytakarításba kezdett?!
- Döntöttél már?
És jött a kérdés. A villám, mely elektromos fájdalommal szisszent bennem mindenütt. Ledermedtem.
- Mondj bármit! - érintette meg a nyakam, tincseimet a vállam mögé söpörve. - Támogatni fogom.
Rettegve néztem az arcára.
- Még csak másodéves vagyok – nyekeregtem alig-hanggal.
- Jövőre szakvizsgázhatsz – válaszolta.
Sírni tudtam volna. A téma forgószélként tekergett a nyakam körül.
- Jövőre még csak harmadéves leszek, már elfelejtetted, hogy négy éves a képzés? - meredtem rá.
Ajka félmosolyra húzódott.
- Már rég túlteljesítetted a képzés négy évét, Norc. Jövőre vizsgázhatsz!
- És ha nem akarok? - böktem ki, de azonnal meg is bántam.
A pillanat akkor menten megfagyott és elhalt darabjaira esett. Meg sem bírt szólalni, csupán ajka próbált szavakat formálni.
- Hát??? - dörrent végül rám.
- Hát… Te szoktad mondani, hogy talán épp jókor vagyok jó helyen?! - nyekegtem a lehető leghalkabban, aztán felálltam, és a kezelő felé lépdeltem. - Traumatológiából is vizsgázhatnék…
- Ssszz… - pattant fel.
Egy ideig csak álltunk egymással szemben. Nézett, próbált átlátni szavaim valóság- avagy dac-súlyán. És tudta. Mindig is tudta, hogy engem a halál vonz. A mezsgye, melyről a földi létbe rángathatom vissza a lelkeket – nem törődve ártatlanságukkal, avagy bűnösségükkel. Ítéletnek nem volt helye ott, ahol csak a testek életfunkciói számítottak. Viszont küzdhettem, harcolhattam én is. Másokért, idegenekért. Én ebben nem a logikát kerestem, a létértelmet, csupán valami megmagyarázhatatlan szenvedély fűzött az életmentéshez, amely mindennél erősebben lángolt bennem.
- Megtiltom! - sziszegte végül. - Nem fogom engedni! Gyönyörű dolgokat vihetnél véghez, és fogsz is, bármit is választasz… De az SB, az nem sebészet! - fakadt ki. - Az műtéttechnika gyakorlat! És eleget tudsz már. Át foglak helyezni! - fulladt ki.
És akkor valóban elsírtam magam. A menny feldörgött, a vihar bennem folytatódott.
- Hidd el, hogy jobban tudom, mi a jó neked… - folytatta bocsánatkérően. - Egy kicsit hátra kellene lépned a szakadéktól… Nem is tudom… Ortopédia, onkológia? - lépett hozzám. - Bármi, szívem, de ki foglak szedni a pokolból.

- Hát ennyit arról, hogy a főnök alatt fekszem minden éjjel – csúszott ajkamra a pokol.

Zsolti tekintete a vállam fölé emelkedett, aztán újra az arcomra nézett, és csalódottan rázta meg a fejét.
- Gyerekek… - mögöttem Jani hangja. - Az esküvő után is ráértek veszekedni – szusszant.
Nem néztem rá.
- Ezen nincs mit veszekedni – sziszegte Zsolti. - A döntésem végleges.
- Mi a dráma főcíme…? Ha kérdezhetem? - szólt Jani halkan, miközben megérintette a vállam.
- Mindent megteszel azért, hogy mégse menjek hozzád? - bukott ki belőlem.
- Mindent azért teszek, hogy megvédjelek!
- Na! - lépett mellém Jani. - Tök normális, hogy befeszkóztok a nagy nap előtt, srácok, de próbáljatok lehiggadni… Mi a baj amúgy? Mert amúgy van ám baj… Csak levegőt sem lehet kapni tőletek a váróban, úgy cikáznak a villámok ide-oda.
- Mi a baj? - fordultam Jani felé.
- Előbb ti – közölte, és kihúzta magát, aztán kivette a kezemből a röntgenemet.
- Norci balesetsebész akar lenni – közölte Zsolti.
- Hűha, ez legalább húsz miatyánk – gúnyolódott Jani, akaratlanul is elmosolyodtam. - Nem azt mondtad, öcsi, hogy nincs is szakorvos a traumán?
- De – vágta rá Zsolti helyeslően – de…
Jani fejét tekerve lépett hozzá, nem engedte válaszolni.
- Mint a sebészeti főnök, tapsikolnod kellene örömödben, hogy végre lesz.
- Jay, ismered őt… - válaszolta Zsolti.
És megint leragadtak egymás tekintetében. Sokszor csinálták ezt, és én biztosra vettem, hogy ők is ugyanúgy hallják egymás gondolatait, ahogy Dávid és én.
Végül egyszerre néztek rám.
- A lelkierő mércéje nem a száraz szem – vonta magára Jani újra Zsolti figyelmét –, a páncél szív, az állandósult ésszerűség. Ő másképp gyógyít, mint te. Sokkal többet lát, többet érez… De miért gondolod, hogy az érzelem fogyatékosság? Ez az ő ereje. A tiéd mi?
Zsolti lassan bólintott.
- Az érzelem nélküli döntések tiszták csak igazán. Én képes vagyok erre. Norci hajlamos túlmenni a határon, és ez hatalmas hiba az SB-n. Hatalmas. 
- Hm – morgott rá Jani. - Két külön dologról van itt szó. Te az államkassza keretein belül döntesz, egy társadalmilag meghatározott szabályrendszer rácsai közé szorulva. Ez az ésszerűség! És ettől vagy te jó vezető. De ő… Neki az a feladata, hogy harcoljon azokért, akikért te a kisujjadat sem mozdítanád. Ha kicsit tovább látnál a földi szabályokon, és az életet Istentől származó létnek tekintenéd, megértenéd az ő munkamorálját.
- Jesszus, mióta lettél hívő, bátyó? - szisszent fel Zsolti.
Jani nagyot sóhajtva rám nézett. Tekintete komorsága egyből megenyhült, ahogy meglátta arcomon a hála meghatódott mosolyát. Állandóan ő volt köztünk a villámhárító.
- A hit és az egyház szabályrendszere ugyanannyira külön dolog, mint ahogy ti ketten döntötök élet és halál között. Mindenki összeházasodhat, ha férfiről és nőről van szó. Az egyházat ugyan nem érdekli, hogy mi köti össze a párt. Én bezzeg nem vehetem el a férfit, akit szeretek. Na, öcskös? Kapizsgálod már, mi a különbség?
- Nem igazán… - rázta meg a fejét Zsolti. - Én csak azt szeretném, ha Norci nem halna bele minden nap minden halálesetbe. Szeretném, ha könnyebb lenne neki.
- Mert az élet értelme ez? Könnyebbség? - faggatta tovább Jani.
Zsolti tanácstalanul harapott az ajkába.
- Mondtam már… A könnyek, az érzelmek jelenléte, a furcsa sebek… Lehet, hogy valóban így kellene élni. Tele önfeláldozással. Talán neked lenne könnyebb inkább, nem? Talán te nem tudsz mit kezdeni az ő érzéseivel, nem? Nem tudod megvigasztalni, és ez idegesít. Könnyebb lenne neked, ha neki könnyebb lenne – zúdította Zsoltira a véleményét.
Zsolti nagyot szusszanva nézett rám, és láttam rajta, hogy Jani szavai kibillentették a korábbi főnöki határozottságából.
- Egyébként meg, ideje félretenni a kórházat! A holnapi nap kivételesen nem a sebészeté – zárta le a vitát Jani. Zsolti lassan bólintott.
- De mi a baj? - szólaltam meg.
- Hm… - Jani először rám, majd Zsoltira nézett. - Beázott a templom. Most hívott az Atya, oda kéne menned! - mondta Zsoltinak.
- Na és? Nem tudják befoltozni?! - döbbent meg Zsolti. - Egyébként meg miért téged hívott?
- Mert a protkóján is igazítanom kellett. Azt mondta, térdig áll a padok között a víz. Arra gondolt, hogy nem is a mennyezet, hanem valami csőtörés lehetett, mert olyan zavaros a lé… Sötét – talán így fogalmazott.
- Jó, és a vízvezeték szerelők? - türelmetlenkedett Zsolti.
- Azok meg széttúrták a főoltárt, ott sejtettek bajt, de nem találták meg a szivárgás helyét.
- Hogy a főoltárt? - kérdeztem ijedten.
Jani hozzám lépett, nyugtatólag megérintette a karom.
- Levették a szobrot, és szétszedték mögötte a falat – válaszolta, aztán Zsoltihoz fordult. - Szerintem nagy lehet a felfordulás.
- Hát, ez kurva jó – fújt egy nagyon Zsolti, majd az órájára nézett. - Nekem lassan ki kell mennem Szilviért az állomásra, és még a kórházba is be kell…
- Majd én odamegyek – vágtam közbe.
Zsolti akkor vadul köhögni kezdett.
- Nem kéne annyit dohányozni – pusmogta Jani, mire Zsoltihoz léptem, és megfogtam a homlokát.
- Inkább rá kéne gyújtanom – kerregte, amikor végre csillapodott a köhögés.
- Lázas vagy – közöltem.
Odakint dühösen dörgött ránk az ég, és az eső még jobban rázendített. Jani egy zsepit nyomott Zsolti kezébe.
- Fos az idő, megfáztál – morogta Jani.
- Olyan nincs – ellenkezett Zsolti. - Még sosem voltam náthás – mondta, és kifújta az orrát. 
- Öregszel, öcsém – vágta vállon nevetve Jani.
- Inkább a sok devlás hajléktalan… - morogta, miközben összeszedte magát.
- Hozok egy Ibuprofent – közölte Jani, és ott hagyott minket.

A bőrkanapéhoz tántorogtam, és leroskadtam rá. Zsolti követett. A kezembe vettem a karját.
- Nagyon forró vagy – sóhajtottam, és felé fordultam. Alig kellett hozzáérnem a nyakához, a nyaki nyirokcsomók duzzanata szemmel látható volt. - Fáj a torkod?

- Igen. A torkom, a mellkasom, a fejem, mindenem – válaszolta elkeseredett hangon.
- Influenza.
- Hát, a fül-orr-gége már pedzegette múlt héten a járványt.
- Bejelentettük?
- Még nem. Két-három hét, mire elég esetszám lesz.
Bólintottam, aztán rámosolyogtam.
- Menj el Szilviért, aztán hagyd, hogy ápolgasson! Be az ágyba, forró tea, C-vitamin, pihi. Rendben? - kérdeztem kételyekkel telten.
El is nevette magát.
- Még muszáj dolgoznom egy kicsit, és tea??? - vigyorgott.
Jani visszaérkezett, és Zsolti kezébe nyomott egy doboz tablettát.
- A teát csak rummal tudom meginni, és ez…?! - emelte felém a dobozt.
- Legalább az ágyban maradsz – nevettem.
- Hát ez nagyszerű. Máris szent a béke, ha valamelyikőtök beteg – szusszant Jani.
Felálltunk.
- Akkor bent találkozunk? - kérdeztem Zsoltitól. Bólintott.
- Mi? Hol bent? - sikoltott közbe Jani. - Ugye nem dolgoztok ma már???
- Nekem muszáj – válaszoltam. - A főnököm nem engedett el – mutattam Zsoltira.
- Ez most komoly?! - döbbent meg Jani. - Norcim, mégiscsak át kellene gondolnod ezt az esküvőt… - rázta a fejét rosszallóan Zsolti felé. - Te beteg vagy, Norci meg ügyelet után álljon az oltár elé?
- Ami jelenleg romokban hever – fejeztem be az összegzést.
- Na, gyere, nézzük a fogaidat, talán ott rend van… - szólt Jani, aztán előre ment.
Követtem volna, de Zsolti megfogott, és óvatosan magához húzott.
- Megcsókolnálak, ha nem lennék tele vírussal… - közölte.
Akkor ajkam az övéhez simítottam, apró csókot lehelve rá.
- Nem félek – suttogtam, távolodva.
- Pedig félhetnél… Még csak az influenza hiányozna a szervezetedből – morgott Zsolti.
Elmosolyodtam.
- Az esküvőtől, úgy értettem.

Amikor beléptem a kezelőbe, Jani még mindig a röntgenemet bogarászta. Leültem a székbe, de még hosszú percekig meg sem mozdult. Tekintetem az ablakra tévedt. Dörgött és villámlott szakadatlan. Jani megrezzent, amikor megszólalt a mobilja. Felkapta a pultról, és újra a röntgent nézegette.
- Atyám, tör még a fogsor? - kérdezte a telefontól, aztán hosszú másodpercekig némán tartotta füléhez a készüléket.
Egyszer csak felém fordult.
- Norci itt van, megnézem a fogait, aztán indul is – mondta a telefonba, aztán kissé távolabb emelte ajkától. - Kocsival vagy?
- Moci – ráztam meg a fejem.
Akkor még távolabb csúsztatta vállához a mobilt.
- Ebben az időben? Megőrültél? Hazamész először autóért! Nem motorozol át az egész városon ebben az ítéletidőben!
- Jól van már…
- Jól van már – gúnyolódott dühösen, aztán az ablakhoz lépett, nekem hátat fordítva.
- Jó-jó… Hát, jó. Az lesz úgy a legjobb. Rendben, Atyám! Visszhall.
- Na, mi van? - kérdeztem, amikor végre leült mellém.
- Ferenc Atya átszervezte a művelődési központba.
- Ne… - lehelltem.

A művelődési központ. Balett pályafutásom késnyelő-ízű tizenhat éve… Anyám nyakcsigolyát roppantó, fojtó szaga a falakban ülve.

- NEM!!! - sikoltottam, és felpattantam.
- Norci! - Jani elém ugrott, elállva előlem a kijáratot.
- Hogy dönthetted el ezt helyettem? Én oda nem tudok bemenni! Minden folyosó végig van hányva… A rettegés savas hányadéka, Jani! Ott viaszként olvadnak a tartó oszlopok, és minden hamis, büdös. Ótvar fekélyek tátonganak a gerendák között, és…
- Sss! - szorította meg karjaimat. - Meg ne őrülj itt nekem megint!
Zokogni kezdtem.
- A templomnak annyi! Egy villám lezúzta a keresztet a tetejéről, leszakadt az üvegfestett kupola, kitörtek az ablakok… És a kert kész ingovány! Mocsárként szippantotta be az Atya Volkswagenét!
- Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Ilyen nincs! - hajtogattam hisztérikusan.
Jani újra szorított a karomon.
- Figyelj rám! Ősrégi volt az épület, és kibaszottul nagy a vihar. Napok óta ömlik, mintha dézsából öntenék! Norci… 
- A halleluja miatt újították fel a templomot kilenc éve! KILENC ÉVE! A föld meg… Jani, a föld felénk mindig szikár, kemény, semmi nem terem meg, tök szikkadt! Lófaszt lesz belőle mocsár pár nap esőtől! - sikoltottam. - Ilyen kurva vihar is hogy lehet november elején???
- Ide figyelj! - üvöltötte át a pánikomat.
De nem tudta folytatni… Fulladozva könyörögtem a szemeimmel, hogy mondjon valamit. Bármit, ami meggyőz arról, hogy nem az ég rendelte el ezt az egész tragédia sorozatot, hogy felnyissa a szemem. Hogy nem lehetek Zsolti felesége.
De megnémult ő is. Csupán némán tartotta a karjaimat, és tekintete egyre együttérzőbbé vált.

Hirtelen halk kopogás dobbant a rendelő ajtaján. Jani elengedett, én az ablakhoz rohantam, kinyitottam, hogy újra levegőhöz jussak.

- Mit keresel itt? - halottam félfüllel Jani morgását.
Mire megfordultam, Dáviddal találtam szembe magam. Felém sietett. A nyakába ugrottam. Ölelése átfogott, a nyirkos hideg közepén forró bőrébe burkolóztam.
A villám a rendelő épületébe vágott akkor. A világítás elment. Az eső locsogott, a mennydörgés a fülünk mellett hördült fel.
- „És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak.”* - hallottam szavait hangok nélkül...

*Máté 27:51